Lévén amúgy is fotóművészeti lap, talán nem illetlen képtelenség itt egy képes kiadvány kép-zeteit ide-idéznem, ha csak látszatra is képlékenyen. Utóbbi jelző a képnélküliség fél-értékét üzeni, s habár a legjobb szándékkal, de valóban a vizuális közlésmódok stílusművészeti bravúrját a képes beszéd szolid eszköztárára redukálva csupán szerény figyelem-terelő, amit az alábbi képkötetről szólhatok.

Egy puháncsan hajlékony kötet, ízléses küllemmel, érzékeny papíron, visszafogott terjedelemben. Kicsiben talán egyszerűen csak esztétikai képződmény, de annál mégis impozánsan több. Kihívó, serkentő, tanító, kreatív műalkotás maga is. Ráadásul csöppet sem leplezi, hogy művészeti oktatáshoz szánt gyakorlati és elméleti útmutató, művészpalántáknak, dizájnereknek, tervező hajlamú esztétikai alkalmazottaknak, valamely fotóművészet iránt érdeklődőknek. Gyenes Zsolt: Fotóművészeti stílusok. Kreatív gyakorlatokkal. (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2013., 128 oldal) Nem titkoltan, sőt az ismerhető köz-igényre építve fogant munka, melynek alkotója immár több tucatnyi tanulmány, könyv, kiadói melléklet, kiállítási produktum, nemzetközi rangú mutatkozás megformálója is, nem utolsósorban pedig egyetemi oktató, művésztanár, s messze nem legutoljára fotó- és intermédia művész.

A kötet maga nem tükröz netten fotóalbum-funkciót, de az is. Nem tankönyv, de kiválóan, sőt provokatívan az is. Régóta hiányzó stílustörténeti és vizuális tervezési kézműves termék ugyancsak. Nem mellesleg olyan szakkönyv, mely alkotójának részint összefoglaló aspektusú kutatói és művészeti hátteréből emeli ki a bázisfontosságú tapasztalatokat, ugyanakkor stiláris útmutatóként és alkalmazott-művészeti szótárként, sillabuszként is beválik. Rövid kiadó ajánlásképpen annyit tudhatunk meg róla: „A kötet a szerző művészeti közép- és felsőfokú oktatási gyakorlatából született. Abban mindenképpen különbözik bármelyik fotóművészeti témájú oktatási és más természetű eddig megjelent könyvtől, hogy a stílusok mentén rendszerez, a kreatív és kísérleti megoldások is nagy hangsúlyt kapnak benne, és a legújabb törekvések is tárgyalásra kerülnek (mint pl. metamédia/hibrid média, a fotografikus kép szerepe a XXI. században). Minden fejezet kreatív gyakorlatokkal zárul”.

A válaszkereső vagy problematizáló olvasó-típus ilyenkor gyakorlatiasan rámegy a tudáshálózatra, és válogat. Szemezget, letölt, elmereng, csalinkázik. Szerzőnk esetében pedig nemcsak ott leli a tudományos oldalakon eddigi munkásságát, oktatói, alkotói, elemző, kreatív életművét, hanem a jó kísérletek, talányos problematizálások, eszélyes érvelés- vagy értelmezésmódok kies tömegét is. A tanári diplomás, művésztanár képzettségű, római meg thaiföldi meg amerikai ösztöndíjakkal iskolázódott, rendszeres kiállításokkal a pályán aktívan jelenlévő oktató, kaposvári egyetemi docens jellegadó munkássága mindenesetre nem kizárólag a fotóban reked meg (noha ez sem lenne kevés), de ahogyan a médiumok választékos természetrajzának összhangjaiból, felhangjaiból, együtthangzásaiból önálló képvilágot teremt, talán ez a jellemzőbb oeuvre-jére és kötetére is. Nem véletlen, hogy munkái között megkülönböztető hangsúlyt kap Kepes György, André Kertész, Moholy-Nagy, Alfred Stieglitz, Cartier-Bresson, Man Ray, akik nemcsak korszakos stílusteremtők, de kísérletezők, ellenbeszélők, megújítók, motázsvilágokat összeállítók is voltak.

