Berecz Edgár (44 éves) számos furcsa helyzetben találta magát eddigi élete során. Illetve ideig-óráig el-eltűnt, majd ismét hazakerült Székelyudvarhelyre. Folyékonyán beszéli a három „klasszikus" idegen nyelvet - angol, német, francia -, de a japánt, a törököt is, és eligazodik minden nemzetközi körforgású újlatin nyelven - román, olasz, spanyol, portugál -, ugyanakkor a szláv nyelvek sem jelentenek nehézséget számára. Azt szokta mondani, hogy tíz nyelven beszél, és tíz másik nyelven eligazodik Keleten és Nyugaton, mert ez alapkövetelmény az információgyűjtésben és a kapcsolatteremtésben. Túl mindezeken, kiváló gasztronómus. Japánban éttermet vezetett, idehaza meg számos szakácskönyvet és gasztronómiai témájú szakkönyvet írt a különböző nemzeti konyhákról és a konyhaművészetről. Nyelvtudása alkalmassá teszi arra, hogy kedvtelésből utazzon a nagyvilágban, illetve arra ösztönzi, hogy újabb és újabb információkat szerezzen. Azért tartható utazóművésznek, mert viszonylag kevés pénzből járja be a kiszemelt tájakat, ahol barátok, ismerősök, levelező partnerek segítségével halad. Ezekről az utakról izgalmas beszámolókat ír. Mindezeken túl modell. Százarcú, hiszen legalább ennyi karaktert formál meg a róla készült fotográfiákon, a székely embertől a szamurájig, az európai üzletember „archetípusától" a kozák harcosig sok minden(ki) volt már.

Most azonban Edgárnak egy másik „vetületével" ismerkedhetünk meg. Ebben a beszélgetésben a székelyföldi hagyományt őrző és azt megélő cigányok körében szerzett tapasztalatairól vall, arról a roma elitről, amely egy párhuzamos társadalomban él mellettünk, közöttünk, anélkül, hogy minket ez különösebben érdekelne vagy bosszantana. Holott roppant tanulságos a lényeg, amit személyes tapasztalatai révén itt megfogalmaz. Az interjú a csíkszeredai Hargita Népe c. napilapban látott napvilágot (2019. október 11 és 17-én)

- A romániai cigányság eddig egy olyan problémás társadalmi réteg volt és maradt a maga kasztrendszerével, belső törvényeivel, írástudatlanságával és nyelvi elkülönültségével, amit sem pénzzel, sem tudományos tételekkel, sem tudósok, az embert és annak magatartását kutató antropológusok, szociológusok bevonásával, vagy a szociális háló kiterjesztésével és a felzárkóztató programokkal nem tudtak úgy integrálni, ahogy azt elképzelték az ország vezetői - vezette fel az interjú elején a témát Berecz Edgár. - Mára azonban odajutottunk, hogy ha tetszik, ha nem, el kell ismernünk, hogy a cigányság immár nem egy megoldatlan probléma az Európához felzárkózó modern társadalmunkban, hanem egy tényező, amivel számolni kell. És öntörvényű, amely a saját elképzelései és a maga értékrendje szerint működik. Egy olyan figura a népek és nemzetek sakktábláján, amit nem lehet csak úgy lesöpörni. A cigányok nem futók, nem holmi alsóbbrendű bábuk - hadd ne mondjak parasztot -, akiket ott látunk az első sorban, s akik csak úgy feláldozhatók a játék hevében. Az elmúlt harminc évben a változások elérték a cigányok közösségeit is.

- Vázoljuk fel röviden, hogy kik ők? Milyen népcsoportról van szó?

