Beszélgetés a 85 éves Fejér Miklóssal

Áttestált interjú * Az alább következő interjút nekem kellett volna megírnom. Életem egyik legnagyobb mulasztása ez.

Hiszen arról az emberről van szó, aki gyakorlatilag megmentette az életemet. Budapesten, kamaszfővel, 1956-ban majdnem a villamos kerekei alá kerültem. Ő rántott vissza az utolsó pillanatban. Magyar nyelv és irodalom tanárom: áldott emlékű Fejér Miklós.

Tulajdonképpen az ő hatására lettem betűvető...

2008 tavaszán felhívott a lánya, Gyöngyvér, aki Sepsiszentgyörgyön él, hogy halálának (2002) emléknapján, májusban ünnepélyesen elnevezik róla a zabolai községi könyvtárat. Amennyiben van rá időm és erőm, szívesen látnak. Ő tudja, mennyire kötődtem édesapjához...

Jól tudta. És mégsem tettem meg azt a kb. 80 kilométeres utat. Korábbi utazásrajongás utáni utazásfóbia miatt. Nem szeretek helyt változtatni. Nem szeretem már, ha valami kizökkent az íróasztali munkámból. Egyedül a gyaloglás, a gondtalan kószálás nyugtat meg. De hát gyalog meddig lehet jutni? Zaboláig semmiképp...

Vállaltam ezt a távolmaradást, hiszen ezt az interjút sem én készítettem, hanem fiatal munkatársam, 1999-ben, amikor a Romániai Magyar Szó legutóbbi sorozatának a 3000. - ünnepi - számát készítettük elő. Tudtam, hogy Miklóst a legmagasabb pedagógus kitüntetéssel tisztelték meg néhány évvel korábban. Egy temetésen hosszasan elbeszélgettünk a régi szép időkről. Édesapámnak közeli jóbarátjaként családi emlékeink is voltak. Nagyon várt, hogy meglátogassam a zabolai otthonában, ahová nyugdíjasként, utolsó éveire visszavonult.

A szerkesztőségi robot fogvatartott. Akkor kértem meg Enikőt, aki Sepsiszentgyörgyön élt, végezze el helyettem a munkát. Nem fogja megbánni: megismer ezáltal egy remek embert. Az írásból kiderül majd, hogy így is történt. Magam sem írhattam volna meg jobban... Örökre hálás vagyok neki e segítő, baráti gesztusáért. (Cseke Gábor)

****

Az igazi otthon az, amikor az ember otthon érzi magát önmagában, saját életében, amikor bármilyen helyzetben föltalálja magát és erőt tud gyűjteni, hogy megküzdjön a leggyűlöletesebb helyzettel is, annélkül, hogy panaszra adná a fejét és elveszítené humorát. Csak így lehetett az, hogy Fejér Miklós bácsi a legrettenetesebb évtizedeken is mosolyogva, ránctalanul, állandóan dolgozva, tudását hasznosítva tudott túllépni. Nem hagyta, hogy azok tapossanak át rajta. Ilyenszerű gondolatokkal távoztam a tanár úr szintén tanár lányának sepsiszentgyörgyi otthonából.

Ki a tavaszillatú télbe. Magammal hoztam Miklós bácsi kacagását – most is megjelenik előttem, ahogy szemei hamisan összehúzódva belenevetnek a vallatótiszt kegyetlen arcába. Ezt csak képzelem az elmondottak után, de meg vagyok győződve, hogy félig-meddig így lehetett.

- Mi az apropó erre a beszélgetésre? – kérdezte Miklós bácsi. Vállat vontam, majd megtaláljuk azt is. Annyira kíváncsi voltam, hogy sajnáltam az időt a gondolkodásra, magyarázkodásra. Hát, ha nem egyéb, legyen a 98-as életműdíj, amit Fejér Miklós a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségétől kapott. De nem, az igazi apropó, az RMSZ 3000. száma. Mondhatnánk azt is, megérdemli egy ilyen életpálya, hogy a 3000.-ben otthonra találjon, de az igazság az, hogy inkább fordítva van ez…

Hogy mégis mi a nagy kunszt ebben? Sok száz tanár élte át azokat az időket, és tanított becsülettel. Tízek vállalták a tankönyvszerkesztéssel járó megfeszítő munka gyönyörét és ódiumát, ezrek voltak hadifoglyok és százak ítéltettek el, ha kellett, álmaikért is. És mégis. Mindez együtt megdöbbentően sok és tanulságos. Nem a történések önmagukban, hanem az, ahogy mindebből kikerült a – ezúttal most már az RMSZ által – vallatott. És hát hagyjuk az apropókat. Egy tartalmas, örömmel és munkával élt életnek nem kell apropó egy olyan században, amikor nemegyszer a túlélés is hőstettnek számított – és számít.

Vágy a könyvek után

- Azt hiszem, mindenki szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, nem csak azért, mert visszanézve is az tűnik életünk leghosszabb, talán élményekkel leginkább telített periódusának, hanem azért is, mert valamiképpen ott gyökereznek álmaink, indulásaink és megtorpanásaink. 85 év tükrében is megjelenik a gyermekkor. Mire emlékszik szívesen Miklós bácsi?

- A gyermekkorom nagyon változatos s az akkori körülményekhez képest szép is volt, bár apám már az első világháborúban hadifogságba került. A kis- és középparaszti réteg határvonalán állhatott a családunk. Mint kisparaszt család indult Zabolán nyolc hold földdel, ami 15 holdra gyarapodott. Emlékszem, nagyon sokat játszottunk, mert az utcában többen voltunk rokonok. Számomra talán a legkedvesebb játék az úgynevezett mókusozás volt. Ez azt jelentette, hogy olyan területet kerestünk, ahol félkörösen helyezkedtek el a nyírfák, és akkor a nyest a földről indult, a mókusok pedig a fák hegyén tanyáztak, és ingerelték a nyestet, míg az szintén fölmászott valamelyik fára és ahogy a nyírfák könnyen hajlanak, egyik fáról buktunk át a másikra, és ez volt a játéknak a gyönyörűsége. Néha huppanás is történt, de azzal nem sokat törődtünk. Apám a hadifogság után megyebíró volt, így korán kezdtem ministrálni, és ekkor indult el bennem valami, a vágy a könyvek után. A gyermekkor, a falusi környezet és később a népi írók művei nagymértékben hozzájárultak egyéniségem kialakulásához.

Nagyon nehéz harcot kellett folytatnom szüleimmel, lévén egyetlen gyerek, akit a gazdaság mellett szerettek volna tartani, de addig harcoltam, elszöktem a munkáról, sírtam, mindent elkövettem, hogy végül is hat elemi elvégzése után beírattak a kézdivásárhelyi Római Katolikus Főgimnáziumba, ma Nagy Mózes Gimnázium. Szép öt évet töltöttem a kézdivásárhelyi gimnáziumban. Azért csak ötöt, mert 1930-ban a felső tagozat megszűnt, s innen akkor hivatalból áthelyeztek hatodikba a csíkszeredai főgimnáziumba, a mai Márton Áron Gimnáziumba. Az ottani élet azonban nem nagyon ízlett nekem …

- Miért?

- Igen merev volt, például nagyon tiltották a cigarettát, ezért mindenki cigarettázott, minden reggel korán misére kellett menni és mise közben öltözködtünk fel lényegében. A bentlakás nagyon modernül fölszerelt, talán a legszebb bentlakása volt az akkori erdélyi viszonyoknak, fürdőszobákkal volt ellátva stb. De például a tanulószobán egy kémlyuk volt, s azon a felügyelőtanár be-benézett és be- beszólt, hogy Fejér, tessék eltenni azt a könyvet s a leckével foglalkozni. Szerencse folytán, egy távoli ismerősünkkel összefutottunk Zabolán és az felajánlotta a lakását és így kerülhettem el Csíkszeredából Brassóba, ugyancsak a Római Katolikus Főgimnáziumba. Ott végeztem, ott érettségiztem 1933-ban. Ez egy nagyon jónevű, kemény gimnázium volt. Jótanulóként kerültem oda, de nagyon meg kellett dolgozni, hogy azt a nívót tarthassam.

Egy kedves fogadtatásban is volt itt részem. A természetrajztanár, Albrecht nevezetű, első órán körülnéz az osztályban s azt mondja, úgy látom, egy idegen atyafi van. Fölállok, mire megkérdezi: ez az atyafi honnan is került ide? Mondom, Csíkszeredából. Bizonyára ott is kellett volna maradnia, mondta. Később kedvenc tanárom lett, és ő is megkedvelt engem, mert a természettudományokat nagyon szerettem akkoriban. De nagyon kedvesen emlékszem vissza idős Szemlér Ferenc igazgatóra, Szemlér Ferenc író-költőnek az édesapjára annak kapcsán is, hogy ebben az iskolában nem tiltották a cigarettát és mégis csak ketten cigarettáztunk Szele Béla osztálytársammal, éspedig olyképpen, hogy az udvaron már rágyújtottunk, az igazgató meglátott, s azt mondta: Fejér hátrább, oda a sarokba, a kölykök ne lássák, hogy cigarettáztok.

Itt alapítottuk meg az önképzőkört Mária Kongregáció fedőnéven, mert a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a magyar középiskolákban az önképzőkörök működését. Ennek Szakács Antal hittanár volt a tanárvezetője, elnöknek pedig engem választottak, mert irodalomkedvelő voltam, s talán mert "költőként" érkeztem Brassóba. Csíkszeredai diákoskodásom idején ugyanis megjelent első versem a kolozsvári Jóbarát c. folyóiratban. Szavalóversenyt is rendeztünk, és Áprily Tetőn című versével megnyertem a szavalóversenyt.

