avagy zenei állóháborúk a keresztény könnyűzene megítélésében

Sejtelmes és bizalmas, hiteles és mégis meghökkentő ismeret annak belátása, hogyan készül egy tudományos mű, egy tanulmány, egy értekezés, egy monográfia, jó vastag könyv, melyben tudósnak és témájának, hőseinek és tapasztalatának, kinek-kinek élete vagy múltja, egyben jövője is részben benne feküdvén formálódik valami teljes... S közben az esendőség vallomása, a belátások terének nyílása a szemhatáron, a megértés mélységei a tapasztalatban…, mind-mind irigylendően közeliek és elvontak is. Hozzászoktunk egy alkotó művész személyes vallomásához, egy másik elzárkózásához a küzdés megmutatásától, egy megint másik életművére épülő kutatói elemzés bizalmas közléseihez az utókor nézőpontjából… – de ritka, hogy a társadalom kutatója is láttatni engedi, hagyja nyomon követni a felfedezés, a megismerés eshetőségeit, az indulás és a beérkezés eseménypontjait, a tanulságok megoszthatóságát is. Ilyesféle könyv Povedák Kinga monográfiája, a Gitáros apostolok. A keresztény könnyűzene vallástudományi vizsgálata, mely alaphangon mintha nem valami doktori értekezés, hanem hangzatos újságcikk lenne ezen a címen.¹ A vallási kultúrakutatás műhelyében az „apostol” mégcsak kézre jön, de a gitár, a „keresztény könnyűzene” már kevésbé… Holott a kapcsolat több mint szerves, korszakos, s feltehető, hogy mindez a „súlyos téma” alapján látható be, melyet a kötet tárgyal, csak éppen eddig senki nem fogott neki érdemi kidolgozásának.

Sőt. Ha nem lenne legalább annyira „rendbontó” gitárral egy templombelsőben szerepelni, mint egy kötetet a végén „kezdeni”, örömmel megidézném a Szerző kutatástörténeti fejezetét záró mondatait…: „Kutatásaimat nem tekintem lezártnak, hiszen a keresztény könnyűzenei mozgalomnak csupán egy szeletét tudtam elemezni, ám számos kapcsolódó téma kisebb vagy nagyobb részben feltáratlan maradt, amelyek további vizsgálatokat igényelnek. Így többek között nem érintettem a keresztény könnyűzene szimbolikus antropológiai elemzését, aminek segítségével a rítusok felől lehet megközelíteni a jelenséget és olyan momentumokra lehetne kitérni, mint maga a zenei jelentéstér, az akusztikai elemek, gesztusok, mimika, vagy akár a keresztény könnyűzenét használó rítusok felépítése. Ezekhez kötődően lehetne elemezni magát a vallási-zenei élményt, a zene segítségével létrejövő vallási kommunikációt, a karizmatikus vallási élményt, ám ezekhez már a jelenlegitől eltérő, hangsúlyosabban befogadó-központú, émic megközelítésmódra lenne szükség. Mindezek remélhetőleg majd egy későbbi írásomban látnak napvilágot. Reményeim szerint ezek elmaradása jelen munkából azonban nem könyvem hiányos, hanem továbbgondolásra inspiráló jellegét erősíti…” (39. old.).

Az „émikus” közelítés, vagyis a felszíni-formális jelenségek mögé látó, belső rendjüket magukból a történésekből megérteni igyekvő szemléletmód „remélhető” jövő időbe röptetése azonban itt erős túlzás, mondhatni a vallásantropológus és a zenei világ kutatójának valamely „végső összhang” iránti örök sejtelme, egyben fokozott szerénysége. A kötetben ugyanis éppen elég részkérdésre kerül sor ahhoz, hogy ne is lehessen mindegyiket „belülről is” látni, folyamataikban is szemlélni, mindvégig követni, egymásra rakódó értelmezéseiket is még le-lefejteni, hisz akkor sosem érne /és érnénk/ a könyv végére, no meg az időközben szükségképpen változó helyzetek, események, szereplők és részletkérdések magát a lassan elöregedő kérdést is egyre érvénytelenebbé tennék: mi volt, mi van, s hogyan viszonyulhatunk ezek összességéhez. Alig pár éve, hogy Povedák Kinga Rockapostolok címen védte meg doktori értekezését a Szegedi Egyetemen, s kérdései azóta is gyarapodtak, módosultak, árnyaltabbak lettek, részproblémák felé kitekintőbbek, más hangsúlyúak, több empirikus és közvetlen, helyi és analóg példával is kiegészültek. Leginkább talán maga az „apostolkodás” maradt állandó – a keresztény könnyűzene összefüggéseiben és „akusztikai” környezetében a témakörök csak sokasodtak.