- Menjünk kicsit vissza az időben... A két világháború, a deportálások és a kommunizmus eseményei teljesen felborították az ősi életformát. Értem itt a sátorosok, gáborcigányok, a „kalaposok és rokolyások" közösségeit. A kasztrendszer meggyengült, majd összeomlott. A megváltozott életkörülmények, az iparosodás tönkretette a klánokra tagolódott cigányság életformáját, szokásait, népi hagyományait. Példákat is mondok. Más rétegekből. A medvetáncoltatást betiltották, így az ursari rend kénytelen volt egyéb foglalkozás után nézni, annál is inkább, mivel a vásárokon való szereplés, kvázi az egyfajta koldulás, a kalapozás ellenkezett a kommunista doktrínákkal, a munkás-paraszt társadalomba az efféle „szolgáltatások" nem illettek bele. A zlotari csoport, az aranymosók és aranyművesek számára is leáldozott az „aratás" ideje, hiszen az aranymosás állami monopólium lett, az ékszerkészítés pedig a kiváltságosoké. Így járt a shurarik, a vándor kés- és ollófenők, a dugarik, azaz a rongyszedők, a cerharik, a sátorban lakók, a dromarik, a kóberes szekérrel vándorlók, és még sok kisebb közössége a legkülönbözőbb kasztokra oszlott cigányságnak. Röghöz kötöttek lettek, kénytelenek voltak letelepedni és munkát vállalni a falvakban, napszámosokká, kollektivistákká, szövetkezeti vagy gyári munkásokká váltak. Az iparosodás, a használati cikkek gyári tömeges előállítása fölöslegessé tette a kézműipart; a kalderarik egyre kevesebb rezet kalapálnak, és egyre kevesebb üstöt adnak el. A lovárik, a lókereskedők még húzták egy darabig, amíg '89 után be nem jöttek a nyugati autók és egyéb járművek. Az idők változtak, és élni kellett. A cigányok mindenféle iskolázottság, szervezkedés és szellemi vezetők nélkül ráébredtek arra, hogy váltani kell: így lettek sokan edény- és szőnyegárusok, kés- és szerszámkereskedők, autókufárok, hivatásos csempészek, pénzváltók, házaló cigányok és egyéb fő-, illetve mellékfoglalkozást űzők. A kasztok közötti határok az öregek kihalása után, a régi életforma elavulásával, a hagyományok meggyengülésével kezdtek elmosódni. Mindez azt jelenti, hogy a közösségekre a külső hatások, a rendszerváltás utáni felfordulás valamilyen hatással volt, és elsősorban öntudatra ébredtek, felismerték, hogy változni, alakulni kell. Ez volt az első foka a haladásnak, amit az országban élő nemzettársaik, a románok és magyarok sehogy sem akarnak észrevenni.

- Mi a kaszt a saját értelmezésed szerint?

- A cigányság Indiából - Bihar és Rádzsásztán államokból - származik. Kezdetben az iráni sah hívta meg a szórakoztatásban tevékenykedőket, akikkel kiszolgáló személyzet is érkezett az alsóbb kasztokból. Irán területén elváltak. Egyik részük Egyiptomba került, majd a 13. században onnan elárasztották egész Európát. Innen a nevük: „a fáraó népe", „gitanes", „gipsy" - azaz egyiptomiak. Az Iránból bevándorlók számos perzsa és kurd jövevényszót is hozva magukkal, a 14. századtól érkeztek részben török segéderőkként, akik a hadsereg számára különböző munkákat és szolgáltatásokat végezve szivárogtak a Balkánra és a történelmi Magyarország területére. Mindig kiszolgáltatott helyzetben éltek, egészen a 19. századig, amikor a modern államoktól állampolgárságot kaptak. Természetes, hogy nem minden rétegük szenvedte meg ilyen drasztikusan a háborúkat, a deportálást vagy a rendszerek változásait. Ilyen példa a lautari, azaz a cigányzenészek csoportja, az egyik legmagasabb rendű, mondhatni eleve elitréteg, és leginkább beilleszkedő - legyen szó városi vagy falusi környezetről -, töretlenül őrizte régi életformáját. A hagyományait megélő és gyakorló cigányság a külsőségekben megtartotta a régi formákat, értsd itt a nyelvhasználatot, a belső törvényeket, a szokásjogot, a házasodással és a családtervezéssel kapcsolatos szokásokat. Azonban felismertek egy-két nagyon fontos dolgot - a többi mellett -, anélkül, hogy arra különösebben törekedtek volna, vagy felhívta volna rá valaki a figyelmüket: ez az idegennyelv-ismeret hasznossága és az autók, háztartási felszerelések, a modern szerszámok használatának az előnye. Az életfeltételek javulása, a technika fejlődése, a világ modernizálása nem hagyta érintetlenül őket. Rájöttek, hogy ezáltal jobban tudnak érvényesülni a fehér emberek világában. A nyelvük új kifejezésekkel gazdagodott, ám sajnálatos módon az öregek földi életből való távozása után szegényedett is, mivel írásbeliség nélkül a régiek nem mindig tudták átadni tudásukat az ifjabb nemzedékeknek. A legendák, a mesék, a balladák, a törzsi szokásjog, a régi primitív írásbeliség - a piktogramokkal történő, illetve képi és tárgyi szimbólumokkal történő kommunikáció -, a régmúlt eseményei egyre koptak. A fiatalabb generáció már nem tulajdonított ennek akkora fontosságot, ez számukra már a múlt zenéje volt. A televízió, a zenegépek, az okostelefonok és az autók világában a régi dolgoknak nem maradt meg a kellő varázsa. Tehát szegényedtek is bizonyos értelemben, de kárpótolta őket a soknyelvűség.

