Előző tanulmányom (A Hármas Körös demonstrációja) margójára a Párizsban élő Dan Culcer barátom fogalmazott meg nemrég néhány olyan nyílt és helyénvaló kérdést, melyek ugyanolyan nyílt választ érdemelnek részemről. És ezzel, továbbá az Atlantisz harangoz c. Reményik-vers átdolgozása kapcsán megejtett üzenetváltásunkkal talán be is indul az a projektünk, amire sok évtizedes ismeretségünk - és ne féljünk a nagy szavaktól: barátságunk - egész ideje alatt készültünk: türelmes, békés beszélgetésünk indulatoktól és gyűlölködésektől szabdalt, megemésztetlen múltunkról.

1.

Azt írod tanulmányodban - így Culcer párizsi levele -, hogy «1910-ben a magyarok öt nagyvárosban (Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár) a lakosság döntő többségét jelentették, s csupán Szebenben és Temesváron éltek kisebbségben; miközben a románok egyetlen nagyvárosban sem érték el az abszolút vagy a relatív többséget.» stb.

Az ilyen és ehhez hasonló passzusokat más szemszögből is érdemes értelmezni. Ha jól tudom, létezett egy régebbi törvénykezés, a XIX. század végéről, vagy talán még korábbról, amely ha csak részben is, de akadályozta a románok letelepedését a nagyvárosokban. Hallottál valamit erről? Franciaországban most nem férek hozzá a régi magyar törvénykezéssel kapcsolatos adatbázisokhoz.

Másrészt a román közigazgatásnak szüksége volt tisztviselőkre. Természetesnek tűnik hát a városi lakosság etnikai arányainak változása.

1917-ben, Szentpéterváron és Moszkvában ugrásszerűen megnőtt a zsidó lakosság száma, mivel a bolsevik tisztviselőket elsősorban ennek az etnikumnak a soraiból toborozták.

Érdekes lenne összehasonlítani egymással az 1920, illetve az 1940 utáni évek ugyanazon városokra vonatkozó adatait. Gondolom, a jelenségek hasonló módon jelentkeztek, ugyanazon jellegű szükségletek okán. Hogyan toborozták akkor a magyar tisztviselőket? Sokan érkeztek-e Magyarországról? Úgy sejtem, igen, mert 1944 után sok magyarországi állampolgár folyamodott hazatelepítésért, mások viszont maradtak, felvéve a román állampolgárságot. Bepillanthattam a marosvásárhelyi prefektúra erre vonatkozó irataiba. Az az Anna néni, akitől én magyarul tanultam, férjével együtt a Dunántúlról érkezett. Amikor pedig meghalt a férje, ő Segesváron telepedett meg és többé nem tért haza. Kolozsváron hunyt el, szüleim adták meg neki a végtisztességet.

Másfelől elképzelhetetlen, hogy egy város lakossága változatlan maradjon, miközben a közigazgatásban dolgozó más etnikumúak beáramlásával párhuzamosan, a helységek ipari fejlődése munkaerő beáramlását is megkövetelte. Érzésem szerint a munkaerőtoborzásnak nem voltak etnikai szempontjai. Mit gondolsz minderről?

Barátsággal

Dan [Culcer]

2.

Kérdéseid nem értek váratlanul - írtam válaszomban -, s csak most jövök zavarba, amikor keresem rájuk a megfelelő választ. De jóelőre leszögezném, hogy mi bármit is tennénk - legalább is magamra nézve ezt érvényesnek érzem -, nem bújhatunk ki irodalmár bőrünkből, s amikor gazdasági, statisztikai, politológiai stb. érveket használunk, akkor tulajdonképpen csak utalhatunk olyan dolgokra, amikről tudomásunk lehet ugyan, de nem vagyunk jártasak bennük.

