A város-nyilvánosság és a falurombolás

Mintegy napra pontosan harminc éve, 1988-ban jelent meg az a kötet, melyben a korszakra jellemző román pártnacionalizmus és kisebbségellenesség életteli lenyomataként nem napi sajtóhíreket, pártutasításokat vagy szamizdat forrásokat gyűjtöttem össze, hanem kézbe vettem a hazai „vissza Erdélyt!” harsányságok mögötti látványvilágot, mely a legelismertebb folyóirat hasábjain a városok helyzetéről szólt, s mintegy harminc évfolyam átlapozásán túl további forrásműveket is, melyekből összeírtam az erdélyi várospolitikai világ tündökléseit és bukásait. E kötet az Adatbank, Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából (s elsősorban Bárdi Nándor segítsége alapján) immár digitalizált változatban is teljes egészében elérhető.¹ Épp ez okból alább nem is törekszem többre, mint témafelvezetésre, a Korunk és a városépítési—városrendezési célrendszerek diszharmóniáinak jelzésére, egyúttal egy korántsem végleg elmúlt problematika „retrójára”.

Az alábbi írás nem valami szimpla „magyar—magyar” Erdély-kampány terméke, sőt, annak épp ellentéte sok téren. Nem is hősköltemény vagy kritikai ópusz, hanem tétova feltárás lenyomata. Dilemmák egy dilemmáról. A mintegy hetven oldalba tömörített szemle már csak azért sem korszakos kampány terméke, (s innentől maga a kötet szövege következik, apróbb tisztázó húzásokkal vagy kiadói—nyomtatási nehézségek kerülésével!!) hanem hosszas aprómunkáé, mert a benne foglalt dolgozat egy kelet-európai várostípusokat rendszerező kutatás háttértanulmánya. Nem vitaanyag tehát, bár nyilván vitatható itt-ott, s nem is kiáltvány, bár remélhetően sokakhoz szólhat majd. Műfaját tekintve talán leginkább szociológiai szempontú sajtóelemzésnek nevezhető: a romániai magyar nemzetiség helyzetváltozásának tükreként lapoztam végig a rangos és építő hagyományú Korunk folyóirat 1957-től újrainduló számait, 1986 decemberéig. Dolgozatom tehát nem ma készült, s az eltelt másfél² esztendő alatt sok minden történhetett, amire talán nem terjedhetett ki a figyelmem, vagy amit utólag, „beteljesült jóslatként” beleírni már nem lenne sportszerű. Itt nem csupán arra gondolok, hogy javulhatott vagy rosszab­bod­hatott a romániai kisebbségek léthelyzete, hogy számszerűen szinte évente duplájára nőtt a Romániából kivándorló és Magyarországon letelepedési engedélyt kérők száma (1985 = 1709, 1986 = 3284, 1987 = 6499), vagy hogy fokozódott a magyar nemzetiségnek Románia határain belüli szétszóródása, tehát módosultak a helyi lakosság etnikai létszámarányai is stb., hanem azt gondolom, hogy készülhetett Románia válsághelyzetéről esetleg több nyugati elem­zés is, amelyben az általam vizsgált folyamatról van szó. Ilyeneket egyelőre nem isme­rek, de olvashattam egy szerzői munkaközösség alapos dolgozatát, mely a romániai magyar kisebbségről készült és vitára került a Jurta Színházbeli Magyar Demokrata Fórumon, 1988. március 6-án (Joó Rudolf et. társai, 1988).³

Itt kell megjegyeznem: nem vagyok nemzetiségkutató, sem hungarológus, sem törté­nész. Szociológus vagyok, akit a társadalmi folyamatok mögöttesei, eredői, okai és emberi következményei izgatnak, s akit a romániai helyzetkép elsősorban a helyi társadalmak közösségi élete és az etnikai tudat szabadság-feltételei szempontjából érdekel. Ezért, bár eredeti írásom szociológiai szárazságát néhol publicisztikusabb fordulatokkal próbáltam „fogyaszthatóbbá” tenni e kötet kiadása előtt, az eltelt másfél év alatt nem törekedtem olyasfajta aktualizálásra, mely elemzésemet a „buldózerpolitika” mai konkrétumaihoz köti. Az olvasó tehát egy „tegnapi” munkát vesz kézbe, melyből kiderül, mennyire nem a hírlapi kampányok és az utcai szórólapok szintjén „aktuális” a települések fölszámolásának politikája és az ellene kelt nemzetközi tiltakozás. Tudomásul kell vennünk, hogy minden látszat ellenére sem a magyar, sem a román, sem a nemzetközi tudományosságot nem érhették váratlanul a tavaszi események, s éppígy a politikai vezető köröket sem, hiszen az előzmények, a mozgás­irányok háttere és összefüggésrendje régóta tartó folyamattal magyarázható. Ez év tavaszán (1988), e folyamat „végpontján”, a leomló székelykapuk rémképét látva, elemi erővel indult az a jobbára spontán fölháborodás, amelynek nincs rálátása az előzményekre, s ezért olyan feszültségeket hordoz, melyek a politikusok mulasztásait, a több évtizedes ráhatás- és meg­egye­zésképtelenség bűnét szikráztatják föl, anélkül, hogy „rendszertipikus” jelenséget látnának meg a romániai eseményekben, s a tervbe vett 8000 falu letarolása mellé fölidéznék a hazai területrendezési—településfejlesztő szándékokat is. Könyvemben ezért – a Korunk cikkeinek értelmezéstechnikai nehézségeivel birkózva, a romániai magyarságot érintő urbani­zá­lódási folyamat problémáinak részletezésére koncentrálva – vázlatosan kitérek néhány olyan kérdésre is, mely a kelet-európai régió urbanizációs sajátosságait érinti. Felfogásom szerint ugyanis a környező országok településfejlődési trendje jellemző hasonlóságokat mutat: a terü­le­ti és települési autonómiák szabadság-feltételeit korlátozza (valamelyest eltérő módon) minden szocializmust építő ország. Pedig a demokratikus hatalomgyakorlásnak ez az egyik legfőbb próbaköve a modernizálódás folyamatában (A.GERGELY András 1988a, 1988b, 1988c).

