A fejlett ipari társadalom magasabb kultúráját saját vívmányai és elszenvedett vereségei értéktelenítik el. A független jellem, a humanizmus, a tragikus és romantikus szerelem dicsőítése egy túlhaladott fejlődési fokozat eszményének tűnik.

Ami ma történik, az már nem is a magasabb kultúrának tömegkultúrává való elsekélyesítése, hanem e kultúra megcáfolása a valóság által. A valóság meghaladja saját kultúráját. Az ember ma többre képes, mint a kultúra hősei és a félistenek; megoldott számos megoldhatatlannak vélt kérdést, de egyben meg is hazudtolta azt a reménységet és lerombolta mindazt az igazságot, ami a magasabb kultúra szublimálásában (elszellemiesedésében) rejlett. A magasabb kultúra természetesen állandó ellentmondásban volt a társadalmi valósággal, s csupán egy kivételezett kisebbség élvezte áldásait és képviselte eszményeit. A társadalom két antagonista érdekszférája tartósan fennállott egymás mellett: de a magasabb kultúra mindig alkalmazkodott, miközben eszményei és igaza ritkán zavarták a valóságot.

Ehhez új jellemvonásként járul, hogy a kultúra és a társadalmi valóság között fennálló antagonizmust éppen az a körülmény tompítja, hogy kiirtják a magasabb kultúra ellenszegülő, idegen és transzcendens elemeit, éppen azokat, melyek révén a valóságnak egy másik dimenzióját alkotta. A kétdimenziós kultúrának ez a felszámolása nem úgy megy végbe, hogy tagadják és elvetik a „kulturális értékeket", hanem úgy, hogy válogatás nélkül bekebelezik a fennálló rendszerbe, tömegméretekben reprodukálják és látványosságként kiállítják őket.

Gyakorlatilag e kulturális értékek a társadalom összetartásának eszközeiül szolgálnak. A szabad irodalom és művészet nagy alkotásai, a humanizmus eszményei, az egyed gondjai és örömei, a személyiség kiteljesülése fontos tényezők Kelet és Nyugat versengésében. Mivel gyakran nagy nyomatékkal szólnak a kommunizmus mai formái ellen, éppen ezért ezeket írják elő és ezeket árusítják úton-útfélen.

Azt a tényt, hogy ezek ellentmondanak az őket árusító társadalomnak, figyelmen kívül hagyják. Mint ahogy az emberek tudják vagy megérzik, hogy a reklámnak vagy az egyes politikai programoknak nem kell szükségszerűen igaznak vagy igazoltnak lenniük, mert úgyis meghallgatják és elolvassák őket, sőt még vezettetik is magukat általuk, ugyanúgy elfogadják és szellemi fegyverzetük alkotóelemeivé teszik a hagyományos értékeket is. Amikor a tömeghírközlési eszközök a művészetet, a politikát, a vallást és a filozófiát harmonikusan, gyakran észrevétlenül kereskedelmi természetű bejelentésekkel tarkítják, akkor a kultúrának e területeit saját maguk közös nevezőjére hozzák: az áru formáját adják nekik. A lélek muzsikája egyben a jó árusítókészségnek is muzsikája. Számítani a csereérték számít, nem pedig az igazi érték. A csereértékben foglalódik össze a fennálló állapotok ésszerűsége, minden egyéb természetű ésszerűséget ennek vetnek alá.

Azáltal, hogy választási kampányok idején az államférfiak és politikusok filmen, rádióban és televízióban egyaránt nagy szólamokat hangoztatnak a szabadságról és beteljesedésről, ezek a fogalmak értelmetlen hangokká torzulnak, melyek kizárólag propagandával, üzlettel, fegyelemmel vagy szórakozással kapcsolatban kapnak valamilyen értelmet. Az eszménynek a valósághoz való ilyen hozzáhasonítása bizonyítja, mennyire túllicitáltak már az eszményen. Ez utóbbit elvonják a lélek vágy a szellem, illetve a benső emberi szublimált területeitől, s operatív fogalmakká és kérdésekké alakítják át. Ebből állnak a tömegművelődés haladó elemei. A bensőségességtől való elrugaszkodás arra a körülményre utal, hogy a fejlett ipari társadalom szemben áll az eszmények materializálódásának lehetőségével. E társadalom kapacitásai egyre szűkítik a „fenséges" ama területét, ahol az ember valóságos állapotát ábrázolták, eszményítették vagy panaszolták. A magasabb kultúra az anyagi kultúrának válik részévé, és ennek az átalakulásnak a során messzemenően elveszíti a maga igazságát.