Ezért döntöttem úgy korábban, hogy inkább csak felmondom mindazt, amit a Cele Trei Crişuri című folyóirat többé-kevésbé szakavatott szerzői a két világháború közötti Erdély demográfiai és társadalmi valóságáról írtak. A dr. Sabin Manuilă által idézett statisztikát a nyolc erdélyi nagyváros lakosságának etnikai összetételéről a magyar hatóságok állították össze, amit aztán ő összevetett az 1930-as román népszámlálás adataival. Arról a húsz esztendő folyamán bekövetkezett változásról szól, amiből tíz esztendőt tulajdonképpen háborúk és mindenfajta összecsapások töltöttek ki, és csak a következő évtizedről mondható el, hogy anyagi és emberi áldozatok helyett nyereséget, szaporulatot könyvelhetett el.

Képzeld csak el, a 8 nagyvárosban a lakosság 37,6 százalékkal növekedett gyakorlatilag tíz esztendő alatt - nem tűnik ez iszonyú mennyiségnek? Sabin Manuilă azt is leszögezi, hogy a szaporulat szinte kizárólagosan a felduzzadt vidéki, zömmel román nemzetiségű lakosság beáramlásával magyarázható. Egy ilyen nagyméretű népességáramlást nem lehet egészségesnek nevezni, amely természetes folyamatok eredménye lenne. A Cele Trei Crişuri-ban közölt szövegekből pedig világosan kitetszik, hogy a háttérben olyan szabályos versenyfutás húzódik meg, amelyet a román hatóságok a lehető leghamarabb szeretnének megnyerni. A falvakon a helyzet problémamentes: ott a román lakosság már jó ideje többségben él. A városi élet szabályzói viszont a történelem folyamán szigorúbbak voltak. Nincs honnan tudnom, hogy léteztek-e a román lakosság városi letelepedését akadályozó rendelkezések, ugyanis nem rendelkezem kellő történelmi és jogi ismeretekkel. Olvasmányaim alapján viszont tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki volt jogosult az állandó városi letelepedésre. Mesterséged és munkahelyed kellett legyen, hogy egyáltalán igazolhasd városi léted. A parasztoknak a vásárokon és a hivatalos ügyek intézésén kívül nem volt mit keresniük a városokban. A mesteremberek, a tanárok, jogászok, papok, banktisztviselők, orvosok stb. azonban "nemzetiségi különség nélkül", zavartalanul élhettek valamennyi erdélyi város falai között. A korlátok mindenek előtt társadalmiak voltak. Az, hogy a románok milyen arányban jutottak szakképzéshez, mesterségekhez, elsősorban társadalmi és anyagi körülményeiktől függött.

Úgy vélem, igazad van abban, amit a városi közigazgatásban bekövetkezett radikális változásokról írtál. De az idézett adatok nem vonatkoznak csupán az arány megváltozására, hanem a városi lakosság 40 százalékos gyarapodására is, amit semmiképp sem lehet közigazgatási magyarázatokkal igazolni. Ne feledjük egy pillanatra sem a közelmúltunkat, amelyben jól elképzelt és kidolgozott, országos méretekben alkalmazott eszközök és módszerek léteztek arra, miként befolyásoljuk a kommunista párt, a Nagy Nemzetgyűlés, a különböző városi és megyei vezetőszervek "egészséges" összetételét. Nyilvánvaló dokumentumok és bizonyítékok is léteznek e tekintetben. Magam is nem egyszer tapasztalhattam például a kommunista ifjúsági szervezet aktivistáinak toborzásakor, hogy mekkora alapossággal ellenőrizték, majd újra ellenőrizték őket, mennyi energiát öltek bele e mesterkélt módszerekbe. Gondolom, ezeket az eljárások nem azok találták ki, akik az osztály nélküli társadalom felépítését tűzték maguk elé, egész egyszerűen a mindenkori bürokrácia fegyvertárába tartoznak, attól függetlenül, hogy a Habsburg kancellária, a moszkvai Duma vagy a bukaresti kormányok bürokráciájáról van szó.

