Christoph Wulf kötetéről, hogy jobban megismerjük magunkat

Az igazán kellemes lektori feladatok közé sorolható talán – ha tudományos műről van szó – a rövid ismertető. Nem kell mondani semmit, csak elég a tudós tudására hagyatkozni, azt áttanulmányozni, elmélyedve kijegyzetelni, kivonatolni, lekerekíteni, címet hozzá, s kész is a lényeglátó tudásközvetítés legfrissebb produktuma. Főképp szimpla lehet a képlet, ha a mű címe amúgy is „rövid összefoglalás”. Terjedelme meg 323 oldal. Röviden a rövidről… – szinte pár sorban elfér.

Ami épp kezeim közé szorult, az nem ilyen. Az, hogy talán összefoglalhatnám, áttekintően felmutathatnám, szinte lehetetlen. Avagy választhatom talán a legszimplább megoldást, a fülszöveget meg a tartalomjegyzéket, de ahhoz is oldalak kellenének, meg a hivatkozások jegyzéke, hogy azok miért olyanok és miért annyi, amennyi – de ez máris több lenne, mint amit időben az olvasó rászánna. Meg aztán mitől recenzió az, ha a recenzens csak fénymásol és kopíroz, majd közzéteszi mint saját tudását, viszonyát a műhöz, esetleg más viszonyok jelzésével egybefonva semmit sem körvonalaz. Tükörkép, címlapkép, ennyi. A többi meg az Olvasó dolga.

Csakhogy. Ez fontos mű, kár lenne rá a visszafogott szó. Christoph Wulf Az antropológia rövid összefoglalása. Történet – Művelődés – Filozófia.¹ Három pontban a teljesség: Az antropológia paradigmái (21-121. old.), Történeti antropológia (122-288. old.), majd Visszapillantás és kitekintés (289-304. old.), ezek a fejezetek. A szerzői hitvallás röviden úgy kalibrálható, mint jószándék arra, hogy az érdeklődő ember „megismerje az emberi jelenségeket és struktúrákat a fejlődés és a történelem síkján, és képessé váljon kérdések feltevésére”. Ennek céljával vág neki, hogy „AZ antropológia” áttekintő ismereteit kínálja. Ez meg bátor, sőt kockázatos dolog.

Első körben – mintegy láthatóan a tudományos hezitálás és a magabiztos német nevelésfilozófiai intézményvezető pozíciójából láttatva – határozottan nekiáll, hogy „Az antropológia paradigmái” címen összképet adjon az „Evolúció – Emberré válás – Antropológia” (23-49. old.), a „Filozófiai antropológia” (50-73. old.), valamint az „Antropológia a történettudományban” (74-95. old.), s erre következően a „Kulturális antropológia” (96-122. old.), végül a „Történeti antropológia” (122-154. old.) tudománytörténeti, értelmezési és rendszerezési aspektusok mibenlétéről. Az első blokk tehát lényegében egy evolúciós fejlődéstörténet filozófiai és történeti felismerésének karakterét viseli. A második rész ennél slankítottabb, de tematikusan talán fodrozottabb: A testiség mibenléte; A kulturális tanulási folyamat mimetikus alapjai; A performativitás elmélete és gyakorlati megvalósulásai, A nyelv; A kép; Az imagináció; A halál; A másság-alteritás dilemmái (155-288. old.). Ennek viszont jóval meghatározóbb a filozófián inneni, s az egyre kibomlóbb értelmezési területek egzaktabb megjelenítése – vagyis hát „az antropológiai ismeretek és módszerek használatának kérdésére más tudományágakban”, rokon szemléletű diszciplínákban, társtudományi keretek között adott válaszok sora. Lehetne akár felsőoktatásban és a tudományos ismeretterjesztésben egyaránt használható tankönyv, de mégsem csupán az.

A szerző antropológiai oktató szakemberi tevékenysége mellett nevelésfilozófiával is foglalkozik, egyebek között a Történeti Antropológia Interdiszciplináris Központjának társalapítója, a Német Neveléstudományi Társaság Pedagógiai Antropológia Bizottság alapítója, tehát valamiképpen a történeti antropológiát (azaz egy főbb, de alkalmazási aspektust) érvényesítő gondolkodásmódot szinkronizál egy „embertudományi” vagy „humán fejlődési” keret szerinti tagolásban. Ez kettős kanyar, s jellegzetesen német, mert az amerikai vagy francia vagy ázsiai antropológia a filozófia felmondását és a múltban sétafikáló kutatót nem tekinti antropológusnak (vesd össze még: etnológia, etnográfia, szociográfia, humánföldrajz, fejlődéstanulmányok, etnoszociológia), inkább hermeneutikusnak, aki a megértés- és megismerés-folyamatok leíró analízisével foglalatoskodik, de véletlenül sem teszi ki a lábát megfigyelői bungalójából. A kulturális antropológia (nem mint szimplán kultúrakutatás, de mint feltáró és értelmező közelítésmód) eleve társadalmi terepen zajlik, azt magaslesről és földrésznyi távolságból nem művelheti senki. Ettől persze dacos és kemény gondolati ív feszül a kötet első fejezeteinek felhőmagasból átlátható szférái, a középtájon egyenesen a történeti megismerés kiemelésével, majd markáns főfejezetben „a normatív antropológiák korának lejártával” a test felé forduló főbb aspektussal. Ebbe mintha beleférne a filozófiai nézetek tömege és a történelem keretező eszköze, vagyis „az emberi faj testéről” szóló felvezetést „az emberi test történeti és kulturális partikularitására és különbségeire figyelő” meglátások teszik komplexebbé (157. old.). Ez az „evolúció és hominizáció” tématerületi lehatárolás mintha a filozófiai-fejlődéstörténeti gondolkodás az antropológia első intézményes megnyilvánulásaitól meglett volna, de jelentősen befolyásolták a régészettel és a még élő vagy „rekonstruált” törzsi világokkal foglalkozó érdeklődésmódok, míg végül a német (avagy angolszász) nézőpontba bekerülhetett az immár saját jelenünkkel foglalkozó, a társadalmi terepeken résztvevő megfigyelő kutatói habitus is, mely a társadalmi jelenségek „sűrű leírását” módszertani újításként alkalmazó értelmezési modellt követi. S ahhoz képest, hogy a német társadalomtörténetben az „antropológia” (miként nálunk is) a XX. század harmadik harmadáig szinte csakis a lételméleti megközelítések és biológiai-fizikai mérések terrénumát képviselte, Wulf meglehetősen sokszínű válogatással él a történetfilozófiai nézőpontok sorolásával, és mert amúgy nevéhez kötődő történeti antropológiai tudásrendszerezés mellett a filozófiai antropológia enciklopédia-szerű összefoglaló bemutatása, további könyvei között pedig A társadalmak keletkezése. Mimézis, performativitás, rituálé (2005), A kulturális sokféleség antropológiája, az interkulturalitás kialakulása a globalizációban (2006) témakörök is szerepelnek, egykönnyen kimondhatjuk, hogy e kötet alcíme (Történet – Művelődés – Filozófia) markánsan mutatja föl a szerzői alapszempontot.