A Nyugat magasabb kultúrája — melynek erkölcsi, esztétikai és gondolati értékeit az ipari társadalom még mindig a magáénak vallja — funkcionális és történelmi értelemben egyaránt technika előtti kultúra volt. Egyetemessége egy olyan világ tapasztalatából következett, mely már nem áll fenn és melyet nem varázsolhatunk vissza, mert azt a technikai társadalom a szó szoros értelmében hatályon kívül helyezi. De ezenkívül messzemenően feudális kultúra maradt még akkor is, ha fejlődésének éppen a polgári szakaszában kerül sor néhány mozzanatának legérvényesebb és legkötelezőbb megfogalmazására. Nemcsak azért volt feudális, mert mindig kivételezett kisebbségekre szorítkozott, s nemcsak azért, mert romantikus elemet is magában foglalt (hogy mit, azt hamarosan tisztázzuk), hanem azért is, mert leghitelesebb művei az egész üzleti és ipari világtól s ennek kiszámítható és jövedelmező rendjétől való tudatos, módszeres elhatárolódást fejeztek ki. Bár e polgári társadalom gazdag — sőt pozitív — ábrázoláshoz jutott a művészetben és irodalomban (például a XVII. század holland festőinél, Goethe Wilhelm Meisterében, a XIX. század angol regényében, vagy Thomas Mann-nál) mégis olyan rendszer maradt, melyet egy másik dimenzió elhomályosított, áttört és megcáfolt, olyan, amely kibékíthetetlenül szemben áll az üzlet világával, vádolja és tagadja azt. Az irodalomban pedig ezt a másik dimenziót nem a vallásos, szellemi és erkölcsi hősök testesítik meg (akik gyakran az uralkodó rend támaszai), hanem sokkal inkább az olyan bomlasztó elemek, mint amilyenek a művészek, a prostituáltak, a házasságtörő nők, a nagy bűnözők és kiközösítettek, a betörők, a lázadozó költők, a mókás vagy éppen félkegyelmű emberek — mindazok, akik megélhetésük anyagi eszközeit nem a maguk munkájával, illetve nem a rendes, normális módon keresik meg.

Az ilyen jellemek természetesen nem tűntek el a fejlett ipari társadalom irodalmából, de lényegesen megváltozva élnek benne tovább. A démoni nő, a nemzeti hős, a beatnik, a ház terhelt idegzetű úrnője, a gengszter, a sztár, az isteni kegyelemből elhivatott iparmágnás olyan funkciót gyakorol, mely kulturális elődjei szerepétől rendkívül eltérő, sőt ellentétben áll ezzel. Ők már nem egy más életmódnak a képmásai, hanem inkább a mai életmódnak a szeszélyes változatai vagy típusai, s inkább a fennálló rend igazolását, semmint a tagadását szolgálják. Elődjeik világa kétségtelenül visszamaradott, technika előtti világ volt, melynek az egyenlőtlenség és a nyomorúság láttára is tiszta maradt a lelkiismerete. Olyan világ, ahol a munkát még a sors csapásának tekintették, de ugyanakkor olyan világ, melyben az ember és a természet még nem volt dologként és eszközként megszervezve. A maga forma- és erkölcskódexével, irodalmának és filozófiájának stílusával és szókincsével ez az elmúlt kultúra egy olyan világegyetem ritmusát és tartalmát fejezte ki, melyben a völgyek és erdők, falvak és csapszékek, nemesek és jobbágyok, szalonok és udvarok a kézzelfoghatóan tapasztalható valósághoz tartoztak. E technika előtti kultúra költészetében és prózájában olyan emberek életritmusa lelhető fel, kik gyalogszerrel vándorolnak vagy hintón utaznak, kiknek idejük és kedvük van elmélkedni, szemlélődni, érezni és elbeszélni.