Az általam földolgozott cikkek elsősorban a Korunk és a Korunk Évkönyvek település­politikai, urbanisztikai, társadalom-néprajzi, közigazgatási és szociokulturális témájú írásai voltak, s az én olvasatomban a nemzetiségi léthelyzet és az urbanizálódás igen szorosan összefügg. Lehetségesnek tartom, hogy az Utunk vagy A hét hasábjairól más összegzést adhatnék, mint ahogy a (lényegében elérhetetlen és ellenőrizhetetlen) statisztikák vagy a szokásnéprajzi munkák elemzése is kínálhat esetleg más összképet, de mindezek átvizsgálása és összevetése engem már meghaladó, tudományos team-et igénylő feladat. De mert a tanul­mányomhoz olvasott mintegy kétszáz folyóiratcikk csupán mozaikos, több ponton hiányos tablóvá állt össze, kiegészítésük kedvéért (illetve az árnyaltabb folyamatábra megrajzolása céljából) fölhasználtam számos szakkönyvet, amelyek többsége ugyancsak Romániában jelent meg, ottani adatokat használ, tehát nem mondható róluk, hogy „irredenta”, románellenes vagy szocializmus-ellenes nyugati forrásokból építkeznek, vagy „átkos imperialista”, „magyar sovi­niszta” befolyás alá kerültek. Utalok végül néhány nálunk kiadott forrásmunkára is, melyek a nemzetiségi—kisebbségi közérzetre, hogylétre, életminőségre, kultúrára irányítják a figyelmet, tehát szociológiai értelemben kerekebbé teszik az etnikai vagy urbanisztikai kérdés­kört. De mindezekkel együtt sem hiszem, hogy minden, a tárgyra vonatkozó forrást kimerí­tően földolgoztam, úgyhogy kérem az olvasót: tekintse munkámat csupán újabb indítás­nak a kisebbségi magyarság problematikájának alaposabb megismerése felé.

Célom nem a föllebbezhetetlen tudományoskodás volt, hanem az értelmező, számot vető első közelítés, és főleg a megértés segítésére.

A KORUNK ÉS AZ ÉRTELMEZÉSI NEHÉZSÉGEK

Az urbanizálódás gazdasági—társadalmi gondjaiból a Korunk 1957 óta újra megjelenő számaiban és a Korunk Évkönyvekben csupán töredékek láttak napvilágot. E ritkás mozaikból aligha könnyű reprezentatív keresztmetszetet készíteni. Az etnikai csoportok kérdéseinek tudományos (és nemcsak politikus) tárgyalása pedig, ha lehet, még ennél is ösztövérebb. Mindazonáltal a publicisztikai anyag és a szakcikkek tömege egy következetesen erőltetett iparosítás és mesterséges városiasítás jelenség-együtteséről árulkodik. Ennek a folyamatnak történeti és szociológiai pikantériája éppen az, hogy a városlakók /jelentős/ hányada már a két világháború között is magyar nemzetiségű volt, tehát aligha volt különösebben érdekelt az ilyen típusú „modernizálódásban”.

A második világháború után az európai régió szocialista országaiban nagyjából egy időben zajlott le a mezőgazdasági tulajdonviszony-változás, a kollektivizálás és az agrár-munkaerőfelesleg kialakulása. Románia társadalmi és gazdasági átalakulása már a negyvenes évektől centripetális erővel terelte főként a falusi munkaerőt a viszonylag fejlett, „városia­so­dott” központokba. Az ipari koncentráció során létrejött, „csinált” városokban, illetve a történelmi városok külső övezeteiben egy gyökértelen, keverék, jövevény társadalom alakult ki. E népességtömeg a maga hozott, és letelepedéskor összeadódó hátrányaival évtizedekig átláthatatlan eleggyé állt össze, valamiféle rejtett szerkezetű munkaerő-masszává szervező­dött. (EGYED Péter szerk. 1984.)

