A. Gergely András

Kisebbségi tudás, tudáskisebbségi horizont

A kisebbségtudomány markáns és önálló diszciplínává érett a magyar könyvpiacon is. Lehet ezt vitatni, s különbséget tenni egyes kisebbségi önismereti vagy kutatási területek, jogi vagy önkormányzati ügymenetek között, s lehet térségenként, nemzeti horizontonként karakteres különbségeket fogalmazni, de lehet megtisztelő szavakat keresni is az új tudásterület hiányzó alapjait megteremtő kísérletezők dicséretére. Az alábbi írás ez utóbbit választja szempontjául, több forráskiadvány alapján. Ezek nem újak az esetek többségében, de újdonságok mindazoknak, akiket érdekel(het), s mégsem ismerik. Nem kortalanok, de sokszor és sok szempontból időszerűek – sajnos és hálisten. Sajnos, mert nem változik a világ, s a gondok súlya ritkán enyhül, és hála az egeknek, mert a súlyosság állapotában legalább a tudományok méltó gondjává is válik némelyik szempont, kérdéskör, tudáságazat.

A Kisebbségek és határon átnyúló együttműködés az Alpok-Adria térségben című kiadvány az Alpok-Adria Munkaközösség többnyelvű köteteként jelent meg, Trentóban, olasz érdekeltségű miliőbenⁱ. A kisebbségtudomány hazai ágazatai így csak részben érvényesek rá – értékelő szempontként, mérceként azonban mégis súlyba esnek. Márcsak azért is, mert hasonló példát aligha ismer a szakirodalom, s maga a kötet korszakos jelentőségű áttekintésnek tetszik. S azért szintúgy, mert a kisebbségkutatás diszciplináris alapjait számtalan kutató még számtalanabb historikus kísérletre vezeti vissza, akár az újkorig vagy az ókorig, mindegyre azt szemlélve: mikortól számítható, hogy egy kisebbséget, etnikai és kulturális, vallási vagy számszerű alárendeltségben leledző csoportot megkülönböztettek, akár előnyére, akár sérelmére. A hazai kisebbségtudomány számos egyetemen is tanulható tudásterület immár, kiépült nem egy akadémiai intézménye is, így a szakterület korántsem mondható kezdetlegesnek, „gyermekcipőben” totyogónak. Sőt: akik nem pártolóan, vagy védelmére szólnak, azok nemegyszer inkább épp azt hangsúlyozzák, talán túlságosan is kiépült immár, s „etnobizniszként” fungál, vagy annak elméleti hátországában leli gyakorlati biztonságát…

Lelke rajta, ki ezt így gondolja vagy így beszéli el…! A kevésbé pejoratív, de több érzékenységet eláruló kutatási háttér áttekintését három nagyobb területre oszthatjuk. Az elsőben, amely részint egy euro-zónában, uniós együttműködési miliőben ismerhető fel, jelen van a kisebbségi képzés, kutatás, helyzetfelismerés, folyamatelemzés, konfliktuskezelés eszköztára és tanulható technikája, továbbá normarendszere is. A második inkább kétfelé oszlik, egyik felől a magyarországi és a határon túli kisebbségek sérelmi helyzete, konfliktusaik kezelési módja, fogyatkozásuk aggasztó arányai, illetve változásaik, asszimilációs trendjeik specifikus módjai kerülnek feldolgozásra, legyen a végeredmény statisztika, demográfia, térkép, iskolázottsági vagy nyelvhasználati tapasztalat, nacionalista közbeszéd vagy kisebbségvédelmi joggyakorlat (ehhez adalékként a Teleki László Alapítvány, a kisebbségvédelem intézményei és az önkormányzatok honlapjai, vagy a határon túli magyar kutatóbázisok kiadványai jó illusztrációk). Másik irányból nézve – s ezt az imént „tipologizált” helyzet ellenoldala jól illusztrálja egyazon intézmény, az MTA Kisebbségkutató Intézete működésében, konferenciáin, vagy akár honlapján is – egy jóval „puhább”, kultúraközpontú, vallásra és identitásra, átélési gyakorlatra és szimbolikus politikára érzékenyebb kutatási részterület (ha úgy jobban tetszik: megismerési technika és értelmezési mód, történeti és szociológiai kontextusban) található, amelyen a kisebbségi tudás, a kisebbségjog európai horizontja, a kisebbségvédelem történeti előképei és aktuális kihívásai egyként jelen vannak, sőt a romológiai (értsd: cigánykutatási) idegenbefogadási, migrációs és kulturális antropológiai tapasztalati anyag kínál további interpretációt. Ez utóbbi terület azért említendő, sőt azért kiemelendő, mert a korábbi, a „szocializmus korszakában” és azt megelőzően is minden másságot valamely „nemzetiségi kérdésként” sikerült taglalnia a szakemberek többségének, anélkül azonban, hogy az érintettek erről akár tudtak volna, akár befolyásolhatták volna, miként fogalmaznak „tudományos” ismeretanyagot arról, ami rájuk vonatkozik, s méginkább arról, ami reájuk váró perspektíva lehetett netán.

E megismerési területek aprólékosabb elősorolása nem azért történt itt, mert az alább tárgyalandó kiadvány bármelyik „kategóriába” oly könnyen besorolható volna. Épp ellenkezőleg. Az Alpok-Adria Munkaközösség kötete olyan köztes tudástartományban helyezhető el, amelyben éppoly nyomatékosan helyet kell kapjon a kisebbségjog megannyi komponense, mint a térségi identitások puha jelenség-együttese, a demográfiai trendek ismertetése éppúgy, mint a saját állapotrajz megformálásában érdekelt kisebbségi képviseletek hatása. Miképpen a kötet címe, úgy a feltárás módja is átjár a (diszciplináris) határokon, megkísérel kölcsönös megértésért dolgozni, „átlát” és „átlátogat” a másik zónába, regisztrál állandóságot és változást, folytonosságot és megszakadási veszélyeket, kulturális másságot és kölcsönösséget egyaránt. A térképmelléklettel is ellátott 430 oldalas kötetet a szerkesztők szerényen „tanulmánynak” nevezik, melyben egyes régiók, államok, önálló tartományok, tagcsoportok összegzik létformáik és megmaradási módjaik historikumát, jelenét és feltételeit. Egy szakértőkből álló munkaközösség, amely végül vitaanyagként terjesztette elő „országtanulmányait” és regionális áttekintéseit ama Kisebbségi Munkacsoportnak, amely mindezt elméleti, terminológiai, lexikai, történeti, demográfiai és lingvisztikai kontextusban megvitatta és egységes formátumban közzétette, végső soron azt a lehetséges kooperációt is tükrözi, amely nemcsak politikai, nemcsak térségi, hanem kulturális megértés mentén is eredményesnek bizonyulhat(ott). A kötet az egyes kisebbségek, valamint az egyes térségek jogi-politikai, mentális és kulturális „implikációit” tartalmazza, beleértve többnyelvűséget és autonómiát, válogatott bibliográfiát és társadalmi törekvéseket, állampolitikai rendezőelvek hatását és változó politikai konstellációk következményeit is.

Kisebbségtudományi szakkönyvvel van tehát dolgunk, de nem az átpolitizált, nacionalizmustól áthatott, nemzetépítő vagy múlt-konstruáló, közös emlékezetet „átíró” vagy jelent manipuláló célrendszer elméleti következményével, hordozójával, vagy éppen mindezt ellenpontozó opuszával. Nincs politikailag áthangolt terminológia a könyvben, viszont van olyan egységesítési szempont (ajánlás), amelyet irányadónak tekinthettek a résztvevők, s ezáltal az egyes fejezetek követik a föltárási körvonalakat akkor is, ha elhangzó következtetéseik esetleg eltérnek regionális és nemzeti kontextusban, vagy törvényi szabályozás, esetleg állami kezdeményezések következtében. Miközben a kisebbségeket „az Új Európában” a „határokat átívelő hidak tartóoszlopaiként” kezeli a szerkesztői észjárás, nem kíván eltekinteni attól sem, hogy az európai egységesülési folyamat makro- és mikro-integrációs hatásait földolgozza. „A határok a történelem sebhelyei” – idézi a bevezető tanulmány mottója Alfred Mozert –, tudatosítva az olvasóban, hogy a „nagy határvonalat” jelképező (vagy inkább megjelenítő) vasfüggöny lehullása után rendszerbomlasztó hatások mutatkoztak, s ezek az egymástól addig mesterségesen is elszigetelt nemzetek, identitások, gazdaságok vagy politikai felépítmények oly hirtelen találtak egymásra gazdasági, politikai, népcsoportközi, államterületi, nyelvi és kisebbségjogi téren, hogy abban a kényszerek és rossz hagyományok éppúgy szerepet kaphattak, mint a békés együttlét ábrándképe. A kisebbségek és határokon átnyúló együttműködések programját a programkoordinátor Stefan Böckler olyan híd-szerepként értelmezi, amely az Alpok-Adria térséget az Új Európa felé vezeti. Ugyancsak ő idézi Paul Tillich sorait a megélénkült nemzeti-etnikai problematikák feloldására vállalkozó tevékenység programjához: „Csak az állhat az áthidalás és ezáltal a béke szolgálatában, aki egy határvonal mindkét oldalának részese, nem pedig az, aki a szilárd elhatároltság nyugalmában biztonságban érzi magát”.

Az elhatárolódás és közeledés tendenciái mintegy két évtizede, a Területi Önkormányzatok és Közigazgatási Szervek Határ menti Együttműködéséről szóló Keretegyezmény óta két léptékben folytatnak tervezést. A jó ideig nyomatékosabb állami szintet, melyet később, a nyolcvanas évektől már meg-megbontott a pontszerűen elképzelt határmenti érintkezési zónák folytonos övezetekké válása, vagyis a határok „elmállása” és a térségi kapcsolatok szomszédsági politikává alakítása, a kilencvenes évektől már egy újabb, regionális övezetesség egészített ki. Utóbbi részint a nemzetállamiságon túllépő formációk, „egységképződmények” reprezentálója is lett (lásd a „Régiók Európája” fogalomkörét), részint pedig az integrált Európába helyi kapcsolat- és identitás-hálózatokkal bekapcsolódó érdekszférák megtestesítője. Számos, az egységesülési folyamat bürokratikusan megoldott alakzatát ezek a helyi szintek a maguk módján elvitatták, megválaszolták, „átírták”, de az adminisztratív projektekből sokszor hiányzott a kulturális tartalom, az értékek, eszmények, normák közös elfogadásából adódó békességes megoldás-együttes. Pedig hát politikai vagy territoriális identitás-egységben csakis azok képesek egymásra találni, akiknek egymáshoz kulturálisan, a különbözőség vállalása és megvallása mentén, vagy éppen az integrációt csakis az önmegvalósítás kereteként elfogadó módon lehet közük. A fejlődésvonalak, mint ezt Böckler írja, együttműködési realitásként „potenciált és tendenciát jelölnek ki”, de ennek csupán a tényleges tapasztalatok adhatnak hitelt, s formálhatnak köztes jellegű, interkulturális vagy multikulturális kooperációkat.

