A. Gergely András

Talán nem túl életszerű, de tapasztalati alapon is érvényesnek tetsző megfigyelés, hogy a jóreményű diktátorok valamely régi elődökre támaszkodó kézikönyvet alkalmaznak, vagy ezek frissített megjelenítését pártolják. Ez ellen persze nehéz tiszta ésszerűségi vagy belátási alapon tenni, sőt beszélni is. Beszélni vagy „üzenni” ugyanakkor a rendőrsorfal árnyékából… – még csak nem is szimpla tudósítói feladat. Pedig az „élő tudósítás” tónusában a felállás most elég szimpla: a budapesti Kossuth téren a szakszervezetek szombati nagy demonstrációját követő szerda esti tüntetés, néhány ezer emberrel, s velük szemben mintegy ugyanennyi harcesetre beöltözött rendőr, paprikaszóróval, pajzsosan és védősisakkal, alakzatban, fölhergelten és tisztogatásra utasítottan. Jószerivel egész napos tüntetéssel a háttérben, melyben szinte pártállástól függetlenül vett részt a teljesen még meg nem juhászodó magyar közellenség. S az utóbbi körbe mindazok tartoznak, akik ellenzik a kormányzati önkényt. Azt az önkényt, melynek neve is van: „rabszolgatörvény”, s elfogadásáról a kiürült parlamenti kormánykisebbség kész örömmel gondoskodott, hiába nyilvánult meg a parlamenti ellenzék az eddigi legharsányabban: fütyülés, cédulázás, kiabálás, rendbontás zajlott a kormányzati szavazás ellenében – mindhiába. A parlamenti nap végére örömmel jelentette ki a levezető elnök: elfogadták a rabszolgatörvényt, vagyis egy Orbán-salátányi zöldséget, mely egyszerre kínálja meg a sikeres magyar költségvetést négyszáz órányi (tehát minimum két hónapnyi ingyenes) munkavégzés kötelezővé tételével…, a bírósági szervezetrendszer térdre kényszerítésével, kiegészítő jövedelempótlékok megvonásával, és számos más durva, egyoldalú, egyeztetés nélküli önkényes jogi direktívával. Ellenük délután négy órától éjjel fél kettőig tüntetők tömegével állt szemben a rohamrendőrség, sokszoros paprika-spray bevetésével, visszafogott erőszakkal, moderált kényszerítő-eszközökkel. A tüntetők „kellemes karácsonyt” kívántak, segítettek volna annak fölismerését, hogy a rohambrigád is túlórára kényszerített szánalmas és két tűz közé szorított zsoldoscsapat, nem több. Ez persze nem hatott a lelkükre – a térről a népség kiszorítására parancsot kapott készenléti harcosok – különösen ilyen tömegben – nem sokat lirizálnak ilyesmin.

Segítő szándékom mindenesetre nem közkívánatra szólal meg. Csupán megosztott „meditáció”, s ennyiben részint „mediáció” is. Érdemes tudni ugyanis, hogy a népellenes parancs elvben nem lehetne végrehajtható, még a fölesküdöttek számára sem. A felszólítás nélküli erőszakos eszközhasználat sem épp jogszerű. A személyes indulat időnkénti kibomlása még kevésbé az. A parlament elé leülni tiltakozó diákként – hát ez közbotrány. Hangoskodni vagy a kormánypárti vezér hangját hangszórókon át fölidézni (a parlamenti ellenzékiségről, a parlament elzavarásának népjogáról) bizony csekélyke morális megnyilvánulás a jogtalannak minősülő parlamenti szavazással szemben. Persze a házelnök decens leleményessége részben megoldást is kínált a nap vidám délutánján: az ellenzéki tiltakozástól függetlenül beindul a gépezet, s ha nem is működik szabályosan, de ügyesen mindenképp, azért készséges elfogadásra még minden kormányügynök hajlamos és képes is. A dicső eredmény: győz a kormánypártiság, elplanírozva a kósza ellenzékiség…

