Mariana Şora, a kiváló esszéíró és műfordító említette egy Leonid Dragomirnak adott interjújában, hogy Nae Ionescunak egy 1937-es vagy 38-as előadásán tett kijelentése – “A nemzetek közt olyan falak állnak, melyek a földtől az Istenig érnek” – úgy rögződött őbenne, a hajdani egyetemista lányban, mint egy “emlékezetes és lehengerlő mondat”. Amelynek pedig sikerült eltávolítania ezt az értelmes és szorgalmas temesvári zsidó diáklányt Nae Ionescutól, akinek addig ugyanúgy lenyűgöző hatása alatt volt, mint sok más korabeli egyetemi hallgató.

Vajon ennyire zseniális volt Nae Ionescu? Nem tudom. De ha Goethe lángész volt, akkor Nae Ionescu biztosan nem volt az. Sokkal inkább filozófus-edzőnek tűnik a szememben, olyan értelemben, ahogyan talán Noica szeretett volna maga is lenni a fiatalság számára, a kommunista időkben. Vagyis, oda szeretett volna hatni, hogy akik a dogma és a cenzúra kényszere folytán elfelejtettek gondolkozni, szabad emberek lehessenek, önállóan használják a fejüket, amely a saját vállukon nyugszik. Büszkén, egyenes derékkal.

Nae Ionescu kijelentésére visszzatérve, mindaz, amit a nemzetről tudok, valahogy az ő emlékezetes mondatát igazolja, s valószínűleg érvényes formája ekként hangzana: “A nemzetek közt falak állnak, amelyek a földtől az Istenig érnek.” Ámde a falak nem csupán elválasztanak, hanem védenek is. [És minden falon léteznek kapuk. Valamennyi biológiai vagy társadalmi sejtfal átjárható mindaddig, amíg roncsolódnak... ]

Ha nem így történne, úgy nem volnának élőlények, mértani testek, nem léteznének nemzetek, de köztük lévő kapcsolatok és kölcsönösségek sem. Ez egész egyszerűen biológiai, élettani, matematikai, mértani probléma, és nem politikai vagy erkölcsi kérdés. Nem létezhetnének különálló “testek” elhatárolódás nélkül, a határok pedig, bár átjárhatók, ezen a téren nélkülözhetetlenek, nem egyszerűen csak konvenciók vagy eredetmítoszok következményei.

Ahhoz, hogy egy zsidó lány mindezt belássa, legfőbb érvként éppen a zsidóság definícióját megteremtő körülményeket említeném. Olyan korlátokról van szó, melyeket a magukat zsidónak vallók a “földtől az Istenig” emelnek. E fal tartóssága nélkül, ami óriási áldozatoknak és rendkívüli hozzáértésnek köszönhető, a héber közösség képtelen lett volna fennmaradni, és éppen e fennmaradás végett emelnek most is a földtől az Istenig érő falat. Valóságosakat, hogy megóvják a jelképes falakat, amelyekre Nae Ionescu hivatkozott.

Mindebből nem faragnék olyan tanulságot, hogy ez az elkülönülés légmentes, és hogy valaha is az lehetne; jelzem csupán, hogy szükség van rá, mert a közösködés entropikusan veszteséges. Vagyis halálos. Ezt nem árt hangoztatni a fellazítás, a globalizáció és egyéb egyetemességek – mint a kapitalizmus és a kommunizmus – propagálói előtt. Ahhoz, hogy létezzünk, különböznünk kell, sajátosnak kell lennünk. Az élet is ekként jelent meg a Földön. A sejtfalak révén. A közösködésből való kilábalás révén. A házak falak révén épülnek fel. Ezek óvnak meg a bajoktól. Az, hogy a háború előtti válság, az antiszemita mozgalmak árnyékában Mariana Şora félreértette, pontosabban nem értette meg az illető kijelentést, szinte-szinte természetes. Az viszont, hogy ma sem vizsgálta felül saját értelmezését, már aggasztó. Mert mindannyian tévedésben vagyunk a síkokat illetően. Izrael házának megóvták – szerencséjére! – a kipusztulástól az ő népét.