Ódivatú és túlhaladott kultúra ez, s egyedül az álmok és gyerekes képzelgések tudják visszaidézni. De ugyanakkor néhány döntő elemében ez a kultúra már technika utáni (a technikai forradalmat követő) is. Ügy látszik, hogy legsikerültebb képei és legkiforrottabb következtetései túlélik előírásszerű feloldódásukat a megvigasztalódásban vagy izgatószerek által; a tudatot még mindig kísértik annak lehetőségével, hogy a technikai fejlődés kiteljesedésével még újjászülethetnek. E képek és megállapítások kifejezései annak az uralkodó életformától szabadulni akaró és tudatos elidegenedésnek, mellyel az irodalom és művészet még akkor és ott is tagadja ezeket az életformákat, ahol valójában cicomázni akarná őket.

Ellentétben az elidegenedés marxi fogalmával, mely az embernek a kapitalista társadalomban önmagához és munkájához való viszonyát jelöli, a művészi elidegenedés az elidegenedett lét tudatos áttétele a szellemi szférába — „magasabb színvonal" vagy közvetett elidegenedés. Az összeütközés a haladás világával, az üzleti rendnek a tagadása s a polgári irodalomban és művészetben fellelhető burzsoáellenes elemek — mindez nem vezethető vissza sem ennek a rendszernek esztétikai téren jelentkező alacsony szintjére, sem pedig valamilyen romantikus reakcióra: azaz elvágyakozásra a civilizáció egy tűnőfélben levő lépcsőfoka felé. A „romantikus" szó vállveregetően lekicsinylő fogalom, s mindig kéznél van, amikor avantgardista álláspontokat kell becsmérelni, mint ahogy a „dekadencia" fogalma is sokkal gyakrabban szolgál egy haladó kultúra értékes vonásainak, semmint a szétbomlás igazi tényezőinek a megbélyegzésére. A művészi elidegenedés hagyományos képei a valóságban annyiban romantikusak, amennyiben esztétikailag összeegyeztethetetlenek a fejlődőben levő társadalommal. Ez az össze nem egyeztethetőség a jele az igazságuknak. Amit e képek felidéznek és amit az emlékezetben tárolnak, kiterjed a jövőre: egy olyan beteljesedésnek a kifejezői, mely szétfeszítené az elnyomó társadalmat. A 20-as és 30-as évek nagy szürrealista művészete a maga felforgató és felszabadító funkciójába még egyszer belefoglalta az ilyen elemeket. Az irodalmi alapszókincsből találomra kiragadott példák tudnának a legjobban e képek hordtávolságára és rokon voltára, valamint az általuk kinyilatkoztatott dimenzióra utalni: lélek és szellem és szív; la recherche de l'absolu, Les fleurs du mal, la femme-enfant; a tengerparti királyság; Le bateau ivre és The Long-legged Bait, a távol és a haza; de ugyanígy az alkohol ördöge, a gép ördöge és a pénz ördöge: Don Juan és Rómeó; Solness építőmester és Ha mi, holtak feltámadunk.

Puszta felsorolásuk mutatja, hogy egy elveszett dimenzióhoz tartoznak. Erejüket nemcsak azért vesztették el, mert irodalmilag elaggottak. E képek közül egynéhány a jelenkori irodalomhoz tartozik, és fennmarad ennek legélenjáróbb alkotásaiban. A felforgató erejük, a romboló tartalmuk, az igazságuk elerőtlenedett, de így átalakulva megtalálják helyüket a mindennapi életben. A szellemi kultúra idegen és elidegenítő művei megszokott javakká és szolgáltatásokká válnak. Vajon tömeges reprodukciójuk és fogyasztásuk csak mennyiségi változást jelentene-e, vagyis növekvő megbecsülést, fokozódó megértést, a kultúra demokratizalását?

Az irodalom és művészet igazságát mindig éppen csak megtűrték (ha ugyan egyáltalán megtűrték), mint egy „magasabb" rendnek az igazságát, melynek azonban nem szabad zavarnia az üzlet rendjét, és amely azt nem is zavarta. Ami korunkban megváltozott, az a két rend és azok igazságai közötti különbség. A társadalom felszívó készsége kiüríti a művészi dimenziót azzal, hogy magához hasonlítja annak antagonista tartalmait. A kultúra területén az új totalitarizmus éppen abban nyilvánul meg, hogy az egymásnak leginkább ellentmondó művek és igazságok is békésen megférnek egymással.