Tizennégyen voltunk az osztályban, nem lehetett számítani, ott minden órán felelhettél, és komolyan készültünk az érettségire. A tizennégyből tízünknek sikerült elsőre.

- Az érettségi hogyan zajlott akkoriban? 1933-ban vagyunk ugye, "román világban".

- A magyar iskoláknak külön érettségi bizottságot szerveztek. A brassói körzethez tartozott a csíkszeredai, a kézdivásárhelyi római katolikus, a sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium, valamint a brassói főgimnázium. Idegen tanárok jöttek vizsgáztatni, az elnök egy kolozsvári Ciuglea nevezetű professzor volt, a többiek pedig különböző városokból, kolozsvári, illetve brassói egy sem volt.

- Milyen nemzetiségűek voltak?

- Ezek mind román nemzetiségű tanárok voltak és mindnyájunknak román nyelven kellett vizsgázni, függetlenül attól, hogy mit, hogyan tanultunk. Akkor is, a román történelmet és a földrajzot román nyelven tanultuk…

- Végig?

- Csak az utolsó évben és ezt pedig a brassói híres Saguna gimnázium tanára tanította, úgyszintén a román tanár is a Sagunából jött betanítani. Érdekes esetem az érettségin, Vasile Alecsandriból faggattak, s azt kérdezte a tanár, hogy olvastam-e a Dumbrava roșie című elbeszélő költeményét. Mondom, olvastam. A Toldit ismeri-e, olvasta-e, kérdezte. Mondom, igen. Melyik jobb, a Dumbrava roșie vagy a Toldi, kérdezte. Hát a hideg futkosott a hátamon, de gondoltam, lesz ami lesz, s azt feleltem, hogy a Toldi. Miért, kérdezte. Mert a hősöket cselekedeteivel jellemezi, nem pedig szóval, mint a Dumbrava roșie szerzője, válaszoltam, mire a tanár csak ennyit mondott: Ai dreptate, și destul...

- Miből kellett érettségizni?

- Román nyelvből és irodalomból, franciából, természetrajzból, vagy matematikából, történelemből és alkotmánytanból. Latint lehetett választani, de már nem volt kötelező.

- A románon és a történelmen, földrajzon kívül mindent magyarul tanultak. Nem volt nehéz románul vizsgázni?

- Hát, ki ahogy boldogult. Én nem tudtam románul, de megtanultam az anyagot, hol értettem, hol nem, de megtanultam. És ugyanúgy román nyelven végeztem el az egyetemet.

- Hol?

- Az érettségi után a kolozsvári egyetemre kerültem, de itt még annyit hozzá kell fűznöm, hogy amikor érettségi után hazamentem Zabolára, megyek a konyhába, senki, a szobában senki, az udvaron senki, s hallom, hogy a csűrben valami kopogás van, megyek oda, hát édesapám valamit szecskált az állatoknak. Köszöntem. Szerbusz fiam, hazajöttél? Haza. Ugye megbuktál? Mondom, nem, átmentem. Azt a fűzfánfütyörgős rézangyalát, azt hittem, megbuksz s legalább itthon maradsz. Most mi akarsz lenni, kérdezte. Mondom, elmennék tanárjelöltnek Kolozsvárra. No, az isten segéljen, válaszolta, s így kerültem Kolozsvárra, az akkori I. Ferdinánd Tudományegyetemre, a bentlakás pedig a híres Jóska volt.

A tanárjelölt

- A felvétel hogyan történt? Az érettségi jegyek alapján?

- Kolozsváron felvételi csak ott volt, ahol többen jelentkeztek, mint ahány hely volt, s azt akkor az érettségi általános alapján döntötték el. A bölcsészeten nem volt túljelentkezés. Talán néha, de nem minden évben, az orvosin volt felvételi. A jogi fakultásra például annyian iratkoztak be, amennyien akartak, úgyhogy az akkori kolozsvári egyetemnek körülbelül ötezer hallgatója volt, ebből kétezerötszáz biztos, hogy jogász volt. Egy részük járt is kurzusra, más részük csak vizsgázni járt fel, ezeket mezei hadaknak neveztük.

Szerencséje volt a római katolikus hallgatóknak, hogy az egyház egy száz főt befogadó bentlakást működtetett, hivatalos nevén Báthori-Aporfi Nevelőintézet, Szent József volt a védőszentje s ezért mindenki csak Jóskának emlegette. No, ennek a Jóskának voltam a bentlakója, és itt zajlott az akkori kolozsvári főiskolai életnek jelentős része, mert ugyan a reformátusok pár szobát kaptak a kollégiumban bentlakással és esetleg koszttal, az unitáriusoknak is volt négy termük, amit nem tudom miért, de pajtának neveztek, de a legtöbb kintlakásban, ki ahogy tudott, úgy helyezkedett el. Mi körülbelül százan voltunk a Jóskában, és a mi társaságunknak a szervezett formája az úgynevezett Majláth-kör volt, a reformátusoké az IKE, az unitáriusok pedig a Dávid Ferenc Egyletbe tömörültek. Szoros kapcsolatban álltunk egymással. Itt előadások hangzottak el, neves tudósokat, közéleti személyiségeket hívtunk meg és magunk, mi hallgatók is tartottunk előadásokat.

- Ezt a diákok szervezték meg, önszerveződő alapon működött?

- Bizonyos fokig önszerveződés alapján, illetve az akkori kolozsvári magyar diákok tanulmányi igazgatója, dr. György Lajos. A mai Báthori gimnáziumban, a régi piarista gimnázium földszintjén öt terem állt rendelkezésünkre, ott volt a könyvtár, szemben az egyetemmel ,és odajöhetett bárki olvasni, tanulni vagy találkozni. Jó, meleg, fűtött szobák voltak. Ennek a vezetője akkor a diákok részéről Venczel József volt, Venczel József után rövid ideig Illyés Elemér, utána pedig három évig magam töltöttem be ezt a tisztséget. Ez nagy tekintélyt jelentett annak, akit megbíztak vele, s még anyagi előnyökkel is járt, mert havi ötszáz lej volt a tiszteletdíj, ami elég szép összeg volt.

- Az egyetemi évek alatt anyagilag hogyan boldogultak, miből éltek meg, mennyit kellett a bentlakásért fizetni?

- A bentlakás havi díja kilencszáz lej volt. Hogy mit jelentett akkor kilencszáz lej? Hét lej volt egy liter tej, hét lej volt egy kiló kenyér, nyolc lej volt egy csomag gyengébb cigaretta, húsz lej volt kedvezményesen egy színházjegy a magyar színházban és harminc lej körül volt egy mozijegy. Az egyetemi tandíj kétezerötszáz lej volt egy évre. Az egyetlen magyar, akiről tudok, hogy kedvezményt kapott, Szabó György későbbi professzor volt. Ő a többi kedvezményessel az Avram Iancuban lakott.

- Ösztöndíjlehetőségek voltak?

- A Báthori-Aporfi szeminárium valamikor nagyon szép és nagy ösztöndíjakkal, alapítványokkal rendelkezhetett, mert amikor én 1933-ban tagja lettem, úgynevezett kamatpótló ösztöndíjat kaptunk, ami évi ezerkétszáz lejt jelentett, valamivel több volt, mint egyhavi bentlakás.

A bentlakási élet nagyon kellemes volt, lényegében ott alakultak ki a barátságok. Külön terem volt azoknak, akik tanultak, külön biliárdterem, zeneterem zongorával és öttől tizenkettőig terjedő létszámban laktuk a hálószobákat, ahol azonban tanulni is lehetett, mert a szekrényen, mosdón kívül asztal is rendelkezésünkre állt. Bíró Vencel volt az akkori igazgató, áldott, jó emlékű tanár, akinek mindenki a szereteten kívül anyagilag is hálás, mert azt a háromszáz lej különbséget az ösztöndíj és bentlakási díj között rendszerint sikerült megszerezni különböző ürügyekkel.

- Februárban volt az országos magyar diákbál, és ennek a költségeit valahogy elő kellett teremteni, illetve a zatyiból, a zálogházból frakkokat, ruhákat kölcsönöztünk ki, hogy elegánsan jelenhessünk meg ezen a nagyon nagy jelentőségű kultúreseményen, hiszen a vidéki polgári családok is hozták a kisasszonyokat, és a bevétel is nagyon tekintélyes volt. A bevétel az Országos Magyar Párt Diáksegélyező bizottságának a pénztárába került. Ez úgy működött, hogy a fakultások megbízottjai kérvények alapján előterjesztést tettek a bizottság elnökének, Inczédi Jogsman Ödönnek, és évente egyszer-kétszer kisebb összegeket utaltak ki a rászorulóknak. Úgy háromszáz, négyszáz lejt jelentett ez egy évben egyszer, esetleg kétszer, kivétel volt az az orvostanhallgató, akinek a disszertációját ki kellett nyomatni, nem volt pénze és a nyomtatást rendszerint a segélyező bizottság állta. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy amikor György Lajos megbízott a könyvtár vezetésével, ugyanakkor megbíztak az Országos Magyar Párt Diákszövetségének főtitkári teendői ellátásával, és a kérvények hozzám futottak be, az előterjesztést nekem kellett megtennem.

- 1936-ban változás történt a diáksegélyezés terén. Kihirdették, hogy azok kaphatnak ösztöndíjat, illetve segélyt, akik magyar irodalomból és történelemből egy vizsgán megjelennek. Kinevezték a bizottságot, amelynek az elnöke György Lajos volt, és tagja többek között Császár Károly, a Pásztortűz szerkesztője, Brüll Emanuel, a református kollégium tanára, Bíró Vencel pedig a Jóska igazgatója. A vizsga írásbeliből és szóbeliből állt. Elég szép számban jelentkeztek. A líceumi termekben zajlott le mind a szó-, mind az írásbeli s akik tízes érdemjegyet kaptak, azok kétszeri háromezer lejes jutalomban részesültek, a kilences és nyolcasok kétezerötszáz, a kisebb osztályzatúak pedig ezerötszáz lejben. Ezt az összeget magam vettem föl, és egy kimutatás formájában számoltam el Inczédi Jogsman Ödönnek, aki átfutotta a jegyzéket, utána kettétépte és bedobta a kandallóba, azzal a megjegyzéssel: nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön. Tehát úgy látszik, hogy bizonyos fokig "illegális" segélyezés volt.