Három nyelven szóló emberként és műfordítóként, eléggé jól érzékelem, hol is emelkednek a falak, hogy a korlátok mennyire síkosak, rugalmasak, áttűnőek vagy átlátszóak. S méginkább, hogy mennyire veszélyes és izgalmas is egyben áthatolni a sejtfalakon, hogy egyik pástról a másikra lépjünk.

[Keleti dragománként, tolmácsként, műfordítóként jól tudom, hogy akár a fejemet is vehetik, ahogyan egyes, császári titkokba avatott görögökkel történt a Szultán udvarában. Vagy árulóként megtagadhatnak az enyéim, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem gyűlölöm eléggé a császár követeit, a szomszédokat. Talán egy újfajta, Stockholm-szindrómában szenvedek. Hatalmában tart a potenciális vagy a valós ellenfél iránti rokonszenv, a velük való cinkosság. Vagy pedig, mindkét részről fizetett hangadónak, ügynöknek, spionnak tartanak. Meglehet, hogy ezek mind én vagyok, s készen állok elveszteni a lelkemet, az identitásomat. Vajon a Másik megértésének a betege lennék? Hogy megnyugtassalak, kijelentem, hogy ha kell, készen állok fegyvert ragadni Máramaros függetlensége és az én kivándorolt erdélyi román identitásom védelmére!]

Mindent összevéve, egyáltalán nem vagyok annyira borúlátó és Spengler-párti, mint Mariana Şora. A Birodalmat szétverő barbárok érkezése alkalom volt az új különbözőségek születésére, amelyből aztán létrejött az a nemzet, amelyhez tartozom s a nyelv, amelyen írok. És bár szeretem a latint, beszélek franciául és magyarul, szívesebben írok román nyelven. Nem gőg vagy nemzeti paranoia vezet ebben engem, hanem mert nem szeretnék más lenni, mint ami vagyok. Azokhoz hasonló, akiktől származom. Franciaországi gyermekeim Párizsba jutott barbárok. Én segítettem nekik, hogy bejussanak a Várba. Miféle nemzetség születik majd eme újabb keveredésekből? Egyetlen erős, amely új házának falait egészen az Istenig emeli. Egyetlen.

Most már megértheted, hogy elfogadom és átérzem a magyar közösség egésze erőfeszítéseinek természetét, hogy túléléséért elhatárolódjék. De mindezért kölcsönösséget és jóhiszeműséget várok el, s mindenek előtt arra ösztökélném, hogy bújjon elő az elszigetelődés páncélja mögül, hagyjon fel e közigazgatási ál-megoldással. Olyan pozitív intézkedésekkel lépjen, mint a nevelés, amit mindkét fél számára lényegesnek tartok. Többször leírtam már: mélységesen elégedetlen vagyok a romániai oktatási rendszerrel, mert képtelen pozitívan és építően viszonyulni az identitás megőrzésének természetes vágyához, amelyre a romániai magyar közösség követelései rendszerét alapozza.

A románoknak nincs miért aggódniuk azért, mi történik azokkal a magyarokkal, akik nem tudnak románul. Az ő bajuk. Nem találnak majd munkát, csak egy majdani MAT-ban, annak is XXI. századi kiadásában. Na és? Szaporítani kívánják a munkanélküliek számát? Mi közöm nekem hozzá? Nem lesz joguk munkanélküli segélyre, ha visszautasítják az etnikailag védtelen vidéken való munkalehetőséget.