E kulturális megbékélés előtt az irodalom és művészet lényegében elidegenedés volt, kiállta az ellentmondást, de meg is őrizte azt, vagyis a kettéhasadt világ, a meghiúsult lehetőségek, a beteljesületlen reménységek, a megszegett ígéretek okozta boldogtalan tudatot. Mind az irodalom, mind a művészet racionális volt, s a megismerésnek egyik elemét alkotta és így feltárt egy emberből és természetből álló, a valóságban elnyomott és kitaszított dimenziót. Igazságuk a felidézett látszatból állt, egy oly világ teremtésére irányuló törekvésből, melyben életre keltették az élet rémét, művészileg remekbe alkotva az elismertetés erejével. Ez a varázsereje a chef-d'oeuvre-nek: a végsőkig elviselt tragédia és a tragédia vége — ennek lehetetlen megoldása. Ha valaki szerelmének és gyűlöletének él, ha egyszerűen úgy él, mint amilyen, az egyértelmű a vereséggel, a lemondással, a halállal. A társadalom bűnei, a pokoli viszonyok, melyeket ember teremt az ember számára, legyőzhetetlen kozmikus hatalmakká válnak.

A művészet és az irodalom közvetítésével a valóságos és lehetséges közötti távolság feloldhatatlan konfliktussá alakul, melyben a kiengesztelődés a mű jóvoltából formaként marad fenn. Így él tovább a szépség, mint a „boldogság ígérete". A mű alakjában a tényleges körülmények más dimenzióvá változnak át, ahol is az adott valóság annak bizonyul, ami. Ilyenformán az igazságot közli önmagáról, a nyelve megszűnik a megtévesztés, a tudatlanság és a meghódolás nyelvének lenni. A regény nevén nevezi a tényeket, és ezek uralma összeroppan; aláássa a mindennapi tapasztalatot, és kimutatja róla, hogy megcsonkított, hogy hamis. A művésznek viszont ez a mágikus erő csak a tagadás erejeként áll rendelkezésére. Saját kifejezési eszközével csak addig tud hatni, míg elevenek a képek, melyek a fennálló rendet elvetik és cáfolják.

Flaubert Madame Bovaryja abban különbözik a korabeli irodalom ugyanolyan szomorú, szerelmi történeteitől, hogy a valóságos életben fellelhető megfelelőjének szerény szókincse még a hősnő képeit tartalmazta. Akinek félelemérzete azért vált végzetessé, mert még nem létezett pszichoanalitikus. Ilyen pedig azért nem volt, mert az ő világukban úgyis képtelen lett volna az asszonyt meggyógyítani: Bovaryné visszautasította volna, mint egyik részét a yonville-i rendnek, melyet éppen ő rombolt le. A története „tragikus" volt, mert egy maradi társadalomban zajlott le, ahol a nemi erkölcs még nem vált liberálissá, a lélektan pedig még nem vált intézményessé. A társadalom, mely Bovaryné problémáját „megoldotta" — azzal, hogy megszüntette — még csak ezután alakult ki. Nyilván badarság volna azt állítani, hogy a Bovaryné vagy a Rómeó és Júlia tragédiája a mai demokráciában megoldódott, de épp ennyire értelmetlen volna a tragédia történetiségét tagadni. A fejlődőben levő technológiai valóság nemcsak a hagyományos formákat, hanem a művészi elidegenedés egész alapját is aláássa, vagyis arra törekszik, hogy ne csak bizonyos „stílusokat" fosszon meg az értéküktől, hanem a művészetnek magát a szubsztanciáját is.

Természetesen a művészetnek nem az elidegenedés az egyetlen jellemzője. E kérdés elemzése vagy akárcsak kifejtése is meghaladná ennek az írásnak a kereteit, de a tisztázásához hozzájárulhat néhány utalás. A civilizációnak számos szakaszában a művészet teljesen a társadalomba integráltnak tűnik. Ismert példa erre az egyiptomi, a görög és a gótikus művészet; Bachot és Mozartot is rendszerint a művészet „pozitív" oldalának bizonylataként hozzák fel. A műalkotás helye egy technika előtti és kétdimenziós kultúrában lényegesen eltér az egydimenziós civilizációban elfoglalt helyétől, de az elidegenedés egyaránt jellemzi mind a pozitív mind a negatív művészetet.