Mindezt nemcsak szemléletmódok átvétele, értékek követése nehezíti. Olyan, egyébiránt még Európa perifériáira éppúgy jellemző, de világszerte is ható jelenségek nem különben, amilyen például a periferizáltak szegénysége a centrum gazdagságával szemben, az elválasztó falak és intézményes normák kialakítása a sikerképesek által, az Európán kívüli (globalizációs, migrációs, információs és makropolitikai) közrehatások erőteljesebb megjelenése az uniós miliőben (továbbá már a hetvenes évektől kezdődő időszakban is), a határkapcsolatok virtualizálódása mögött megmaradó mentális határok, normarendek, multikulturális aspirációk egyaránt olyan tanulságokkal szolgálnak, amelyeket a nemzeti keretek alapján elképzelt Európa nem kifejezetten tekint sajátjának. E szempontból „a nemzetállamiság és a kisebbségi kérdés egyugyanazon érme két oldalát jelenti”, a történelmi határok hasította szakadék, illetve a Habsburg impérium, a trianoni döntés és az államközi összetűzések hullámai formálta helyzetkényszer hatotta át az együttműködések tiltásának szempontrendszerét. Tisztázatlanok maradtak, majd külpolitikává érettek és geopolitikává merevedtek a kisebbségek kezelésének kérdései, különösen a határmenti térségekben, aminek utóbb az Európai Határmenti Régiók Mnkaközössége által feloldani kívánt merevsége, az Európa Tanács kisebbségvédelmi Keretegyezménye (1995) és a Közép-Európai Kezdeményezés oly módon próbált ellene szervezni, hogy ennek eredménye az érintett népcsoportok helyzetét együttesen kezelő, a határok mindkét oldalára egyként figyelemmel lévő szemléletmód kialakulása lett.

E kötetben „a viták folyamatának – zsákutcáktól és kerülőutaktól megszabadított – felvázolása” a nemzeti színezetű szemléletmódok közötti sajátos kompromisszumképesség és együttműködés eszméjének nevében mutatkozik. Az átfogó bevezető szerint „ez a tanulmány nemcsak ténybeli eredményei alapján járul hozzá a népcsoportok harmonikus együttéléséhez a határokon belül és azokon túl, hanem a lebonyolítás módjával konkrét példát szolgáltat az ilyen csoportok közötti határokon átnyúló együttműködés lehetőségére” (kiemelések az eredetiben). Mindez talán azon esetekre is érvényes, amelyekben a kutatási összefoglaló egyes részeit vagy „objektív nehézségek és szubjektív szemléletmódok miatt nem lehetett közös nevezőre hozni” (27. old). Példaképpen: Horvátországban – az előzetesen megválogatott kritériumok szerint – mintegy tizenöt kisebbségi népcsoport él, melyeknek azonban korántsem egyenlő a státusa, feltártsága, nyilvánossága, vagyis legitim létmódja, s nemegyszer az interetnikus kapcsolatrend fontosabbnak is bizonyult, mint a kisebbségi séma alkalmazása. A séma az Alpok-Adria Munkaközösség „Első kisebbségi jelentésében” alkalmazott javaslat volt, melyet a tagtartományok beszámolóihoz készítettek el, s ezt egészítette ki utóbb (1996) a „Kisebbségi konfliktusokat tárgyaló szakértői beszámolók irányelvei” című ajánlás, a munkacsoportok tárgyilagos csoportosítási elvei szerinti adatbázis-építés, valamint a szakmai viták ezt követő kiegészítései (pl. 1997 novemberében Siófokon). Föltárult például annak gondja, hogy a „régi” és az „új” kisebbségek közötti megkülönböztetés mivégre alakult ki, milyen velejárói vannak a kisebbségek öndefinícióinak, milyen nemzetpolitikai „válaszok” követik egy-egy csoport kisebbségkénti megjelenését, milyen „releváns szignálok sokaságát váltja ki” a nemzeti keretektől eltérő identitáskeresés, milyen (tudományon túli, direkten érvényesülő) politikai jelentősége van vagy lehet a politikai szereplők közötti megjelenésnek, nyelvi-kulturális-vallási vagy gazdasági-térségi-érdekérvényesítési ismervek szerinti reprezentációnak, a migránsok (munkavállalók, menekültek, bevándorlók) és a tradicionális csoportok jogállási különbségének, stb. (26. oldal).

A kiadós méretű kötet a felvezető kerettanulmányt követően tartalmazza az elemzési séma vázlatát (főbb pontjai: 1. A kisebbségi helyzet alapvető jellemzői, történelmi és szituatív elemei; 2. területi, demográfiai sajátosságai és viszonyszámai; 3. a gazdasági tényezők; 4. a politikai és képviseleti jellemzők; 5. a kulturális jellemzők; 6. a kisebbségi kapcsolatok és többségi keretfeltételek; 7. az együttélési modellek és perspektívák; 8. a határokon átnyúló együttműködések), majd a részletes régió-tanulmányokat. Ezen belül találjuk Baranya, Győr-Moson-Sopron, Somogy, Vas és Zala megyék, valamint Burgenland, Friuli-Venezia Guilia, a Horvát Köztársaság, Karintia, Szlovénia, Trentino-Dél-Tirol és Velence aprólékos leírását. Az áttekintéseket összefoglaló és Summary zárja, továbbá az Alpok-Adria Munkaközösség egy nyilatkozata a nemzeti és nyelvi kisebbségekről (1998 novemberéből), s kiegészítésként egy térkép a tárgyalt terület elhelyezkedéséről és a Közép-Európai térség országairól, néhány demográfiai adattal jellemezve őket.

A kiadvány (önminősítő, de nem egykönnyen cáfolható) deklarációja szerint a kisebbségi léthelyzetet és határokon átnyúló kapcsolatokat ekként feltáró munka célja nemcsak a potenciális konfliktusok megelőzése a hatékonyabb kisebbségvédelem mentén, hanem az átfogó megfontolások feltételeként elvárható teljesebb információs háttér lerakása is, amely az európai együttműködéseknek épp az integrációs folyamatok felgyorsulásában aktuálissá vált feladatait szolgálhatja.

Európa francia cigányai?

Fennebb utaltam a kisebbségkutatás és romológia találkozási pontjaira, a leíró és értelmező aspektusokra. S aki nem kizárólag az akadémiai magaslatokról tekint a kisebbségiség felé, hanem belülnézeti képre is vállalkozni merészel, nemigen kerülheti el a közlés közelségéből, a befogadás milyenségéből, a „rálátás” távolságából fakadó perspektíva-különbségek tudatosítását…

Egyszer Devecseri Gábor műfordító és költő, a Bikasirató című színpadi művét azzal a sorral kezdte: „Ami a bikaviadalt illeti, én bikapárti vagyok…” Akár a költő, akár a bikaviadal nézőközönsége éppúgy lehet elfogult (már amennyiben példaképpen egy pikador vagy bika irányában lehet az ember egyáltalán elfogult…!), mint társadalmi csoportok, kisebbségi közösségek, vagy éppen tudásirányok, kutatási területek, al-diszciplínák iránt. Kutatói körökben az efféle elköteleződés részint rokonszenvet vált ki, részint némi lekezeléssel körülvett, hiszen a 19. századi természettudományos objektivitás hagyománya ellentmondani látszik a kutató vagy értelmező kitüntetett attitűdjének, preferált érdeklődési területének „objektív” megközelítését illetően.

Prónai Csaba – talán elfogadja Ő is, talán nem –, egyértelműen cigánypárti. Amit ír, mond, kötetformán egybeszerkeszt sok-sok éven és köteteken keresztül, az mind képvisel valamilyen (szerencsére nem pártos, nem mozgalmi, s mégcsak nem is meghatott vagy könnyes szemű) elfogultságot. Ennek bizonnyal lenne, aki kárát látja, ám én nem így méricskélem Prónai érdeklődési körét és méltó vállalásait. A „Cigányok Európában” sorozat, nem kis mértékben az egykori Új Mandátum kiadói merészségének köszönhetően (s időnként a L’Harmattan kiadó és a Kisebbségkutató Intézet segítségével), immáron harmadik olyan kötetét mutatja be, amely valósággal irigylésre méltó gazdagságú. Társadalomkutató lévén évtizedek óta – nem tagadom, csupán időnként nekilendülő – megújuló érdeklődést mutattam a cigányokról megjelenő írások iránt, s tapasztaltam, hogy ezek egyre szélesedő köre üdvös változáson megy át, mind szemléletében, mind tematikus gazdagságát illetően. A fölöttébb üdvös változás egyik momentuma ezért, hogy ez a 2000-ben induló sorozat, Prónai szerkesztésében, Kulturális antropológiai tanulmányok alcímmel jelenik meg, s a kötetek anyaga valami imponálóan újat, mást, emberközelit hoz mindahhoz képest, amit annakelőtte jeles vagy pályakezdő szociológusok, kisebbségkutatók, önkormányzati vagy kormányzati szakemberek, írók, költők, nyelvészek vagy történészek a cigányokról egyáltalán írtak. Bernard Formoso, Leonardo Piasere és Patrick Williams alaptanulmányai az első kötetben, az olasz kutatók egész sorának dolgozatait közreadó második kötet, s a harmadik Patrick Williams francia forrásműve oly módon újdonatúj szemléletet hoztak a cigánykutatásokba, hogy jószerivel az ember nem is érti, miként és milyen merészséggel lehetett korábban más nyelven, más attitűddel roma-kutatásokat végezni vagy eredményeiket közreadni – mindezek nélkül. Pedig lehetett, és sokszor lehet ma is, „roma-politika” vagy kisebbségi önkormányzatiság, országos cigányközponti támogatás vagy helyi munkapiaci kezdeményezés, szegregáció-ellene döntések vagy megértő és felemelő embermentő akciók sikerét, reménykedéseit konstatálva.