- Ahogyan üzletembereket, külföldieket szoktál, úgy cigányokat is tanítasz kisebb-nagyobb rendszerességgel nyelvekre és viselkedéskultúrára?

- Igen. Megfigyeltem, hogy nagyon intelligensek és szorgalmasak. A nyelvet a fülükkel érzékelik, mint a zenét. Eddig háromnyelvűnek tudtuk a [székelyföldi] cigányokat, akik anyanyelvük - a rromanesz - mellett magyarul és románul mindig kiválóan beszéltek, beszélnek ma is, és ebből sok előnyük származott. Azonban egyre több az öt-hat európai nyelvet ismerő közöttük - még a nyolc-tíz beszélt nyelv sem ritka náluk (!) -, főleg a csatornások és a kereskedők körében, akik Németországban, Magyarországon, Szlovákiában, de Lengyelországban, illetve másutt töltik az esztendő jelentős részét. Kis cégeket gründoltak maguknak, amelyekkel átlépik az országhatárokat, és részben hivatalossá teszik amúgy átláthatatlan kereskedelmi gyakorlatukat és módszerüket, amely egyébként úgy működik, mint a modern MLM-piramisok láncolata, csakhogy ők ezekről nem beszélnek, hanem benne élnek és művelik. És ami a legfontosabb: köreikben a bizalom és az üzleti etika maximális. Nincsenek írott szerződéseik - vagy csak ritkán -, a becsületszó azonban kötelez.

- A mi cigányainkat másutt is látod?

- Találkoztam már földiekkel Spanyolországban, Olaszországban, Németországban. Úgyszólván mindenfelé. Az úgynevezett fehér társadalom ebből csak annyit lát, hogy a jólét demográfiai robbanást okozott a hagyományaikat megélő cigányoknál. A gyermek továbbra is fontos a családjaik életében, de már nincs annyi. Továbbá gomba módra nőnek ki a házaik, a palotáik a földből, cserélődnek ki a lovas szekereik használt autókra, majd márkás nyugati luxusgépkocsikra, amelyek méregdrágák. Mindez a cigányság élni akarásáról, töretlen életkedvéről tesz tanúbizonyságot, amely magában hordozza a jobb és a szebb élet utáni vágyakozást. A durva anyagi szemlélet, a materializmus mindenek fölötti volta azonban nem érintette meg őket, nem okozott akkora kárt, mint a fehér társadalom köreiben. Egy cigány nem ég ki, nem fut pszichológushoz, nem szed drogokat, és nem lesz öngyilkos. Mi ennek a magyarázata? Nem más, mint a gondolkodásmód és az életforma. Ők nem egyszemélyes társadalomban, hanem közösségben élnek, ahol mindenkinek megvan a helye és a szerepe, ahol az egyént mint a legkisebb fogaskereket is megbecsülik. Fontos számukra a család és a gyermekek - nyilván -, de a munka hajszolása, a pénz megszerzése nem önző egyéni vágyakat elégít ki, hanem a család és a közösség érdekében történik. A siker nem személyre szabott, náluk a siker többszemélyes. A győzelmet és a megvalósításokat mindenki élvezi. A még meglevő hagyományaikhoz szívósan ragaszkodó, cigány nyelvet beszélő, viseletében sem „elromlott" közösségeik nagy átalakuláson mentek át az utóbbi évtizedekben, de úgy modernizálódtak, anélkül, hogy társadalmi berendezkedésük megsínylette volna, s továbbá öntudatra tértek.

- Honnan származtatható, miért olyan a cigányok viselete, amilyen?