Bírálom a románok érdektelenségét egy természetes, és egy képzett kétnyelvűség iránt, a belső szomszédságok valamennyi érintkezési övezetében. A lusta ember viselkedik ennyire idejétmúltan, kártékonyan. Az illető vidékeken, de ott is, ahol igény van rá, az államnak szorgalmaznia kellene a belső szomszédságok két- és háromnyelvűségét. Nem a divatos multikulturalizmus szorgalmazása a megoldás, ami csupán a sajátos önazonosság fellazításához vezet, a mindent egységesítő angolszász kultúra asszimilációs hatására. Ez egy, az amerikai “meltingpot – olvasztótégely” szociológiájából átszippantott, emigráns-gyökerű elképzelés. De azt se hallgatom el, hogy nem a romániai állami oktatásra tartozik olyan iskolák fenntartása, melyek az általános érdeklődés körén kívülre esnek. Az állami oktatás pénzügyi támogatása arányos kell hogy legyen a közösségnek a lakosság egészében képviselt hányadával, a közös költségvetéshez való hozzájárulás mértékével. Ilyen szempontból a jelenlegi etnikai-politikai képviselet eretnekségnek tűnik, amit bírálni kell és az egyéni választáson, nem pedig a közösségi szavazaton alapuló demokratikus politikai képviselettel kell helyettesíteni. Minden esetben.

Szintén nem először fejtem ki, hogy nem léteznek a közösségek etnicizmus mentén megfogalmazott érdekei, csupán társadalmiak. A kapitalista társadalmi elképzelések nem lehetnek egy közösség kifejezői, csupán réteg- vagy csoportérdekeket képviselhetnek. Ha ez másként lenne, akkor azt jelentené, hogy a kommunizmusban élünk, amelyben felszámolták a társadalmi osztályokat. Márpedig nem élünk a kommunizmusban. Ellenkezőleg, a legkegyetlenebb, minden szabályt felrúgó kapitalizmusban élünk, tébolyult restaurációban, amely a liberalizmus és a mindenható szabad piac propagandájának a fényében nem egyéb egyes társadalmilag – és nem etnikai értelemben vett – kisebbségi csoportok rabló szándékánál.

Mielőtt párbeszédünket folytatnánk, szeretném értelmezni blogunk elnevezését, mert a cím tőlem származik: Ardealul Nostru, triontikus (?) művelődési szemle (én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is). A trionticitásnak (?) kétféle értelmezése lehetséges, s foglaljuk össze a Wikipedia alapján ennek a vitánk szempontjából érdekes és hasznos elméletnek a lényegét.

Az első értelmezést Ştefan Lupaşcu román filozófus fogalmazta meg. Az antagonizmus elve és az energia logikájában az ellentmondások logikájának tételét ekként rögzítette: bármely olyan jelenség vagy elem, eseménylogika, valamint alapjául szolgáló elképzelés, az ezt kifejező mondat vagy ezt szimbolizáló jel, például minden e mindig rendelkezik strukturálisan és funkcionálisan egy ellen-jelenséggel vagy ellen-elemmel, egy ellen-eseménylogikával, vagyis egy ellen-értelmezéssel, egy szembenálló mondattal vagy jelképpel: nem e–vel és E-vel. E két elemnek és az E-nek az a sajátos rendeltetése, hogy időnként megújuljanak és helyzetbe kerüljenek olyképpen, hogy az egyik megújulása föltétlenül maga után vonja a másik helyzetbe kerülését. Így a klasszikus logika alapelvének helyére az ellentmondások dinamikus logikájának posztulátuma lép.

Ez a kiindulópont. A társadalmi jelenségek egy ilyenszerű logika által vezérelt világ részei. Ennek jegyében kellene megtárgyalnunk minden, sajátos és közös gondunkat.

Dan Culcer

*

Kedves Dan!

Az identitásról általad írottakkal összességében és részleteiben is egyetértek, bár én személy szerint nem szentelnék neki ekkora elméleti teret, mert az én olvasatomban mindaz, amit a kérdésről igen dokumentáltan és meggyőzően elmondtál, szinte-szinte természetes. Igaz, a "homogenizációért" vívott és a "szeparatizmus" elleni dicső romániai küzdelemben egyszerűen nem osztottam a hivatalos és a többségi álláspontot, bár kénytelen voltam alkalmazkodni hozzá. Senki sem tudott hitelesen meggyőzni affelől, hogy miért van szükség országos méretekben, mindenre kiterjedően mesterkélt, erőszakos, az egyéni akarattal szembe menő közösködésre az iskolában, a társadalmi életben, a szórakozásban, a kultúrában, az intézményes struktúrákban stb. A közeledést, az átjárást értettem s el is fogadtam. De a végsőkig vitt, "égig érő" egyneműsítést már nem. Ahol csak lehetett s ahogyan lehetett, ha apró próbálkozásokkal is, de igyekeztem szembehelyezkedni vele; még akkor is, mikor a látszat egészen mást mutatott.