Alternatív valóságok egyik kínálkozó, megnevezhető útján épp a zene bűvöletében találkozik liturgikus hagyomány és koncertképes muzsika világa – sokasodik a keresztény egyházak új nyelvét a tradicionális hitéleti szólamkészlet részeként feltételező megannyi történés: fesztiválok, zenei rendezvények, on-line mise, zenei portálok gyarapodása, műfaji lehetőségek kommunikációs térbe szökellése, „rendkívül összetett, bonyolult, ambivalenciákkal terhelt jelenséghalmaz” bomlik ki immár abból is, amit e meghallgató attitűd a keresztény könnyűzene régmúltjából vagy jelenéből közzétesz. Az akadémiai és egyetemi kutatóprogramhoz kapcsolódó kiadványsorozatban, melynek A vallási kultúrakutatás könyvei 46. opuszaként jelent meg Povedák Kinga műve, nem ritka vállalás, hogy a vallásnéprajz valamely jelenségét a lehető legaprólékosabban körüljárják a szerzők – de itt a speciálisan nem csupán zenei anyagokra épülő kutatási élmény-háttér a néprajz, a kulturális antropológia, a liturgia, „a fiatalos, nyitott kereszténység képét sugárzó” életvilág bemutatása: a „vallási, politikai, kulturális, emocionális, vagy művészeti” világképek felvonultatása mellett valójában nem egyetlen „tablót” formál a Szerző, hanem a hétköznapi élet terepein szemlélődve értelmezési kísérleteket végez el az egyes elemek összefüggései, rendszere, „kompozíciója” kapcsán. Ugyanakkor jelzi is: „nem az a célja, hogy egy-egy szegmensre összpontosítson csupán, hanem az, hogy mélyfúrásokat végezzen és az így kapott eredményekből, mint egymás mellé illesztett puzzle-darabkákból megértse a töredezett részeken áthúzódó mintákat, amelyek megalkotják a teljes képet. Úgy összpontosítunk a részletekre, hogy közben az egészet szeretnénk megérteni. Úgy vizsgáljuk a keresztény könnyűzenét, hogy közben szeretnénk megérteni azt a valóságot, /…/ – „melynek keretein belül értelmezhetővé válik maga a zene. Meg kell ragadnunk a zene társadalmi kontextusát ahhoz, hogy benne a zenét is megértsük és ne csak meghalljuk…” – írja műve Bevezetőjében (10. old.).

A keresztény könnyűzene vallástudományi vizsgálata tehát a hétköznapi élet terepein, saját életút állomásain át visz az ellentmondások mélyvilágába: a „beat misék”, templomi énekek, gitárkíséretes szertartások, intim közösségek, egyházi zenei hatások, nemzetközi példák, afrikai előzmények, amerikai tereptapasztalatok, hazai kutatási helyszínek és megannyi közösségi történés vezet bennünket a zenei „frontvonalakra”, lényegében kutatástörténeti utakon, a megismerés építőköveinek keresgélése és szinte emlékezeti régészet jegyében, a folton-folt kép összeállítása révén. A kötet érzékelésem szerint három nagyobb egységre oszlik, a bevezető körvonalakra (Mi igen és mi nem a keresztény könnyűzene? Hogyan kutassuk és hogyan ne…?, 11-45. old.), amelyekkel a katolicizmus és a modernizáció útvonalán jut céljához (46-50. old.), s egyúttal beavat abba is, miként közelít a résztvevő megfigyelő klasszikus technikájával, s mit tesz „keresztény magánemberként, de nemkeresztény kutatóként” kinek céljai is „nemkeresztény kutatói célok”? A második nagyobb egység A spirituálétól az elektromos gitárig. A keresztény könnyűzene kialakulása, megítélése és a „zenei állóháborúk” (51-113.) sok menetes játszmáit ismertetve írja le mindama lehetséges és megvalósult törekvést, célt, lelkiségi autonómiát és „intézményesülést”, melyben a korosztályi és mentalitásbeli másságok a „hierarchia-elvű értékrenddel való szembefordulást” láttatják: egy fölidézett értelmezésben ’a rock hangsúlyozott szerepe folytán a felnövekvő generációk számára sosem csak zene, hanem mindig is életforma, életérzés, a lázadás, a különállás, vagy az elkülönülés egyik kifejezési, megszólalási formája is volt egyben: hitvallás, magatartásforma, életstílus, világnézet’ (Sebők 2002) – „A lázadás és a szembefordulás azonban nem ateizmust eredményezett, hanem spirituális ébredést, a liberalizmus szellemiségében ébredező nyitást az addig ismeretlen, és ezáltal vonzó, egzotikus keleti filozófiák és vallások irányába. A hippi mozgalomban kvázi-vallásos új ideológiaként/ életformaként hódított a Rousseau-i ’vissza a természetbe’ koncepció, terjedtek az utópisztikus, egyenlőségen alapuló kommunák, és jellemzője volt a fogyasztói civilizáció elutasítása is. Megjelentek a keleti vallások, kultuszok, amiket számos esetben maguk a zenészek népszerűsítettek” (62. old.).