Erről a megkésett és erőltetett, negatív hatásaiban is jelentős „modernizációs” útról min­den Korunk-évfolyamban akad néhány kitűnő írás. A romániai szociológiai és társadalom­néprajzi kutatások több kisebb hullámban indulhattak a társadalmi változások földerítésére, függően a politikai—gazdasági helyzettől, az egyetemek, laboratóriumok, kutatócsoportok támo­gatottságától - vagy tiltottságától. A kutatások tapasztalataiból származó publikációkat nemegyszer terjedelmi és minőségi szempontból is meghaladják a monografikus „kis vizs­gálatok”, egyszemélyes és nem hivatásosaktól származó munkák. E törekvések fölkarolását jobbára a folyóiratok szerkesztőségei vállalták, ámbár bizonyos időszakokban a Kriterion önálló kötetekben adhatta ki a nyilvánosságra érett dolgozatokat. A Korunk oldalain azonban kampányszerűnek tűnő szeszélyességgel jelennek meg életmód-kutatások beszámolói, sta­tisztikai elemzések, demográfiai közlemények, építészeti vagy lakásgazdálkodási tervezetek, folklorisztikai gyűjtések, tematikus viták és riportok, melyek témánk szempontjából fontosak. Egy-egy Korunk-szám azonban, még ha olykor „problémafeszegető” írás szerepel is benne, felszínes olvasatban igen biztató összképet mutat a magyar kisebbség helyzetéről. Úgyszintén harmonikus képet kapunk a romániai városfejlődés folyamatáról, a települések kapcsolatáról, a közösségi kultúra intézményeiről, az élethelyzetet váltó társadalmi csoportok beilleszke­déséről, az állami és politikai gondoskodás felelősségteljességéről, s folytathatnám a sort. A Korunk cikkeinek értelmezéséhez, lényegük megtalálásához, illetve „rejtett dimenzióik” fölismeréséhez ún. kvalitatív, „lágy” módszerek fölhasználására, a másodelemzés, az össze­hasonlítások, a kommentálás, az értékelés, a tartalomelemzés alkalmazására van szükség. A felszínes és a „kódokat” megfejtő olvasat így más-más összképet ad, s ebbe mindenkor bele kell számítanunk a folyamatosan érvényesülő hivatalos irányítást, a cenzoriális ellenőrzést, a pártos kritikát, illetve pártfelügyeletet is. A túl pozitív összkép, amely a gondokat csak el­nagyolva jelzi, vagy csak úgy, mintha azok leküzdése könnyű és tervszerű lenne, nem írható egyértelműen a cikkírók, a korfelfogás vagy a Korunk szerkesztőinek számlájára sem. Más, ma még kellően nem ismert okai is lehetnek ennek. Ugyanakkor az is igaz, hogy a mélyebb összefüggések vagy jobban látszanak két—három évtized távlatából, vagy téves ítéletekre vezethetnek. Az elemzőnek folyamatosan tartózkodnia kell a zord kritikától, midőn alkotói pálfordulások, megalkuvások nyomaira akad a Korunk oldalain, s tapasztalja, milyen szépen elválik a tabu-témákat tisztelő szerzők tömege a rejtjelezett, elmosódottan óvatos kételyeket hangoztatóktól.

Témánk szempontjából mindenekelőtt az a szembeszökő, hogy a romániai magyar tudományosság (s főként a társadalomtudományi gondolkodás) jeles folyóiratának harminc évfolyama is kevés volt ahhoz, hogy az „urbanizálódás” fogalmát akár egyetlen szerző, akár egyetlen rövid mondatban pontosan meghatározta volna. Közelítések, értelmezések megjelen­tek ugyan, de mintha a fogalmat mindenki egy közismert, egyetemes jelentésű értelemben használná, holott az urbanisztika történetében több tucat érvényes definíció forog közkézen. Olvasható néhány írás, mely a Nyugat vagy az USA „tőkés városairól”, emberellenessé fajult urbanisztikai folyamatairól, vagy egy-egy jelesebb építész-egyéniség munkásságáról szól, s eközben az urbanizáció néhány nyugati meghatározását is fölidézi, de a Korunk szerzői nem igyekeznek használt fogalmaikat a maguk nézőpontjából tisztázni. Érthető ez, ha idevesszük, hogy a Bukaresti Egyetem szociológiai laboratóriuma csak 1965-ben alakulhatott meg, de a kortárs szerint hosszú időbe telt, míg a „házalóktól”, „álmarxistáktól”, „dogmatikus korlátai­tól” úgymond megszabadult e tudomány, s csak a hetvenes évek derekától segíthették folyó­iratok és kiadványsorozatok a steril módszertanon és elméleten túli empirikus kutatást (BALÁZS Sándor, 1976). S minthogy a Korunk szerzői a tudomány lehetőségeitől és nyilvá­nosságától is függtek, nem csodálkozhatunk azon, hogy a gazdasági átalakulás fő vonulatát, az iparosodást kísérő praktikus vizsgálatok mögött kissé elmaradt a városiasodást elemző feltárások sora. Mindez részben magyarázza és menti azt, hogy az első másfél—két évtized (1957–1977) publikációiban egy fiktív és elvont városfogalom szerepel, s szinte máris meg­valósultnak tekintik a „szocialista városokat”, lakóikkal és lakossági szükségleteikkel együtt. E teleologikus szociológiai valóság valódi tényeit kutatva az elemző rákényszerül, hogy olyan írásokat is figyelembe vegyen – s ez a publikációk több mint felére érvényes –, amelyek éppen csak érintőlegesen foglalkoznak urbanisztikai kérdésekkel. Ezek az írások a legkevésbé sem várostörténeti, településszociológiai vagy városantropológiai szempontúak: karakterük, stílusuk lényege a hírhozatal, a tudósítás, az ismeretközlés, illetve (lévén a Korunk „a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács” folyóirata) leginkább a tudatosítás, vagy még pontosabban a nevelésszempontú meggyőzés. Témájuktól majdnem függetlenül, e cikkek leg­főbb célja a romániai fejlődés bemutatása az uralkodó ideológiai célok gyakorlati sikerének biztosítására, illetve bizonyítására. Az ötvenes évek végétől a hetvenes évek közepéig a legtöbb írást a monografikusnak mondható, „fejlődési” eredményeket áttekintő vállalás jellemzi. Java részük jószerivel egybecsengő hangon illusztrálja, milyen bölcsek a közpon­tilag előírt területrendezési vagy területi-politikai döntések, s íme, akárhová megyünk az országban, minden helyi közösség vagy nagyobb térség élő valóságában is „bizonyítást nyernek a tervek”. Úgy tűnik e cikkekből, mintha a végrehajtási tervekben előirányzott „optimális” fejlődési célok valami monumentális, össztársadalmi érdekké állnának össze, melyet nehéz nem igazolva látni a történelmi és statisztikai illusztrációk mögött. Az olykor meg-megfoganó viták, a társadalom- és önismeretre törekvő esszéisztikus írások ennél már valamivel többet érzékeltetnek az életmódváltás, a közösségi konfliktusok, a lakásellátás, a városépítészeti vagy a területfejlesztési feszültségek gondjaiból, ám ezekbe több ideológiai meggyőző szándék, illetve olykor manipuláció is inkább kerül, mint a tényközlő írásokba.