E könyvismertetést szükségképpen rövidre kell fognom, amit csak azért nem sajnálok, mert egyrészt Prónai Csaba félszáz oldalas bevezetőjében kitűnő áttekintést ad Williams munkásságáról (jelzem: ezúttal nem hasonlítva össze, nem ütköztetve aprólékosan Piasere és Formoso szemléletmódjaival vagy megannyi más definícióval és kutatási metodikával), másrészt azért nem is sajnálhatok, mert az igazi élvezetet nem ez ismertető, hanem maga a kötet anyaga, árnyaltsága, jól fordított és élvezetes-izgalmas olvasásélménye adja teljesebben, vagyis ezt nem szükséges pótolnom. Prónai vállalása, és nemkülönben Patrick Williams szemléletmódja kiválóan érzékelteti a romológia helyzetéből fakadó, a téma és tudásterület szabta feltétel-együttest, valamint a kutatói attitűd kínálta felfedező vállalkozást, melyet részleteiben kapunk Williams művéből. De hol itt az elfogultság?

Egy alanyi szociológus szólhat „releváns adatok” alapján, egy történész lehet „távolságtartó”, még egy kultúrakutató sem okvetlenül kell híve legyen az elemzésre kiválasztott területnek… Egy antropológusnak azonban belülállónak, akár elfogultnak is lehet-kell lennie, hogy megnevezett témáját mindig azok szemével legyen képes látni, s úgy is fogja fel, ahogy partnerei, konkrétan a kutatott közösség tagjai. Tudományos-e, „objektív”-e ez a nézőpont? Vitatható ez, de vélekedésem szerint igen; sőt, éppen mert tudomása van saját kötődéseiről, mert konstatálni képes ragaszkodása okait, s mert pontosan tudhatja (akarja tudni!) objektívjének fókusztávolságát, cserélhető optikáját, torzítását s ennek hatását a közösségre, az elkészült pillanatképre vagy a felmutatandó eredményekre vonatkozóan, még sokkal „objektívabb” is, mint aki egyszerűen csak evidensnek veszi, hogy mátrixokba foglalva operacionalizált tudást ad át. Az antropológus tolmács kell legyen a szó legkiterjedtebb értelmében, vagyis olyan „szakfordító”, aki mind a nyelvben, mind a kommunikálandó tartalomban, mind pedig a befogadó közegben egyaránt járatos, érintett és elkötelezett.

Persze, mint ilyet, éppúgy kötelezi számos konvenció (a kutatásetikáé, a módszertanoké, a közlésmódoké), kötelezi továbbá kutatói felelősség a kutatott közösség, őszinteség és hallgatólagos igazmondási megállapodás is a szakma köreivel, a társtudományokkal, vagy épp a támogató-kutatásfinanszírozó intézményekkel összefüggésben. A kutatási jelentések formalizáltságán túl azonban ott áll a mindenkori szöveg, ez esetben is a kötet anyaga, a beszámoló formája mindarról, amit tapasztalt, észlelt, tudomásul vett, megértett, és elbeszélésre érdemesnek minősített. Ez tehát – tekintsük ekként akár kevesebbnek, akár többnek, mint „a” tudományt – egyfajta (írás)művészet, alkotói műfaj is. De nemcsak az – s ebben áll az antropológus különfelelőssége.

Lássuk, hogyan viszonyul mindehhez Patrick Williams! Szavai hitelét (s vélem én, elfogultságait is) az adja, hogy nem egy-két hétvégét töltött egy szekértáborban vagy cigánysoron, hanem negyedszázada él egy Párizs külvárosába költözött kálderás (oláh) közösségben. Ugyanakkor a francia cigánykutatások intézményi központjának, folyóiratának alapítója, lelke, fenntartója is. Kiindulópontja ezekből következően az, hogy cigány és gádzsó közös határa épp arra a meghatározottságra épül, amelyet közös történetük formál. Egymásnak mintegy ellen-definíciói: a nem-cigányok nélkül nincsen értelme a cigánynak, s nélkülük a gázsó világ is más kontextusú.

E más kontextus egyik legfelszínesebb és egyben legegyértelműbb jele, hogy miként vélekednek a cigányokról az adott társadalom szélesebb köreiben. Előítélet, fajelmélet, vádak, stigmák, képzelmények tömege veszi körül a konvencionálissá merevedett képzeteket. Viszont éppen a kutató az, aki látatja, hogy a romák látszólagos egysége vagy egyneműsége belső tagoltságot takar, így „általában” beszélni róluk nemcsak felelőtlen, de téves is. A Párizs külvárosában élő cigányok részint mánusok (avagy szintók), részint zsitanók (azaz katalán-kasztíliai kálók), részben pedig több más vándorlás közben különféle hagyományt átvevő, de leginkább a németes-zsidó nyelvhatást mutató jénisek. A csoport rom-cigányok körébe sorolása ismét egy másik kontextusban eltéréseket mutat az északi és a déli országok cigányaihoz képest is. Talán túl szimpla, de áttekinthető mindez azzal az analógiával, hogy a „fehér” ember fogalmának csak a feketékkel, sárgákkal, félbarnákkal, kékekkel és másokkal összevetve van értelme, de ahol (mondjuk Európában) sok a fehér, ott ők maguk is elkülönítik a svédeket, németeket, oroszokat, albánokat, magyarokat, szerbeket vagy amerikaiakat. S bár ők mind-mind mások, de a cigányok (vagy négerek, vagy ázsiaiak) felől nézve „egyformán” nem színesek. Ugyanakkor, mint éppen ebben a felosztásban is, jelen van a másságok tagolhatósága táji és téri, nemzeti vagy egyéb kategóriák mentén. Ez a párizsi romák esetében ugyancsak megvan, pl. szlovén, piemonti, német, spanyol stb. csoportkülönbségek is fennállnak, van továbbá szakmai besorolás (lovári, kálderás, csurári), van rokonsági-leszármazási rendszer (ezt a vicák formájában írja le Williams, s mint igazolja is, tükrözik ezt familiáris névhasználatok, ősök tiszteletére épülő képzetek egyaránt).

A cigány világ tehát nem homogén és nem állandó még Párizs keleti külvárosában sem: magát a cigány közösségi létet is emberek, szokások, szavak, jelentések, szimbólumok mozgása és körforgása jellemzi. Ez ugyan (társadalomtudományi értelemben) evidensnek tűnik, Williams azonban kiemeli, hogy több ennél, mert cigány létüket számukra leginkább a környezetükkel kialakult kapcsolat, a kölcsönviszony határozza meg. A környezetük számára, a külvilág felfogásában pedig életmódjuk adja másságukat, illetve vándorlásuk, élethelyzetük, identitásuk elfogadhatóságát. Ennek lényege pedig, hogy olyan helyzetűek, akiket ha el is fogadnak, s mégannyira, ha elutasítanak, leginkább csak „máshol szeretnének látni”. Az együttlét definíciója tehát a környezet számára a távollétben, vagy legalább a távolságban fogható meg a leginkább. A cigány életmódközösség számára ezért (bármely kapcsolati, gazdasági, igazgatási, életvezetési kérdésben) mindig az áthidalás, a közeledés, a viszonyulás az első teendő, a kölcsönkapcsolat alapjaként az adaptáció, a mindennapi és változó alkalmazkodás a legfőbb feladat vagy kiindulópont.

Mindezek okán a cigánykutatókat is az érdekli, milyen helyzetet alakított ki a társadalom, amelyben szétszóródva vagy csoportosan együtt élve jelen vannak – vagyis a státuskérdés, helyzetábrázolás jellemzi az elemzéseket. A másik kutató-típus számára az érintkezések felületei, a létmódok és feltételek együttesei, a zártságok és mozgások adják a témát, ők az identitást a történelemben, a gazdasági rendszerekben, a kultúrában, az intézményekben és a szervezettségben keresik, vagyis funkcionális sajátosságokat elemeznek.

E két szemléletirány között (vagy fölött) Williams a cigány históriát olyan „mozgalmas változatosságnak” tartja, mely az Indiából származás és vándorlás mentén vezet, szükségképpen szétaprózódással járt, de karakterét nem csupán a vándorlás adja, hanem a környezettel való mindenkori viszonyulás (adaptáció) módja, a bejárt útvonalak összhatása, a kölcsönkapcsolatok és tanulási folyamatok, válaszok, kiszolgáltatottsági viszonyok és vállalt szolgáltatói-munkavégzési technikák együttese. Merthogy a gazdasági folyamatban a kálderások elsősorban is kereskedők, szolgáltatók, független forgalmazók, kötetlen munkaidejű termelők (ekként például üstfoltozók, ónozók, köszörűsök, cirkuszosok is), valamint az jellemző rájuk, hogy egyenlőségi elven osztoznak a munkavégzéssel vagy cserével szerzett hasznon. Teszik mindezt úgy, hogy voltaképpen a nem-definálhatóságra, a „láthatatlanságra” építik jelenlétüket és mozgásaikat a „külső” társadalomban, de ennek a harcképtelenséget kevésbé, szolidaritást viszont annál inkább tükröző magatartásnak eredményeként például a piacon megjelenő más (pl. jugoszláv, szlovén) roma csoportokat nem szorítják ki a piacról, mert ez nemcsak kooperáció-ellenes lenne, hanem éppen a gádzsó piacszemléletet, vállalkozási ököljogot és hamis sikerképességet tükrözné, vagyis olyan nem-cigány viselkedés lenne, amelyet nem vállalhatnak.

Külön is izgalmas cigánykutatási kérdés, hogy a munkavállalás esetében miként jelenik meg a csoport mint piaci szereplő azok előtt, akik munkaadónak tekinthetők. A romák jól ismerik a környezet oktondi előítéleteit, melyek őket tolvajnak, lustának, koszosnak vélik, s esetenként a cigány-jelleg időleges felfüggesztésével olyan „idegenséget” vállalnak inkább, amely elfogadottabb a munkavállalók körében (például menekültek, idegen munkavállalók). Ezzel a stratégiával bizonyítani tudják, hogy ha nem is virtuóz iparosok (pl. bizonyos munkákat egyenesen továbbadnak alvállalkozóknak, akiket viszont megfizetnek), de éppoly kevésbé jellemzi őket mindaz, amivel a sztereotípiák révén jellemzik vagy besorolják őket.

