Képernyő-árnyalatok a vizuális narratívák vonzáskörében

Aligha sűrűbben, talán szökőtízévenként jelenik meg csupán egy abból a módszertani és praktikus, historikus és aktuális típusú munkából, mely egyszerre kíván és tud tankönyv, szerzői mű, hiteles alkotó által szavatolt monográfia és útmutató is lenni. Ilyen opusz Tari János munkája, amely ebben a határműfajban, a filmdokumentum és a hiteles életvilág-ábrázolás közötti alkotói térben óhajt a filmes önkifejezés antropológiai-néprajzi szakirodalmi hagyományának, meg a filmtörténeti bevezetésen és műfajelméleti meghatározásokon túli ismeret-igényeknek is úgy megfelelni, hogy az ráadásul tanítható legyen. Ez A néprajzi és az antropológiai filmkészítés. Történeti, elméleti és gyakorlati példák című kötet¹ ugyanis éppen ezt kínálja, érdemben jelezve, hogy a Szerző nemcsak e kötetével, hanem talán filmjeinek egy jókora hányadával épp ugyanezen a „partvonalon” otthonos: ismeri, könyvében idézi (olykor hasonlóan távolságtartó, tankönyvi hangnemben) a vizuális antropológia elmúlt fél (vagy egész?) évszázadának szakirodalmát és a legkonvencionálisabb „népélet”-hozsannázó, a bukolikus-romantizált néprajzi filmes felfogásmódokat, s alkotóként is jegyez tűpontos leírással formált számtalan szakmai dokumentációt, meg önálló filmnyelvi kísérletet is, így azután nehéz is eldönteni, melyik szól hangzatosabban: amit „a Régi Nagyok” mondtak (s mert Ők mondták…), vagy ami mondjuk, ami egy alternatív kísérleti filmes úton elindult kezdemény olcsón elnagyolt félszakmai vélekedését tükrözi (mert ez is a körkép része)…? Szerzői műről, sőt összefoglaló tudományos és oktatási kézikönyvről lévén szó, e nézőpont-különbség, optikai aspektus vagy fókusztávolság messze nem mindegy, amiképpen az sem, szembesüt-e a nap, vagy derít csupán, s kontrasztosan színes a háttér, vagy markánsan dokumentatív.

A Régi Nagyok tanításaival együtt, de azoktól eltérő, egyéni életúton leváló szerzői kötet hét nagyobb és karakteresebb fejezetében sorra veszi a tér- és idővalóság leképezésének kamerával rögzíthető verzióit, a világ első nagy néprajzi filmes klasszikusait, a filmtípusok és témakörök mellé formálódott elméleteket, a hazai néprajzi filmkészítés historikumát, a nemzeti filmgyűjteményi és néprajzi szakgyűjteményi szempontokat, valamint a gyakorlati filmkészítései módokat, ezt bevezető körvonalakkal látja el és utószóval keretezi. Ezzel a könyv kivételes erényévé teszi, hogy épp az a Szerző formálta monografikus szándékú tankönyvvé, akin nem lehet elporolni, hogy csak néz, de nem lát, csak regisztrál, de nem formál, csak teoretizál, de még egy alkalmi életképet sem vett filmre. Ilyesfajta „szakanyag” ugyanis van kellő számú, s kellően érvénytelen is, vagy csak relatíve szerethető. Tari viszont alkotó és gyártó, dizájner és kísérletező, aprómunkás és szakiparos, képi beszédhez konyító és filmkatalógusokat vagy szakmai dokumentációs bázist megépítő, oktató és utazó, nemzetközi téren is elfogadott és hazai szakberkekben is súlyán mért valaki. S nem is „egyvalaki”, hanem neves és jeles Valaki. Ami a hazai filmgyártáson belül a dokumentatív műfajokat (szakfilm, oktatófilm, dokumentumfilm, filmdokumentum, filmszociográfia, szociológiai film, ismeretterjesztő vagy antropológiai film, stb.) mintegy „klasszifikálhatóvá” teszi, az sok tekintetben épp a műfaji sajátosságok, műnyelvi típusok, eszköz-jellegű vagy funkcionálisan objektívnak szánt, a vizualitás szaknyelvével vagy „tovajnyelvével” megfogalmazott piaci termékek egyfelől alkotói, másfelől befogadói, harmadik oldalán meg gyűjteményi egyediségében rejlő sajátosság. Mármost ezeket mindösszesen, s ezek leíró rendszerezési lehetőségeit egyszerre próbálva föltárni, kihasználni és elfogadtatni – bizony nem hétköznapi vállalás. A kötet tehát nem véletlenül idéz kísérleti megoldásokat és csak idővel „korszakossá” vagy stílus-irányzattá vált kezdeményeket éppúgy, mint hazai néprajzi filmes klasszikusaink ungarischhhe folklore megoldásait. Jelen van a kötetben számos nagynevű, jó hírű, vitatott vagy idealizált nemzetközi nagyság sokféle hatásainak, értelmezési készletének, eszköztárának leírása ugyanúgy, mint hamvába holt hazai kísérletezések néhány töredéke, s a szituatív dokumentum-játékfilmtől a kócsagtollas egzotikumokig megannyi irányzat, személyiség, törekvés vagy sikerképesség jelzése is. Kétségtelen, hogy Tari nem mond ki „ítéleteket”, nem minősít, legföllebb szakirodalmi idézeteivel ad hangot a szokványtól itt-ott eltérő véleményének – de tán be kell látnunk, hogy a kötet „köztes” jellege nem független a szerzői intenciótól, életúttól, tevékenységtől sem. Akinek egyszerre kell a tradicionális „népélet-leírás” egykori pionírjait is elhelyezni ott, ahol egy szlovák afrikanista, egy fehérvári kísérleti filmes amatőr, egy amerikai háborúellenes mozgalmár és egy erdélyi vallási néprajzos magánérdekű felvétele ugyanabban a kínálatban szerepel egy nemzetközi fesztiválon – bizony nincs kényelmes helyzetben. Tari ezt a distinkció-teremtő, „leíró”, leképező munkát objektív hangú elbeszélő tónusában teszi érvényessé, s mert monografikus igényű munka, egyetemi tankönyv is, még igaza is van.