Legyen szabad itt egy-két példával élni. A mai olvasó bizonyára el tudja képzelni, milyen várakozással tekinthetett az elismertetéséért küzdő romániai magyarság a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása és fejlődése elé. Az ötvenes évek végén kelt írások még hozsannázó hangulatban számolnak be az önállóság pompás látszataival fölvirágozott MAT gyarapodásáról. A „fokozódó osztályharc” keretei között végbemenő leszámolások, a román pártvezetés belső küzdelmei, a koncepciós perek és a gazdasági lázálmok első nagy szakaszán túl hihetőnek tűnhetett a „kompakt székely-magyar lakosság lakta terület”, az „autonóm köz­igazgatási vezetőség” létrehozásában rejlő nagy lehetőség, s főleg, hogy mindezt az 1952. szeptember 24-i új alkotmány garantálta (19—21. szakasz). Ma már világosabban látszik, hogy e hatalmi gesztus mintája az 1936-os sztálini alkotmány volt, s hogy a MAT-ba ígért székely­földi tanítók helyett, a kétnyelvűség helyett és a tervszerű gazdaságfejlesztés helyett inkább a központi államhatalom szándékait közvetíteni és végrehajtani köteles új közigazgatási egység jött létre, nem pedig autonómiával bíró területi intézményrendszer. S miközben fél évvel a MAT határainak meghúzása után Gheorghe Gheorghiu-Dej bejelentette, hogy Romániában megoldották a nemzetiségi kérdést, addig a MAT-ban a romániai magyarságnak csupán egyharmada kapott életteret (1948-ban a népszámlálás szerint Romániában 1.499.851 magyar élt, az ország lakosságának 9,4%-a, a MAT-ban pedig 539.669 magyar kapott „hazát” a párt lenini—sztálini nemzetiségi politikájának jóvoltából). A feszítésnek és a lazításnak a bel­poli­ti­kában uralkodó taktikája, a kulturális és oktatási intézmények összevonása, a román hivatalos nyelv elsőbbségének kinyilvánítása, a Magyar Népi Szövetség és a Nemzetiségi Minisztérium leépítése, a kétnyelvű feliratok eltüntetése, közben pedig a megszüntetésre ítélt csángó ma­gyar iskolák némelyikének meghagyása, az elrománosítási akciók helyenkénti felfüggesztése, majd Kós Károly és Tamási Áron köteteinek megjelentetése párhuzamos folyamatok voltak (LIPCSEI Ildikó, 1987). Alig akadt olyan legény, aki ezek után társadalomkutatóként vagy publicistaként biztosan eligazodott és kritikai szociológiát kezdett. Önvédelemből és párt­cenzurális okok miatt is tanácsosabb volt folyamatosan tervekről, reményekről, vagy egy „odaföntről” már megígért villanyerőmű fontosságáról cikkezni, abból kevesebb gond szár­maz­hatott.

Vegyünk még konkrétabb példát: Kós Károly mindjárt az újrainduló Korunkban cikket közölt a lakás- és lakóházépítési problémákról. Problémákról (!) ír: nem ismerik a népesség­szaporulat és a lakossági lakásigények számadatait, évről évre csökken a lakás-alapterület, lógnak a munkások, közömbösek a hivatalok, évtizede fogy az igénybevehető lakterület, túl­teng az adminisztráció, gyönge a munkavezetés, folyik az anyagpazarlás, felelősök nincsenek – vélekedik városlakosként és gyakorlati építészként. Közben a nyugati burzsoázia egyes városaiban évszázada problémás lakáshelyzettel, a városok évtizedek óta megoldatlan lakás­ügyeivel, az államgazdaság érdekében szükségszerűen földuzzasztott népességű városok financiális gondjaival menti föl magát a „parttalan” kritikusság bűne alól. Írásában emelet-ráépítéseket, restaurálást, a régi házak megmentését veti föl „ötletszerűen”. Tehát óvatos­kodik, szinte fölmenti a kormányt: ennyit tehet, a lakás mindenhol gond, különben is épül az ország, a civilizálódás lassú folyamat. Ha hozzáolvasom a pártfőtitkár (1956. XII. 16-án, a MAT pártkonferenciáján elhangzott) dörgedelmeit, melyek szerint a magyarok mindent a kormánytól várnak, nem keresik a helyi erőforrások jobb kihasználását, s egyáltalán: az egész romániai magyarság revizionista (LIPCSEI Ildikó, 1987), akkor Kós Károly roppant óvatos is, meg kritikus is. De ha az 1957. nyár eleji pereket ideveszem, melyek vádlottainak zöme magyar volt, akkor egyenesen forradalmár! Két évtizeddel később azonban, urbanisztikai problémák után kutatva, már éppen csak észreveszem írását, annyira belesimul a korszak publicisztikájában, viszont adataiból alig tudok valamit fölhasználni, inkább tónusa árulkodó és értelmezést igénylő.