1937-ben Tonk Emil volt a diákbál rendezőségének az elnöke, és olyan nagy sikere volt anyagilag is e bálnak, amelynek a rendezőség titkáraként a főrendezője voltam, hogy kétszázezer lej gyűlt be. Akkor alakult meg, illegálisan, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amelynek első elnöke Kóréh Béla - később dr - lett. Én is tagja lettem a bizottságnak, és azt javasoltuk, hogy próbáljuk meg ennek az összegnek a felét megszerezni, hogy diákmenzát alapítsunk. Óhajunkat eléggé izgatott hangon adtam elő Inczédi Jogsman Ödönnek, ő pedig azt mondta: nagyon helyes, s ha alkalom adódik, még segítségetekre is leszek. Így alakítottuk meg a Méhkas nevezetű diákmenzát, amely önköltségi áron ebédet adott azoknak, akik ezt igényelték. Ennek első diákelnöke Nagy Elemér, későbbi marosvásárhelyi ügyvéd, a beszerző pedig Gergely Lajos volt. Szakácsnőt fogadtunk, helyiséget béreltünk a Király utcában, később pedig a főtéren a katolikus plébánia mellett. Ez működött 1940 őszéig, akkor a Méhkas nevű menzát Tóth Samu, Lőrinczi László és társaik átalakították könyvesbolttá és ők is vezették. Hogy aztán hogyan történt ennek a megszűnése a háború után, már nem tudom.

1938-ban licencvizsgáztam magyar-francia-filozófia szakon és utána rögtön be is vonultam katonának.

- Kicsit térjünk még vissza az egyetemi tanulmányokhoz. Említette, hogy románul végezte…

- Igen, minden tantárgyat románul tanítottak, kivéve a magyar nyelv és irodalmat. Annak az egyetlen professzora dr. Kristóf György volt. Ő adott elő irodalomtörténetet, hisz irodalmár volt és valamit a nyelvészetből. Mintegy húszan látogathattuk a kurzusokat fő- és mellékszakosokkal együtt. Akkor nem évfolyamonként történtek az előadások, hanem együtt hallgatták az elsőévesek a negyedévesekkel, ugyanúgy együtt is vizsgáztak és ezért nagyon színvonalasak voltak az úgynevezett szemináriumok. A főszakosoknak négy év alatt két dolgozatot kellett bemutatniuk, felolvasniuk, a mellékszakosoknak egyet. A tanár irányította, de a vitát szabadon engedte. Heves, termékeny viták voltak, hisz ekkor volt harmadéves Nagy Géza, Makkai László, a későbbi történész, Szabédi László járogatott be kurzusokra, Kiss Jenő olykor, Szabó Lajos és mások. Akinek megvolt az előre meghatározott tárgyakból a vizsgája, az abszolutoriumot kapott. Ez azt jelentette, hogy benyújthatta a disszertációját. Ha a disszertációját a professzor elfogadta, következett két írásbeli, egyik a főszakból, a két mellékszakból pedig a vizsga napján jelölte ki a professzor, hogy melyik tárgyból fog írni az illető. Pár nappal az írásbeli után került sor a szóbelire három tanár jelenlétében. Az egész két órát tartott. A főtantárgyas professzor kezdte, aztán átadott a melléktantárgyasnak, az a másiknak, szóval két órás idegháború volt az úgynevezett licsenca. 1938. október 20-án tettem le a licencvizsgát, abban az iskolai évben a tizenkettedik voltam, aki ezt a diplomát megszerezte. Négy év alatt senkinek nem sikerülhetett, mert egy évet szinte elvett az úgynevezett gyakorló gimnáziumi tevékenység. Ötven órát kellett hallgatnunk a gyakorló gimnáziumban mint főszakosok, és tizenkét órát tartanunk, mellékszakból pedig hat órát, s ha a pedagógia vizsga és a módszertan vizsga, valamint a gyakorlati vizsga jegyéből kijött a hetes általános, akkor külön pedagógiai bizonyítványt kaptunk, hogy taníthassunk, mert a licenciátus nem jogosított fel a tanításra. Voltak, akik nem is szerezték ezt meg, maradtak a licenciátussal, tehát az egyetemi végzettséggel.

Ezután kerültem már az év november elsején katonai szolgálatra, s hogy "minél közelebb legyek szülőföldemhez", Turnu Măgurelére vezényeltek. A törvények értelmében egy év lett volna a kötelező…

Háború és színház

- Mindenkinek kötelező volt, vagy csak az egyetemi végzettséggel rendelkezőknek?

- Nem, az érettségizetteknek, sőt a bizonyos szakiskolát végzetteknek is megadták ezt a kedvezményt. Ez azt jelentette normális körülmények között, hogy az illető bevonult az ezredhez, az ezred pedig elküldte a tiszti iskolába fölvételre. Akiknek a vizsgája sikerült, azok bent maradtak a tartalékos tiszti képzőben, a többieket pedig visszavezényelték az ezredhez. Magyarokat a tiszti iskolába nem vettek föl. Kifordította a szememet az orvos, megállapította, hogy lúdtalpam van, és visszaküldtek az ezredhez. Tizenheten vagy tizennyolcan alkottunk egy külön szakaszt, egyedüli magyar voltam a 20-as dorobánc-ezrednél és ahogy a többiek kapták az őrvezetői, a káplár, vagy tizedesi rangfokozatot, nekem is megadták. Nagyon érdekes volt aztán a szakaszvezetői vizsga. Felsorakoztunk tizennyolcan vagy tizenheten, már nem emlékszem pontosan s azt mondta a vizsgáztató százados, hogy négy lépést lépjenek elő azok, akik nem jártak líceumba. Egy páran előléptek. Hat lépést, akik gimnáziumot végeztek, de nincs érettségijük. Megint vagy kettő előlépett, aztán azt mondja: nyolc lépést előre, akiknek érettségijük van. Azok is előléptek s ott maradtam egyedül, mint bálám szamara. Mire azt mondja a százados, hogy te mi az anyád keservét állsz ott egyedül? Mondom, alázatosan jelentem, nekem licenciátusom van. Igen? Ha ezeket a marvanokat szakaszvezetővé léptetem elő, akkor téged, banghint is elő kell léptesselek. S így lettem csodák csodájára, szakaszvezető. Ennek főleg a következő évben odakerültek látták hasznát, mert már Gellért Istvánt, a későbbi Bolyai Egyetem főtitkárát s még egy párat, akik magyarok odakerültek, sokat tudtam segíteni. Mint szakaszvezető, a többi kiképző szakaszvezetővel kapcsolatban voltam, tehát segítséget nyújthattam.

Közben letelt az egy esztendő és kitört a háború, így minden további nélkül meghosszabbították, s még egy évet ráhúztam az egyéves szolgálatra, úgyhogy a bécsi döntés után kerültem haza, ’40 szeptember első napjaiban.

Katonaságom alatt az egyház, Márton Áron püspök aláírásával a brassói gimnáziumba nevezett ki tanárnak, tehát oda, ahol érettségiztem. Sajnos, csak pár hónapot taníthattam, amikor szabadságra engedtek. Amikor leszereltem, közölték velem, hogy áthelyeztek év közben a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumhoz. Így ott jelentkeztem ’40 őszén, az igazgatóm a csíki osztályfőnököm volt, s ott nősültem meg, hét évi udvarlás után.

-Hol ismerkedett meg a feleségével?

- Ez megint egy külön történet. Amikor fölkerültem a kolozsvári egyetemre, ott nagyon beleszerettem egy barna kislányba, aki egy évvel fölöttem járt. Már nem él. Nyári vakációban pedig, hogy a román nyelvet is gyakoroljam, egy román képzős kislánynak is udvarolgattam Zabolán. A kolozsvári tudomást szerzett a zabolairól, s így a kapcsolat megszakadt. 1936-ban katolikus nagygyűlés volt Kézdivásárhelyen, amelyen részt vett a szülőfalum dalárdája is, amelynek egyik énekese voltam nyári szünidőkben, meg egy kis jelenetnek a szereplője is. Akkor, Kézdivásárhelyen az árvaház egyik melléképületében kaptam szállást, s ott az árvaház egyik alkalmazottja, egy barna nő sétált egy fiatal szőke nővel, és mivel ő már ismert, bemutatott neki. Zsögön Paula volt, Zsögön költő-tanárnak a lánya. S elpanaszoltam neki, hogy bizony bajban vagyok, mert két kislánynak udvaroltam, s a szűrömet kitették. Azt mondja, udvaroljon egy harmadiknak. Ennyiben maradtunk. A szünidő után vissza Kolozsvárra, megkezdődött a tanév. A Majláth-körben előadást kellett tartanom a magyar líra nagy múzsáiról. Feltűnt ott egy ismerős, szőke lány, aki azonos volt azzal, aki Kézdivásárhelyen ama bizonyos tanácsot adta. Attól kezdve az ismeretség felújult és kitartottunk egymás mellett hét esztendeig, amíg diplomás ember lehettem, mert akkor az a mondás járta, hogy előbb a patika, s utána Katika. ’41-ben házasodtunk össze Udvarhelyen. Őt is oda nevezték ki ’40-ben, mivel tanítói oklevele volt, s onnan kerültünk fel Kolozsvárra, ő először Apahidára, majd Kolozsvárra. Nagyon elismert tanítónő volt, tankönyvet is szerkesztett. Negyvenhat évi házasélet után, 87-ben hagyott el örökre. Egy lányunk született és két unokánk, de nemrég dédnagyapa lettem.

