Bármely csoport vagy közösség látogatása során felmerülhet a kérdés, mitől „működik” az a hely? A csoport tagjai hogyan és miért tudnak olyan módon együtt működni, hogy az mindenkinek megfelelő legyen? Honnan tudják, hogyan kell viselkedniük bizonyos helyzetekben és hogyan kell viselkedniük egymással? Egy buddhista közösségbe csöppenve szintén felmerült a kérdés, miért tűnhet úgy, hogy ez a templom ennyire olajozottan működik? Hogyan lehetséges a templomot alkotó közösségnek ez a fajta szervezettsége? Idővel, ahogy egyre többet tanultam meg a közösség életmódjáról azáltal, hogy bekapcsolódhattam a templomi életükbe, válaszokat kaptam a kérdéseimre is, amit a továbbiakban szeretnék bemutatni. Megpróbálom leírni a közösséget a tagok hierarchiája, egymáshoz való viszonya szempontjából, valamint igyekszem megtalálni azokat a pozíciókat a közösségen belül, ahol a hatalom összpontosul, vagyis azokat, akik a közösséget érintő döntéseket valóban meghozzák.

A korai buddhista szangha, vagyis a szerzetesek közössége, eredetileg vándorló rend volt. Egyedül járták a vidéket, terjesztették a Buddha tanításait, élelmüket koldulással szerezték meg. Csak az esős évszakban gyűltek össze ligetekben, vagy az őket pártoló világi hívők által felajánlott területeken. Az esős évszak idején meditációt gyakoroltak, tanították az újonnan érkezőket és a szerzetesi élettel kapcsolatos vitás ügyeket is ilyenkor intézték el. A szerzetesi közösség tagjává bárki válhatott, mert a Buddha úgy tartotta, a valódi kiválóság a bölcsességben és az erkölcsös magatartásban, nem pedig a születésben található, vagyis tagadta az emberek társadalmi különbségének érvényét.¹

A Buddhának már életében is voltak világi követői. Ők nem voltak tagjai a szanghának, viszont erejükhöz mérten támogatták a szerzeteseket. A Buddha halálát követően a vándorló életformát felváltotta a letelepedett. Ekkorra a buddhista közösségek már meglehetősen nagy földterületekkel, kolostorokkal is rendelkeztek, hála a bőkezűen adakozó világi hívőknek. Eleinte csak arról volt szó, hogy az esős évszakra ugyanoda tértek meg a szerzetesek, később már egyáltalán nem vándoroltak. Ettől az időtől vált a szangha „szerzetesi” életmódot folytató közösséggé. A szerzetesek letelepedésével egyidejűleg, és talán annak következményeként is, megindult a különböző buddhista iskolák kialakulása. A világi hívők ettől fogva eljártak a kolostorokba, hogy meg tudják hallgatni a Buddha tanításait, amit a szerzetesek élő szóban őriztek meg és adtak tovább. A világi hívők számára buddhista érdemek szerzésének legjobb módja továbbra is az adakozás maradt.

Véleményem szerint a korai szangha alig strukturált, hasonló pozíciójú emberek összessége volt. Nem voltak köztük vezetők, vagy nagyobb tudású emberek, akik befolyással lettek volna a többiek életére is, kivéve magát a Buddhát, akit mindannyian tiszteltek és becsültek. A Buddha kifejezetten meg is tiltotta, hogy halála után új vezetőt válasszanak, úgy tartotta, halála után követői a tanításait és a vinaját, a szerzetesi élet szabályait kövessék.²

A világi hívők szerepe nyilván jelentős a szangha életében, mivel ők tartják el a szerzeteseket, mégis úgy tűnik csak látogatók voltak a kolostorokban, legalábbis a kínai csan kolostorokban. Ezt látszik megerősíteni több, a buddhizmus Kínában való elterjedésének korából származó buddhista példázat és kóan is.³ Ezekben közös, hogy a kolostorokba betérő világiak rangjuktól független elbánásban részesülnek, a kolostorok szerzetesei minimum egyenrangú félként lépnek fel, sőt a kolostorok területei mintha autonóm területekként jelennének meg, ahol csak a kolostori szabályok lennének érvényesek.