Williams ezt a sztereotípia-együttest nem a cigánypolitikus nézőpontjából vagy a védőügyvéd szerepében cáfolja. Részletesen taglalja doktori értekezésében a nyelvi, zenei, tisztasági, életminőségi, narratív-mesei sajátosságokat számos, a nyolcvanas évek során írott tanulmányában. A rövidebb írásokhoz képest a Cigány esküvő olyan alapos monográfia (eredetileg 1984-ben jelent meg), amely hozzájárulhat ahhoz, hogy mind a rítus, mind annak család és közösség szempontjából kapcsolatmegerősítő, társadalmi csoportformáló és kultúrakifejező jellege kellő alapozást kapjon a cigánykutatások tudásterületén belül. Ugyanakkor épp a monografikus aprólékosság miatt azért mégis fölmerül a szerzőben, hogy az etnikus sajátosságok leltára, amely egy specifikus tudomány felépítését célozná meg, csak a bezárulásuknak egy módja, szabadságuk és kiteljesedésük béklyója lenne, ha nem vállalná a teljesebb feltárás következetes és mindig újrakezdett programját. „A ciganológia csak akkor igazolható, ha egyszerre jelent tudást a másikról és saját magunkról” (55. oldal). Ezért az „ők” és a „mi” közötti folyamatos interakció lejegyzéséből kell állnia az antropológiai munkának, azt célozva, hogy másságuk ne legyen egzotikusnak vagy anarchikusnak tűnő, hanem a mi világunk megtanulásának módja is legyen egyúttal. A romák esetében olykor „elillanó” struktúrák és funkciók, devianciák és elfogultságok együtt adják azt a totalitást, amely a cigány-gádzsó kapcsolatok összességét jelenti a különbözőségek és hasonlóságok összeegyeztethetőségében (56. oldal).

Az elfogultság és a devianciák megértésének módja sajátos egyvelegben mutatkozik Patrick Williams munkáiban. A romák intézményeinek sorra vételekor taglalja az egyet-nem-értések kezelésére létrehozott „bírói” intézmény, a krisz jelentőségét. De kiderül az is, hogy a vitás kérdésekben döntéshozó rangú testület működését (mely voltaképpen a romák nyilvánossága előtt lefolytatott „perek” és a konfliktusfeloldás fóruma) épp a nyilvános problémakezelés lehetőségének és normatív hatásának felmutatásaként szánják, viszont a szabályok szerint gázsó jelen sem lehet a krisz idején, így szinte lehetetlen róla érdemi leírást készítenie a kívülállónak. Williams is inkább úgy ír erről, mint aki átlátja működését, de elegendően informatív ahhoz, hogy képet kapjunk róla, ugyanakkor nem ébreszti az igényt, hogy sokoldalúbban igazolja tételeit, vagyis avasson be a titkos részletekbe. S mint a roma-kutatók többsége, épp a lényegi tartalmak esetében fogadtatja el velünk, hogy annyi a szükséges tudás, amennyit ád, s nem hiányzik az, amit a romákkal lehetséges kapcsolatban gázsó úgysem tudhat. Másik példája is szól erről a hiteles és elégséges beszámolóról, melynél nem merül föl a kétely, hogy nincs tekintettel a romák belső tudására, és a körülöttük élő társadalom más típusú, más érdekű világára. Éppen a kölcsönhatások megjelenítése az, ami érdekessé teszi művét! Leírja például, hogy a romák társadalma éppúgy nem egységes és egyenlő, mint a környezetük társadalma, egyúttal a sikeres (vagy szerencsés, vagy jól alkalmazkodó) romák jellemzéseként is elősorolja, hogy a vetélkedés és versengés létezik körükben, de a sikeres tranzakciók vagy a gazdagodás hasznát a győztes csak akkor tudja legitimálni, ha nem magánérdekű célokra, hanem a közösség javára fordítja (21. oldal). Sőt, a magánérdekű gazdasági vagy politikai siker nagymértékű presztízsromlást és -vesztést eredményez körükben, amit a környezetük szinte csakis azzal a közhellyel képes kezelni, hogy a cigányok családcentrikusak és gyerekszeretők, holott egészében a társas lény mint közösségi szereplő teljesen más felfogását tükrözi inkább.

A kötet – bár a könyv a Cigány házasság címet viseli, miáltal is az gondolható, hogy egy 480 oldalas monográfiát tartunk a kezünkben, mely ekkora terjedelmet szentel a házasodás módjának, mégsem csupán erről szól – tartalmi egységei hat blokkot képeznek. Maga Williams is úgy nyilatkozik, hogy „a leánykérés ceremóniája lehetővé teszi, hogy szinte teljesen megvizsgálhassuk a társadalmi viszonyokat, melyek a kálderás illetve rom csoportokat körülveszik. A leánykérés fejezetében Williams nem elvont gondolatokat közöl, még akkor sem, ha az eredeti leánykérési szituáció-leírás régebbi időpontból származik, mint a róla való kommentárok többsége. Itt ismét az antropológus kutatásmódszertani titkaiba kapunk betekintést, midőn a több mint öt órás leánykérési szertartás sűrű leírását, szövegszerű idézését, illetve a kiegészítő helyzetjellemzést és értelmezést megkapjuk. Kezdve a ház alaprajzával, a tárgyakkal, a térhasználat jellemzésével, a „kérő” és „adó” szereplők játszmáinak, valamint a közösségi rítus más résztvevőinek jellemzésével, lényegében egy rokonsági kapcsolatrend formálódására láthatunk rá, s valóban föltárul a kockázatok, tétek, árak és jelképek, értékek és normák szinte teljesnek mondható rendszere, az egész verbális rituálé aprólékos leírása révén pedig a belső kapcsolatrend, a történések összefüggései, a megerősítések és szerepmódosulások sokszínű „színjátéka” is kibomlik. A meny kiválasztása, megkérése, odaadása, jólétének és méltóságának garanciái nem szimplán piaci csereügylet tárgyai (noha a kívülállónak így tetszhet), hanem a család jövőképének ügye, a kumpánia (együttélő közösség) egészének ügye, a cigányok összességének ügye is az ő saját értelmezésükben. S hogy mindebben milyen szerepe van korábbi rokonsági relációknak, pénznek, rangnak, tiszteletnek, a presztízs életformát átfestő jellegének, vagy az alku révén kialakuló további nemzedéki kapcsolatoknak, azt kívülálló szemével nemigen lehet meglátni. Még a szertartást (történési ideje nyolcvan százalékáig) lényegében szó szerint „lejegyző” kutatóban is felmerül a kétség, hogy a kálderás rom retorika pompázatossága bemutatható-e a maga teljességében anélkül, hogy a leírás tükrözné a gesztusok, hangsúlyok, indulatok, verbális cselek, kommunikációs játszmák teljes folyamatát és dinamikáját…

A következő nagyobb egység a kötetben A cigány rendszer leírása, mely cím részint nem tükrözi a struktúra és funkciók, kódok és jelentéstartalmak összességét, inkább csupán jelzi, hogy valamiféle rendszer épül az idegen számára észrevehetetlen nyelvi, népcsoport-elnevezési, identitási, kapcsolathálózati, rokonsági rendszeri specifikumokra. Maga a népnév (hitano, bohemian, gypsy, gitane, rom) számos esetben sem a hivatalos elnevezéseknek, sem az öndefiníciós igényeknek nem felel meg. Sőt, a tudományos definíció – vagyis jellegzetesen a nemcigányok meghatározási kísérlete – sem tud mit kezdeni ezzel a népességgel: „olyan nép, amely az i.sz. X. században hagyta el az indiai szubkontinenst” és azóta vándorol – mondja az ismeretterjesztő szándékú leírás. Ugyanakkor „egy cigány, aki azt mondja, hogy ő cigány, a nem-cigányoktól tanulta ezt” (131. oldal), hiszen amennyiben tényleg az, sokkal inkább megkülönböztető csoportnevet használ, nem pedig a hamis általánosat. Még Franciaországban is inkább rom vagy manus elnevezések szerint tagolódnak, de még ennél is inkább a csoportok vagy alcsoportok elnevezéseit használják. Rom és manus sosem az egységükre hivatkoznak, hanem a csoportnévre (merthogy manus minden nem-rom cigány): eszerint létezik a rom cigányok csoportfelosztásában 1) kelderás vagy kálderás, 2) lovári, 3) csurári, és létezik ezek számos alcsoportját összefogó névként a szintók köre, akik a) kálók, b) manusok, c) jénisek, vagy d) pirdók (voyageurs). S hogy „magyar” vonatkozásai se maradjanak ki: akik nem tartoznak a három főbb csoportba, azokat a nem-rom cigányok köreként magyarcigánynak (ongroá) sorolják be.

A látszólag egy recenziót túlterhelő részletezés itt annyiból tanulságos, hogy talán mutatja: a cigányok rendszere nem kíván „egyetemességre törekvő látásmódot” érvényesíteni, mert ez kizárólag csak kívülről jöhetne, csakis nem-romáké lehetne, s ezért nem is felelne meg nekik (133. oldal). Williams a franciaországi cigány társadalom megjelenítésében lépcsőzetesen különíti el a roma kutatások felfogásmódjait és tapasztalatait, megkülönböztetve osztályozásokat (ezek sokfélesége etnoföldrajzi, lingvisztikai, saját és kívülálló csoportalkotási módokat, besorolási konvenciókat tükröz, lásd. 134-143. oldal); meghatározásokat (területek, szerveződési egységek, önmegjelenítések, kívülről jövő leírások, 146-174. oldal); viszonyok (ezek közt csoportköziek, leszármazásiak, rokonságiak, nyelviek, névhasználatiak bonyolult rendszerét, 175-203. oldal); illetve magát a rendszert, a párizsi rom-cigányok halmazaiból kialakult vicák, kölcsönös házassági és leszármazási viszonyrendszer tagoltságát is bemutatva (213-220. oldal). Nemcsak meggyőz arról, hogy aki nem él köztük több mint harminc éve, az képtelen lesz átlátni e belső dimenziókat, de ki is jelenti: nincs „általános reprezentáció” lehetősége, maguk a romák számára a környező világ és önmaguk is csupán a gázsó és roma felosztásban gondolható el (220. oldal).

A kötet további írásai A kumpaniáról (227-296); a házasság intézményéről (297-383); a leánykérés értéktartalmainak kommentálásáról (385-466) szólnak, valamint egy, valamint a kötet megírásakor ide beemelt, két amerikai forrásművet ismertető-kijegyzetelő írásból (467-476) állnak. Ezek nem kevésbé izgalmas írások, de részletesebb ismertetésük már valóban túllépné a recenzió szokott kereteit.

Patrick Williams munkáját és felfogásmódját összességében jellemezvén, kiemelendő indíttatásának két émikus szempontja. (Az émikus megközelítés a nyelvészetből veszi példáját, a fonémikus megjelenésmód analógiájával, vagyis tartalmi, lényegi sajátosságot jelent, a forma által hordozott belső jelentésegységet). Az egyik az, hogy a tudományos kutatás célja mindig a valóság birtokba vétele – a cigánykutatás ezért nem nélkülözheti a félelmet sem, hogy a „megfoghatóság”, a sűrű leírás révén módot teremt az ellenőrzésre, a kívülről jövő kényszerek szükségképpeni elfogadására, vagy direkten a hatóságok (sokszor pusztán önigazoló) tevékenysége révén fenyegető feltételek kialakulására. Ezért a kutatónak óhatatlanul is súlyos etikai felelőssége van minden leírt szó mögött.