-Térjünk vissza Székelyudvarhelyre.

- Igen, Udvarhelyről a feleségem betegeskedése következtében Kolozsvárra kellett volna kerülnünk. Neki egy kis apahidai kitérő után sikerült a rokonsága révén, én pedig csak úgy kerülhettem Kolozsvárra, hogy áthelyezést kértem és kaptam Gyergyószentmiklósra, az állami gimnáziumhoz. Ott tanítottam egy évig, a ’41/’42-es iskolai évben, onnan sikerült áthelyezést kapnom Kolozsvárra, az úgynevezett Magyar Királyi Román Tannyelvű Koedukációs Gimnáziumhoz magyar katedrára. Nagyon jó összetételű, román tannyelvű középiskola volt, tizennégy osztállyal. Az egy–hatodik osztályban párhuzamosan külön fiú- és lányosztályok működtek, hetedikben és nyolcadikban együtt voltak a fiúk és lányok. Én lettem az osztályfőnöke az utolsó végzős osztálynak, akik negyvenháromban érettségiztek, természetesen minden tantárgyból románul, mert románul is tanultak, kivéve a magyart. Magyar nyelvből a vizsga föltétele a következő volt: akik nem tudtak semmit, vagy csak nagyon keveset magyarul, azoknak egy román szöveget kellett lefordítaniuk magyarra, és románul felelhettek irodalomtörténeti kérdésekre.

-Tulajdonképpen román nemzetiségűek voltak?

- Mind azok voltak. Három ilyen állami, román tannyelvű gimnázium működött ’40 és ’44 között, Kolozsvárt, Nagyváradon és Naszódon.

- Ezeket a magyarok létesítették, vagy már meglévő és a magyar állam által továbbra is fentartott iskolák voltak?

- Nem, ezeket a magyarok létesítették. Fiatal tantestület volt, hiszen mind olyanokat neveztek ki, akik román egyetemet végeztek és tudtak románul. Az igazgatónk, dr. Józsa János volt valamivel idősebb, de a többiek mind huszonöt és harminc év körüliek. Többen közülük egyetemi tanárok lettek. Ketten voltak román nemzetiségűek, Pop Victor, akiből professzor lett a háború után és Vescan Teofil, a híres matematikus, aki később a Bolyai egyetemnek volt a tanára, majd Iasi-ba helyezték. Ott tanított Uri Ferenc, Ősz Dénes, Xantusz János, Incze András, Szőnyi Béla és mások.

Engem ’44-ben mozgósítottak. Miután átestem az úgynevezett tiszti átképző tanfolyamokon, azaz egy három hónapos és kétszer két hónapos tanfolyamon, Ukrajnába, a frontra vezényeltek. Székelyudvarhelyi egységgel vonultam be, az 57-es gyalogezred második zászlóaljában, zászlósi rendfokozattal. A fronton léptettek elő tartalékos hadnaggyá, a háború befejeztével pedig szovjet hadifogságba kerültem. Majdnem három és fél évet töltöttem ott, nagy részét Örményországban, Jereván szomszédságában. Itt hadifogolyszínházat rendeztünk magyar és román nyelven. A díszlettervező a jó nevű festő, Abodi Nagy Béla volt. Volt egy hivatásos színészünk is, Dömsödi János, a többiek pedig műkedvelők voltak. Én a műsorvezető szerepét töltöttem be két nyelven. Volt egy isteni bohócpáros, Dömsödi, a színész és egy magyarországi mérnök, az ő fellépésük jelentette a fő számot. Énekszámokat, zeneszámokat, jeleneteket adtunk elő. A szovjet tisztek nagy szeretettel jelentek meg, élvezték az előadásokat. Nekik fordítottak. Készültünk a János vitéz előadására is, de sajnos, nem tudtuk előadni, mert ’47-ben a magyarországi hadifoglyok egy részét elbocsátották, s így Iluska és Bagó nélkül maradtunk...

Volt egy emlékezetes élményem. Egy alkalommal Jereván utcáján dolgoztunk, egy árvíz okozta rongálódást hoztunk helyre az állatorvosi főiskola mellett. A földszinten nyitva volt az ablak, s én brigádos lévén, közelebb mehettem az ablakhoz, és láttam, amint a tanár sejteket, protoplazmát rajzolt a táblára. Óra végén az ablakhoz jött és odaintett. Te mit bámultál itt, kérdezi oroszul. Mondom, néztem, amit tanított, mert valamikor én is tanultam ezeket. Azt mondja, te itt vagy Örményországban, tudsz-e örményül? Mondom, néhány szót, nem sokat, de valamennyit tudok. Oroszul látom beszélgetsz, de én magyarul is tudok, mondja. Én is tudok, válaszoltam. Beszélünk egy néhány szót magyarul is, majd azt mondja, én románul is tudok. Mondom, hát akkor beszéljünk románul. Váltottunk néhány szót románul is, mire azt mondja, hogy ő németül is tud. Erre németre fordítottuk a szót. Mikor elhallgatott, mondom, de én franciául is tudok, mire ő átfordítva oroszra megjegyezte: hogy te milyen okos, művelt ember vagy!

-Említette, hogy brigádos volt. Milyen munkákra vezényelték ki az ottani hadifoglyokat?

- Kétféle munka volt, az egyik a könnyebb, ahol én is dolgoztam, mert színházas voltam, ezért lehettem brigádos is, építkezés volt. A fővárost építette néhány brigád vulkáni tufa nevű kőzetből. Ezek rózsaszínű kőzetek voltak. Mi pedig Finnországból hozott faelemekből állítottunk össze faházakat. A nehezebb munka az úgynevezett vízierőművek előkészítése volt. A Sevan-tónak, más néven Zanga, hatalmas esése van Jerevánig, a fővárosig és ezt egy hatalmas alagúttal kötötték össze. Ott tartózkodásunk idején elkészült a négy földalatti erőmű, valamint az ezek által fejlesztett elektromos áram feldolgozása céljából építtettek egy nagy alumínium gyárat, ugyancsak Jereván közelében.

- A faházakat kiknek építették?

- Azoknak az örményeknek, akiket propaganda útján hazatelepítettek Közel-Kelet különböző országaiból. Nekik azt mondották, hogy kulcsra készen kapják a lakást, de a lakást építettük s még a kulcs nagyon messze volt. Összezsúfolódva, egy házban két-három család is lakott. Hogy aztán mi lett velük később, nem tudom, de nagy csalódás érte őket, az bizonyos.

- Gondolom, nem csak szegény családok települtek haza?!

- Nem. Volt olyan is, aki tizenöt teherautóval és személygépkocsival érkezett. És többen jómódúak voltak. De valószínű, hozta őket a hazaszeretet, a nemzeti tudat erősödése. Egy érdekes esetnek voltam a tanúja ezzel kapcsolatban. A munkahelyemtől nem messze egy öregember egy darabka területet tisztított a kövektől, mert Örményországban minden köves volt, és csak ott volt élet, ahova a vizet el tudták vezetni. Ez az öregember olyan két-három négyzetméternyi területet kitisztított, kukoricát ültetett és azt mondotta, hogy csak addig szeretne élni, míg az örmény földben termelt kukoricának a terméséből ehet.

Amikor onnan eljöttem, az egyik tiszt azt az útravalót adta, hogy vigyázzon Fejér, nemsokára maguknál is hasonló helyzet alakul ki, tehát soha ne mondja, hogy nem, mert abból baj lehet, akkor is, ha végül megcsinálja. Ha azt mondja, hogy igen, és mégsem csinál semmit, abból baja biztos nem lesz.

Örményországból ’47-ben vezényeltek át, azaz vittek Ukrajnába vagonokban és onnan szabadultam 1948. október 12-én.

Tankönyv nélkül

- Már hazajövetelem előtt megtörtént az iskolák államosítása, így, mire Kolozsvárra kerültem, már csak úgy kaphattam katedrát, hogy az egyik általános iskolában magyart, történelmet, fizikát és kémiát tanítottam. Keserves hónapok voltak, mert valahogy előkészültem a következő órára, de amikor már az ismétlésekre került a sor, nagy bajok adódtak a tudattárban. 1949. március elsején meghívtak a kolozsvári magyar tanítóképzőbe, magyar katedrára. Elődöm Debreczy Sándor, volt tanárom, katonatársam, aki az egyetemre került, tőle vettem át a magyar katedrát. Négy évig tanítottam a tanítóképzőben, nagyon szerettem. Ez kimondottan fiú tanítóképzőnek indult, a marosvásárhelyi és a kolozsvári volt tanítóképzők növendékei kerültek ide, de lányosztályok is voltak, sőt, egy fiúosztály volt amikor odakerültem és két lányosztály. A három osztályban százöt tanítójelölt járt. Keserves feladatot kaptam, mert március elsején, amikor beléptem az iskolába, még az első évharmad anyagát sem végezte el az elődöm, egyetlenegy osztályban sem. Az utolsó évfolyamon Adyt nekem kellett befejeznem és az egész romániai magyar irodalmat le kellett adnom és fel kellett készítenem őket a képesítő vizsgára. És tessék elképzelni, hogy annyi év kihagyás után, olyan körülmények között, amikor a jelszó az, hogy át kell értékelni az irodalmat és aktualizálni kell a haladó hagyományokat, mindig valami időszerűséget belevinni…, nem kívánom senkinek... A következő év azonban már sokkal simábban ment, nagyon szerettem. Nagyon változatos a képzőben egy magyartanár órabeosztása, mert tanítottam irodalomtörténetet, hangsúlyozottan nyelvtant, módszertant és gyermekirodalmat és vezetni kellett a gyakorlati tanításokat. Tehát minden óra más és más volt.