Azt gondolom, hogy az a csan buddhista közösség, amit látogatok külső személő számára homogén egészként jelenhet meg, és elkülönül a világtól több módon is. Teszi ezt azért, mert fizikálisan is elkülönül a „világi” környezetétől. A templom egy kerítéssel elválasztott telken áll, az épületeken kívül, a kertben is számos Kínából származó tárgy teszi egyértelművé a hozzáértőknek, ez egy buddhista templom, de ha valaki benéz a kertbe, érzi, ez nem olyasmi, amit egészen a kertvárosias környezetbe tartozónak gondol. Valamint azért is, mert a buddhizmus, mint vallás is egyfajta egységgé alakítja őket.

Azonban a közösség több szempontból is elég vegyes összetételű. A fő bázisát kínai és vietnámi származásúak teszik ki, ezt egészíti ki a lényegesen kevesebb számú magyar. A közösség tagjai inkább középkorúak vagy afölöttiek, de a fiatalabb generációk is képviselik magukat, legtöbben a családjukkal, kisgyerekeikkel együtt szoktak kilátogatni. A templomban élő kínai származású szerzetes véleménye szerint ez egy kicsi közösség. Én úgy gondolom, hogy a nagyobb buddhista ünnepeken 50-60 ember szokott legalább kilátogatni; a kisebb, havonta kétszer tartott szertartásokon van, hogy csak tízen-tizenöten gyűlnek össze.

A közösségen belül a tagok származásának buddhista szempontból semmi jelentősége sincs. Ők ezt úgy fogalmazzák meg, hogy mi egy család vagyunk és én is ezt tapasztaltam, mikor elkezdtem kijárni hozzájuk. Mindenkit szívesen fogadnak, akiről úgy vélik, hogy valóban érdeklődik a buddhizmus iránt, fogalmazta meg később egyik ottani ismerősöm is. A rendszeresen, régebb óta kilátogatók lassanként kialakítanak szorosabb-lazább kapcsolatokat a többiekkel, integrálódnak valamilyen szinten a közösségbe. Gyakran beszélik meg egymás közt a kisebb-nagyobb problémáikat, például, hogy milyen óvodát válasszanak a gyereknek, de segítik is egymást, akár új munkahely keresésében is.

Úgy tapasztaltam, hogy a közösségi tevékenységek alkalmával kialakul valamiféle elkülönülés a tagok közt. A szertartások előtti előkészületeket mindig a kínai tagok végzik, míg a szertartások után mindig a vietnámiak tesznek rendet és takarítanak ki. Erről az egyik magyar ismerősöm azt mondta, hogy véletlenül alakult így, mikor a templom megnyílt a szertartások utáni feladatokat a kijáró magyarok végezték, amíg többen voltak, majd a vietnámiak vették át ezeket a feladatokat. A közösségért végzett munka fontos mindenkinek, mert ezzel is hozzá lehet járulni a templom fenntartásához, ez is egyfajta felajánlásként funkcionál, míg pénzadományt nyilván mindenki csak az erejéhez mérten képes vállalni. Maga a templom is adományokból létesült.

A közösség alapvetően két csoportra osztható, azokra, akik már felvették a buddhizmust mint vallást,⁴ és azokra, akik még nem. A kint töltött időm nagy részében nem tapasztaltam, hogy nagy különbség lenne a két pozíció közt, nem vonatkoznak más szabályok a két csoportra, azonban a szertartások alkalmával van ennek jelentősége, a szertartás különböző részeit ők előbb végzik el. A régebbi egyháztagok közül kerülnek ki azok is, akik a különböző ütős hangszereken játszanak a szertartás alatt, és ők azok, akik a szerzetes távollétében lefolytatják a szertartásokat.

Elmondható, hogy a már sok éve kilátogató egyháztagok látják el a templom működésével kapcsolatos feladatok egy részét a szerzetes mellett, és ők azok, akik megszervezik a közösséget is. Hivatalos ügyek intézése esetén a templomot a szerzetes képviseli a külvilág felé, a közösség azon tagjainak közreműködésével, akik ebben segítségére tudnak lenni, például van jogi végzettségük.

A vallás felvételének fontosságát csak akkor tapasztaltam meg, mikor az egyik buddhista ünnep alkalmával ketten felvették a vallást. A szertartás végén a korábbi egyháztagok érezhető meghatódottsággal, egyenként gratuláltak az új tagoknak, és úgy éreztem, ők a befogadás egy másik szintjére léptek, egy másik körhöz tartoznak már. Viszont ezt az egy alkalmat leszámítva később sosem tapasztaltam meg ezt az elkülönülést.