Vajon, nem azzal bonyolítottuk-kuszáltuk össze a dolgokat, hogy túl sokat foglalkoztunk így is, meg úgy is olyan kérdésekkel, amelyek amúgy nyilvánvalóságok? Ilyen értelemben például melegen köszöntöm azt a hozzáállásodat, amely szakítani látszik az aggodalmas, többségi paternalizmussal. Az említett atyáskodás ugyanis annyira nevetséges, hogy szóvá tenni is restellem. De meg kell tennem, mert mostanig valahogy mindig bennem rekedt az a határozott elutasító vélemény, mely a kisebbségiek érdekeit, sorsát "féltő" - bár eközben a kisebbségi helyzetet és problematikát teljesen félreértő, vagy egyáltalán nem érzékelő, önáltató, fensőbbséges - többségi jóindulatára bennem kialakult. Külön örvendek annak a merész, ugyanakkor a lehető legtermészetesebb kijelentésednek, hogy "A románoknak nincs miért aggódniuk azért, mi történik azokkal a magyarokkal, akik nem tudnak románul. Az ő bajuk. Nem találnak majd munkát, csak egy majdani MAT-ban, annak is XXI. századi kiadásában. Na és? Szaporítani kívánják a munkanélküliek számát? Mi közöm nekem hozzá? Nem lesz joguk munkanélküli segélyre, ha visszautasítják az etnikailag védtelen vidéken való munkalehetőséget." Azt hiszem, ennél többet nem is várhat el jelen pillanatban egy romániai romántól egy magamfajta romániai magyar. Túl sok minden történt az elmúlt kilencven valahány évben - de ha jól meggondoljuk, még régebb óta is, bizony! - népeink között, körül, nyíltan és fű alatt is, hogy a leghitelesebb alapállás a korrekt, objektivitásra törekvő távolságtartás legyen. Ami - ahogyan igen helyesen írod - nem elzárkózás, nem áthatolhatatlan fal, de olyan, ami az "égig ér".

Sajnos, azt is látnom kell, hogy idézett passzusod utolsó mondatában - talán akaratlanul, reflexszerűen, szándékod ellenére? - benned is felágaskodik a burkolt figyelmeztetés, s ezért mintha azt is üzennéd: vigyázz, mert ha nem tanulsz meg románul, nem lesz jogod munkanélküli segélyre! Pedig amit mondasz, az tökéletesen igaz. De szerintem hagyni kell, hogy mindenki kóstolja meg újra és újra, a saját bőrén és tapasztalata árán ezt az igazságot. Ezeket az érveket úgyis elmondták már ezerszer a kisebbségieknek, volt alkalmuk tanulni belőle; ha akarnak. Ha meg nem, hát nem... Egyáltalán, a föl nem ismert evidenciák megtapasztalása az egyetlen lehetséges és célravezető nevelőeszköz.