A másik önreflexív megfogalmazás még ennél is fenyegetőbb: a társadalom (s különösen a hatóságok) felől jövő „normalizálás” szándéka és ellenőrzési jogosultsága kényszerűen belerántja a kutatót abba a szerepbe, hogy „szakértőként” részt vegyen a romák megismerésében, ezzel mintegy áruló is legyen egy kicsit – miközben a hatalmasokat voltaképp sosem érdekli igazán, mi és hogyan, miért és mióta van a roma közösségben…! Ezért érdemes óvakodni az egyszerűsítő leírásoktól éppúgy, mint a különbségek, az egzotikumok „gyártásától”, vagyis olyan feldolgozástól, amely kiállítási példányt formál a kutatott közösségből. A pontos megfigyelés és az ebből fakadó leírás emiatt sosem „a cigányok” megmutatására kell irányuljon, hanem a teljesebb társadalmi kontextusukat kell felmutassa, melynek szövetébe tartoznak. Épp a cigánykutatások a legfőbb bizonyságai annak, mi történik, ha „a megfigyelés tárgya reagál a megfigyelésre és válaszolni tud a megfigyelőnek” (77. oldal). Ezt a technikát pedig Williams óhatatlanul gyakorolja, hiszen közöttük él, egyúttal a francia társadalomban is, meg a francia tudományos világban is…

A megfigyelés, a résztvevő jelenlét és a leírás viszonya adja az antropológiai megközelítést. Ugyanakkor a hagyományos (példaként európai etnológiai, vagy brit szociálantropológiai) kutatói szempontok itt a kellő óvatosság miatt ki kell egészüljenek olyan nézőpontokkal, amelyek a kutató önreflexióit tükrözik. Williams megfogalmazásában: „Az egyetlen elvárás, amit minden olvasóval szemben támaszthatunk, a következő: e munkát bizonyos emberek életéről szóló elmélkedési kísérletnek tekintsék, és ne az emberek életébe való beavatkozás eszközének” (77. oldal). Fontos mindez azért, mert kutatás maga is megváltoztatja (a jelenlét, a beszélgetések, a publikáció, a reflexiók, a kritikai visszhang révén is) a kutató és kutatott közötti kapcsolatot, s föltehető, hogy nemcsak legközelebb, de talán soha többet egyetlen közösség sem lehet már érdekelt egy kutatási helyzet elfogadásában.

Patrick Williams három alaptényezőt emel ki a cigánykutatásokkal összefüggésben (s nem kell talán különösebben késztetni az olvasót, hogy asszociációt formáljon a magyarországi németek, a kelet-európai zsidóság, vagy épp az amszterdami szurinamiak hasonló helyzetét, vitatott előtörténetét, etnikai-kulturális túlélési stratégiáit érintő kérdésekről)… Az első, hogy a cigányok léteznek – ez olyan alaptény, amelyen nem érdemes vitatkozni, de nyilván minden további árnyalat, értelmezés, ítélet vagy megismerés alaptétele lehet; a második az, hogy amióta léteznek, azok a társadalmak, amelyekkel kapcsolatba kerültek, mindig is igyekeztek megszabadulni tőlük (akár erőszak, kiűzés, börtön, deportálás, kiirtás, akár szelíd ráhatás, például beolvasztás alkalmazásával); e kettőből következik a harmadik: amióta cigányok egyáltalán léteznek, félreismerik őket.

S hogy e félreismerés ne legyen végletes, végzetes vagy végleges, Patrick Williams nem szűnik meg kiemelt közössége (s olykor más csoportok) kutatója lenni. Munkája pedig épp azt a szemléletet formálja, amely a hazai kutatásokban már rögzült, s művének üzenetei azokra is inspirálóan lesznek képesek hatni, akik immár megelégedtek azzal, amit a cigányságról tudnak vagy tudni vélnek. Hogy mindez másképpen van, arra voltaképp izgalmas forrásmű és jó példa Williams kötete, méltó társaként a már megjelent írásoknak-köteteknek, továbbá a tervek szerint e sorozatban még ezután megjelenőknek is.

Etno-tér és identitás terep

Az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg a Tér és terep című tanulmánykötet-sorozat újabb opusza, immáron három sötétkék ponttal a gerincén.ⁱⁱ (S mert a belbecs remélhetően fontosabbá lehet, mint a küllem, csupán tipográfiai fantáziám kacérkodik a majdani 17. kötet sűrűn telipontozott gerincével… Lehet, ez pusztán formai nyünyörgés, hisz a keményborítós kötet már messzire üzeni, hogy ismét kiadós válogatást kapunk…). A tanulmány-válogatás most is olyan, hogy tavalyi (recenzori) lelkesültségemet idén sem tudom visszafogni a könyv tanulmányainak láttán-olvastán. A sorozatot – mert most már visszavonhatatlanul az, ide értve, hogy intézményi funkciója szerint évkönyv is –, az MTA Kisebbségkutató Intézetében szerkesztik, s alcíme is következetesen Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Már az első válogatás óta Szarka László és Kovács Nóra gondozza a szövegeket, idén pedig, a harmadik válogatásban már csatlakozott hozzájuk Osvát Anna is.

Kiadósság és tudományos formáltság (általában) nincsenek okvetlenül szoros rokonságban… Nemegyszer azonban igen. Szinte kínos elégedettség szólhat viszont (ismét) belőlem, ha immáron harmadszor is kritikusa lévén a sorozat épp aktuális kötetének, még mindig úgy látom, hogy ebben az évkönyvben kitartóan impozáns egységet formálnak az egyberakott írások. S lévén mind az intézmény, mind pedig kutatóinak ismerője, talán még azt is merészelném összegzésként állítani, hogy egyre jobb és jobb kiadványok sikerednek egybe, egyre megmunkáltabb írások… – bárha a választott témakörök vagy tapasztalati tudásterületek mintha állandósulni látszanának. Kitartóan figyelmes pályatársként lassan már elhatározhatnám, hogy az egyes kötetekben mindig csak bizonyos kutatók írásait követem figyelemmel, vagy mindig másikat választok… – merthát a mostaniban éppúgy, mint a korábbi kötetekben, annyi lenne az ismertetésre, interpretációra érdemes tanulmány, hogy egyértelmű sértésnek, kizárásnak érezhetné a szerzők egy része, miért nem foglalkozom alaposabban az általa írottakkal, miért mindig mások vannak soron…?! Pedig a huszonhárom szerző húsz tanulmánya egyértelműen nem kerülhet azonos mélységű értelmezésre, megolvasásra vagy értékelésre… – én el nem unnám, de az Olvasó biztosan.

Lóugrásokkal lehetne csupán haladni a kötetben, vagy huszárrohammal, akkor talán a végére érek egy rövid felsorolásnak, amelyből senki sem maradt ki. Ámde a szerkesztés rendjét követve, az első blokkal kezdve már elakadok. Nem bizonytalanság vagy időhiány, hanem a Kulturális határok – adaptációs folyamatok alcím kínálta sokféleség okán. Ha csak Ilyés Zoltán határfogalom-fölvezető áttekintését nézem, amelyben a nyelvi és felfogásbeli határok átfedik a történeti-földrajzi-etnikai övezeteket, a statikusnak tetsző fontvonalak fölött a határátlépések valóságos és tényleges jelenségei villannak föl, a kulturális találkozások és mimikri-magatartások belesimulnak a szituációk, narratívák, kulturális mezsgye-átjárások dinamikájába, s érintkezési (vagy kontaktus-)zónává alakulnak Ilyés értelmezésében és a kutatott társadalmi terepek „saját hangján” – akkor még mindig nem árultam el, hogy szeretnivaló az kínos pontosság, eszélyesség és árnyalt cizelláltság, amellyel a szerző írásait megformálja és mondandóját szerkezetbe ötvözi. Izgalmasan látja és hitelesen mutatja meg, hogy a társadalomtudományi határ-paradigmák, (amelyekben bármely térség szereplői saját reprezentációjukként jelennek meg), a valamely területre vonatkozó lokális és szimbolikus képzetek révén nemcsak attitűdöket alakítanak ki, nemcsak térformáló funkciójuk erősödik meg, de igénylik is az időbeliséggel kísért jelentéstartalmak változásainak tudomásul vételét. Ilyés a határ mint gát, az elválasztó vonal, a kint és bent közötti limitált jelenség állapotrajzával és felfogástörténetével vezeti be a kötet első felének elemzéseit, sorra véve földrajzot és gazdaságot, politikát és etnográfiát, szociológiát és narratív tüneményeket, oral history-t és antropológiai felfogásmódokat, határrégiók életforma-mintáit, értelmezési- és szerepjátékait, periféria-közérzet és találkozási zóna esélyeit, végül a határfeloldások, dekompozíciók veszélyeit is, elősorolva a kiszolgáltatottságot, a biztonsághiányt, majd a kooperációkkal együtt járó köztességek jelentőségét járja körül. Annyiféle és oly sok dimenzióját a térnek, időnek, funkcióknak és struktúráknak, szervezett és spontán alakzatoknak, lazán interetnikus és mereven előnykereső narratíva-változatoknak, hogy ezek átlátása nyomán az olvasó – ha még nem kezdett elbizonytalanodni – immáron másként tekint a további fejezetcímekre.