Természetesen mindaz, amit fentebb versenyfutásnak neveztem, 1940 után is könnyen bekövetkezhetett, amikor az erdélyi kérdést egy, a térkép közepén meghúzott vonallal vélték megoldhatónak, kettéosztva azt, ami eddig is egységes, öntörvényűen egész volt, s ma is az. De az arányok nem csupán a közigazgatás világában változtak meg, hanem a lakosság viszonylatában is, amely fejveszetten menekült Dél-Erdélyből északra és fordítva. Az emberek menekültek, amerre láttak, mindenki azt az uralmat választotta, amelyben inkább hitt és amelyben megbízott. Azt már tudjuk, mi történt azóta. Ma pedig? Ma már a világ minden elképzelhető sarkát vesszük célba, s a lakosság nemzetiségi összetétele állandó mozgásban van. Bármilyen népszámlálást is hajtsunk ma végre, csakis a múltat, a hozávetőlegességet vagyunk képesek rögzíteni vele, akaratlanul is teret engedve a politikusi spekulációknak.

Témánkhoz visszakanyarodva, megszívlelendőek Alexandru Olteanu a Magyar kisebbségek Erdélyben című alaposan dokumentált cikke végén található következtetései (Cele Trei Crişuri, 1934 március-áprilisi szám); azt igyekszik ugyanis bebizonyítani, hogy Erdély Romániával való egyesülése dacára, a magyarok nem veszítették el helyzeti előnyüket oly mértékben, ahogyan az várható és elvárható lett volna.

"A fenti adatok önmagukért beszélnek. Mégsem állhatom meg, hogy vajmi kevéssé hízelgő megjegyzést tegyek kormányaink címére, akik sok esetben, a politika dzsungelében, létfontosságú kérdéseket tévesztenek szem elől. Több éve tapasztalható már a kisebbségi veszéllyel szembeni szinte teljes tétlenség és érdektelenség, ami csöndben és kitartóan pusztítja el mindazt, amit a csatolt területek román szorgalma létrehozott. Tizenöt év eltelte a kisebbségi szellemi örökségnek meg se kottyant, ellenkezőleg, látványosan kivirágzott. Ez az utolsó pillanat, amelyben tanulmányoznunk kell és kötelességünk megoldani a kisebbségi kérdést. Az elméleti nacionalizmusról lépjünk a tettek mezejére."

Ritkán olvasni ennyire tömör, őszinte és világos kijelentést e tárgyban . Igaz, azt mondhatnánk, hogy csupán szerzői véleményről van szó, amelyet az szabadon, senki által nem kényszerítve fejez ki. De ami sajátos ebben az állásfoglalásban, az csupán a mértékbeli különbség. A szerző elégedetlen a többségi elem térhódításával a különböző tevékenységi területeken, s hatékonyabb, nyilvánvalóbb nacionalizmust sürget. Nem rejti véka alá szándékait, mert meggyőződése, hogy az igazság mellette szól, a kisebbségieket pedig rá kell kényszeríteni, hogy igenis, húzzák meg magukat. A nemzeti kérdés ilyetén való kezelése az 1867 utáni dualista magyarországi politikának is sajátja volt. A folyamatot részletesen leírja és elemzi Bíró Sándor Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867-1940) c. monográfiájában, bemutatva, hogy a magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása után, a magyar elit passzív politikai szembenállása következtében, a Habsburgok nem bíztak a magyar közigazgatásban sem Magyarország, sem Erdély területén, s előszeretettel szorgalmazták - többek között - a román elemek pozícióba ültetését a helyhatóságokban. Rövid idő alatt Erdélyben a románok szokatlanul nagy számban kerülnek az erdélyi hatalmi struktúrákba. 1867 után viszont, az Ausztria és Magyarország közötti kiegyezés következtében radikálisan megváltozik a heyzet, s e pillanattól kezdve a dualista magyar kormány minden eszközt bevet, hogy visszaállítsa az egykori "egyensúlyt"...