Az örömben és a gyászban született művészet, az egészség és a neurózis között nem a lélektani különbség a döntő, hanem az eltérés, ami a művészi és a társadalmi valóság vonatkozásában fennáll. Az utóbbival való szakítás, annak mágikusvagy racionális meghaladása a legpozitívebb művészetnek is lényeges minősége; azonkívül éppen attól a nyilvánosságtól van elidegenedve, mely felé fordul. Akármilyen közeli és meghitt volt a templom vagy a dom azoknak az embereknek, akik körülötte éltek, a rabszolga, a paraszt és a kézműves életével sőt talán még ezek urának életével is vagy ijesztő, vagy felemelő ellentétben maradt.

Akár ritusszerűvé lett, akár nem, a művészet a tagadás ésszerűségét tartalmazza. Előretolt hadállásaiban a művészet a nagy tagadás — a meglevő elleni tiltakozás. Az a mód, melyen az embereket és dolgokat odáig juttatják, hogy megjelenjenek, énekeljenek, hangot adjanak és szóljanak, egyben arra is szolgál, hogy tényleges létüket cáfolni, áttörni és újraalkotni lehessen. A tagadás e módja azonban függőségi viszonyban van azzal az antagonisztikus társadalommal, melyhez fűződik. Elválasztva a munka szférájától, melyben a társadalom önmagát és nyomorát újratermeli, a művészetnek az önmaga termelte világa minden igaza ellenére kiváltság és látszat marad.

Minden demokratizálás és népivé tétel ellenére a művészet világa ebben az alakjában áll fenn a XIX. században, sőt átnyúlik még a huszadikba is. A „magas műveltség", melyben ezt az elidegenedést megünneplik, saját ritusokkal és saját stílussal rendelkezik. A szalon, hangverseny, opera és színház rendeltetése az, hogy megalkossa és felidézze a valóságnak egy másik dimenzióját. Látogatásuk ünnepi előkészületeket igényel, ők maguk megszakítják és transzcendálják a köznapi tapasztalatot.

A művészetek és a napi adottság követelményei közt tátongó szakadékot, melyet a művészi elidegenedés nyitva tartott, a fejlődő technológiai társadalom ma már egyre jobban áthidalja. De ez a helyzet a maga rendjén szintén megtagadja a Nagy Tagadást: a „másiknak a dimenzióját" felszívja az uralkodó állapot. Magukat az elidegenedés alkotásait bekebelezi a társadalom, s így azok az uralkodó állapotokat ékesítő és pszichoanalizáló gépezet lényeges alkotóelemeiként maradnak forgalomban. Ilyenformán reklámcikkekké lesznek: eladatják magukat, vigaszul vagy izgatószerül szolgálnak.

A tömegkultúra újkonzervatív bírálói élcelődnek azon, hogy Bach zenei aláfestésre szolgál a konyhában, vagy hogy Platón és Hegel, Shelley és Baudelaire, Marx és Freud az áruházban jelenik meg. Ezzel szemben a tömegkultúra baloldali kritikusai annak a ténynek az elismerését követelik, hogy a klasszikusok kiléptek mauzóleumaikból, és új életre keltek, mert hát az emberek ma már sokkal műveltebbek. Ez igaz, de minthogy klasszikusokként, tehát másként kelnek életre, mint amik voltak, megfosztják őket antagonisztikus erejüktől, az elidegenedéstől, holott éppen ebben állt igazságuk lényege. Éppen ezért müveik szándéka és szerepe alapvetően megváltozott. Ha történetesen ellentmondásban voltak a megelőző állapottal, akkor ezt az ellentmondást most kiegyengetik.

(Részlet a szerző Der eindimensionale Mensch 1967. /Neuwield und Berlin/ című könyvéből.)

Forrás: Korunk, 1968 / 7. szám / 980-984. old.

*

A dialógus jegyében, 1968: Marcuse és a diákok

Gáll Ernő jegyzete

E számunkban részletet közlünk Herbert Marcuse Az egydimenziós ember című könyvéből. Mi késztetett e nehezen követhető és szerzője hegeli—marxi—freudi hatások alatt kialakult felfogását kifejező szemelvény közreadására? Marcuse népszerűsége a lázongó nyugat-európai diákok között? Sok vitát kiváltó előadása az UNESCO rendezte legutóbbi Marx-kollokviumon? E körülmények kétségtelenül szerepet játszottak, ám a választást elsősorban a mű szabta meg. Ha erős túlzásnak is tartom azt az értékelést, hogy Marcuse írása a „legfelforgatóbb könyv, amely az

Egyesült-Államokban századunk folyamán megjelent" (Serge Mallet), kétségtelen, hogy Az egydimenziós emberben kifejtett kritika a modern tőkés ipari társadalomról egyike a legeredetibbeknek. Nem értünk egyet Marcuse felfogásával és e könyv konklúziójával. Ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy — szerkesztői koncepciónkhoz híven — megismertessük a Korunk olvasóit azzal a gondolkodóval, akit a róla írt cikkek százaiban a nyugati diákifjúság bálványának, profétájának neveznek. Becsületes vita, hiteles dialógus csakis szövegek alapján lehetséges, csakis így etikus.