De van-e (imígyen, határ-paradigmatikusan tekintve) fixnek vélhető eleme egyáltalán a határoknak? Vagy ha nincs is már, volt-e egykoron? Szinte a felvezető gondolatmenet ívére szabja közléseit Hofer Tamás is, midőn a történeti és etnográfiai határfogalmak relatív voltát illusztrálja megannyi példával. Attól kezdve, hogy etimológiai kontextusban a határ szó a hatás és hatalom kiterjeszthetőségi limitjét jelezte, azon át, hogy a szabadnak tetsző réten, folyóvízen, parlagterületen is ott voltak a helyiek által pontosan ismert határjelek, övezetek, birtoklási térségek, röghöz kötöttségek, tilosnak minősített terek, jelkép-alkalmazási jogosultságok, a pandúrok jelvényétől a német és francia kártya használatának térségeiig, az etnikai önbesorolás mentális határaitól a haza virtuális horizontjáig vagy vágyképéig... S ezen még jócskán túl is, hisz ahány „kicövekelt” tulajdoni határ, földrajzi vagy akár mentális határtérség, történeti „evidencia” csak van, épp annyi a határátjárások száma, módja és leleményes válfaja…

A nemzettudatok változó határjelképei és a határok alatti-fölötti átjárások, áramlások tapasztalatai a kötet e pontján már szinte teljessé válnak (a huszadik oldalon a négyszázból!). A térségi kapcsolatok rendje, árnyalatai, a rokonsági-baráti-közösségi összekapcsolódások és elválakozások oly sokrétűek, hogy valósággal relativizálják nem csupán a határfogalma(ka)t, hanem az erről merengő kutatók szakirodalmi hivatkozásait is. Nem tudni, valójában mi akadályozza meg a társadalombúvárokat abban, hogy mindannyian ugyanazt a szakirodalmi bázist használják, de a sokféleség édes haszna éppen abban mutatkozik még egyértelműbben, hogy ahány szerző, annyi más szerzőségi jegyzéket és inspirációt képes meríteni a kortárs vagy történeti érvényű forrásművekből. Kérdés persze, hogy épp valamely szerkesztői gondosság lehet-e képes az írások lehetséges találkozási pontjain legalább egy lábjegyzetet reszkírozni arra, ha analóg vagy vitatkozó álláspont olvasható ugyanabban a kiadványban, melyet az egy műhelyben munkálkodó szerzőgárda akár disputaként is közös munka részének tekinthetne… – de erre itt nem került sor. Vagy ez okfejtéseknek egymásra hangolása, kontrasztálása talán inkább az olvasó feladata lenne…? Nem tudom igazán, ám ismerve a tudományos intézeti kiadványok készülési szokásait, úgy vélem, inkább időhiány, a megkésve leadott kéziratok összehangolásának elmaradása okozza, hogy az egyes írások egymásra nem (vagy igen ritkán) reflektálnak, csak csupa „külső” forrásra. Pedig „önkörükön” belül is tartalmas vitát formálhatna a fölhasznált források értéke, haszna, olvasata, idézhetőségének rangja, vagy épp gazdagító hatású lehetne, ha egymás írásait is ismernék a szerzők…

A történeti kontextusú és néprajzi-antropológiai érvényű határfogalom-változások mindazonáltal nem csupán a kutatók egyes körei, tematikus konferenciák vagy közkeletű források használata révén lesznek parttalanok, hanem egyes diszciplínákon belül is igen érdekes verziók mutathatók ki. Kocsis Károly a politikai földrajz frontvonalainak és határoló fogalomköreinek szemléjében a lakatlan természeti környezettől (hegylánc, mocsár, erdő, láp, gyepű) az államegység garanciájaképpen integrált területi kihatásokig (frontier, limes, boundary) nemcsak a klimatikus viszonyok, történelmi tünemények nagyító alá vételét végzi el, de a határolásnak épp a határok mozgása-változása okán szükségképpen részévé vált zónák jellemzőit keresve az elválasztóvonalak (határolás, korlátozás) mellett az összekapcsolásra, egybekötésre is alkalmas természeti és társadalmi kritériumokat sorolja elő (pl. telekommunikáció, nyelvi kontaktusok, kereskedelmi zónák, etnikai-vallási kölcsönhatások, regionális kooperációk). Ugyanakkor figyelmeztet is arra, hogy a történeti-politikai revans-szándékok (etnikai alapú irredentizmusok, kisebbségpolitikai manipulációk, vallásváltási kényszerek, migrációs törekvések, etnikai tisztogatások) tetszőleges helyszíneken erősíthetik meg a kizáró és bekebelező típusú határokat, vagy tehetik akár csak merevvé és törékennyé a nyelvi közlekedés vagy az asszimilációs trendek térségeit.

A határ mint geográfiai vagy kulturális, állami vagy etnikai képződmény mindezek mellett egyfajta nyílás, ajtó vagy ablak is, melyen át tényleges vagy virtuális híd vezet a bent felől a kint felé, egy ellentmondásosan kettős szuverenitás érvényesítése ellenében, vagy az interakciók tudomásulvétele formájában. Bindorffer Györgyi a dichotóm határfogalom (innenső és túlnani) végpontjai között lehetséges kategorizálások statikus és dinamikus jellemvonásait taglalja, a határkijelöléseket a társadalomlélektan által jól ismert „mi”-csoport és „ők”-csoport identifikáló jelenségeivel hozza összefüggésbe. Jelzi persze, hogy határokat nemcsak a hatalom húz meg (persze legfőképpen ő!), hanem két oldalról építik (vagy bontják is). Az identitás és önvédelem alakításának eszköze éppúgy, mint olyan konstrukció, amelyet alkalmilag és tetszőlegesen kiválogatott elemekből is összeállíthat egy csoport tagsága, melynek elemi önmeghatározásához tartozik a „másoktól való különbözés” és pozitív önértékelés kisebbségi vagy többségi érv-készlete. Minthogy pedig az etnikai és kisebbségi határok korántsem mindig esnek egybe a kulturális, gazdasági, politikai vagy földrajzi határokkal, ezért már magába a közösnek tekintett térbe is kettős identitások vagy osztott közösség-érzetek kapaszkodhatnak. Ezek között a folytonos interakciók, kölcsönhatások dolgoznak, hisz akit kizárnak az egyik, (példaként, mondjuk) vallási identitás-csoportból, az még nyelvi, kulturális, etnikai, térbeli vagy gazdasági helyzetét tekintve tartozhat más csoport(ok)hoz. Sokszor kettős hatás, többrétegű identitás erősödik meg a külső és belső szituációk nyomáskülönbségei mentén, de az érdekek, érvényesülési racionalitások vagy gazdasági-politikai faktor-hatások is jelen vannak mindebben, sőt át-meg-átmetszik a látszólag rögzített határokat (pl. nemzeti identitásokat, haza-képzeteket, diaszpóra-öntudatokat, képzelt-közösségi kapcsolatokat). A folyamatok mai irányait tekintve zordulás, merevedés is található közösségeken belül és rajtuk kívül is, ám hosszabb időtávon a határok „spiritualizálódása”, képletessé válása, kultúraváltási gyakorlatok és készségek általánosabbá válása figyelhető meg.

Ha ezidáig a kulturális határok és azokon belüli adaptációs folyamatok túl sok rétegét idéztem is elő a kötetből, Feischmidt Margit tanulmányából aztán már végképp az elválasztó-összekötő határfogalmak és bennük-alattuk-fölöttük átívelő kultúraközi kölcsönhatások nehezen osztályozható sokasága tolakszik elő. Geopolitikai megkülönböztetéstől a határsávi és határátlépési gyakorlatokig, közösségi kiterjedéstől a szimbolikus jelentésvilágok határtalan határaiig sorolja a változatokat. Azonosságba foglalt osztottság, egyenlőtlen hozzáférés és birtoklás, integráció és szegregáció mintázatai, különbségeket reprodukáló és egybetartozásokat legitimáló határfunkciók mellett ugyanis a területileg megjelenített (border) és a közelségben rejlő (frontier) áthatás-mozgás-kontaktusfelület-együttműködés hibrid folyamatait különíti el. Az összekötő híd-metafora és a zárva vagy nyitva tartott ajtó jelképisége egyformán konstruált kettészakítottságot tükröz, ugyanakkor vonzást is tartalmaz, miként a hárvidékek társadalmai számára kettős hovátartozás: „haza”, hátországba, meg „idegenbe”, a másság felé is egyszerre kötődni részben kettős identitás, kooperációs esély, részben meg konfliktus alapja és hordozója-kifejezője is.

Mindez elméleti áttekintésként szolgál, Feischmidt Margit számára, hogy azután a választott nézőpontból az antropológusok által határként értelmezett elválasztó mechanizmusokat, a határok által megosztottak védekező magatartását, továbbá az etnikai csoportkapcsolatok határ(ki)kerülő gyakorlatait vegye szemügyre, mezsgyék, nemzeti identitások, kulturális érdekjátszmák, szimbolikus diskurzusok és kulturális hátországok territoriális érvényesülésében, közelebbről pedig az erdélyi románok és magyarok határépítési és határfeldolgozási stratégiában. Határátlépési helyzeteket, román stigmatizálási diskurzusokat, külső irányból jött (nemzeti) határdefiníciók elfogadását és emocionálisan közvetített Trianon-vágyképeket egyaránt sorra vesz, az etnikai szolidaritás helyzeteit, a migrációkkal kapcsolatos vélekedéseket és megítélési vagy értéktulajdonítási diszkussziókat taglalja, a romániai magyarok „magyar-képeinek” illusztrálásával pedig olyan hibrid életvilágok azonosítási folyamataira közelít rá, amelyekről kevésszer és kevesebb érvénnyel tekintenek a szociológiai, kisebbségkutatási tanulmányok többségében.

A határ-narratívákról szóló beszéd persze nemcsak a kisebbségkutatók jellemző vonása (sőt!), a határátlépések hétköznapi helyzeteiben nemcsak a mesélőknek, hanem a kutatóknak, sőt az olvasóknak is megvan a maga értő, értelmező szerepe. Bakó Boglárka esettanulmánya egy erdélyi faluban végzett terepkutatás (látszólag) „mellékterméke”, melyben egy zárt falusi közösségben végzett hosszabb kutatómunka határátlépési helyzeteit illusztrálja olyan asszonysorsokkal, amelyek „normatörők” voltak, átléptek a saját evangélikus közösség perifériájáról az újabb, híveket hódító karizmatikus vallási közösségbe, ezzel kiléptek a számukra közösségi büntetésként vagy stigmaként meghatározott marginalizáltságból, megváltoztattak nemi szerepekhez fűződő hagyományt, a „női társadalom” elvárásaival is szembekerülve, sőt új vallási közösségükben etnikai és nemi szerepkötöttségektől mentesen találtak helyet. „Mássá” váltak, „új női típus” jellegzetes vonásait formálták meg, s ha eredeti vallási csoporttagságuk immár meg is szűnt, pusztán a példával, a másként élés esélyével és a perifériára szorítottság elleni aktivitással olyan etikai modellt formáltak, amelynek eltérő jegyei a hagyományos közösséggel szembeniek, azon kívüliek, lényegében családfüggetlenek (egy olyan korban, amikor a nagycsalád ideálja és konvenciója már más szempontból sem fenntartható).