Úgy, ahogyan azt éppen most "történelmi igazságtevő"-ként kéretlenül fellépő ifjú pénzügyőr kóstolgatja, milyen az, ha a székely provincia relatív védettségéből kikerülve, országos méretekhez kell igazodnia; aki - naivan? provokációs céllal? saját kezdeményezésből? felbujtásra? reméljük, egyszer még kiderül - úgy gondolta, hogy reá vár a szent feladat Avram Iancut fellógatni - bár képletesen, de éppen március 15-én, a világmagyarság ünnepén - mindazért, amit a történelem a román-magyar kapcsolatokban negatívumként felhalmozott. Azon túl, hogy életünkben semmiféle önbíráskodást nem volna szabad eltűrnünk, még jelképes módon sem, a tettlegességet és az agresszív visszavágás reflexét is minden eszközzel száműznünk kell magunk közül. Jól tudom, hogy mindezt így leírni nagyon könnyű, de épp azért kell megtenni, hogy itt is, ott is, ma is, holnap is, holnap után is előttünk álljon, fehéren feketével és megpróbáljunk ekként élni. Ne adjuk fel, ha nem is sikerül mindig, csak próbálkozzunk, makacsul. Ne tartsunk attól, hogy netán beletörik a bicskánk. A bicskákat hagyjuk becsukva, sőt, tegyük is ki a zsebünkből, s azon járjon az eszünk, hogy miként értelmezzük helyesen és előremutatóan az esetleges konfliktusokat.

Ami a Iancu "hóhérával" a közelmúltban történt, az minden, csak nem egy egészséges, kiegyensúlyozott társadalmi közeg indokolt reakciója egy nyilvánvalóan durva és otromba gyalázkodásra, a nemzeti érzékenység megsértésére. Sajnos, hogy minderre Romániában ma sincsenek megfelelő törvényes intézkedések, amelyek biztosítanák, hogy a tettet magát súlyához és jellegéhez mérten büntessék, nem pedig különböző fondorlatokhoz folyamodva olyan retorziókat alkalmazzanak, melyek nem hogy hatásosan példát statuálnának, inkább hősöket, olykor egyenesen mártírokat avatnak minden kisszerű, magamutogató csiszlikből, akik mit sem törődnek az emberi méltósággal, az emberi kapcsolatok minőségével, mindazzal, amiért mi itt ketten hónapok óta igyekszünk egyenesbe kerülni.

"Hősünk" azon túl, hogy ügyészségi eljárás indult ellene, aminek manapság tudjuk, hogy a kimenetele legtöbbször az ügy elaltatása, eleddig a lehető legostobább és legvisszásabb büntetést kapta: hivatali úton áthelyezték Abrudbányára, a Mócvidékre, valószínűleg abból az "elmés" meggondolásból, hogy ezzel majd megtanulja tisztelni a románság nemzeti hőseit. Na tessék! Nem kell nagy okosság ahhoz, hogy az intézkedés mögött az ember fölfedezze a kaján bosszú kéjét is: majd megtanítunk mi kesztyűbe dudálni! S a várt hatás be is következett: emberünk meg sem jelent új munkahelyén, máris tömegtüntetések és indulatok céltáblája lett, blogját feltörték, a lapok online kiadásainak és közösségi oldalak kommentjeiben buzgón gyalázzák/dicsőítik, attól függően, hogy román vagy magyar bejegyző az illető. Azt is mondhatjuk, hogy elérte, amire áhított; sőt, talán még többet is, hiszen az országos sajtó első oldalára került, portréja színesben megjelent az újságokban, feltűnt a képernyőn. Sztár lett belőle, mindegy, hogy kedvelt vagy gyűlölt, a fő, hogy beszélnek róla, a tettéről, a céljáról, a székely Gárdáról, amelynek egyik létrehozója, és ezt a médiatőkét már nem lehet elvenni tőle.

Összefoglalva: eddig a társadalom úgy táncolt ebben az ügyben, ahogy egy zavart elme diktálta. Normális dolog ez? Egészséges reakció ez? Lám, mi sem tudunk szabadulni attól, hogy ne hivatkozzunk tettére, ne sztároljuk mi is egy lúdlépésnyit, bár annyit azért igyekeztem betartani, hogy a nevét nem vagyok hajlandó leírni, s még csak visszakereshető se legyen szövegemben a világhálós közegben. Különben is, a név szinte nem is fontos, az illető személyiség, a provokátor típusú jellem az, amivel a társadalomnak mindinkább számolnia kell, hiszen immár jól láthatjuk, hogy a huszadik-huszonegyedik század konfliktusai, viszállyal terhes eseményei, tragédiái sosem nélkülözték a háttérben aknamunkát végzők sunyi cselvetéseit. Az emberiség mindegyre bedőlt nekik, nem tanulva se múltból, sem közelmúltból vagy jelenből, mert megszokta, hogy ha lehet, csípőből reagáljon mindenre, amiről úgy hiszi - mert elhitetik vele, beugratják -, hogy azonnali veszélyt jelent számára és nem látja azt a mindannyiunk felett tornyosuló nagyobb veszélyt, ami felé gyanútlanul tántorog.