- Voltak tankönyvek, vagy mindenki a saját feje után taníthatott?

- Tanköny csak az emlékeinkben élt, akkor még egyetlenegy sem volt. Lényegében minden tanár megírta a maga tankönyvét, ez főleg a magyar nyelv és irodalomra vonatkozott, mert fokozatosan a román nyelvű tankönyvek megjelentek és a fordítások is előbb-utóbb elkészültek.

- Ez mennyire jelentett szabadságot?

- Szabadnak érezte az ember magát az órán bizonyos fokig, de bizonyos fokig, ha nem is drukkolt, de arra is gondolt, hogy vajon valaki az osztályból mit mond, vagy mit mondhat bizonyos illetékeseknek. Örömmel állapíthatom meg azonban, hogy tanári működésem folyamán növendékeim soha, sehol, egyetlen iskolában terhelő vallomást rám nem tettek, pedig alkalom lett volna bőségesen.

- Valamiféle tanterv azért csak létezett?!

- Hát az írók névsora megvolt és egyes művek is.

- Kiről szólhattak, kiről nem szólhattak irodalomórákon? A negyvenes évek végén vagyunk.

- Igen, ’49-ben, illetve már ’50-ben… Nem taníthattuk Kemény Zsigmondot a nagyok közül, Reményiket, Nyirőt. Adyt igen, főleg a forradalmi költészetét. József Attila nagyon ment, Babitsot azonban már nem, Kosztolányit sem.

- Kosztolányit miért?

- Mert nem volt benne a névsorban. Kosztolányit csak úgy tudtam megemlíteni, hogy beszéltünk a formalizmusról és akkor fölolvastam Ilona című versét a lehető leghatásosabb módon és azzal fejeztem be, hogy ilyen egy formalista vers. Móriczot azonban terjedelmes óraszámban taníthattuk.

- Kassák?

- Nem, Kassákot nem. De bő anyag volt az úgynevezett romániai magyar irodalom. Egyszer a folyóiratokat kellett tisztába tenni. A Pásztortüzet megbíráltuk, a Helikont elismertük bizonyos vonatkozásokban és istenítettük a Korunkat. A költők, írók közül beszéltünk Kós Károlyról, Berde Máriáról, Tamásiról, Karácsony Benőről, Molter Károlyról, Nagy Istvánról, Asztalos Istvánról, Kovács Györgyről, Tompáról, Dsidáról, Kiss Jenőről, Salamon Ernőről, a Korunk írói gárdájáról, a fiatalabbak közül Létay Lajosról… A legnehezebb talán az volt, amikor elemi osztályban bemutató órát kellett tartanom a növendékeknek. Mondhatom, egy hétig készültem egy órára. A tanítóképzőben három évig aligazgató is voltam, a bentlakást vezettem. Akkor az aligazgató órakedvezményben nem részesült, úgyhogy eléggé terhes volt.

- Mennyi volt a kötelező óraszám?

- Tizennyolc. Közben volt hullámzás is. Megtörtént, hogy rövid ideig, tizenöt óra volt, de általában tizennyolc. Azonkívül külön terhet jelentett, hogy rám bízták a kolozsvári magyar tanárok pedagógiai körének a vezetését, amely külön munkát jelentett. Nagyon népes társaság volt, idősebbek, középkorúak és fiatalok együtt, kedves társaság… És egyúttal fokozatosan bevontak a tankönyvírásba, ami később sok kellemetlenséget is okozott nekem.

Az első lépés az volt, hogyha jól emlékszem, Ádám Zsigmond kollégámat felkérték, hogy szerkessze meg a hetedik osztály részére az olvasókönyvet, ő pedig megkért, hogy Horváth Imre egyik társadalmi mondanivalót hordozó versét elemezzem a tankönyv részére, és ennek kapcsán világítsam meg az alliteráció fogalmát is. Elkészítettem ezt a kis munkát, és ettől kezdve, hogy is mondjam, nem csak terhet, hanem bizonyos ambíciót is jelenthetett, hogy ismervén módszertani munkásságomat, megbíztak, készítsem el a román tanterv alapján az egy-hét osztályos magyar iskolák részére az anyanyelvi tanterv javaslatát. Megkaptam, lefordíttatták a román anyagot és én hozzáfogtam egy olyan munka elkészítéséhez, amiről fogalmam sem volt, de elkészítettem a tantervjavaslatot. Mikor a munkámmal készen voltam, ’50 vagy ’51 nyarán, Bukarestbe rendeltek. Bányai László volt ennek a minisztériumi osztálynak a vezetője, miniszteri tanácsos volt, ha jól emlékszem, aki kiadta bizonyos személyeknek bírálatra. Nagyon kedvező bírálatok jöttek, többek között Dávid Gyulától, aki éppen akkor Bukarestben tartózkodott. Javaslataik alapján véglegesítettem a szöveget. Itt, az olvasókönyveknél bizonyos tematikai szempontok érvényesültek: szülőföldszeretet, hazaszeretet, párt szeretete, barátság stb., aztán szemelvények összeállítása, nyelvtanból pedig fokozatosan a második osztállyal kezdődően a nyelvtani fogalmak kialakítása…Summa summárum, elkészült ez a javaslat, jóváhagyták, nyomtatott példányban minden iskola megkapta és ettől kezdve éveken át ennek a tantervnek alapján készültek a tankönyvek és tanítottak a tanítók, a tanárok.

A tantervkészítésnek köszönhetően született egy új munkaterületem, a tankönyvírás. Izgalmas feladatot jelentett. Rendszerint egy három tagból álló kollektíva készítette el, hol előre a tantervjavaslatot, ha a régi nem felelt meg, hol pedig a régi tantervek alapján állítottuk össze az anyagot. Először, '54-ben talán, dr. Gazda Ferenc és dr. Nagy Jenő társaságában készítettük el az ötödik, a hatodik, majd a hetedik osztály részére a nyelvtan könyvet, amelyen már a szerzők neve is szerepelt. Gazda Ferencet időközben letartóztatták. Ugyanakkor Jócsák Jánost bízták meg az olvasókönyvek írásával, szerkesztésével, vele készítettük el az ötödik, hatodik, hetedik osztály olvasókönyveit. Ekkor, e könyvekben alakult ki a ma is létező könyvek gerincanyaga: János vitéz és a népköltészet az ötödik osztályban, Toldi a hatodikban, és a Ludas Matyi a hetedik osztályban, és ezeknek az olvasókönyveknek az alapján fogalmazódtak meg bennünk azok az irodalmi alapfogalmak, amelyek ezekben az osztályokban elsajátíthatók voltak…

Dr. Gazda Ferencet '56 után elítélték, neve lekerült az ötödik, hatodikos tankönyvekről, a hetedikes nyelvtankönyvnél pedig már Bartosné Lengyel Katalin került a Gazda helyére, így vele szerkesztettük meg a könyvet. Letartóztatásom után név nélkül még egy évig használták ezeket a tankönyveket, később Péntek János vezetésével új kollektíva alakult, s az szerkesztette a következő években a nyelvtankönyveket. Talán még most is ezeket használják.

56 körül bízták meg Csehi Gyulát, a magyar tankönyvek főfelügyelőjét, a Bolyai Egyetem tanulmányi igazgatóját irodalomelméleti tankönyv írásával. Ekkor már a líceum tíz osztályról tizenegyre emelkedett. Nyolcadik osztállyal kezdődött a líceum és a nyolcadik osztálynak volt a tananyaga az irodalomelmélet. Összedugtuk a fejünket Jócsák Jánossal, hogy mi tanultunk valamit annak idején a középiskolában a stilisztikáról, a retorikáról és a poétikáról, végezzünk bizonyos tanulmányokat, és hozzáfogtunk Csehi irányításával. Megszerkesztettük az első irodalomelméleti tankönyvet. 57-ben vagy 58-ban kerülhetett nyomdába, mert én még a saját tankönyvemből taníthattam egy évet.

Gyülekeznek a felhők

- Jött az újabb feladat. Most már esedékessé vált az irodalomtörténeti tankönyveknek a megírása is. Külön kollektíva alakult, Székely Erzsébet, aki akkor már a Bolyain világirodalmat adott elő, Jócsák János, aki a volt református kollégiumban tanított, én pedig mint a Brassai tanára, hogy készítsük el az első gimnáziumi osztály, tehát a kilencedik osztály részére az irodalomtörténeti tankönyvet. Elkészítettük, egy kicsit túllépve a tankönyv határain, úgy is mondhatnám, hogy a tankönyvi anyagon kívül, apró betűkkel szedett részek segédanyagként is szolgálhattak a tanárkollégák részére. Nagyon kedvező bírálat jelent meg róla a marosvásárhelyi Igaz Szóban, a kollégák is nagy örömmel fogadták, hogy végre megjelent az első irodalomtörténeti tankönyv a szerzők nevének a feltüntetésével… És kijelölték a tizedik osztályos tankönyv munkaközösségét is. Ezt Antal Árpád vezette, Jócsák János vett benne részt, és én voltam a harmadik tag. Ebben az időben a tankönyveket antológiák, azaz szöveggyűjtemények egészítették ki. Először elkészítettük a szöveggyűjteményt, amit két kötetre terveztek. A tanterv alapján, amit Bányai László, akkori minisztériumi tanácsos írt alá, a szöveggyűjteményben szerepelnie kellett a Himnusznak, a Szózatnak és a Nemzeti dalnak.

- Ezt a tantervet ki készítette?