Nemi szerephatárok átlépése, outsider állapot véglegessé válása, stigmatizáltság és másság vállalása… – olyan közösségi normaszegések folyamata ez, amelynek megjelenése (vagy tételezése) nemcsak a hiteket, vallásokat, hanem az életviteli kultúrákat és értékrendeket is éppúgy áthatja. Nemigen lehet ez másként korunk európai zsidóságával sem, amelynek csoportjai ismét aggodalommal tapasztalják az új antiszemitizmus megjelenését és látható elszaporodását Európa térképén. Kovács András ezt a viszonyt, a holokauszt utáni állapotot már megtagadó európai közviselkedést veszi reflektorfénybe: midőn a megmenekült zsidóság immár nem az arisztokráciában, hanem az államokkal vállalt íratlan szerződésben merte látni jövőjének kevéske esélyét, ebbe a jogvédelem, a gyűlöletbeszéd tiltása, az államalkotó demokratizmus elemi egyenlőség-esélye is beleértődött; sőt: az európaiság kinyilvánításának és az államközi kapcsolatok gazdagodásának idillikus állapotaként a morális kötelezettségvállalás ugyancsak garanciaként szolgált… – elvileg. Mert gyakorlatilag viszont a (jóllehet szerepére, újrafölismert esélyeire, vállalható identitására, sőt intézményes védelmi formák sokaságára hagyatkozni próbáló) zsidó reneszánsz alighogy alakulni kezdett, azonmód szembetalálta magát az új antiszemitizmus vehemens és elharapódzó új hullámával. Az államokkal kötött morális szerződés nem vált társadalmi szerződéssé, s ma már egyre kevésbé lehet tradicionális kultúrára hivatkozva az európai kultúra megszabott útjától eltérő irányban identitást keresni, egyre esélytelenebb azt állítani, hogy ami amerikai, az nem föltétlenül zsidó is, ami izraeli, az nem okvetlenül háborús, ami más, az még nem okvetlenül rossz vagy ellenséges is. A világháborút követő állapot, az európai zsidóság és az európai államok közötti szerződéses viszony ma már elhalványult, a rövid időszakot jellemző harmónia ma már számos újabb szélsőséges csoport rövid távú politikai kalkulációjának van kitéve, veszélyeztetve a kontinens zsidóságának mint önértéknek fennmaradását. Morális határ, lelkiismereti kompenzáció és a partneri kapcsolat szimbiózisa került veszélybe, miközben e határok és egyensúlyok mindig is belsőleg osztottak, kívülről is tagoltak, környezet által sem kitartóan támogatottak voltak. „Zsidó és nem zsidó közszereplők és politikusok tudatos döntésére – és ezzel komoly konfliktusok vállalására – van szükség ahhoz, hogy Európa és zsidói között helyreálljon a harmónia. Ha az európai identitás körüli konfliktusokból nem azok kerülnek ki győztesen, akik számára a zsidóság jelenléte a kontinensen önérték, előfordulhat, hogy a félelem, az értetlenség és a rövid távú politikai kalkulációk spirálja olyan konfliktusokhoz vezet, amelyek jóvátehetetlenül szétrombolják azt a szimbiózist, amely a Shoa utáni évtizedekben fokozatosan kialakulni látszott az európai népek és az Európában élő zsidóság között” – írja Kovács.

Hogy a szimbiózis a határokon innen vagy túl van-e, hogy Európai és népei még egykor volt határaik között élnek-e, s ami körülöttük vagy bennük változott, az föloldotta-e az értetlenség és félelem légkörét… ­­– ma még (vagy már) aligha tudhatni. De hogy a határok funkcionalitása életre hív másfajta etno-territoriális konfliktusokat és kultúra-közi értetlenségeket, az bizonyos. A kötetnek ezen a pontján már világosan kitetszik, hogy a hazai és európai kisebbségelméleti vagy lokalitás-kutatási témakörök miként illeszkednek mozaikkövekként az identitás-terek és etnikai-kisebbségi terepek szimbolikus geográfiájába. Az eset-elemzések, térségi tereptanulmányok sorát épp a zsidóság számára is okkal igényelt tolerancia-szemlélet, meg az asszimiláció- vagy megmaradás-kérdések aktualitása nyomán Petteri Laihonen írása viszi tovább: a romániai bánsági (bánáti) többnyelvűség elemzésével olyan nyelvi ideológiákra mutat rá, melyek a kutatók által kevésbé preferált térségben érvényesülnek. Mennyiségi szövegváltozatok gyűjtése helyett minőségi elemzést végez olyan kutatói szerepvállalással, amely nem a bennfentesé, nem a jobbantudóé vagy az őslakosé, hanem az idegené, a külső szemlélőé, akit ugyanakkor a „terep hangja” érdekel elsősorban, nem pedig a kutatási koncepció igazolhatósága. Lévén finn kutató, akit a többnyelvű közösség tényleges beszéltnyelvi gyakorlata foglalkoztat, nem pedig a nemzeti ellenkezések helytörténete, szerét ejti annak, hogy ne csupán egyetlen (magyar) kisebbségi közösséggel foglalkozzon, mely ugyan a legnagyobb, de mellette román, német, szlovák, horvát, bolgár, szerb és sváb szórványcsoportok is élnek, s mindez lehetetlenné teszi a Bánságban a nyelvsziget kialakulását, inkább a többnyelvűség érhető tetten. A nyelvpolitikába persze az ideológia, az iskola, a politikai képviselet esélyei, az egyházak hatása, a tolerancia még létező módjai, valamint a regionális identitás alakulása is belejátszik. Ezt a multikulturalitás helyi módjai, a befogadó magatartás hagyományai, a nyelvcsere sajátos változatai is befolyásolják, s a mindennapi élet közösségi szintjén kezelhetővé teszik.

„Apró jelekben is tetten érhetők vagyunk… (…) Azért ez a mi kávénk, mert olyan, mint mi, vendégszerető, meleg, olyan igazi balkáni, nem rohan, van ideje a másikra, és délibb, melegebb, barátságosabb, mint máshol Európában” – foglalja össze ezt a hétköznapi élményt Hajnal Virág és Papp Richárd tanulmányuk bevezető soraiban, utalva arra, hogy nem csupán saját „olvasatuk”, értelmezésük fókuszában áll a mikrojelenségek elemzése, de ebben is inkább azokra figyelnek oda, akik kutatás közben maguk hívják föl a figyelmet egy jelenség szociokulturális voltára, holisztikus tartalmára, mely nélkül maga a lét is nehézkesen értelmezhető. A kávézás mint hétköznapi esemény írásukban nemcsak történés, együttlét-állapot, hanem rituális gyakorlat, melyen át a megfigyelt közösség kultúrájának komplex összefüggésrendszerére pillanthatnak rá. A kávézás rítusa a délvidéki magyar közösségekben (Dobradóban, Zentán és Bácsfeketehegyen) azért is nyer különös fontosságot, mert a generációk közötti egykori viszonyok változása, a zadruga szervezetének szétesése és a modern életvitel betolakodása közepette alig maradt már csupán néhány elem, mely az életmódot strukturálja, a napot tagolja, az emberi kapcsolatokat bensőségessé lenni hagyja. Az egymásra figyelő nyitottság, a nemi szerepek szabályozottsága, a kulturális értékrend fennmaradása nemcsak etnikus jelleget ölt, hanem a másságot, a helyi „ellenkultúrát”, a saját világkép és térérzékelés horizontját megszabó közösségiséget is építi. A kulturális határok, a térbeli mozgások, a létértelmezés kisebbségi viszonyrendszere azt a mentális épséget (vagy legalább ennek vágyát) szolgálja, amely nélkül e tájon megmaradni szinte lehetetlen. A kulturális- és identitás-határok ilyetén építése, fenntartása mentalitás-kategóriákat formál, megkülönbözteti Észak és Dél, Kelet és Nyugat, „balkáni” és „európai” kulturális égtájak mentalitásföldrajzi jelentőségét is.

Politikai egyenjogúság, nemzeti oszthatatlanság vagy államterületi sérthetetlenség jogi-igazgatási kategóriarendszere persze nincs okvetlenül szoros kapcsolatban a demográfiai, térhasználati, kartográfiai vagy etnoföldrajzi jelenségekkel. Keményfi Róbert itt közölt tanulmánya az 1848-as, 1868-as jogszabályalkotásig, valamint a huszadik század eleji etnolingvisztikai előzményekig megy vissza, hogy a kisebbségkezelés gyakorlatában „bevett” vagy bevezetett térképezési szemléletváltozást illusztrálja. Nyelvhatárok, nyelvszigeti és nyelvváltási folyamatok szimbolikus ábrázolásában vállalt politikusi szerepeket, a nemzetiségi térképészet plasztikus szerkesztési elveit és (látszólag) „politikailag semleges” tudományos precizitásait hozza példaként arra, miként lehetett bármikor kiforgatni vagy politikai célra fölhasználni a kisebbségek térképi ábrázolását, vagy az „egyes etnikumok terület-birtokló erejéről” szóló benyomásokat és szimbolikus politikai manipulációkat.

Merthogy az etnopolitika különböző alternatívákban nyilatkozik meg, s korántsem független az etnikai csoportváltozásoktól, ezt régóta tudjuk. Tóth Ágnes és Vékás János 2001-es népszámlálási adatelemzése a külföldön születettek kisebbségi-nemzeti kötődései szerinti azonosságkeresését taglalja. A határok és identitásválasztás jelenségeit azok különböző szinteken reflektált képződményeiben nagyító alá véve ez a tanulmány nemcsak a közösségek fennmaradásának szolidaritási, mobilitási, mintaválasztási mutatóit fürkészi a demográfiai anyagban, hanem a népszámlálás-módszertani bázison a nevesített, életviteli közösségek kettős identitás-meghatározódását is kimutatja (valójában nem kettévált vagy megosztott, hanem többes kötődés formáit vizsgálva). Az országonként, kisebbségenként, többséghez fűződő viszonyban és demográfiai mutatókban ismertetett helyzetkép példa arra, hogy a népszámlálási statisztika nem a valós, mégcsak nem is a vallott adatokat mutatja, hanem az identitásjellemzők domináns, kompakt, többirányú etnospecifikus sokféleségét, melyet nem okvetlenül az anyaország vagy a politikai trendek segítenek gazdagodni, hanem a „tartós és dinamikus fejlődési pályára került” kisebbségek, a bevándorláspolitika és a konfliktusmegoldó szándékok összehangoltsága legalább annyira.

A törvényi kezelés és a kisebbségi létállapotok fura lebegtetése alkotmányos alapokon is tiltásokat intézményesített a szocializmus-kori nemzetiségi kérdéskezelésben, melynek reformált részletszabályozását az 1993. évi kisebbségi törvény volt hivatva megoldani. Azóta többféle kormányzati (és ellenzéki) kisebbségpolitika került a köztudatba, a kisebbségfogalmat nemcsak határ(olás)ok és jogi garanciák, hanem etnikum-szintű önszerveződési törekvések is átformálták. Erről Szabó Orsolya értekezik, dilemmává téve, hogy valódi reform, vagy csupán módosítások látszatai vették-e körül e folyamatot, s ha a 13 legitim kisebbségből nyolc elutasítja a választói névjegyzéket, akkor a rohamos asszimiláció következményét vajon el kell fogadni, vagy érdemes még a jogi szabályozás további reformját szorgalmazni. Ezek is határok tudniillik, a választójog problematikája és az uniós csatlakozás normái még inkább azokká teszik, akár tekintet nélkül is a kulturális autonómia, a kisebbségjogi és emberi jogi normák meglétére vagy érvényesíthetőségére.