Talán egy elnagyolt szerkezeti kép engedné úgy látni, hogy a harmadik nagyobb egység fókuszál a roppant izgalmas magyar világra (A keresztény könnyűzene Magyarországon), ezen belül is a „generátorok”, a helyi papság jelentősége, Szeged és környéke szerepe a világnézeti másság formálásában, „alternatív” gondolkodás- és érzületminták terjedésében, a budapesti szcénában és számos vidéki kezdeményezésben, a műfaj ellenében és a híveiként elkötelezettek vitáiban, „belbiztonsági” megítélésében is a jelentős konfliktusok „oltárán” zajló útkeresésekben látható fejleményekig (114-168.), a szent és profán, a „bűvölködés teológiájaként” megindult karizmatikus mozgalmiság újabb irányzatain át a kortárs tendenciákig, az erősödő felekezetköziségig, a posztmodern töredezettségig és a keresztény metáltól a dobgitáros meditációig terjedő széles jelentéskör átfogásával (179-207.).

Epilógusában még érzékenyítő tónusban jelzi, hogy esélyesen jönnek vissza a rejtett párhuzamok, térnek vissza a megváltozott, de tendenciáikat tekintve rokon folyamatok: „A keresztény könnyűzene állami támogatása ugyanakkor mindenképpen

említésre érdemes, hiszen radikális változást mutat a hatalom és egyházzene kapcsolatában. Míg a szocializmus idején a politikai rezsim – a már jól ismert okok folytán – tartott tőle, szerette volna eltüntetni, de legalább is láthatatlanná tenni, addig ma a helyzet pont az ellentettjére váltott. Nagy kérdés, hogy a keresztény-konzervatív Orbán-rendszerrel ideológiai harmóniában működő katolikus egyház is ’felül-e’ a változó trendre, vagy e téren változás nem várható és minden a helyi plébánosokon múlik majd. Mindenesetre figyelmeztető jel lehet, hogy a keresztény könnyűzene fiatalok közötti népszerűsége és a katolikus fiatalok száma, mintha párban járna. A diktatúra éveiben tapasztalt vallási kontroll ellenére a zene segítségével (is) maradtak vallásosak az ateista kultúrpolitikában felnövő fiatalok tömegei, a keresztény könnyűzene meg nem újulása a rendszerváltás után párban járt az ifjúsági vallásosság csökkenésével és gyanítom, hogy ha az állami támogatás ellenére érdektelen maradna a keresztény könnyűzene, az is e tendencia markere lesz majd. Persze, ha érdektelen marad. Az is lehet, hogy nem. Csodák e téren is előfordulhatnak. Bízzunk benne”.

S ebben nemcsak a fenyegetett múlt akut jelenné válása izgalmas, nemcsak a „politikai” tónus és a hitelvi üzletiesség kiegyezés-képességének tapasztalata tanulságos, vagy a priméren biznisszé fajult lelkiségi folyamatok észrevételezése kiemelkedően fontos. Hanem az is, ahogyan ezt mint kutatási kérdést, tematikát, sok évtizedes folyamat leírható tapasztalatát a tendenciák erővonalai mellett és ellen is mintegy „betetőzi” a „lehet” tónusával, a csodákkal s a bizalommal. Mert bizony az is lehet, hogy e bizodalom nélkül még a tudományos csodák is csak üzletszerű megoldások maradnak. E kötet azonban nem az, sőt. Vallási folklórkutatás, egyháztudományi háttéranyag, társadalmi mozgalmi árnyalatok, zeneantropológiai környezetismeret terén nemcsak első és alapozó, de példájával immár kötelező opusz, melyet leginkább folytatni lehet, kérdéseire részválaszokat fogalmazni, tudástapasztalatát pedig megbecsülni. S ha ezek is az „érdektelen” tendenciák ellenszerei lehetnek, akkor a posztmodern töredezettség is új összefüggés-rendbe kerül, mely újabb kutatások tárgyává lehet.

A. Gergely András

1 MTA – SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, sorozatszerkesztő Barna Gábor. Szeged, 222 oldal.