- Úgy emlékszem, ebben már nem vettem részt, mert én utólag kerültem a szerzők közé is. Árkosi Sándor barátom ugyanis, aki Nagyváradon volt magyar szakos tanár, nem vállalta, visszamondta a megbízást, és akkor hirtelen, ha ló nincs, jó a szamár, én kerültem elő, akinek a feje fölött akkor már tornyosultak a fellegek. Elkészült hát a kétkötetes szöveggyűjtemény, közben anyagi okok miatt egyre jobban kellett sűríteni az anyagot, úgyhogy végül is egy kötet állt össze, és ennek az egy kötetnek a szerzőségét csak úgy vállaltuk, ha feltüntetik, hogy ez a szöveggyűjtemény Antal Árpád, Jócsák János és Fejér Miklós válogatása alapján készült. Közben írtuk már a tankönyv szövegét is. Az egykötetes szövegyűjtemény nyomdába került, megkapta a második fokozatú engedélyt is. Az első fokozatú engedély volt a szedés, bun de cules, a második a bun de tipar, tehát ezen is keresztülment, és egyre jobban váratott magára a terjesztési engedély, azaz a bun de difuzare. Idegesek voltunk, hogy vajon mi lehet az oka, s egy szép napon megoldódott a kérdés. Antal Árpádot fölrendelték Bukarestbe, Jócsák Jánost és engem pedig távirati úton kirúgtak a tanügyből, mert nacionalistának minősült a szöveggyűjtemény, az említett, nemzeti tárgyú költemények miatt s még amiatt is, hogy a népköltészeti rész különböző régiókból származó népdalszövegekből állt össze. Így kerültem annyi tanterv, tankönyvszerkesztés után az utcára. Ez '58 szeptemberében volt, és ekkor robbantották föl a Brassai Sámuel líceumot is, amely 1957-ben kapta meg a Brassai Sámuel nevet.

- Térjünk vissza egy kicsit a tanításhoz. Az 50-es évek elején még a tanítóképzőben tanárkodott. Hogyan és mikor került át a Brassaiba?

- 1953-ban helyeztek át a képzőből a későbbi Brassai líceumba, bizonyos fokú büntetésforma is volt ez, valaki úgy fogalmazott, hogy olyan nagy hatása van a növendékekre, mármint nekem, félő, hogy rossz irányba terelődnek a képzősök…

- Ez a valaki, kolléga volt?

- Igen, de nem érdemli meg, hogy említsem a nevét. Ekkor cseréltünk helyet Máthé Szabó Magdával, a Jancsó Elemér feleségével, aki átjött a képzőbe, én pedig a helyére a Brassaiba. Ott tanítottam egészen 1958-ig. Mint mondottam, a líceum 1957-ben vette fel a Brassai Sámuel nevét, s talán az egyetlen iskola volt, amely meg is őrizhette. De ekkor én már gyanússá kezdtem válni, ez éppen a névadás ünnepélyére készülődés közben derült ki. A névadási ünnepséget megelőzte egy nagyszabású kiállítás. Ennek az irányítója dr. Mikó Imre volt, és az volt a cél, hogy mutassuk be a volt unitárius főgimnáziumi tanárok irodalmi, tudományos és pedagógiai munkásságát és egy sarokban a jelenlegi tanárok munkásságát is.

- Tehát az unitárius főgimnázium alakult át a későbbi Brassai líceummá?

- Igen. De ez a tantestület is a régi kollégium színvonalán állt, hiszen olyanok tanítottak, mint dr. Heinrich László, akinek tankönyvei, tudományos munkái jelentek meg, Mikó Imre, akinek magántanári elismerése is volt, és még sokan mások. Részemről egy néhány újságcikk és a tankönyveim kerültek volna a kiállításra. Ki is voltak szépen állítva, és amikor a párttartomány részéről az utolsó ellenőrzés történt, akkor azt mondották, hogy ezeket a Fejér tankönyveket tessék eltakarni.

- De hiszen egyszerű tankönyvek voltak…

- Tankönyvek voltak, de akkor már valami elindult… A következő év nyarán jött a nagy tisztogatás a Brassaiban. Egyszerre nyolcnak mondták fel a munkaszerződését. Az egész megyében, az összes iskolából nem bocsátottak el annyit, mint akkor egyszerre a Brassaiból. Akkor bocsátották el dr. Heinrich Lászlót, aki már előzőleg egyetemi tanár is volt, Jánki János kitűnő matematika tanárt, Oszlács Viktor biológust, Balázs Zsigmondot, Balázs Istvánt, Mikó Imrét, Kerekes Jánost és még valakit az esti tagozatról. Én a következőképpen úsztam meg két hétig, hogy nem lehettem tagja ennek a díszes, nagyra becsült társaságnak. '58 nyarán rendeztek azoknak a negyven évet betöltött tanítóknak tanfolyamot, akik magyar nyelvet és irodalmat tanítottak öt-nyolc osztályban, hogy tanári oklevelet kaphassanak. Senki nem vállalta az irodalomelmélet és a régi irodalom történetének előadását e tanfolyamon, végül is engem szólítottak fel. Megint a ló és a szamár ugye... Kuszálik Piroska vezette a tanfolyamot, ő a nyelvtani részt vállalta. Amikor végeztünk, megköszönték munkásságomat, prémiumot ígértek és amikor a nagy rostára került sor a Brassaiban, e munkásságomra való tekintettel megkegyelmeztek, azzal a föltétellel, hogy áthelyeznek a Brassaiból a líceummá alakult volt tanítóképzőbe, s így Jancsó Magdával ismét helyet cseréltünk, ő visszajött a Brassaiba, én pedig a képzőbe, a volt piarista gimnáziumba, ahol nagy lelkesedéssel és örömmel tapasztaltam, hogy milyen jó, rendes növendékek vannak. Két hét után azonban hivatott Szabó Hajnal, az igazgatónő és a kezembe adott egy borítékot, amely a fölmondást tartalmazta, annak a bizonyos szöveggyűjteménynek a következményét.

- Ez volt az indoklás?

- Nem indokoltak ők meg semmit, hanem csak annyi volt benne, hogy ilyen és ilyen paragrafus alapján a munkaviszonyát azonnal megszüntetjük.

- A többieknek sem mondtak ennél többet?

- Megkapta mindenki a papírt, s ennyi. De talán megjegyezhetjük, hogy a következő évben még kirúgták dr Demény Dezsőt is. Heinrich valamelyik üzembe került mint fizikus, később átment egy kutatóintézethez, Mikó Imre egy darabig a főtéren könyvstandon árult, majd az Egyetem utcában egy tankönyvüzletben dolgozott, pályáját pedig a Kriterion egyik szerkesztőjeként fejezte be. Oszlács Viktor soha nem folyamodott visszahelyezéséért, üzemben dolgozott. Balázs Istvánt hosszas harc után visszavették, áthelyezve őt a leánylíceumba, Balázs Zsigmond a gyengeelméjűek iskolájához került végül, nem tudom, hány hónapi munkanélküliség után, Demény Dezső Torockóra került, én pedig munkanélküli voltam '59 április másodikáig, amikor letartóztattak.

A sötét szemüveg

- A letartóztatást házkutatás előzte meg. Nyolcan jöttek délután és késő éjszakába nyúlott a házkutatás. Néhány könyvet elkoboztak-forma. Azokra velem ráíratták, hogy ekkor és ekkor a házkutatás alkalmából elkobozzák. Ezek között volt Székely Mózesnek a Zátony című regénye, Reményiknek a kétkötetes Romon virág című kötete, Nyirő kötetek, Benedek Elek mesék és már nem is tudom még mik. Egy félbőröndnyi gyűlt össze, s ezt cipeltették is velem. Egy éjszakát töltöttem a kolozsvári szekuritáté börtönében, másnap különrepülőgéppel vittek három tiszt kíséretében Bukarestbe, amint később megtudtam, Nagy Jenőt is szintén repülőgéppel vitték. Nagy urak voltunk! Ott tudtam meg, hogy a hatodikos nyelvtankönyvünk indította el a veszélyt, azt, amit ellenforradalmi tevékenységre való bujtogatásnak neveztek.

Amikor az ötödikes nyelvtankönyvet megszerkesztettük, helyesírási szótárak még nem voltak, s hogy könnyítsünk a növendékeken, mi javasoltuk, hogy bár olyan egy ívnyi terjedelemben csatolhassunk egy kis helyesírási szótárt a tankönyv végére mellékletként. Ez megtörtént az ötödikes, a hatodikos és a hetedikes tankönyveknél is. A hatodikosnál robbant a bomba, valaki vagy magyar nemzetiségű, vagy magyarul nagyon jól tudó egyén megállapította, hogy a szótár szövegét felülről lefele olvasva mondatok fogalmazódhatnak meg, és ezeket lefordították román nyelvre. Például: len, lent, Lenin, ebből lett a jos cu Lenin, Gorkij, gorilla, Gorkij este o gorila, bolond, bolondos, bolsevik, bolsevismul este o bolonderie… Ez volt a vád. És ott tartottak, vizsgálgattak, olykor simogattak, hol nagyobb, hol kisebb erővel, hét hónapig. Ennek a tankönyvnek a harmadik szerzője Gazda Ferenc volt, akit előzőleg, egy 56-os ügy kapcsán már elítéltek és a börtönben volt. '90 után jelent meg egy könyve a börtönéveiről, Fájdalmak könyve címmel, ha jól emlékszem, folytatásokban közölte a Szabadság, és ebben mondja el, hogy mivel őt tíz évre ítélték az előző ügyben, a vizsgálóbíró azt mondotta, hogy ezért is tizenöt év jár, és annyi verés után magára vállalta, hogy ezt a szótárrészt ő szerkesztette egyedül. Véleményünk szerint mi így kerültünk ki aztán október 30-án Nagy Jenővel együtt a szekuritáté bukaresti börtönéből, amelyről mindenki azt tartotta, hogy a legkegyetlenebb.

- S a vallatás miről folyt? Hét hónapig miről tudták vallatni?