Talán nem kell magyaráznom, hogy a kölcsönösség e téren is megtapasztalható, emiatt tehát nem szükséges szemrehányást tennünk egymásnak: provokátorok nálatok is épp úgy megteremnek, mint nálunk. És a mi temperált, már-már joviális üzenetváltásaink, véleménycseréink egyeseket kimondottan zavarnak, keresztülhúzván számításaikat, ellehetetlenítve harci érvrendszerüket. Pedig én lemondtam arról, hogy a továbbiakban valakit is rávegyek arra, kövesse példámat. Elég, ha a gondolataink nyilvánosságra kerülnek, egyszer talán még megteszik a maguk hatását.

Érintesz viszont egy olyan kérdést is, amiben úgy érzem, egyelőre más a felfogásunk. És ez a romániai magyarság politikai szerveződése, képviselete. A Te szemedben az RMDSZ mint gyűjtőszervezet (párt) megléte politikai fiaskó, mondván, hogy a kisebbségi népközösségek is ugyanúgy elsősorban társadalmilag rétegződnek és ez meghatározóbb minden etnikai szempontnál. Azt gyanítom, ha magam is többségi lennék, valószínű én is így gondolnám, de mert kisebbségi vagyok, a kisebbségi léthelyzetben eltöltött közel száz esztendő tapasztalata arra figyelmeztet: mindaddig kell lennie egy erős és szavát a politikában egységesen hallató szervező erőnek, amely a tényleges kisebbségi érdekek mentén működik. A baj tehát esetünkben, meglátásom szerint, nem az RMDSZ-szel van, mert ő csak alkalmazkodik ahhoz az eredendően fonák helyzethez, amit a rendszerváltás óta számára az érdekérvényesítéshez teremtettek. Románia mai politikai berendezkedése ugyanis elismeri a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek létezését és szerepét, ugyanakkor politikai súlyukat csak akkor fogadja el partnerként, ha a kisebbség aláveti magát a politikai pártszerveződés többségi rendszabályainak. A Dimitrie Cantemir emlegette "struccteve" állapotot tehát eleve már maguk a törvényes előírások hívják életre, kényszerítik a kisebbségre. Tovább pedig megint csak igazad van: e zsákba futás, e "párt is, meg nem is párt" identitás olyan helyzetekbe kényszeríti bele a kisebbséget, amelyekben nehéz helyes válaszokat megfogalmazni.

Nézzünk csak végig a romániai pártokon: jól látható, hogy az ideológia mentén való szerveződés látszat, máz csupán és egyik sem képes leképezni egy-egy társadalmi osztály, réteg, csoport sajátos érdekeit - annál inkább bizonyos, nehezen meghatározható érdekcsoportok viszonyát a hatalomhoz. Ebbe a táncrendbe kell beállnia a romániai magyarság szervezetének is, ha azt akarja, hogy egyáltalán labdába rúghasson. Én magam és még nagyon sokan - egyáltalán nem örülünk neki. Ezért, ha lehet, légy valamivel elnézőbb e tekintetben, s talán mégis létezik másfajta kiút is ebből a kutyaszorítóból.

Baráti üdvözlettel:

Cseke Gábor

Válasz az identitásról...