Ennyit röviden a társadalmi érdek, a problémaföltárás és a szakszerű publicisztika „meg­dolgozottságáról”, hiteléről.

Kicsit jobban szétnézve a témánkat érintő cikkek anyagában, mégis figyelmet érdemlő, mennyi távolságtartó és felszínesen használt fogalom épült beléjük. Az írások többsége például agrárreform és a gyorsított iparosítási folyamat során városba vándorolt népességet különösebb gond nélkül úgy kezeli, mint egységes, sőt közösséggé összeállt lakosságot. Mintha bizony a „csinált városok”, és a naptár szerinti időpontra kollektivizált falvak mene­kült népessége egyértelműen és sebtiben közösségi életet élő, egymással kölcsönviszonyba kerülő, strukturált helyi társadalommá, önálló életegységgé szerveződött volna. (Ennek elegáns ellenpéldái találhatók az 1984-ben megjelent Változó Valóság városkutatási dolgo­zatai között). A hetvenes évek derekán azonban már napvilágot lát a Korunk hasábjain néhány fontos dolgozat, elsősorban a népességmozgás, a munkahelyi gondok, a családon belüli kapcsolatok témaköreiből, melyekben már árnyaltabb a városokba költözők képe, de az ötvenes—hatvanas évek cikkeinek többségében a „szocialista” város és a városi életmód úgy jelenik meg, mint a feudalizmusból ittmaradt falutelepülés meghaladott formája. A nem-városi életmódot ezek a tanulmányok és cikkek fejlettségi szempontból a városi kultúra alá sorolják, s hogy az összkép szebb legyen, könnyedén eltekintenek a városiság minden hibájától, hátrányától és „szervi” betegségétől. Nem érzékeltetik az életmódváltozás, a kapcsolatvesztés, az értékrendválság, a szocializációs gondok, az elszegényedés és elgyökér­telenedés, a városkörnyéki ingázás, az adaptálódási—beilleszkedési zavarok, a tradícióvesztés nehézség-tömegét – ez pedig kissé valószerűtlen összképet /valóság-víziót/ eredményez, melyben a tudatosnak tetsző (avagy kényszerű?) elvtelen szépítés uralkodik. Jeles szerzők cikkei olvashatók például az ötvenes évek végén, melyek a nemzetközi építészeti kísérletként keletkezett – és világszerte sok vitát provokáló – nyugat-berlini Hansa-városrész esztétikai vagy funkcionális tévedéseiről bölcselkednek, s emellett vastagon dicsérik, sőt példaként állítják a romániai várostervezők elé a szovjet mintájú lakótelepet, mint ideálisan szocialista és közösségi megoldást, amelyet a kapitalista érdek és a lakás- vagy telekspekuláció sem terhel, tehát eszményinek mondható. S e felszínes, túlpolitizált „funkcionális” kritikák töme­gesen jelennek meg az ötvenes—hatvanas évek fordulóján, tárgyi elemek, konkrétumok nélkül, általános tanulságokat szónokolva. Ha például a városba költöző parasztról értekeznek, aki nem tud „viselkedni” az emberek közt, nem képes megszokni a feszített munkatempót, mert életét addig más időbeosztás és kényelmes munkaritmus szabályozta, ezért „lóg” a munka­helyén, lazsál, sőt lakótelepére hazatérve „elszemélytelenedik”, „nem mutat társadalmi akti­vitást”, beletörődik kulturális hátrányaiba... stb., vagyis ha olykor emberközelibb életmód­képet rajzolnak ez írások, akkor sem különböztetnek meg kulturális szokásokat, hozott hagyományokat, beilleszkedési képességeket, ízlés- és értékrendszeri sajátosságokat, nem számolnak a szóbanforgó városok történeti vagy termelési szerkezetével, intézmény­rendsze­rével, a mobil népesség szokásaival, a szegregálódás szociológiai okaival, a városi folklór működésmódjával stb. Tehát még amikor „közelképet” akarnak adni, akkor is inkább madártávlati, kívül- és felülnézeti képet kapunk.

A köznapi élmények szintjén persze igazuk lehet a cikkíróknak (hisz nem állították írásaikról, hogy szociológiai szakmunkák), sőt, a vidékiek városokat elárasztó tömegének zavaró tényeit még „fölemlegetni” sem volt tán bátortalan gesztus akkoriban. (Így volt ez a korabeli sajtóban Magyarországon is). De abban a folyóiratban, ahol rendszeres a fejlődés-hozsannázó, az iparfejlesztésnek és városiasításnak tapsikoló lelkendezés, kissé hamisnak tűnik az ilyesféle társadalomkép. Illetve: az RMP III. kongresszusán (1960) az iparosítás következetes végrehajtásáról, a kollektivizálás befejezéséről, a falusi elvándorlás serkenté­sé­ről, ugyanakkor a mezőgazdaság termelékenységének növeléséről szóló határozatok születtek, melyek igencsak kettős fénybe helyezik a szóbanforgó cikkeket: a párt nevében és ellene egyaránt szól(hat)nak – filológus legyen, aki megfejti, voltaképpen mi rejlik bennük.