De mindenekelőtt mutassuk be Marcusét. A ma hetvenedik évét taposó filozófus Berlinben született és Freiburgban végezte irodalmi, bölcseleti és szociológiai tanulmányait. Húszéves, amikor Németországban kitör a forradalom. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolása után Marcuse kilép a szociáldemokrata pártból. Nem akar közösséget vállalni azzal a szervezettel, amelynek egyik vezetője, Noske — a gyilkosok pártfogója. 1927-ben a Gesellschaft című folyóirat filozófiai szerkesztője. Gondolkodására — vallomása szerint — A tőke és Marx ifjúkori írásai gyakorolták a legmélyebb hatást. A hitlerizmus elől Svájcba, majd Franciaországba menekül, ahol a „frankfurti iskola" többi képviselőjével (Adorno, Horckheimer) újra kiadja a Zeitschrift für Sozialforschung című folyóiratot. 1937-ben az Egyesült Államokban telepedik le, de míg barátai a háború után visszatérnek Frankfurtba, ő Amerikában marad. Több ottani egyetemen tanít, az utóbbi időben az év legnagyobb részét Kaliforniában tölti, s onnan jár megtartani előadásait a nyugat-berlini egyetemre. Két legismertebb műve az Erosz és civilizáció (1955) és a már említett könyv, amely 1964-ben jelent meg Bostonban.

Nem olvastam az Erosz és civilizációt, ezért tájékoztatásul csak annyit mondhatok róla, hogy könyvében Marcuse is megkísérli a marxizmus és a freudizmus összeegyeztetését. Látja viszont, hogy a pszichoanalitikus terápia végső soron be akarja illeszteni a beteg egyént a beteg civilizációba, illetve úgy kívánja az előbbit gyógyítani, hogy elviselhetővé teszi létét a civilizáció részeseként.

A beteg civilizáció — Marcuse számára — az úgynevezett fogyasztó társadalom. Az egydimenziós emberben Marcuse több síkon elemzi azokat a módszereket, amelyekkel e társadalom vezető erői menteni igyekeznek a történelmileg túlhaladott kapitalizmust.

A fogyasztó társadalom urai totális hatalomra törnek az egyének fölött. Céljukat az emberekkel való manipulációval, a fogyasztás útján történő integrálásukkal szándékoznak elérni. A társadalom tagjainak nevelő kondicionálása nem enged helyet semmilyen bírálatnak vagy ellenállásnak. Ez a társadalom bekebelezi, a maga céljaira hasznosítja az egyének vágyait és aspirációit. A kultúr-ipar, a tömegtájékoztatási eszközök kommercializálják az irodalmi és művészeti alkotásokat, megfosztják őket eredeti jelentésüktől. Ezek az alkotások is arra szolgálnak a manipulálóknak, hogy profitot hajtsanak és lehetővé tegyék a kizsákmányoló rendszer zavartalan működését. (Ezt a jelenséget elemzi szemelvényünk is, amelyben Marcuse azt vázolja, hogyan válik a magas kultúra bekebelezésével és kommercializálásával egydimenziójúvá a fogyasztó társadalom műveltsége.) Ebben a modern társadalomban háttérbe szorul a nyílt erőszak alkalmazása, a fogyasztásban elidegenedő munkás maga is beilleszkedik a rendszerbe. Éppen ezért Marcuse nem hisz a nyugati országok munkásosztályának vezetése alatt kibontakozó szocialista forradalomban. Könyvének borúlátó következtetése így szól: „Kemény csak a reménytelenek számára létezik."