Már a bevezetőben Wulf maga is így írja: „Amilyen heterogének az antropológiával kapcsolatos várakozások, olyan különbözőek az antropológia lényegére vonatkozó elképzelések is. A kötet célja, hogy az így felvetett kérdésekre adjon választ. /…/ Etimológiailag az antropológia a felegyenesedett élőlényről szóló tudás. Ez a tudás univerzális és partikuláris, történeti és kulturális sokrétűségre utaló jegyeket tartalmaz, és szoros kapcsolatban áll a társadalom, a tudomány és a filozófia fejlődésével…” (9. old.). Ezt már a 15. oldalon beszűkíti, mintegy a második nagyobb blokk előjelzéseként arra, hogy „Az antropológia középpontjában a test áll, ami egyaránt érvényes az evolúció-kutatásra, a filozófiai antropológiára, a történettudományban alkalmazott antropológiára, a kulturális antropológiára és a történeti antropológiára” (15. old.). Mármost ez igen erős, nemcsak túlzásként, de fókuszpontként is. A német kutatások és embertudományi esszéformák historikumának egy részére talán jellemző is, de sem a történeti, sem a filozófiai ágazatokra nem áll a teljesség értelmében, valamiféle általános minősítésként. S ez jól tükrözi a történeti, evolúciós és rendszerszemléleti „magasles” érvényesülését is. Közelebbről nézve ugyanis mindezek roppant sok részterülettel foglalkozó ágazatok, nem beszélve az empirikus tapasztalati, életvilág-közeli etnológia, a terepkutatás módszertani és szemléleti sokféleségéről. De talán kell a rendszer abba is, amiben nincs meg. Ez kérdés is, de megértő aspektus is egyben: a kulturális antropológust éppen az jellemzi, hogy megértő üzemmódja nem akar helyettesíteni, jobban tudni, másképp értékesíteni azt, ami a helybeliek, a kérdezettek, a megnyilatkozók saját kultúrájának tükröződéséből fakad. S ekként én sem akarhatom másképp elgondolni, amit Wulf közvetít. Ugyanakkor persze maga is átlép olykor saját szemlélethatárain (háromszáz oldalon erre sokféle kísérletet tehet az ember…!): „A történeti antropológia meghatározó eleme az emberi élet komplexitása és rejtélyessége. Minél többet tudunk az emberről, annál nagyobb a tudatlanságunk. Korunkban, kultúránkban és társadalmunkban feloldhatatlan ez az összefüggés, amelyet a történelembe való visszapillantás és a más kultúrákba való kitekintés értelmez” (18. old.).

Wulf kötete persze vitathatatlanul alapmű. Ahogyan az Antropológia az ember halála után című, Dietmar Kamper, Jean-François Lyotard, Edgar Morin és további kollégák társaságában kiadott kötetében (Jószöveg kiadó, 1998) Wulf a tökéletesség és a megjobbíthatatlanság közötti feszültség kérdéséről értekezik, már az is tükrözi a felvilágosodás óta csiszolódó képzetet arról, miképp „irányul” az emberiség fejlődéstörténete valamely lehetséges (pedagógiai? morális? funkcionális?) tökéletesség elgondolása és kiteljesítése felé, s ekképp e rövid antropológiai foglalatban is valahol a nevelődés, a nembeliség lehetségessége foglalkoztatja, amint a jobb és mégjobb felé, az ember életben maradó lénye és teljesedése számára is megnyugtató módon ezt a történeti antropológia fejlődés- vagy eszmetörténetében látja. Legyen igaza! Filozófia, történelem vagy a művelődés rituáléi, a test vagy az imagináció felé megtett úton kétségtelenül össze tud találkozni az antropológiai szintézis igényével és eredményeivel. Tegye! A megjobbíthatatlan tökéletesítésének talán nincs is ennél zordabb, sem eredményesebb útja.

„Röviden a Rövid-ről” – ez volt a visszafogott terv. Most már akár hátra is dőlhetünk, lapozhatunk, átgondolhatjuk is. Ehhez végtelen számú adalékot kínál.

A. Gergely András

1 Fordította Körber Ágnes. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2007., 323 oldal