Amit e példákkal illusztrálni szeretnék, az nem más, mint az értelmezés nehézsége. Ez már kétségtelenül az utókor felelőssége; hisz a kortársak, benne élvén az eseményekben, talán jobban, talán tanácstalanabbul oldották meg e talányokat, de míg nem kapunk tőlük vissza­tekintő helyzetképet, addig is magyarázatot kell keresnünk. Lehetséges, hogy a támogatás és tiltás korhangulatában semmivel sem volt könnyebb eligazodni, mint utólag számolgatni hatalmi döntések, csoportérdekek és megnyilvánulások súlyegyenét.

A cikkek vagy a szerzők (és érdekeik, céljaik) minősítése helyett így inkább a szá­munk­ra hasznos közléseket kerestem. Meg kell állapítanom, hogy még a hatvanas években is túlteng a Korunk cikkeiben a közműveltség terjesztésének szándéka, ami a sokrétű, tudomá­nyos megközelítéstől igen távol áll. Ha egyik-másik tanulmány eljut a lakás- vagy lakótéri funkciók változatainak leíró ismertetéséig, a térhasználat és a lakásbútorozás részlet­kérdé­seiig, akkor sem tartalmaz a viselkedésformákról, a hétköznapi (életviteli) szokásokról, a szociokulturális különbségekről és kisközösségi normákról semmiféle olyan információt, amilyet a tíz évvel későbbi cikkek már bőséggel. Furcsa az is, hogy miközben az emberi viselkedés- és mozgásformák változatairól általánosságban sokan vélekednek így-úgy, a városi népélet eseményei, az emberek boldogulásának köznapi keretei, a személyiség rangja és közérzete úgyszólván bele sem kerül a cikkekbe (hacsak nem filozófiai sterilitásban, vagy a hatósági rendeletek nyelvén, mintha nem élőlényekről, hanem dolgokról értekeznének). Itt is meg kell jegyeznem: lehetséges, hogy ezek a szaktanulmány-stílusú írások csupán az én vára­ko­zásomtól maradtak el, s közben pedig a romániai magyar szellemi önvédelem és önmeg­őrzés eszközei voltak, afféle „virágnyelven” írt kétségbeesések vagy lelkesítő eposzok, melyekhez az én urbanisztikai és közösségkereső „antennám” már nem elég érzékeny. De mégsem vehetem csak magamra az utókor értetlenségének bűnét, ha ezekben az ismeretközlő cikkekben majdnem evidenciaként jelenik meg a paraszti kultúra csökevényes, elmaradott volta, amelytől elszakadva – az eredendő hátrányos helyzetből rögtön a „polgárosult” létbe ugorhat(na) át mindenki, aki a beletörődés és alkalmazkodás állampolgári kötelezettségeit vállalja. A városba költözésnek ez az „adományjellege” hűbérviszonyt és (hatalmi) kiszol­gáltatottságot jelez; ezért számomra ellenszenves a publicista, aki e „jótéteményért” a hálátlan parasztot és „kulturálatlanságát” ostorozza. Mindezt abban az Erdélyben és abban a folyó­iratban, amelynek kulturális hagyományára okkal büszke a magyarság.

Ilyesmi persze még csak „szépséghiba” volna e publikációkban – melyek ugyan szak­cikkeknek látszanak, de igazából nem azok –, ha igennel felelhetnénk arra a kérdésre: végül is dokumentálják-e az újat, a városi (urbanizált, urbánus) társadalommá fejlődést? De ezt jobbára nem teszik. A történelmi városok vagy az új települések változási szakaszai közül éppen a jövevény népesség jellegadó megnyilvánulásait, a megtelepedés korszakát, a kiépülés ritmusát, a kultúrák találkozását, az együttélés részletkérdéseit, a térbelakás módját hagyják figyelmen kívül ezek az írások. Holott nyilvánvalóan minden embercsoport megteremti a maga (saját) folklórját, életre kelti tradícióit, kiépíti az egymásközti kommunikáció formáit, kialakítja az alkalmazkodások és helyzettudatok változatait, létrehozza a sajátos nyilvá­nos­ságot, a szavak és szokások jelentésterét, próbára teszi nevelési elveit, világképeit, összeveti érdek- és értékrendszerét – miként e jelenségekről a hetvenes évek tanulmányai már be is számolnak. Hiányzik az ötvenes—hatvanas évek cikkeiből a folyamatok nyomonkövetése, a széttekintés és összehasonlítás módszere is. Ha „modern építészeti” normák szerinti terve­zés­ről szól egy cikk (pl. lakóházak és funkcionális környezetük kialakításáról), akkor rendszerint kimarad belőle a régi városképhez illeszkedő formák tárgyalása és az új ipari környezethez szükséges kulturális „övezet” figyelembevétele (pl. közművelődési vagy hitéleti fórumok igénye, sportolási vagy kikapcsolódási terek stb.), s legyen bár szaktanulmány, nem kerül sor mindennek történetiségbe ágyazására, összevetve tapasztalati előzményekkel.