Az említett Marx-kollokviumon Marcuse kifejtette, hogy napjainkban robbanó forradalmi energiák csak a „peremrétegekben", a gyarmati népekben, a gettók színesbőrű lakosaiban, a lumpenproletariátusban és végül a diákságban gyűltek fel. Ők azok a reménytelenek, akiknek elégedetlensége és lázadása megdöntheti a tőkésrendszert.

Kétségtelen, hogy Marcuse elemzése az egydimenziós társadalomról és emberéről sok találó megfigyelést és valós diagnózist tartalmaz.

A fogyasztó társadalom marxista bírálói nem is nélkülözhetik ezeket a megállapitásokat, még ha ezotérikus — keveseknek szóló — megfogalmazásuk meg is neheziti felhasználásukat. Nem fogadhatjuk azonban el Marcuse végletes, pesszimista nézeteit a forradalom erőiről. Nem vitatjuk, hogy a neokapitalizmus társadalompolitikájának sikerült-e átmenetileg megtévesztenie a munkásság bizonyos csoportjait. Több országban (és különböző mértékben) ez az integrálódás valóban megfigyelhető.

Nem vonjuk természetesen kétségbe a gyarmati népek, a gettó-lakosok és a fiatal értelmiség nagy forradalmi képességeit sem. Hiszen éppen Lenin elévülhetetlen érdemei közé tartozik a gyarmati-nemzeti forradalmi mozgalmak történelmi szerepének és a nyugati munkásmozgalommal való egybekapcsolásuk szükségességének a felismerése. Elméleti szempontból azonban indokolatlan a forradalom katalizátorainak az a leszűkített sémája, amely nem számol a modern kapitalizmus mély ellentmondásainak dialektikájával és azokkal a folyamatokkal, amelyek előbb vagy utóbb újra galvanizálni fogják a munkásosztály forradalmi energiáit.

Marcuse marxista bírálói (Roger Garaudy, André Gorz) kimutatták, hogy a német filozófus következtetései elhamarkodottak. Ha a fejlett nyugati országok munkásságának bizonyos rétegeiben lassabban is tudatosul annak szükségessége, hogy forradalmi úton oldják meg a műszaki fejlődés és a technika tőkés felhasználása között feszülő ellentmondást, a strukturális reformok követelése már egyre nagyobb tömegeket mozgósít. A Marx-kollokviumon tartott vitaelőadásában Garaudy kénytelen volt leszögezni: „Ha a negativitást csupán a peremrétegekben keressük, gyengítjük a forradalmi erőket. Ezért Marcuse tételei nem járulnak hozzá az elemzés elmélyítéséhez, hanem zavart okoznak."

Még meg sem száradt a nyomdafesték az elméleti vitáról szóló tudósításokon, amikor maga a valóság is rácáfolt Marcuséra. A francia dolgozók általános sztrájkjára gondolok. E küzdelem megmutatta, hogy a francia munkásságban is hatalmas forradalmi potenciák szunnyadnak.

A franciaországi, nyugat-németországi, olaszországi és spanyolországi megmozdulások arról tanúskodnak, hogy a diákok és a munkások követelései egyértelműen a neokapitalista társadalom és annak vezető rétegei ellen irányulnak. A kétkezi és a szellemi dolgozók harca most sem választható el egymástól. Eredményt csak közös, egybehangolt és egységes fellépésük érhet el.

Serge Mallett Marcuséról írt cikkében (Le Nouvel Observateur, V. 8—14.) találóan jegyzi meg, hogy a lázongó értelmiségi ifjúság tudatában érthető módon élénk visszhangra leltek a német filozófus tételei a fogyasztó társadalom totális jellegéről az egyének manipulálásáról, az alkotó energiák kommercializálásáról és a reménytelenek felkeléséről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyugat-európai diákmegmozdulások kiváltója Az egydimenziós ember szerzője volna. Tény, hogy Rudi Dutschke és hívei mesterüknek tekintik Marcusét, a mai diákharcok társadalmi képlete és jelentése viszont sokkal összetettebb és mélyebb, semhogy ezt a jelenséget egyetlen, szellemi tényezőre lehetne visszavezetni.

Ha megpróbálnók általánosítani a nyugati diákmozgalmakból leszűrhető tanulságokat, azt mondhatnók, hogy a nyugati egyetemi ifjúság harcában sajátosan keverednek a kifejezetten szakmai jellegű követelések a fogyasztó társadalom elembertelenedett, elidegenedett valóságával szemben kitörő tiltakozásokkal. A professzionális célok: az egyetem demokratikus reformja, a társadalmi diszkrimináció teljes felszámolása. A diákság véget akar vetni a szakemberek képzésében és alkalmazásában érvényesülő technokrata irányzatoknak. Az egyetemi oktatás menetébe való beleszólás jogát követeli.