- Hogy hogyan akartuk szervezni a növendékeket ellenforradalmi tevékenységekre például. De mindenkinek volt egy hatalmas dossziéja, és ennek kapcsán különböző kérdések hangzottak el. Például, hogyan és mivel segítettük Venczel József elítéltnek, hazaárulónak a családját? Milyen klerikális kapcsolataink voltak?

- Mindennek volt valami reális alapja?

- Bizonyára valakitől érkezett valami feljelentés. Ott állt a nagy dosszié a vizsgáló tiszt előtt, s ő azt ott lapozgatta. Kérdezgettek arról, hogy milyen kapcsolatom volt Kerekes Jánossal, Nagy Gézával. Hol s mivel bíráltuk a rendszert, névnapokon miket énekeltünk? Szerencsém volt. A vizsgálóbíróm egy háromszéki román Tarlea nevezetű főhadnagy volt. Talán ezért mintha szelídebben bánt velem, mint Nagy Jenővel. Kérdi, milyen kapcsolatom volt az egyházzal? Mondom, volt bizonyos kapcsolatom. Na, mondja csak, s kezdte írni. Mondom, hát édesapám megyebíró volt, s egy szép napon a harangozó fölmondott. Apám, amíg harangozót tudott keríteni, engem, aki olyan ötödik, hatodikos elemista voltam, megbízott a harangozással. S a társakkal harangoztunk, mondom, s játszadoztunk a toronyban, s az egyik társam le is pisilte, bocsánattal legyen mondva, a harangot és azt újra kellett szentelni.

- Tényleg így volt?

- A pisilést kivéve. De annyira tetszett neki ez a történet, hogy valahányszor, amikor nagyon fáradt volt, mindig rám kérdezett, hogy is volt Fejér bácsi azokkal a harangokkal?

A másik nagy problémakör, mint mondottam, a Venczel János családjának a segítése volt. Az elítélt családjának a segítése egyenlő értékű volt annak a büntetésével, tehát ez esetben huszonöt év. Faggatására elmondtam, hogy valóban segítettük a Venczel József családját. Ej, hogy földerült az arca. Mondja, tessék mondani. Mondom, az úgy volt főhadnagy úr, hogy anyósom apósommal, aki csíkszeredai tanár volt, baráti kapcsolatban álltak Venczel József szüleivel, s amikor Venczel Józsefet elítélték, anyósom, aki nálunk lakott, azt mondotta, mondjatok akármit, én összecsomagolok egy kiló lisztet, egy kiló cukrot, zsírt, s nem tudom mit még, s elviszem Venczelékhez, s mondom, mi ennek a csomagnak az elvitelét nem akadályoztuk meg… Ha akkor belőlem többet ki tudnak szedni, akkor még egy néhány ember bekerült volna, mert valóban havonta gyűjtöttünk a családnak és azt is tudom, ki volt, aki a feljelentést megtette. Tehát így folyt a vallatás…

- Tulajdonképpen melyik börtön volt ez?

- Az Arzenal. Egy elemi iskola volt a közelében, hallottam a gyerekzsivajt. Nekem azt mondták, hogy ez volt a legsúlyosabb börtön.

- Itt mind politikai foglyok voltak?

- Igen. Nagyszerű emberekkel találkoztam. Volt közöttük tanárember, volt közöttük nagy beosztású hivatalnok…

- Románok, magyarok vegyesen?

- Nem, én itt csak románokkal találkoztam. Volt vasgárdista is, egy Oprea nevezetű.

- Voltak elítéltek is?

- Egy elítélt volt, akit visszahívtak, véleményünk szerint ez volt az informátor. Először egy elegánsabb cellába vezettek a földszinten, pár napig ott tartottak. Ez nagyon kíváncsi ember volt, sokat kérdezősködött azzal, hogy ő tanácsokat is ad. Miután elmeséltem neki a helyzetemet, mert ugye, nem volt amit titkolnom, azt mondta, hogy fel fognak menteni… Érdekes, hogy behoztak valakit, s akkor rövid idő múltán vitték kihallgatásra, és sokáig nem jött vissza. Szóval furcsa dolgok történtek. Nyílt az ajtó, bemondtak egy nevet, a többi hátraarcot vágott s akkor az illetőnek föltették a sötét szemüveget, elvezették… Néha, általában havonta egyszer kivittek levegőzni. Egy bunkerszerűség volt, betonfülke vasajtóval, felül pedig vasrács, tehát ki lehetett látni az égre, s lehetett látni az őrt, amint a cellák fölött sétál.

- Hányan voltak egy cellában?

- Volt, amikor egyedül, és ez volt a legnehezebb, volt úgy, hogy hárman voltunk, de akkor is nehéz volt, amikor három ágyban öten voltunk.

- Lelkileg hogyan élte ezt át? Mert végül is nagy bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban teltek a napok…

- Nagy bizonytalanság volt, de a jó alkalmazkodási képesség és annak a tudata, hogy én semmit nem követtem el, segített át ezen a helyzeten.

- Az azért érdekes, hogy azokat hurcolták meg, akik kidolgoztak valamit, ami már jóvá volt hagyva fölülről is…

- Igen, a tantervet jóváhagyó úgy úszta meg, hogy minket táviratilag kirúgatott a tanügyből. Rám az egyik vád az volt, hogy horthysta tiszt voltam. Ő ezzel mosakodott, és ezzel meg is úszta.

-Továbbra is a helyén maradt?

-Egy időben még a Bolyainak a rektora is volt, Jócsák Jánost pedig, párttag lévén, visszavették a tanügybe, áthelyezéssel, egy másik líceumba, Antal Árpád pedig szerencsésen megúszta.

- Nagy Jenővel találkoztak a börtönben?

- Nem. Csak sejtettük, hogy mindketten ott vagyunk.

- Ezalatt a család tudott-e meg valamit, arról, hogy Miklós bácsi hol van?

- Semmit. Csak sejtette a feleségem, hogy nem vagyok Kolozsváron, de hogy hol lehetek, azt nem tudták.

Egy szép napon megjelent az őr, szólított és feltetette a sötét szemüveget, majd felkísért egy másik szobába a tiszthez, aki azt mondja nekem, hogy úgy döntöttünk, szabadlábra helyezzük. Akkor önkéntelenül hátradőltem a széken és megkérdeztem, a katedrámat visszakapom? Azt válaszolta, hogy természetesen, de nem nacionalista szellemben fog tanítani. Csak annyit mondtam, hogy eddig sem abban a szellemben tanítottam. Aztán föltették megint a sötét szemüveget, karon fogtak, s egy másik terembe vezettek, s amikor nyújtották át nekem a katonai livretemet, a személyazonosságimat és a bőröndömet, akkor hozták Nagy Jenőt is és akkor, ott találkoztunk. Kaptunk ötvenhat lejt személyvonatra és villamosra, beültettek az autóba, mert oda csak autó járt be, kinyitották a kaput, kitessékeltek a kapun, fenéken billentettek és azt mondták, ott a villamos, mehettek. Hát, mi Jenővel felugrottunk az első villamosra, de utána vettük észre, hogy ellenkező irányba megyünk. Valahogy kivergődtünk az állomásra és úgy a hajnali órákban érkeztünk Kolozsvárra.

Nagy nap volt. A lánylíceum igazgatója, Székely Ferenc, volt tanítványom az iroda ablakából meglátta, amint Nagy Jenő ment hazafele, és gondolta, hogy akkor én is kiszabadultam, és sietett a lakásunkra köszönteni, de mivel a vízellátás akadozott akkoriban, lementünk éppen a Fürdő utcába a barátomhoz, Vallasek Gyuláékhoz megfürödni, úgyhogy már nem talált otthon. A találkozást a családdal lehetetlen elmondanom, azt az örömet és boldogságot, amit éreztünk... A lányom felkiáltott, hogy végre, mehetek egyetemre, akkor volt utolsó éves középiskolás.

- A család ezalatt a hét hónap alatt hogyan boldogult?

- A feleségemet azonnal menesztették a tanügyből, de könyvtárosi állást kapott egy elemi iskolánál, és abból a fizetésből, meg a szüleim segítségével valahogy elboldogultak. Apám amíg élt, minden évben a hízott disznó felröfögött Kolozsvárra, s ekkor is, amivel csak tudták, segítették és abból a kicsi pénzecskéből éltek, ahogy tudtak hárman. Igen hárman, mert anyósom is ott lakott.

Újra a katedrán

- Még annak az évnek a decemberében Nagy Jenőt a kerekdombi elemi iskolához helyezték titkárnak. Előzőleg volt egy kihallgatásunk a pártbizottságnál. Ott fogadkoztunk ugye, és megköszöntük, hogy szabadlábra helyeztek, stb. Engem pedig a Romániai Képzőművészek Szövetségének kolozsvári tagozatához neveztek ki adminisztratív igazgatónak. De ez csak cím volt, mert nem is úgynevezett "stat"-on kaptam a fizetésemet, hanem bizonyos honoráriumféleség járt, havi ezer lejes összegben, ami valamivel több volt, mint a feleségem tanítói fizetése. Ez egy külön világ volt. Lényegében tudásom, ízlésem, ismeretköröm nagy részben bővült és köszönhetem ennek a beosztásnak. Remek igazgatója volt a szövetségnek, Ciupe Aurel festőprofesszor, érdemes művész, aki barátilag kezelt. Nyugodt légkör volt. Gyűlések szervezése, fiatalok segélyezése, kiállítások rendezése, katalógusok szerkesztése, kinyomtatása, képzőművészek látogatásának megszervezése volt a munkaköröm. Nagyon levegős volt, sőt, sikerült, ami ritka volt abban az időben, telefonhoz is jutnom. Az Egyetem utcában laktunk és telefonnal is rendelkeztem. Itt kötöttem ismeretséget, barátságot komoly festőművészekkel, Miklósi Gábor mesterrel, Bene Józseffel, Nagy Imrével, akivel a feleségem révén rokonságban is álltam, Andrássy Zoltánnal, Abrudán Péterrel, Vetró Artúrral, Kós Andrással, Abodi Nagy Bélával és másokkal.