A vallás felvétele nem kötelező, nem kényszerít rá senki. Általában a Mester, a szerzetes kérdez rá, ha úgy látja, valaki már alkalmas rá, hogy felvegye a vallást.

Általában a közösség tagjai a külvilág felé buddhistaként határozzák meg magukat, ha szóba kerül.

A templomban élő szerzetes Kínából érkezett Magyarországra sok évvel ezelőtt, hogy terjessze a buddhista tanításokat. Mint szerzetes, a templomban él, és a közösség tartja el. Vallási vezető, aki vezeti a szertartásokat, átadja a buddhista tanításokat, rosszul kifejezve magam, de segít „élővé” tenni a buddhizmust a közösségben, valamint mindenkit meghallgat, mindenkire jut ideje. De mégsem egészen autoriter személy, a vallással kapcsolatos kérdésekben mindig az ő szava dönt, azonban sok más esetben a közösség tagjai kikérik a véleményét, de egyáltalán nem biztos, hogy hallgatnak is rá. Erre példa, mikor a tagok úgy döntöttek, pénzt gyűjtenek szegények megsegítésére. A Mester azt mondta, szerinte nem jó gondolat, mert nem tudják, miért lettek ezek az emberek szegények, lehet, hogy nem akarnak dolgozni, és akkor nem jó pénzzel támogatni őket. Ennek ellenére a közösség tagjai pénzgyűjtésbe kezdtek és alapítvány létrehozásán gondolkodnak.

Azt hiszem, a szerzetes megjeleníti valamiképpen a buddhista tanításokat, példát mutat a közösségnek mind az életmódjával, mind a gondolataival, cselekedeteivel, de a közösségre bízza, hogy fontolóra veszik-e a tanácsait, javaslatait, nem erőlteti rájuk a véleményét, hiszen mindenki csak a maga módján képes előre haladni és tanulni, mintha ezeket az alkalmakat is arra használná fel, hogy a Tant továbbadja, ezeken a példákon át is tanít. Az alapján, amit a kint töltött idő alatt a buddhista tanításokból sikerült megértenem és megtanulnom, úgy gondolom, hogy egy buddhista szerzetes nem is cselekedhetne talán nagyon másképpen.

A közösség a templomot közösségi térként is használja, ez a színtere a beszélgetéseknek, közös főzésnek is. Sokszor éreztem úgy, hogy ilyen alkalmakkor birtokba veszik a templomot, igazán a sajátjuknak érzik, ilyenkor a templom van értük, és nem csak mint a templom fenntartói jelennek meg.

Összefoglalva, a szerzetes minden segítséget, támogatást megkap a közösségétől, hogy szerzeteshez méltó módon élhessen, és ilyen módon a viselkedésén keresztül példát mutasson az embereknek arról, hogyan is kell a buddhista tanításokhoz hűen élni. Azonban világi dolgokban, a templom fenntartásával kapcsolatos és más pénzügyekben a közösség az, aki eljárhat, akinek erre gondot kell fordítania.

A szerzetes és közösség kifejezések fogalmakként is értelmezhetőek ebben a helyzetben, ahogy én találkoztam velük a templomban eltöltött időm során. Méghozzá olyan fogalmakként, amik státusokat és ebből adódóan szerepeket fejeznek ki.

A státus meghatározása Eriksen szerint a követező: „A státus egy személy társadalmilag meghatározott helyzete, amely a társadalmi viszonyait határozza meg, és magával von bizonyos jogokat és kötelezettségeket másokkal szemben. (…) Minden státushoz tartoznak bizonyos társadalmi elvárások is, amelyek hozzájárulnak ennek a státusnak a fenntartásához”. A státusok önképben játszott szerepe igen jelentős is lehet, folytatja Eriksen. „Egy etnikai vagy vallási csoporthoz tartozás például lehet olyan fontos a cselekvőnek, hogy ez szinte minden vonatkozásban befolyásolja a cselekvési mezejét”.⁵ Vagyis a cselekvő minden tettét alárendeli a státusa által megkövetelt viselkedési mintáknak.

