Kicsi a világ, de akkor is nagyon nagy, ha kettős

A hétköznapi Budapest nemcsak sokszínűségében árnyalt, de fekete-fehérben is furi. Furán furi, hogy Európa vagy a világ oly rengeteg sok országában éldegélő rengeteg sok tehetség között mily sok magyar fordul meg s kap élfényt olykor, megint máskor meg a sötét tónusú korszakok közönye úgy söpri félre másságukat, hogy emlékük is csak ritkán idézhető fel.

A pesti múzeum-világba bevetődő nehezen kerülheti el, hogy az őszi hónapokban beleütközzön a Terézváros szívében lehorgonyzott világjáró Robert Capa fotográfus nevét viselő Kortárs Fotográfiai Központ épületébe, kiállításaiba, s októberben két hétig Központ a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében szabadtéri fotósátrat is telepített az Erzsébet térre, ahol álló nap és fénytelen éjben is megleshető volt az installáció névadójának 105. születésnapjára szentéllyé formált emlékhely, egyúttal a Központ kialakításának ötödik évfordulója is. A személyesség okán és a beavatási intimitás légkörében e szabadtéri tárlat nemcsak a világhírű Capa fotográfusi tevékenységéből idéz föl helyszíneket, alakokat, eseményeket, hanem magára a művészre is intim játékkal emlékezik. Robert Capa 105 fotóból álló installációval invitál saját világába, ahol a vizuális tetthelyként funkcionáló konténer megidézi a Friedmann Endreként született Robert Capa életművét, némely meglepetéssel kapcsolva a látvány intimitását az alkotó kedvteléséhez: hallható itt beszédhangja is, de élményközeliségét egyik kedvenc időtöltése, a fürdőkádban olvasás is megidézi egy egész blokkban, ahol elmerülhetni majdnem a „pesti vagány” „testközelbe” kerülésével, kézírásával és egyéb kiességekkel avat be a műhelytelen titkokba – s búcsúzóul még egy souvenírként kapott szentenciát is magával vihet alátogató egy kedvezményes belépőkártyával párban, mely az állandó tárlatra és további eseményekre csábít. A kurátor Csizek Gabriella számos illő és kimódolt poénnal kedveskedik a bámészkodónak, aki talán a puszta emlékezeti lenyomatoknál is többet vihet magával a magyar fotótörténet világhírű tudósítójától és életművéből…

Az Erzsébet téri konténer-tér egyedi megoldása így mintegy bevezet a Capa Központ tárlat- és programvilágába, ahol a folytonos emlékezés a névadóra már talán nem a meglepetés erejével hat. Nem így a november elején nyíló emlékkiállítás, mely Friedmann Endrével ismertet meg, s meglepetésképpen most nem Capa tárlata az, ahová érkezünk, hanem az MTI Fotószerkesztőség vezetőjének és a Capa Központ ügyvezetőjének köszöntőjével nyíló tárlat, melynek hangadója a hazai fotótörténet első számú szakértője, Kincses Károly főmuzeológus. Magát a szertartást még ellenpontozgathatnám élfényekkel és derítésekkel, kitakarásokkal és további fotografikai cselekkel, de ezeknél izgalmasabb maga a létállapot. Ehhez pedig Kincses Károlyt kell idéznem, ki árnyaltabban fölfedi a párhuzamokat és rejtelmeket az alábbi körülírással:

„Friedmann Endre, akiből nem lett Robert Capa

A magyar fotográfia gazdagságát mutatja, hogy nekünk még Friedmannból is több van. Találkozhattak volna. Kezet rázhatott volna a két Friedmann Endre például 1948-ban, amikor Robert Capa Budapesten járt. Ő 1913-ban született és meghalt 1954-ben, a másik, akiről most szó van, 1934-ben született és még nem oly régen is megivott velem egy pohár házi főzésű sört egy Duna-parti étteremben. Friedman élete is telis-tele volt hihetetlen történetekkel, miként Capának, legfeljebb másfélékkel. Az 1948-as randevú elmaradt, s a mi Friedmannunk csak 1963-ban tudta meg, hogy világhírű elődjével azonos nevet visel. Azt mondanom sem kell, hogy az a másik meg sohasem értesült itthon ragadt kollégájáról. Pedig sorsuk több ponton is találkozhatott volna a már említetten kívül is. Mindketten fotóriporterek voltak, mindketten fényképeztek itthon és a nagyvilág számos pontján, mindketten megjárták – majd húsz év különbséggel – Vietnam poklát, igaz, csak egyikük jött onnan vissza a saját lábán, bár az ő életéért sem adtak volna egy fabatkát sem, olyan fertőzést hozott haza.

Mehetett volna külföldre, hívta a Paris Match és a Stern is, de ő nem ment. Valószínűleg ezért nem csinált világra szólóbb karriert, pedig sok mindene adott volt hozzá. Tehetsége, szeme, munkabírása, a fényképezéshez való viszonya, ezek mind, mind nagyon rendben voltak, vannak. De az ő esetében is bebizonyosodott, hogy Magyarország nem képes az itt született, itt tanult, itt felnőtt tehetségeit megfelelően helyzetbe hozni. Sem akkor, sem most.

Maradt Friedmann-nak az MTI, melyhez élete végéig, több mint fél évszázadon keresztül hűséges maradt. Tizenhét éves korában lépett be az MTI ajtaján, melyet akkor még Magyar Fotó Állami Vállalatnak hívtak, s tulajdonképpen a haláláig ugyanott dolgozott. Negatívok, képek százezrei viselik MTI-s kódját: Fri.

Friedmann-nak szinte mindent kellett fényképeznie. Kivételesen erős volt az életképek, apró, hétköznapi történetek, emberi karakterek ábrázolásában. Számtalan közéleti eseményen fényképezett, az április negyedikék, május elsejék, november hetedikék, a VIT-ek, a szolidaritási nagygyűlések, az úttörő, a KISZ, az Ifjú Gárda, a csehszlovákiai dicstelen bevonulás, a szovjet csapatok kivonulása… mindmegannyi szelete az 1950-es évek közepétől a rendszerváltásig és szinte máig tartó időszaknak. 1973-ban több mint négy hónapot töltött Vietnamban. A rákövetkező évben a BienHoában készült, Fogságból a szabadságba képsorával elnyerte a World Press Photo aranyérmét. (És nem ez volt az egyetlen elismerése.)

Friedmann Endrének fotóriporter volt a foglalkozása, fotográfus a lelke, és sok, nagyon sok képe került át a fotóművészeti szférába. Mi meg már csak emlékszünk rá…”

A képek értője és megőrzője, idő-térben elhelyezője itt a párhuzam, az ironikusan formált sugallat („nekünk még Friedmannból is több van…”) derűre késztető harmóniája révén kalauzol a kép-letek felé, a helyszínek azonossága, a kép-képezés cseleinek és szemléleti sajátlagosságainak belső világa felé. Itt most nincs fürdőkád, de vannak jeles nevek, nincs elegendő Paris Match, de vannak életízű emberek, a „mindenevés” tükre, a szakmai eltökéltségű hivatástudat, a közlés elszánt programja, az elhivatottság felületfénye és visszfénye is. A „magyar Friedmann” azt is tisztán sugallja, hogy az egy meg egy közössége, a névazonosság intimitása nemcsak szimpla kettőződése a tehetségnek, hanem sokszorozódó többszöröződése a képvilágoknak, avagy a világok képeinek.

E párhuzam túlerőltetése nem tesz jót sem Nekik, sem nekünk… Itt el is vágom a kép-zetet…, hisz minden alkotás a kiemelésen és bemutatáson túl is maga szabja meg hatásait, örökségesítésének lehetőségét és emlékvilágát. Ebben pedig a képre kevéssé méltó betűhang kevesebb segítség, mint zajártalom. Beszéljenek eztán már a képek inkább…!

A. Gergely András