Persze kiderülhetett, hogy mindez „jobbikos huligánok és liberális anarchisták zavargása…” – s egyetlen minősítés elegendő is hozzá.ⁱ A képviselők önelégült mosollyal konstatálták, hogy a Tisztelt Ház tisztelnivaló érvek nélkül is mélyen és igazul derül a parlamenti ellenzék kesergésén és bolondériáján. Az egycsatornássá változott kormánymédia egyetlen csatornáján egyenes adásban derültek a képviselők a „bolondokháza” előfordulásán, melyre nagyjából évszázada nem volt már példa a magyar kormányzat-históriában. Igazuk is lehetett, hisz muris volt a kakukkoló, ajvékoló, csujjogató, sikongató, füttyögető és fennhangon tiltakozó kis csoportocska reménytelen blokkolási küzdelme a szavazógépezetté technikásított emberszabásúak körével szemben.ⁱⁱ Ehhez már tényleg csak „kellemes karácsonyt” lehet kívánni…, avagy békés ünnepeket és össznépi megbékélést…

Volnának mindemellett talán józanabb belátások is, lehetőségként mindenképpen. Ezekhez csak néhány adalék, aprócska jel, tüneti javaslat az alábbi válogatás. Nem teljes, nem is mindenkorra érvényes – de ma, itt, most, úgy tűnik, még esélyes valamennyire…

Elsőként talán az: a mai (akármilyen jelzős) politikai rendszerben a nyilvános vita (és egyáltalán: nyilvánosság) az, amit Én nyilvánossá akarok tenni…! Ilyen lehet az összes média (újságok, nyomtatott sajtó, televíziók, privát rádióadók, nemzeti hírközpont, vidéki és budapesti bulvársajtó, megyei napilapok, helyi rádiók) egyetlen központba összevonása. Nem kell az a sokféleség (a törvényi szabályozásban persze igen, de az csak az EU-nak megy, mi tudjuk egybe, hogy fölösleges a széthúzás…!), még a végén megtévednek, sőt elbizonytalanodnak az emberek ott a sötét falusi létben és korlátoltságban…ⁱⁱⁱ

Azután például a vélemény-sokszínűség biztosításával egy csomó megtévedt ember végső elveszejtésével is bajmolódni kell: tudomány az, amit Én tudok. Hogy esetleg az Akadémia máshogy tudja, az az ő sajnálatos baja. Majd megvonjuk tőle a támogatási pénzeket, s akkor szinte önként máshogy fogja akarni tudni. A metallokémiát is, a sejtkórtant is, a mikrogalaktikus térkutatást is, a társadalmi elégedetlenséget is, a magyarságtudati múltképet is. Kevesebb pénzből majd koncentráltabban, hatékonyabban dolgoznak, meglásd…! S ha mégsem, hát majd megmondjuk, előírjuk, mely területek a kiemeltek, s ott mit kell tudni. Mindjárt ki is nevezünk hozzá egy űrkutatási szakállamtitkárt, megfelelő korlátozói jogkörrel, meg egy nemzetközi minőségtanúsítvány-szakembert, az tán jó lesz miniszternek is…

Persze, ezt követően és kellőképpen körítve, hadd tudhassa meg a népség, hogy mihez van joga. Jog pedig az, amit és akit Én jogosítok. Arra, amire. Jogintézmény az, aminek nincs ellenlábasa, joghatóság az, amit a b.kollégám felesége annak minősít és engedélyez. Így egyszerűbb, átláthatóbb, s minden jogtalan akadékoskodást kiiktat maga a rendszer is, vagy ha mégsem, akkor a pozícionáltak felügyeleti szerve, a kinevezési előjogok rendszere, a döntéshozatali és alkotmányvédelmi nehézkességek totális kiiktatása majd bölcs belátásra kényszerít minden jogképes ember (de ha még úgy sem, majd megvonjuk tőle megbízatását, s kész…!).

Úgyhogy, ha már a jog az Én jogom, akkor legyen a társas jog egyben kötelesség is: mindenki lapátoljon, tempósan, hatékonyan, s azt, kinek legyen munkája s milyen legyen az, majd Én megmondom. Akinek meg nincs munkája, az büntethető lesz mihamar, aki meg nem azt tekinti munkának, amit én, az meglássa, mire megy munka nélkül…! Még büntethetővé is válik, hisz kötelességét nem teljesíti…!