A mester a templomban a szerzetes státusát foglalja el. Ez annyit jelent, hogy az ezzel a pozícióval járó kötelezettségeknek eleget tesz, megfelel a státus szabta szerepnek. A szerepet úgy kell érteni, hogy „egy személy pillanatnyi viselkedése a státusa által meghatározott keretek között”.⁶

A mester státusával járó feladata, vagyis a véleményem szerinti legfontosabb szerepe a közösségben, hogy buddhista szerzetesként éljen a templomban. Viselkedésével példát kell mutasson a helyes életvezetést illetően. Olyan módon kell tanácsot adni a hozzá fordulóknak, hogy azzal a legjobban tükrözze a buddhista tanításokat. A szertartások, tanítások alkalmával pedig igyekeznie kell a tőle telhető legjobban szolgálnia a közösség vallási igényeit, valamint segítenie őket a buddhista tanítások megértésében. Az ő felelőssége a közösség vallási életének kiszolgálása.

A szerzetesi élet erősen szabályozott, szigorúan korlátok közé szorított. Egy buddhista szerzetes életét elsősorban a vinaja, a szerzetesi szabályzat határozza meg. A vinaja része a buddhista kánonnak,⁷ a Buddhától származik, az ő útmutatásait adja tovább, és száznál is több előírást tartalmaz, amit egy szerzetesnek követnie kell. Ezenfelül egy szerzetesnek meg kell felelnie a közösség elvárásainak is, amelyik vállalja, hogy igényt tart a szolgálataira. Ezek az elvárások tartalmazzák mindazt, amit szerzetesként nyújtani tud, vagyis eleget tesz a szerzetesi kötelezettségeinek, valamint további feladatok vállalását is jelentheti, persze csak akkor, ha a szerzetesi élettel összeegyeztethetőek. A templom esetében ilyen plusz feladatok voltak a magyaroknak szervezett kínai nyelvórák és a taicsi edzések. Minkét foglalkozás bárki számára hozzáférhető volt, és ingyenes.

Egy szerzetesnek a státusával járó kötelezettségeknek maradéktalanul eleget kell tennie, mert különben a közössége elfordul tőle, kérdőre vonja azért, mert véleményük szerint nem tölti be azt a szerepet, amit szerzetesként be kellene töltenie. Azt hiszem, hogy egy buddhista szerzetesnek az életére, szerepére, vonatkozó előírásokat a lehető legpontosabban be kell tartania, azoknak a lehető leginkább meg kell felelnie, méghozzá olyan módon, hogy az minden esetben összecsengjen azzal, amit a közössége gondol erről a szerepről. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a státusa által meghatározott kötelezettségeket a közössége ugyanolyan erővel befolyásolhatja, szabhatja meg, mint maga a státus, jelen esetben a vinaja, ami a szerzetesi életet szabályozza, de mindig olyan mértékben, és módon, hogy a szerzetesi élet szabályai betarthatóak maradjanak. Sőt, elvárás, hogy ezeknek minden esetben eleget is tegyen. „A társadalmi státus és dinamikus megfelelője, a szerep, az elvárásokhoz és lehetséges szankciókhoz kapcsolódó jogok és kötelezettségek által körvonalazzák a cselekvő mozgásterét”.⁸

Eriksen úgy véli, az egyénnek van lehetősége kissé szabadabban értelmezni a szerepével járó kötelezettségeket, egyfajta szabadságot biztosítania magának, azáltal, hogy befolyásolják a státusukat és a rájuk nehezedő kötelességek egy részétől megszabadítják magukat. „(…) egy személy társadalmi státusa sosem határozza meg az egész cselekvési mezőt. (…) Ez részben annak a ténynek köszönhető, hogy a szerep sosem azonos a státussal. (…) Miden státus bizonytalan annyiban, amennyiben azt a cselekvőknek értelmezniük kell ahhoz, hogy el tudják játszani”.⁹ Azt gondolom, hogy egy buddhista szerzetes esetében ez nem történhet így. Egyrészről azért nem, mert elég kötött, előre meghatározott módon kell élnie az életét, másrészről azért nem, mert a közössége kívülről kényszeríti rá a szabályokat, amiket el kell fogadnia. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy véleményem szerint egy buddhista szerzetesnek csak nagyon kis mértékben van módja értelmezni a státusát és ehhez igazítani a szerepet, ami ebből fakad. Eriksen megállapítását én úgy értelmezem, hogy az egyes személyeknek lehetőségük van a saját egyéniségükhöz alakítani bizonyos mértékben a szerepüket. Egy szerzetes esetében ez csak nagyon kis mértékben tud megnyilvánulni, saját egyéniségének kifejezésére csak kis mértékben van lehetősége. Szerintem a közösség elsősorban azt várja el tőle, hogy a buddhista szerzetesi mivoltának eleget tudjon tenni. Az, hogy ez milyen módon történik, kevésbé fontos.