Ugyanerről az alapról Eiler Ferenc már egy következő ciklusban, az 1998-2004-es önkormányzati választások reformidőszakában bekövetkezett módosulásokat követve értekezik. A szabályozások buktatót, pénzügyi és szervezeti kötelmeit, helyi vagy országos kisebbségi autonómiák formáit, visszaéléseket és korrekciós folyamatokat ismertet, a kormánypártok és a képviselők csatározásait is említi, kiemelten szólva a cigány kisebbségi törekvésekről, lévén ezek mégiscsak a legnagyobb kisebbséget érintik…

Változási igények, kisebbségi működés-zavarok kutatása alapján folytatja az előző témakört Kállai Ernő írása, aki harminc települési önkormányzat funkcionalitását épp a helyi képviselők és vezetők pozitív programja tükrében elemzi. Konfliktusok és harmóniák, határok és határátjárások minden helyi szinten személyközi viszonyokat tükröznek, így messze nem igaz a cigányelleneség konfliktusokból származó vádja, de annál inkább érvényesül a szakértelem hiánya a roma kisebbségi kultúrában funkcióba jutottak körét tekintve. S hogy képes-e bármely helyi csoport, kulturális hagyományoktól függetlenül, vagy azok ellenére problémamegoldó feladatra vállalkozni, nem kis részben a kulturális identitás-megőrzés határhelyzeteitől függ, bár a jogi védelem és antidiszkriminatív garanciarendszer, vagy a finanszírozás és a cselekvésképesség korlátai éppoly „külső” határokként szolgálnak, mint a belső félelem a megosztottságtól, a hamis képviselőktől, a szavazóképes lakosság morális merészségétől.

A kérdésfelvetések és -megoldások korántsem mindig azoktól származnak, akik magát az élethelyzetet nap mint nap átélik, formálják. Vagy nemcsak tőlük… Függ többek között a közmoráltól, a politikai érdekcsoportok gyürkőzésétől és az intézményi szabályozásoktól is, de nem hanyagolható el a közgondolkodás sem, amelyre pedig (jó esetben) a kutatások is visszahatnak, esetleg szemléletformáló vagy korszakos belátásokat is lehetővé téve. Épp ezért izgalmas és fontos, miként vélekedik és gondolkodik a társadalomkutatás magukról a kisebbségi helyzetekről, s ezen belül is a romák körül konstruálódó ismeretek egész terrénumáról. A Tér és terep III. kötete igen széles palettán vonultatja föl a megfigyelések, megértések, regisztrálások, értelmezések és rendszerezések technikáit, s ezekhez képest elkülönítő, választékosabb és puhább eszköznek minősülő a kulturális antropológia nézőpontja. Prónai Csaba írása (három példa alapján) azt taglalja, miként hatottak a cigányokról kialakult hamis vélekedések ellen a kulturális antropológiai konstrukciók, amelyek döntő fordulathoz, paradigmaváltozáshoz járultak hozzá a cigánykutatásokban. A „piszkos” cigány, az „élősködő” cigány és a „nevelhetetlen” purdék etnokulturális „típusa” oly sokféle nemcigány felfogásban él, hogy valódi tudományos közbotrány-számba menő felfedezéseket produkálnak mindazon szerzők, akik hajlandók voltak közelebb kerülni a cigány létmódhoz, s megpróbálták belátni vagy meglátni mindazt, amit sokan csak félreértésekkel pótoltak. Megláthatták így azt is, miként látnak és néznek e láthatatlan világok lakói azokra, akik magukat oly láthatónak és jelentősnek tartják…! „A cigányok ugyanis attól a naptól fogva interkulturálisak, amióta cigányok. Hozzájuk képest az antropológusok újszülöttek” – idézi Prónai a jeles Leonardo Piasere felfogásmódját, rögzítve mások munkái alapján is azt, hogy a cigány és nemcigány világok közötti nyitottságok/zártságok azért képesek határrá erősödni, mert épp a „cigányok földrajza” vált teljességgel ismeretlen földdé a nemcigányok számára, s a „külvilág” szemében a táborközösség inkább gettó és elmaradottság-szimbólum, mintsem egy szerves és egészséges kulturális közösség miliője.

Sajátnak tartani, vagy idegenként kezelni – ez nemcsak a stabilizálódott kulturális másságok szemlélethatárát megszabó nézőpont kérdése. A Vasfüggöny mögötti és utáni országhatárok átjárhatósága kihívta a döntéshozás kényszerét a „menni vagy maradni” kérdésében is, vagyis a mobilitás, a vándorlás, a menekülés, az áttelepülés és otthonválasztás minden kényszerét és perspektíváját előidézte. A sokféle mozgásosság közepette pedig átrajzolta a határok, a perifériák, a „végek” dilemmáit is. Váradi Monika Mária (Doris Wastl-Walter és Friedrich Veider segítségével kezdett európai) határdiskurzus-kutatása ezeket a kihívásokat és részválaszokat regisztrálta, noha eltérő mértékben a kettős határokkal övezett európai térségekben: szlovén-olasz, keletnémet, német-cseh és német-lengyel otthon-narratívákban és életút-interjúkban olyan színskálását mutatta fel a morálisan vállalt helybenmaradásnak, melyek a migrációs narratívák ellen szólnak ugyan, de belső indokai a perifériáról valamely központba kerülés vágyképével találkoznak. A kötődések nyelvi-stilisztikai, s legalább ennyire morális-sikerképességi lenyomatai végső soron arról (is) szólnak, hogy ne kelljen a határvidéken, átmeneti övezetben, parciális állapotban érezniük magukat, hanem lehetőséget nyerjenek a marginalitásból menekülés révén a pozitív identitás és integritás folyamatos átélésére.

Menekültként élni, vagy bevándoroltként remélni, esetleg határon túliként vágyakozni, vagy éppen merészen nekivágni a reménytelen munkapiacnak és kiszolgáltatottságnak – az 1990-es évtized kormeghatározó életélménye lett százezrek és milliók csoport-történelmében. Kováts András a magyar bevándorláspolitika intézményi szervezetének működését, elveit, a passzív-megengedő és az aktív-befogadó migrációfelfogás változási trendjeit ismerteti, beleértve a határon túli közösségek stratégiáit, kisebbségdefiníciós szemléletváltozások útjait, védelmi magatartások indokait is. „Nincs koncepció olyan programok kidolgozására, amelyek a befogadó közösségek és a menekültek közötti feszültség enyhítését célozzák. A kormányzati kommunikáció rendre összemossa a menekültügyet az illegális bevándorlással és az embercsempészettel, nem szól a menedékkérők befogadásának humanitárius elemeiről, tovább erősítve ezzel a lakosság menekültekkel szembeni előítéleteit” – összegzi üzenetét a szerző. Pedig a nemzetközi migráció európai trendjei bennünket is megfontolásra és felkészülésre kellene ösztökéljenek, nem pedig olyan határolásokra, amelyek csakis a bevándorlók előtt leeresztett sorompók cölöpjei lehetnek, nem pedig a jogi, politikai és kulturális közösségbe tartozás talpkövei.

A kötet kulturális adaptációs (első), etnopolitikai (második) blokkja után az adattár harmadik, immár megszokott egysége található. Ebben éppen a migrációk és kisebbségvédelmi megoldások ismertetési vezetik be az Európai Konvent vonatkozó elgondolásait, jogforrásait, alkotmányos intézményeit is bemutató forráshátteret. Vizi Balázs a kulturális sokszínűség európai modelljét mint a kisebbségi nyelvek támogatási, védelmi és diszkrimáció-ellenes csomagterv részét ismerteti, fordításban közreadva a Konvent konkrét javaslatait. Az „Egység a sokszínűségben” indítvány olyan intézmények, bizottságok felállítását célozza meg, melyek talán éppen a fentiekben tárgyalt, félreértett és szűkkeblűen interpretált kisebbségfelfogások trendje elleni hatékony fellépést szorgalmazzák. S hogy a folyamatban jellegadó események, intézmények, felfogásmódok és megoldásképletek még milyen messze vannak tőlünk, az adattár részeként itt közzétett magyarországi kisebbségi kronológia (Mlecsenkov László munkája) is illusztrálja. A kötetzáró sajtóhír-válogatás (Vékás János összegzése) magyarországi és határon túli eseménytörténetet kínál a 2003-as évből.

Van a kötetnek (alighanem a benne foglalt tanulmányok szerkesztettségéből fakadó, vagy talán az olvasói érdeklődés és lankadás hullámzásaiból eredő) sajátlagos dinamikája. A tanulmányok hol nyitnak valami új és egybefoglalható felé, hol zárnak valamely közösség miliőjébe; átélhetjük az egyes vagy többes számú szubjektivitást („velem hogyan történt”, „mi mit akartunk”), s egy következő írásban az egyes szám harmadik személyű objektivitást; térben nyitott, de terepek színeit és állagát tekintve olykor meglehetősen zárt dimenziók között mozgunk; elvont és elméleti „szétszálazások” mellett-előtt sűrű terepkutatások terébe kerülünk, saját identitásunk próbájává válik mások téridentitása és határolási gyakorlata… Tér és terep sajátos dinamikáját még a kutatási és elméleti szinteken kívül a magyar és határon túli, belső és külső, hazai és európai, lokális és univerzális tudások ismeretanyaga színezi. Nem utolsó szerkesztői-szerzői mutatvány ez, s ha előzményei már megvoltak az előző két kötetben is, e harmadik most kellőképpen jólhangoltra sikeredett.

Merthogy sikeredett. Ez talán szűkös „jelentéshatárú”, de egyértelműen summázható eredmény. Tereké és terepeké egyaránt, ahol a kutatók mozogtak, fölfedeztek, megneveztek, viszonyítottak. S vajon mi egyéb érdeme lehetne még egy kollektív tanulmánykötetnek…!?

*

i Kisebbségek és határon átnyúló együttműködés az Alpok-Adria térségben. Szerk. Stefan Böckler, Cseresnyés Ferenc és munkatársai. Alpok-Adria Munkaközöség, (magyar változat). Trento, 2004., 430 oldal.

ii Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Szerkesztette Kovács Nóra, Osvát Anna és Szarka László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004., 401 oldal.