A kötet, a legszikárabban szólva: modalitások sokszorozása. A piktorializmustól a kamera nélküli képalkotáson át az analóg fotók stílustörténetén keresztül egészen a digitális világokig ível, valaminő folytonos „fotográfiai mező” és a „digitális hibriditás” közötti térfélen kalandozik, persze nem a kapkodás lázában, sem nem a bevezető fotótechnikai kézikönyv tónusában. De azért megkapjuk a formatan alapjait a „romantikus és drámai” attitűdöktől, a „fogalom-képek” metaforikus és szimbolikus egységén át, a „tények és közvetítések” tájairól, végül a „hibrid művészet” új világaiba bevezető attrakcióval ajándékoz meg – nem mellesleg a kortárs gyűjtemények anyagából, kollégák műveiből vett képi idézetekkel, stíluskanyarokkal is megihlet, s mindezekre ráadásképpen zárja egyes fejezeteit a legszimplább gyakorlatokkal, kreatív alkotás-serkentő feladatokkal, önmaga számára is próbatételekkel, és olvasói számára is a művészi kifejezésformák stíluskalandjában lehetséges részesüléssel komponálva.

Ha lehetek ilyen makrancosan, sarkosítóan igaztalan, úgy fogalmaznék, hogy a kötet a digitális okostojáskodás és a képalkotó közhelyeskedés közötti határmezsgyét jelöli ki a stílusformák és egyedi stíluskísérletek alaprajzával. Mintegy művészeti és történeti képet is alkot e korszakok, stílusjegyek, alkotói habitusok, látásmódok „logikáját”, attitűdöket és konvenciókat szem előtt tartva, de végső üzenetével arról is meggyőzve olvasóit, hogy az okostelefonos képalkotó egyetemes zseni miben marad el szükségképpen a kifejezési szándékot alkotásformán megfogalmazni képes („nem középiskolás fokon” interpretáló) kreatív személyiségtől.

S persze, indokolt a felkiáltójel: ne higgyenek nekem! Nézzenek bele a kötetbe, a látvány-elemek sorába, a vizuális nyelvtan alapjaiba, hallgassanak bele a közlésformák akusztikájába, zeneiségébe, kompozicionális kultúrájába…! Ugyanis talán mindannyian egy kicsit meg vagyunk győződve arról: valamely nyelvet bizonnyal meg lehet és kell tanulni, szótárral, stilisztikával, retorikai cselekkel és emelkedettséggel…, de hát „látni mindenki tud”, így hát látványt megérteni, képet értelmezni is…! /Javallat: teszteld mindezt egy festményen! Formálj vizuális kísérletet egy regényhez-vershez-novellához-esszéhez! S mindjárt kiderül, hogy a közlés ábécéjét még messze nem ismered…!/ Gyenes Zsolt épp innen kezdi: a nappal és éjszaka setétjéből indulva, a fotogram szintetikus és egyetemes gesztusainak szemléjével, a technika „ősi” eszköztárával, a vegyszerek hatásával, az analóg fotókidolgozás mechanikai feltételeivel zárva bevezetőjét…, s azzal a tónussal, mely szerint „a digitális fotográfiát még véletlenül sem szabad összekeverni az analóggal”, minden felszíni hasonlóság dacára.

Persze nincs, s nemigen lehetne kellő indokom a kötet egész tartalomjegyzékét végigvenni, nyolc fejezet „magasművészti”, közlésdinamikai, strukturalista, szürrealisztikus, dokumentatív vagy remix-hibrid tematikai építményét végigkísérni. Ez olvasmányélmény is, esszénként, stíluskörönként sajátos stilisztikai attrakció, melynek nem utolsósorban kísérője a Szerző akut érdeklődése a zenei közlésmódok, a „Nézd ezeket a hangokat!” vagy a „Szinkrónia” kompozicionális műveleteit magába foglaló „szín-, forma- és hanganalógiák...” közlésmód, mely már messze nem kétdimenziós leképeződés, hanem „közeli viszonyt képes kialakítani a színházzal, akcióművészettel, a performansszal is”. Ámbár, mint fogalmazza: „A médium természetes viszonya, a sajátos fúzió az egységesített, bináris alapon elképzelt platformon, melyet a számítógép tesz lehetővé, gond nélkül végbemehet. A posztmediális attitűd a fotográfia túlélésének alapját, lehetőségét is megteremti. De ez a fotográfia már nem az a fotográfia”.

Gyenes Zsolt kísérletező fotósként, elméletíróként, közléstörténészként és stílus-interpretátorként is izgalmas olvasnivalót kínál. Kreatívan, mintegy képhangokkal, a míves tudományos esszéműfaj oktatójaként.

A. Gergely András