Szervátiusz Jenőnek gyűjteményes kiállítást rendeztünk. A fia tervezte katalógussal, krétázott papíron, illusztrációkkal, ami addig sohase volt. Starmühler Géza volt az egyik rendezőtársam, s még valaki a múzeum részéről, és olyan jól sikerült ez a kiállítás, hogy azt mondtuk, ez volt Szervátiusz Jenő első mennybemenetele. De annyira jól sikerült a kiállítás, hogy engem szépen menesztettek, tovább kellett állnom onnan is.

- Ezért?

- Igen, mert hogy olyan dolgokba avatkoztam, ami nem az én adminisztrációs feladatkörömbe tartozott. Onnan, rövid ideig Kisbács községbe kerültem falusi könyvtárosnak.

- Ez hányban volt?

- 1963-ban. A kisbácsi könyvtárosságom rövid ideig tartott, mert a kolozsvári vakok intézetéhez neveztek ki könyvtárosnak. Ez érdekes könyvtár volt. A Braille-írásos könyvek mellett, rendes, nyomtatott könyveket kellett leltározni, bővíteni kellett a könyvtárat, rendezni a Braille-írásos tankönyveket. Nagyon kedvesek voltak a növendékek, ragaszkodók, de rövid ideig tartott, mert az egész normát lecsökkentették félnormára. S hogy ne maradjak félnormával, a másik félnormával kineveztek a süketnémákhoz ugyancsak könyvtárosnak. Ott is nagyon kedves, kicsi könyvtáram volt, főleg illusztrációs és mesés könyveket lehetett a kezükbe adni az ottani növendékeknek, meg a tankönyveket. Az ott működő pedagógusok külön tankönyvet szerkesztettek és ki is nyomtatták a süketnémák intézete számára. Ezt kezeltem. Jó társaság volt, nem volt sok munka, olvashattam…

1965-ben, aztán, véletlen folytán kerültem vissza a tanügybe, de nem Kolozsvárra, hanem vidékre, a Kolozsvártól tizenhat kilométerre lévő Szucság községbe.

- Mit jelentett az a "véletlen folytán"?

- Állandóan memorandumokkal bombáztam a különböző hatóságokat, bizonygatva ártatlanságomat. Annyi felirat-fogalmazványom volt már, hogy a végén szóltak, ne még írjak, mert már nem fér a fiókban, ugyanis a különböző hatóságok mindig visszaküldték Kolozsvárra.

- Hová írt?

- Hát a tanügyminisztériumhoz, a párthoz, a néptanácsokhoz, talán még a kéményseprők szakszervezetéhez is folyamodtam. Előszobáztam rendesen. A kihallgatásokon hol fogadtak, hol nem. Egy alkalommal a főtitkárral szerettem volna beszélni, a főtitkár azonban nem volt ott, hanem a párttartományi bürónak egyik tagja, egy Roman nevezetű férfi fogadott. Elmesélem neki a dolgokat, hogy mik történtek velem, és mutatom az okmányt, mely szerint a kolozsvári hadbíróság igazolja, hogy ekkor és ekkor letartóztattak, ekkor és ekkor a vád elejtésével szabadlábra helyeztek. Mutatom a papírt, mire azt mondja, hogy magát vissza kell helyezni, tessék jelentkezni a tartományi néptanács tanügyi osztályán. Mondom, hogy ott már velem szóba se állnak. Nem? Telefonál valakinek, tessék menni. Találkozom az egyik ismerősömmel, egy inspektorral, s mondom, miért jöttem. No, azt mondja, nagyszerű, mert a szucsági tanár úgyis megy nyugdíjba. S így, beteg lévén az, akinek az ügyemet kellett volna intéznie, vagy akadályoznia, ez a bürőtag visszahelyeztetett a tanügybe. Tíz évig, nyugalomba vonulásomig ingáztam Szucság faluba, mert a község az Kisbács volt. Érdekes iskola, a maga nemében egyedülálló. Nyolc osztályos általános iskola volt, két tagozattal rendelkezett, román és magyar tagozattal, de egyik tagozatra sem volt elég növendék a községben. Ezért a környékbeli falvakból toboroztuk össze a növendékeket és elhelyeztük őket a szucsági úgynevezett bentlakásban. A bentlakásnak csupán egy szakácsnő volt az alkalmazottja és az iskola egyik altisztje félnormával, aki a favágást is elvégezte. A felügyeletet nekünk, tanároknak kellett fölváltva elvégeznünk. Hetenként váltottuk egymást, és ilyenkor kint aludtunk. A mi növendékeink általában Türéből, Györgyfalváról, Kolozsvárról kerültek ki. Kicsi osztályok voltak, kellemes munka volt, jó közösség. Innen mentem nyugdíjba. Nyugalomba vonulásom után már nevelőt is kapott az iskola, tehát a tanárok munkája is megkönnyebbült. Addig működött ez az iskola, amíg Béldi Miklós biológiatanár, aki beszervezte és behozta a növendékeket, nyugalomba nem vonult, utána már nem volt, aki ezt a munkát elvégezze, s így fokozatosan elsorvadt az iskola. Ma úgy tudom csak egy vagy két tanítónővel működik.

Ebben a periódusban kapcsolódtam be a Romániai magyar irodalmi lexikon munkaközösségébe, és kezdtem meg a magyar szakra kívánkozók fölvételire való fölkészülésének irányítását. Elég szép eredménnyel, körülbelül harminc növendéknek az irányítását vállaltam és juttattam be az egyetemre, meg a református, protestáns teológiára.

- A szucsági évek idején nem próbálkozott Kolozsvárra bejutni?

- Nem volt üres állás, illetve nem hirdettek versenyvizsgát. Ahogy nyugdíjba mentem, rögtön hirdettek versenyvizsgát is. Úgyhogy tanári pályám harminchat évéből a leghosszabb időt, tíz évet Szucságon töltöttem, ötöt a Brassaiban, ötöt pedig a volt tanítóképzőben. Közben írtam egy-egy cikket. A Romániai Magyar Szóban Ecsedi Gyuláról egy portrét, a Petőfi kultusz a Székelyföld sarkában című cikkemet, valamint egy visszaemlékezést az akkori főiskolai életre, a segélyezésekről és egyebekről, szintén az RMSZ közölt le, de a NyIRK-ben és az Előrében is jelentek meg írásaim, a Szabadságban…

A negyvenes évek elején összegyűjtöttem szülőfalum helyneveit, megkaptam a történelmi helyneveket is hozzá, doktori disszertációnak készítettem, Szabó T. Attila el is fogadta, de közbejött a mozgósítás, háború, fogság, így aztán elmaradt. Ennek a nyersanyaga, nyolcszázvalahány helynév a NyIRK-ben jelent meg, de a monográfiai feldolgozás ott hever.

- Később miért nem fejezte be?

- Már nem ment ez a téma, a helynévkutatás.

-Tanári pályafutása alatt melyik iskolához kötődött leginkább?

- Két iskolához kötődtem különösebben, a tanítóképzőhöz és a Brassaihoz. Mindkettőnek olyan tantestülete volt, amely vetekedhetett a régi kollégiumok, főgimnáziumok tantestületével. A tanítóképzőben tanított többek között Hunyadi Mátyás, Lőrinczi Ferenc híres tornatanár, Józsa János történész, Nagy Jenő, Nagy Géza, Vallasek Gyula, a Brassaiban pedig dr. Heinrich László, dr. Demény Dezső, dr. Árkossy Sándor, dr. Gazda Ferenc, Jánky János, Kerekes János, Oszlács Viktor, dr. Mikó Imre, Bartha Gyula. Nagyon képzett tanárok, jó, összetartó tantestület volt mindkét iskolában. Emléküket kegyelettel őrzöm, hiszen sokan közülük már más vizeken eveznek.

- A szucsági éveket végül is hogyan élte meg, hiszen ilyen közösségek után, szakmailag mindenképpen visszalépést jelentett, akkor is, ha más, pluszmunkákat vállalt?

- Szucság lényegében a menekülés szigete volt, és nagyon sokat jelentett anyagi szempontból, mert végleges tanári fizetést kaptam. A munka érdekességét az jelentette, hogy tízen, tizenketten, tizenöten voltak egy osztályban, nagyszerűen lehetett velük foglalkozni és ez feledtette a régi líceumok emlékét. De szeretettel gondolok Szucságra, annál is inkább, mert nagyon szép búcsúztató ünnepélyt rendeztek a tiszteletemre. Ez volt az egyetlen iskola, mely ilyen szempontból megemlékezett rólam. A szakmai vonalát nézve nagy különbséget jelentett, és ha talán nincsen más elfoglaltságom, nem foglalkozom egyetemi felkészítővel, nem kapcsolódom be a lexikon szerkesztésébe, akkor nagyon hamar, fokozatosan beállt volna az ismereteknek a kopása és elhalványulása.

- S a nyugdíjas évek?

- Folytattam, amit a szucsági évek alatt elkezdtem: a lexikonszerkesztést s a fölvételizők irányítását. Ez utóbbit ma már nem vállalom, de megállapítottam, hogy a nyugdíjas embernek semmire sincs ideje. A nyarakat mindig szülőfalumban, szülőházamban töltöm Zabolán. A ház még úgy van, ahogy a szüleim kihaltak belőle. A berendezésen sem változtattunk, csupán egy fürdőszobával bővítettük. Az mindig hazavár…

Megjelent a Romániai Magyar Szó 1999. március 12, 13-14, 16, 17-i számaiban