Nomármost, ha nemzetvédelmi, katonai célra vett luxusrepülőgép magáncélú használata megakadna valaki szemében, az nyilván a nemzeti elhivatottság híján van, s nem látja be, miért kell minden külhoni focimeccsen ott lennie közpénzen is az Elnök úrnak. Ebben segíteni kell, mert hát nem lehet mindenki olyan értelmes, hogy belássa a NER nemes rendszerűségének kivételességi célzatosságát. Hisz az Én ébredésem egyúttal a NER-é, a nemzeti együttműködés pedig akkor rendszer, ha Én annak mondom. Amúgy lehet, mint Boross Péter is volt szíves mindannyiunkat emlékeztetni rá,^iv a magyar jövő olyanok „helyzetbe hozását” és mások jobb útra terelését várja el, mely a szellemi szféra megtisztítását és a magyar ébredést segíti elő. Így hát mi sem egyszerűbb, mint tudomásul venni, hogy az Én ébredésem a Nemzeté is, e közösség pedig a NER-nek köszönhető, mert a NER még véletlenül sem másabb, mint Én vagyok. Én meg úgy vagyok Én, hogy Énke szóhoz se juthasson, egész addig, míg Énke is én leszek, avagy egyszerűen Mi leszek.^v

Végül, s ennél mi sem tisztább, közérdeket és közkívánatot szolgálóbb, mint annak közérdekű elfogadása, avagy egyszerűen csak felfogása is: az állam egyedül Én vagyok. S ezt még igazából, bizonyíthatóan egyetlen francia király sem mondta valóban, legföllebb érzékeltetni próbálta idővel. De immár szükségszerű, sőt közmegelégedésre is szolgálna végre tiszta vizet önteni ama nagy nemzeti pohárba: az állam szerényen szólva is kimondható, csakis Én lehetek. Ezt pedig jobb lenne, ha mindenki, tehát Mindenki (!!!) időben tudomásul venné. Arról az egyszerű tényről már nem is szólva, hogy erre nekünk, pontosabban Nekem teljes felhatalmazásunk van. S ha feledékeny lenne a nép okos gyülekezete, emlékeztetni szeretném: ne azt nézzétek, amit mondunk, hanem amit teszünk…!

Mi, így újbeszél-orbáni többesben.

A miheztartás végett, elvtársak.

i https://444.hu/2018/12/12/kocsis-mate-jobbikos-huliganok-es-liberalis-anarchistak-zavarognak

ii https://444.hu/2018/12/12/a-tuloratorveny-elleni-tuntetok-lezartak-a-lanchidat; https://merce.hu/2018/12/12/ellenzeki-kepviselok-foglaltak-el-a-parlamenti-pulpitust-a-rabszolgatorveny-vegszavazasarol-percrol-percre/

iii https://www.liberation.fr/planete/2018/08/02/hongrie-le-clan-orban-fait-main-basse-sur-une-television-critique_1670510 ; Joël Le Pavous journalist en Hongrie – Budapest, Publié dimanche 29 avril 2018. https://www.letemps.ch/monde/hongrie-lagonie-presse-independante

iv http://magyarhirlap.hu/cikk/135226/Okito_vitakra_lenne_szukseg_a_kozeletben ; https://168ora.hu/itthon/boross-peter-szerint-azokat-kell-helyzetbe-hozni-akik-a-magyar-nemzeti-ebredes-ugyet-szolgaljak-160144 ; https://hvg.hu/itthon/20181205_Magyar_ebredesrol_es_a_szellemi_szfera_megtisztitasarol_beszelt_Boross_Peter

v „Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan, nem törődve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem, és zavarban vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt társaságban az illedelmes szülő…” /Karinthy Frigyes/ on-line: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Szoveggyujtemeny-szoveggyujtemeny-1/a-nyugat-nemzedeke-6F97/karinthy-frigyes-1887-1938-982D/en-es-enke-982E/