A státusból fakadó kötelezettségek be nem tartása zavart kelthet a közösségben, megütközhetnek rajta, szembenállást válthat ki a közösség és a szerzetes között. Extrém esetben a közösség belső egyensúlyát is veszélyeztetheti, nyílt konfliktushoz vezethet.

A másik státus, a közösségé, sokkal összetettebbnek tűnik. Úgy gondolom, hogy a közösség egésze egy státust jelent, az összes tagot beleértve. A közösség az, akit a szerzetes szolgál, függetlenül attól, hogy az éppen hány tagot számlál. A szerzetessel szemben is a közösség vállal faladatokat, kötelezettségeket. A templom fenntartása, a szerzetesi életéhez való feltételek biztosítása a közösség egészét terheli, nem csak egyes személyeket a közösségből.

Azonban a közösség tagjai ezenfelül viselhetnek bizonyos esetekben más és más státusokat is, amik más szerepeket is szabhatnak rájuk azon túl, amit a közösséghez tartozás jelent. Egyfajta „specializációt” jelent ez. Van, aki például a szertartás alatt a hangszereket tudja kezelni, mások főzni szoktak. Ezek olyan további szerepek a templomi életben, amikkel a közösség nem minden tagja rendelkezik – többségük egyfajta speciális tudásként fogható fel, de megkülönböztetéssel nem jár.

A közösségre jellemző, hogy törekednek a tagok egyenlőségére, a speciális tudások nem jelentenek magasabb presztízst. A templomba belépve a legfontosabb státus a közösségbe tarozás státusa, ahol mindenki hasonló jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik és ez az egyenlő feltételrendszerre való törekvés igaz a közösség tagjainak egymáshoz való viszonyára is.

Az eddigiekben bemutatott két státus, a szerzetesé és a közösségé, egymás nélkül nem tudna létezni, csak egymás mellett van értelmük. Egy buddhista templom létével, fenntartásával kapcsolatos két feladatkör különül el általuk. A szerepek ilyen módon történő megosztása lehetővé teszi, hogy mind a szerzetes, mind a közösség a számukra leginkább hozzáférhető, és talán legjobb, módon tudjon a buddhizmus kínálta úton haladni. Értem azt úgy, hogy ezáltal élhet a szerzetes szerzetesként, míg a közösség egy hozzáértő mester segítségével kapja a buddhista tanításokat.

A státusokból adódó szerepek kiegyenlítik egymást, méghozzá úgy, hogy mindkét félnek hatalma van a másik felett, csak éppen az élet más és más területén. A szerzetes szerepe a vallási vezetőé, övé a szakrális hatalom, a vallást érintő kérdésekben az ő szava a döntő. A közösség a világi hatalom birtokosa, abban az értelemben, hogy ők rendelkeznek a közösség és a templom anyagi javai felett. A közösség számára a szerzetes nagyon fontos, nagyban hozzájárul a közösség buddhizmusról való tudásának, míg a szerzetes sem tudna a közösség segítsége nélkül szerzetesként élni. Ez a kölcsönös egymásra utaltság, a státusok generálta hatalmi pozíciók egyensúlya biztosítja a kellő koherenciát egy buddhista templom életéhez.

Könyvészet

Eriksen, Thomas Hylland 2006 Kis helyek – nagy témák. Bevezetés a szociálantropológiába. Gondolat kiadó, Budapest.

Hui-neng 1998 A Hatodik Pátriárka szútrája. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Kerepes. http://terebess.hu/zen/huineng.html

Skilton, Andrew 1997 A buddhizmus rövid története. Corvina kiadó, Budapest.

Yan-Chao 1987 Kapujanincs átjáró: kínai csan-buddhista példázatok. Helikon kiadó, Budapest.

A cikket a budapesti Antroport kulturális antropológiai portál jóvoltából közöljük, szíves segítségüket köszönjük.

1 Skilton: 36. o.

2 Skilton: 35. o.

3 Pl.: Kapujanincs átjáró, A Hatod pátriárka szútrája.

4 A vallás felvétele fogadalomtételt jelent.

5 Eriksen, 71. o.

6 Eriksen, 71. o.

7 A Tripitaka, a Hármas Kosár egyik könyve. A Tripitaka tartalmazza a Buddha tanításait.

8 Eriksen, 72. o.

9 Eriksen, 72. o.