Az alma mater falain belül folyó harcnak össztársadalmi vonatkozásai vannak. A radikális diákság felfogása szerint az egyetem a polgári társadalom egyik legfontosabb intézménye s éppen ezért a forradalmi átalakításáért kibontakozó küzdelem végső soron ama társadalom ellen fordul, amelynek ez az egyetem a kifejezése. A nagy diákmegmozdulások páratlan történelmi-politikai jelentőségét és újszerűségét éppen abban jelölhetnők meg, hogy bennük azoknak a dühös fiataloknak az elkeseredettsége és szenvedélyes tiltakozása jut kifejezésre, akik már nem elégszenek meg részletmegoldásokkal, hanem felvetik az egyéni-társadalmi élet alapvető problémáit. E sztrájkoló, tüntető barikádokat emelő, egyetemi épületeket elfoglaló és utcai harcokat próvokáló ifjúság számára nem jelenthet kielégítő eredményt, ha küzdelmével csupán azt érné el, hogy a — több vonatkozásban — megkövesedett, anakronisztikus nyugat-európai egyetemi oktatást korszerűsítenék. Az amerikai egyetemek többsége már ilyen modern intézmény, diákságuk mégis elégedetlen, mégis mozgolódik.

Sokkal többről van itt szó. Ez a fiatalság nem akar abba beletörődni, hogy szülei eszménytelen, sivár életét élje. Az élet tartalmát már nem kizárólag a fogyasztásban, a pénzkeresésben látja. Hol vagyunk már a háború utáni évek „szkeptikus nemzedéké"-től? Az új generáció eszményeket keres, magasabb cél és tartalom után kutat, amiért érdemes élni, sőt — ha kell — meg is halni. Jelszavaik és tételeik ezt a törekvést tükrözik: „... a mi forradalmunk szocialista és kulturális jellegű lesz, lehetővé akarjuk tenni az ember számára, hogy önmaga lehessen." „Visszautasítjuk a fogyasztó társadalmat... Fogyasztani kell, de csak azt, amit elhatározásunk alapján megtermelünk." A lázongó ifjúság nem hajlandó tehát felcserélni a tömegeket éhséggel fenyegető társadalmat egy olyannal, amelyben rájuk gyilkos unalom leselkedik.

Az emberi méltóság, a felelősség, a közügyekben való tevőleges részvétel nemes igénye munkál az értelmiségi elitben. Ez az új, felemelő és lelkesítő mozzanat határozza meg harcának mély humanista jellegét!

A nyugati ifjúság mozgalmának ezek az emberi-erkölcsi tartalmai egybehangzanak azokkal a munkáskövetelésekkel, amelyek nem csupán magasabb bérek és más gazdasági engedmények elérésére irányulnak, hanem hangot adnak a mai munkás emberi szükségleteinek is. Ez a munkás már nem akar egyszerű alkatrész lenni egy mások által irányított hatalmas. lélektelen gépezetben. Már nem fogadja el, hogy passzív tárgy, manipulált eszköz legyen a tőkés és állama kezében. Nem csupán jobban — emberibben is szeretne élni. A fejlett munkás az üzemi-gazdasági életbe való beleszólás jogát, a társadalmi demokratizmus kiszélesítését és elmélyítését követeli minden vonatkozásban.

A kétkezi és a szellemi dolgozók új, egységes harci frontja kialakulóban, erősödőben van, noha zavaró tényezők még fékezik a folyamatot.

A diákság mozgalmainak ártó felelőtlen, túlzó megnyilvánulásokra, illetve a hagyományos munkásszervezetek nehézkességére, rutinjára gondolok.

Tény azonban, hogy a mai szociális megmozdulásokban a nyugati diákság új, kezdeményező szerepet játszik, s erre fel kell figyelniök azoknak, akik a nyugati társadalmat vizsgálják. Az egyetemi ifjúság harca új fejezetet nyit a haladó mozgalmak történetében és egyben az értelmiség szociológiájában is.

Forrás: Korunk, 1968 / 7. sz. 1069-1072. old.