Íme, egy olyan terület, amelyen látszólag nem értünk egyet. Azt írod:

«Érintesz viszont egy olyan kérdést is, amiben úgy érzem, egyelőre más a felfogásunk. És ez a romániai magyarság politikai szerveződése, képviselete. A Te szemedben az RMDSZ mint gyűjtőszervezet (párt) megléte politikai fiaskó, mondván, hogy a kisebbségi népközösségek is ugyanúgy elsősorban társadalmilag rétegződnek és ez meghatározóbb minden etnikai szempontnál. Azt gyanítom, ha magam is többségi lennék, valószínű én is így gondolnám, de mert kisebbségi vagyok, a kisebbségi léthelyzetben eltöltött közel száz esztendő tapasztalata arra figyelmeztet: mindaddig kell lennie egy erős és szavát a politikában egységesen hallató szervező erőnek, amely a tényleges kisebbségi érdekek mentén működik. A baj tehát esetünkben, meglátásom szerint, nem az RMDSZ-szel van, mert ő csak alkalmazkodik ahhoz az eredendően fonák helyzethez, amit a rendszerváltás óta számára az érdekérvényesítéshez teremtettek. Románia mai politikai berendezkedése ugyanis elismeri a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek létezését és szerepét, ugyanakkor politikai súlyukat csak akkor fogadja el partnerként, ha a kisebbség aláveti magát a politikai pártszerveződés többségi rendszabályainak. A Dimitrie Cantemir emlegette "struccteve" állapotot tehát eleve már maguk a törvényes előírások hívják életre, kényszerítik a kisebbségre. Tovább pedig megint csak igazad van: e zsákba futás, e "párt is, meg nem is párt" identitás olyan helyzetekbe kényszeríti bele a kisebbséget, amelyekben nehéz helyes válaszokat megfogalmazni.

Nézzünk csak végig a romániai pártokon: jól látható, hogy az ideológia mentén való szerveződés látszat, máz csupán és egyik sem képes leképezni egy-egy társadalmi osztály, réteg, csoport sajátos érdekeit - annál inkább bizonyos, nehezen meghatározható érdekcsoportok viszonyát a hatalomhoz. Ebbe a táncrendbe kell beállnia a romániai magyarság szervezetének is, ha azt akarja, hogy egyáltalán labdába rúghasson. Én magam és még nagyon sokan - egyáltalán nem örülünk neki. Ezért, ha lehet, légy valamivel elnézőbb e tekintetben, s talán mégis létezik másfajta kiút is ebből a kutyaszorítóból.»

Véleménykülönbözőségünk csupán látszólagos. Lényegében egyetértünk. Csak az időzítés távlataiban különböznek. Tökéletesen igazad van a magyarok etnikai képviselete és a románok látszólag ideologikus pártképviselete közti viszony elemzésében. E képviseletet magam is ellenzem és helyében a Constantin Cojocaru kezdeményezte Néppárt típusú alakulatot támogatnék. Azt hiszem, érdemes volna belenézned elemzéseibe, s még inkább lefordítanod szövegeiből néhány passzust, hogy bemutathassuk véleménycserénk esetleges olvasóinak is.

De a román politikai reform, akárcsak a romániai élet erkölcsi és gazdasági megtisztulása, amely egyaránt érdekli a románokat és a magyarokat, nem jöhet létre, ha e pártokba szerveződött tolvajbandákat a magyarok az RMDSZ révén támogatják, az azonnali vagy középtávú közösségi érdekek nevében. Lépjünk tovább a konfederációra vonatkozó távlatok terve alapján. Az RMDSZ megőrizheti kulturális cselekvőkészségét, de más szövetséget kell keresnie, ahogyan azt Brüsszelben már meg is tette. Az EU-csapdából való szabadulás és a kelet-európai, balkáni és kaukázusi Központi Szövetség felé tájékozódás, amiről már írtam, nem lehetséges a Nagy-Románia, a Polgári Magyar Párt vagy az RMDSZ-típusú - valamennyi etnikai párt - révén, bár közöttük politikai erő és vehemencia terén különbségek vannak.

Amúgy folytatom a visszhangok, sajtóadalékok gyűjtését és szervezését. És főként a párbeszédünket. Hamarosan jelentkezem. Szeretettel és megbecsüléssel:

Dan Culcer