Lehetne talán mindeme hiányokat egyenest a cenzúra, a szaktudomány fogyatékossága vagy az akkori jelenben élők távlathiányának számlájára írni – de nem csupán erről van itt szó. A Korunk második, 1957-től induló korszaka talán üdítő lehetőséget jelentett a romániai magyarság kulturális helyzettudatának erősítésében, ám a lap nyilvánvalóan nem vállalhatta a társadalomtudományok minden ágának fölkarolását. Érdemes lenne egyszer összevetni a Korunk társadalomtudományi publikációit a megfelelő korszak szaktudományi kiadványaival – de ezek román nyelvűek, számomra nem hozzáférhetők, s vállalkozásom csak a Korunkra szólt most, így nem elemeztem őket. Tudomásom szerint a Korunkkal foglalkozó kutatók sem tették meg ezt az összehasonlítást, de írásaikból megbizonyosodhat az olvasó arról, hogy nem véletlenül esett választásom a Korunkra: szám szerint a legtöbb néprajzi, szociológiai, urba­nisztikai, antropológiai tárgyú, tudományos igényű tanulmány itt jelent meg magyar nyelven Romániában, s a Korunk első korszaka is mély tiszteletre indítja a kutatót. S éppen azért, mert a Korunk a legerőteljesebb a romániai magyarság önismeretének reprezentálásában, számunk­ra is, minden hiányosságával együtt érvényes forrást jelent. Korlátait vagy manipuláltságát legföljebb csak sejthetjük, erről bizonyítékokat szolgáltatnunk egyelőre nehéz. Ha tehát az olvasónak úgy tűnne, hogy igazságtalanul kérem számon a Korunk szerzőin, amiről nem írtak, kérem, írja speciális kereső szempontom számlájára ezt a maximalizmust, tekintse „beavatat­lan” külső szemlélő voltomat, s olvasson bele néhány, itt konkrétan hivatkozott írásba.

Mai szemmel, s bár kiterjedt, de külföldi kutatói érdeklődéssel sem lehet rátalálni a Korunk cikkeiben azokra a mögöttes vezérelvekre, amelyek az ország területi differenciá­lódá­sát meghatározzák. A román vezetés szüntelenül változtatja a kiemelt és a mellőzött övezetek számát és helyét, s az országrészek kölcsönkapcsolatai sem egyértelműek. Arról sem találtam (találhattam) konkrétumokat, hogy a központi vezetés mely tagjai, mikor és miért kezdték erőltetni az agrár és az ipari struktúra súlyeltolódását. E folyamatok alighanem csak a térképet nagyítóval vallató és a párt belső dokumentációjához is hozzáférő történész kutató számára áttekinthetők, de a halandó ember vélekedései, megállapításai szükségképpen esetlegesek..., amitől persze nem okvetlenül érvénytelenek is.

Hiányzik a helyismeret tanúsága: ha „városokról” szólván a szerzők alig külön­böz­tetnek meg egy-egy településen belül mondjuk kertes-falusias, malac- és aprójószág-tartó övezetet a három-négyemeletes szalagházsorokkal tagolt betontömegtől, vagy félig urbanizált gyárvárosrészt a hatszáz éves városközponttól, akkor az olvasó könnyen lépre megy.

Nem találtam továbbá olyan urbanisztikai „jövőképet”, reális hipotézist vagy „város­elméletet”, mely magyarázatot adna a városok számszerű gyarapításán túli értelmes célokra.

Persze érthető ez akkor, ha pusztán az a tény, hogy a Román Munkáspárt főtitkára az ipartelepítés szorgalmazása mellett a lakóházépítésre és a városiasodásra buzdít, már elegendő ahhoz, hogy a következő esztendő új területrendezési törvényrendelettel induljon, aminek következtében a rajonhatárok megváltoznak, Brassó lakossága hirtelen megduplázódik stb. – mivégre kellene akkor bármiféle „elmélet”? S így nem is csoda, hogy a kialakított hosszútávú elképzelések részletezése nélkül is olyan nyilvánvalóságként, evidenciaként van jelen a cikkekben a társadalmi folyamatok harmonikussága, kiegyensúlyozottsága, mintha sehol semmi sem zavarná az urbanizálódás menetét. A látszatharmóniára épülő politikai összképet – ha egyszer párthatározat szabja meg a célokat – nem ronthatja sem az infrastrukturális ellátat­lanság, sem a komforthiány, sem az évi 350.000 ember költözködése az ország határain belül, sem az életmód-, a lakás- és a normaváltás számos apró nyűgje. Ezekről tanulmányt írni, a gondokat szellőztetni nyilván veszélyes lehetett, így ritkán vállalkozott rá néhány szerző. (Nem beszélve a kifejezetten nemzetiségi kérdésekről, melyeket szociológiai problémaként kezelni aligha engedett a politikai cenzúra.) Emiatt azután nemcsak a települések belső rétegzettsége marad titokban a helyi és a külföldi olvasó előtt egyaránt (körülbelül a hetvenes évek végéig), nemcsak hangadó csoportok és érdekeik maradnak rejtve (mindmáig), de arról sem nyerhe­tünk képet, hogy például a külső gazdasági, társadalmi, ideológiai nyomások milyen viszony­ban vannak a konkrét településekkel, hogyan segítik vagy szorítják vissza a helyi energiák mozgását, hogyan hatnak a változás- vagy a megújulás-képességre. Végül is tehát a szám­szerű közlések, a statisztikai adatlobogtatások csupán egy fölülről, adminisztratíve irányított döntésfolyamat és végrehajtási kötelezettség publicisztikus formái, s nem is lehetnek képesek megvilágítani az alternatívákat, nem vázolhatják az asszimilálódási vagy adaptálódási folya­ma­tokat, a spontán növekedéseket sem, nem lehetnek tekintettel a városiasodás árán pusztu­lásnak induló vagy konzerválódó falvak sorsára, nem szólhatnak arról, miként létesülnek az új (és napjainkhoz közeledve egyre inkább románosított) iskolák, s hogyan mállanak szét régi líceumok, főiskolák, kollégiumok, továbbá nem dokumentálhatják azt sem, milyen idővesz­te­séggel, pszichés és családéleti károsodással jár százezrek napi ingázása, munkahelyi „átirányí­tása” vagy munkanélkülisége – és így tovább.