A szemközt-dicsérés persze lehet ölelés előzménye vagy elismerő mérlegelés következménye. Megítélésem szerint Tari Jánosnak nemigen van szüksége arra, hogy éppen én kapirgáljak celluloid-szalagjai vagy DVD-készletei felszínén. S persze kritikai tónust keresve bizonnyal lehetne „hiányérzeteket” megfogalmazni az értékmentesség szempontja ellen, de minthogy jobbára /néprajzi/ dokumentumfilmjeiben is hasonló közvetett hangnemben kell szólnia, ez teljes harmóniában van filmes alkotói, egyetemi oktatói és adatbázis-építői szerepeivel… – vagyis illő lenne egy értékelő írásban is figyelemmel lenni ilyesmikre.

A kötet önmagáról is azt állítja: nemcsak értéke a – mintegy félszáz oldalon – bemutatott hazai filmkészítés-történet, hanem a könyv illusztrációi, moziplakátok, terepmunka-fotók, történeti értékű dokumentumok még ki is egészítik ennek összhatását. A monografikus szándék – szemben a hazai portálokon is immár elérhető antropológiai filmes szöveggyűjteményekkel, tanulmánykötetekkel – itt kiegészül részben az immár nemcsak elkezdett, de igen kompletté váló hazai néprajzi filmezés-adatbázis anyagának fölidézésével, melynek a Néprajzi Múzeumban egyik (ha nem legfőbb) összeállítója épp a Szerző volt, részben meg az utószóba emelt „jövőkép”, az új médiumok megjelenésének és eszköztárának új korszak lehetőségét is jelző körvonalaival, melynek fontosságára az amerikai antropológiai társasági filmes „vonal” is hangsúlyt helyez.

Az elfogadó és „objektíve” leírni remélő nézőpontot azonban érdemes lenne mintegy kritikai észrevételekkel bővíteni, vagy épp elhomályosítani. Tari könyvéből (minden erényei dacára) jószerivel hiányzik egyfelől a legifjabb vizuális antropológus, filmantropológus nemzedék irányzatainak, „iskoláinak” és tudáshátterének elemzése (példaképp akár Kunt Ernő hagyományain épült és „vizuális antropológus” diplomát is kiadó miskolci tanszék, diákjai, műhelyei és filmes reprezentánsai sehol sem szerepelnek, vagy akár a pécsi kommunikáció-kutatók új szellemi irányzatokat, vizuális közlésnyelvet, médiareprezentációs szcénákat megjelenítő törekvéseinek, avagy az ASTRA és a kolozsvári etnofilmesek narratívákat új tónusban követő leágazásainak, de akár a hazai „népszerű-tudományos” filmezés históriájához vagy a valóságleírással direktebb kapcsolatban álló dokumentarista filmesek produktumainak összehasonlító szemlézéséhez kapcsolható viszonya is), valamint kérdés marad az Olvasóban, miképp változtat „a néprajzi filmezés” jövőjén maga a „nép” fogalmának módosulása, a „rajz” eszköztárának és a „film” kifejezési határainak relativizált kérdésköre, amikor már egy mobiltelefonos dokumentumközléssel fesztivált lehet nyerni… Ezt azonban már nem részletezi, talán okkal – de a történeti és gyakorlati példakészlet mellett úgy vélem, az elméleti blokk méltóképpen tartalmazhatott volna megannyi fontos kitekintést ezekbe a képileg intimebb szférákba is.

Ismerjük viszont a képletet: bármely recenzens eshet abba a hibába, hogy a maga feje szerint kéri számon az Alkotó művén, miért nem épp az ő referenciális saját képzetei szerint alkotta meg munkáját. Antropológusként erre rá is látok, nem is próbálnám Tari könyvére „rákalapálni” a magam vizuális antropológiai, filmantropológiai kérdéscsokrát. Egy fontos itt, amit keményebb szóval és elismerő méltánylással kell megfogalmazni: hiánypótló munka született, mely eltér Tari korábbi szakkönyveitől, olykor még tanulmányaitól, szakmai dokumentációs szemléitől is. S ennek örülni érdemes. A Károli Gáspár Református Egyetem pedig, ahol szaktárgyat is oktat Tari János, vélhetően igen sokoldalúan, a közlésműfajok, a multifunkcionális tudás és a kultúraközi kommunikációk megértése terén egészen bizonyosan interaktívan tudja majd a diákok hasznára fordítani e tankönyvet. Ennél többre szakkönyv meg talán nem is igen törekedhet… – vagy ha mégis, az talán már a képi elbeszélésmódok kiesebb közléstartományába kell illeszkedjen.

A. Gergely András

1 Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, /Károli könyvek sorozat/, Budapest, 2012., 236 old.