De ne horgonyozzunk le csupán konkrét kérdéseidnél, ezért felhívnám a figyelmedet egy versre, amelyre véletlenül bukkantam egy másik, ezúttal kolozsvári folyóiratban (Societatea de Mâine, 1927. dec. 25-1928. jan. 1.). szerzője az erdélyi Teodor Murăşanu, aki versét Rothermere lordnak dedikálta. Válaszként múltkori gesztusodra, amikor is lefordítottad Reményik Sándor versét (Atlantisz harangoz), alább én is kísérletet teszek e népdalízű költemény gyorsfordítására. Véleményem szerint a Reményikéhez hasonló aggodalom fejeződik ki benne Erdély sorsa iránt, természetesen egy egészen más nézőpontból, annak a román embernek a szemszögéből, aki Lord Rothermere magyar revizionistákat támogató gesztusaiban azon politikus magatartását látja, aki tagadja vagy nem ismeri az igazságot Erdély kérdésében. Murăşanu mindenek előtt érzelmi érveléssel él, utalva a román történelem bizonyos mozzanataira (Horea gyulafehérvári mártíriumára, Palaghia Roşu 48-as harci tetteire). Abrud és Nagyenyed emlegetése enyhén kétértelmű, hiszen a hozzájuk kapcsolódó események Erdély történetének ellentmondásos pillanatai közé tartoznak, amelyeket egyféleképpen értelmez a román és másként a magyar történész. Amiként pedig Reményik verse nem képes teljes választ adni arra, hogy valójában kinek harangoz Atlantisz, Murăşanu verse sem képes tisztázni azokat a nyugtalanító kérdéseket, melyekre ma is makacsul keressük az illő és pragmatikus válaszokat.

Barátsággal:

Cseke Gábor

*

Teodor Murăşanu: Kié hát Erdély?

Kié hát Erdély?

...Kérdezd az erdőt, a lankát és a dombot,

Kérdezd a mezőt, a dalt, a virágos lombot,

Kérdezd az alkonyt és a hajnali csöndet

Kárpátok homlokán a fenyőerdőket

S a fehérvári kerékbetöröttet.

Kérdezd meg Abrudbányától

És a nagyenyedi vártól,

Kérdezd meg a kemence hűlő hamujától,

Hegyekben a kősziklától!

Kérdezd a fényt, a levegőt, a napot,

A lányokat, a viharban zúgó dallamot,

Kérdezd a felhőket és az esőket,

A véneket, a legényeket, a bölcsőben rengőket,

Anyákat, apákat, öregapókat,

Pelaghia Rosuhoz hasonlókat.

...Kérdezd a dombot, az erdőt és a lankát

Erdély kié hát?

*

U. i. Az Ardealul nostru című közös honlapunkon, amelyen levélváltásunk lezajlott, Dan Culcer újabb levélben köszönte meg a választ, hangsúlyozva, hogy részben igazat ad óvatosságomnak, ami képzettségünk korlátait illeti, bár ő saját magával kapcsolatban kevésbé érzi a veszélyét annak, hogy történelmi, közgazdasági, politológiai kontárkodás bűnébe essék; mivel sok évtizedes szerkesztői munkája során alaposan sikerült tanulmányoznia ezeket a kérdéseket is. Ennek ellenére jónak látja a jövőben e kérdésekről szakembereket, szaktekintélyeket megszólaltatni, álláspontjukat ismertetni. Teodor Murăşanu versének fordítását jónak találta, bár megjegyezte, hogy a költő középszerű alkotó, inkább lapszerkesztőként írta be magát az irodalomtörténetbe.

Dan Culcer újabb levele újabb véleménycserére nyújt alkalmat, ezúttal a nemzeti ünnepeink kölcsönös tolerálásának ügyében.