Szeretném, ha kiderülne ebből a bevezetőből, hogy nem a Korunkat vagy szerzőit akarom én csepülni, s nem szociológiai, néprajzi vagy más szakértelmüket óhajtom kétségbe ­vonni. Csupán a nehézségek egy részére utalhattam így is. Nincs itt mód aprólékosan elemez­ni (s tán nem is volnék képes rá), hogy a Korunk harminc évi működése milyen periódusokra osztható, mikor és kiknek kellett megfelelnie a politikai nyomásnak, kik tettek lelki hűség­esküt, kik mentek elébe a kényszerű behódolásnak, vagy kik maradtak tiszták, kik nézték előbb a folyóirat sorsát, mint személyük megítélését, kik látták fontosabbnak a stratégiai tervet a taktikai megoldásoknál, s tettek közírói engedményt egy kulturális intézmény meg­maradása, egy túlélési esélyt biztosító hatalmi gesztus érdekében. Mindez túl is vinne az urbanizációs folyamat elemzésén, meghaladná háttérismeretemet, végső soron (aktuálisan még) kockára tenné tiszteletre méltó alkotók, szakemberek egzisztenciális biztonságát is. S míg az olvasót legfönnebb az ötvenes--hatvanas évek nyelvezete, az ideológiai feltöltöttségű írások lapossága zavarja, vagy kételyei támadnak a közölt adatok pontosságát illetően, s szinte cikkenként érzi a különbséget a szerző asszimiláltságának mértéke szerint, addig a szerzők közvetlen közelből élik át a joghátrányokat, a kisebbségi helyzet bizonytalanságát, a szankciókat, pressziókat, retorziókat.

A romániai magyarság egyik legrangosabb közéleti kiadványát forgatva, három év­tized­nyi anyagát szemlézve is bizonytalan marad számomra, hová sorolhatom helyét és infor­matív értékét. Számos nyilvánvaló ok miatt nem tekinthetem a mi Valóságunk, Társadalom­tudományunk, Forrásunk megfelelőjének, s kár lenne a Békési Élet vagy a Honismeret mellé sorolni, de a Pártélet mellé sem tehető. Nincs is talán olyan önismereti kiadványunk, melyet annyira másként lehet csak olvasni, mint a Korunkat. Én olvasóként elsősorban a megmaradás orgánumának, a túlélés folyóiratának mondanám. Szociológusként viszont elgondolkodtat hírhozó és megtartó szándékának értelme. Mit tehet egy közvetítő fórum, mennyi haszna van, ha minden benne rejlő ismeret annyira méltánylás nélkül marad, amennyire az látható; ha mindaz, ami a Korunkban megjelent, nem segít a „hatalmi tényezőknek” átlátni a pusztulási folyamatot? Románia „várospolitikai” irányelveit az ötvenes évek óta főként az jellemzi, hogy a falut a városhoz közelítő szemlélet jegyében föláldozhatónak vél országrésznyi érdekeket, letarolnivalónak ítél település-ezreket, hogy „cserébe” a korszerűség és európaiság illúzióját, a polgárosodott modern állam csalóka látszatát nyerje. A Korunkban megjelenő írások, melyek az ötvenes évek végétől hosszú ideig alig-alig voltak kritikus hangúak, napjainkban (illetve már a nyolcvanas években) puszta tényközlésekkel is döbbenetes kulturális egyen­lőtlenségekről, infrastrukturális hiányosságokról, identitás-vesztésekről, túlnépesedésről, egy­ké­zésről számolnak be, mint a mániákus városiasítás visszahatásairól. A szociológiai hiteles­ségű, nyilvánosság elé engedett beszámolók olyan válsághelyzetről tanúskodnak, amely kritikán alulivá teszi a még napjainkban is érvényesnek tekintett „település-szisztematizálási” célkitűzéseket, vagyis meghatározott számú népesség falun tartását és mérhetetlen tömegek városba terelését, az ipari munkáslétszám növelését, a nemzetgazdaság termelékenységének fokozott emelését, a lakásigények mennyiségi kielégítését, az acéltermelésben és a nemzet fiatalításában még az USA-t is felülmúló eredmények elérését. S mindezt azért, hogy „a nemzet szellemi felvirágzása és dolgozó- valamint alkotóképességének kibontakozása” már minden tekintetben „a kommunizmus építésének felsőbb szakaszát” hozza közelebb.

Mit tehet hát a Korunk a tartós béke és az etnikai hidegháború e hosszú korszakában?

Meg kell maradnia – ahogy lehet.

A kisebbségi sors és az urbanizációs folyamat kutatásánál megpróbáltam ezt szem előtt tartani. A Korunk szerzői egy történelmi időszak igricei, krónikásai. A városiasítási őrület pedig nem az ő elgondolásuk. Mondhatnám: róluk is, de semmiképp sem ellenük készült elemzésem. Véleményeim, kommentárjaim a Korunk ürügyén korunkról szólnak – az egész­séges változások reményében.

Budapest, 1988. augusztus 27.

1 A digitalizált változat forrása: Bevezetés a romániai magyar társadalomkutatás történetébe

/Adatbank, Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtár, http://adatbank.transindex.ro/impresszum.php/

2 (s azóta már harminc)

3 Ebben a szövegben meghagyom az eredeti textust, de a forrásjelzések pontosításához a teljes kötet szükséges! Itt azonban túlságosan megnövelte volna a terjedelmet…