- Amit mi cigányosnak gondolunk, az tulajdonképpen törökös. Onnan jön sálvárszerű bő nadrágjuk, a hegyes orrú lábbeli a férfiaknál, a nők papucsa, a rikító, virágos szoknyák - Mardin és Urfa bazárjaiban fedeztem fel ezeknek a textíliáknak az alapanyagát. És ennek a ruházatnak nincs téli változata! Ugyancsak török hatás a házaik kültéri festésére használt élénk - türkiz és piros – színek…

Amúgy… szükségét érzik a szervezkedésnek, a tömörülésnek. Kinőttek a tömegből szellemi vezetőik, és törekednek maguk közül való tanítókat és prédikátorokat képezni. Valami elkezdődött a mellettünk, velünk élő székelyföldi közösségeikben is, amit a mi politikusaink nem akarnak érzékelni. Továbbra sem gondolnak arra, hogy valamilyen érintkezési pontot, kapcsolatot keressenek e cigány csoportokkal és vezetőikkel. Nekünk, magunknak, az autonómiaigényünket megfogalmazó, mintegy hétszázezres lélekszámú székely-magyar kisebbségnek - amely rohamosan fogy, s amely megjátssza ugyan, hogy ebben a régióban többség, de azért van egy másik nemzetalkotó etnikum is a feje felett, és Brüsszel, amely erősebbnek hiszi magát a Jóistennél - nincsen semmilyen kidolgozott stratégiája arra, hogyan kovácsoljunk ebből a felépíthető kapcsolatból tőkét. Fogalmunk sincs arról, hogyan fordítsuk hasznunkra a szomszédságunkban élő társbérlők tudását és vagyonát. Holott - ha tetszik, ha nem - a sorstársakat szövetségessé kell(ene) tennünk arra az esetre, ha netalán kitör valamilyen országot-világot felforgató ribillió, esetleg keleti vagy nyugati invázió. Csak akkor lehetünk biztonságban, ha mellénk állnak. És mi melléjük!

- Közelednünk kellene a cigányok felé?

- Az eddig számtalanszor lenézett, megvetett, és másod-, illetve harmadrendű állampolgárként kezelt cigányság ma már nem az, aki a tegnap volt, és nemcsak a jelentős tőkefelhalmozás miatt. Eddig úgy tudtuk, hogy ők csak a mának élnek, a pillanatra, az eseményre, a mai cselekvésekre koncentrálnak, és maximálisan kiélvezik annak másodperceit. Ez most annyival módosult, hogy megérintette őket is a kapitalizmus, de vele együtt a tudatos cselekvés igénye is nőtt bennük. Nem keresik a konfliktust más nációkkal. Elhatárolódnak a politikától. Nem szidják a rendszert. Kerülik az összeütközést a törvénnyel. Jól kigondolt forgatókönyv szerint dolgoznak, gyűjtenek és építkeznek. De a legjobb befektetésnek mégiscsak az embert tartják! Egyre inkább odafigyelnek gyerekeik taníttatására - bár módszereik sokszor alternatívák -, fehér házitanítót tartanak, és minden erejükkel egy új társadalom megteremtésén fáradoznak. Mindez pedig megérdemli az odafigyelést... Ha eddig nem akartunk velük szövetkezni, talán lassan már késő lesz. A székelység, az erdélyi magyarság is egyre fogy. És szegényedik. A fiatalok után az idősek is pánikszerűen menekülnek külföldre, hogy gyermekeik, unokáik mellett élhessenek valahol nyugdíjas napjaikban. Falvaink elöregedése és kihalása ellen még semmilyen biztos orvossággal nem rukkoltak elő sokat imádkozó és politizáló vezetőink. Papjaink és a választott tisztségviselők. Az idő pedig a cigányságnak dolgozik. A jövő az övék, mert a magyarság elvesztette ön- és én-tudatát, a magába vetett hitet és a jövőképet. A történelmi tapasztalat alapján elmondhatjuk - Egyiptom, Görögország, a Római Birodalom példáján át -, hogy amennyiben egy nép elsorvasztja vitalitását, védekező, szaporodó és alkalmazkodó képességét, az előbb-utóbb kihal. Ez maga a kérlelhetetlen és biztos természetes szelekció. Az ország pedig mindig azé, aki teleszüli és dolgozva belakja. A Székelyföld is.