Dokumentum / Lapszemle

EL KELL OLVASNI Karel Pomaizl cikkét a Kultúrni tvorba (1968) 28. számában! Végre egy marxista vélemény — Olšinský, Gáfrik, Okáli és mások nacionalista dühkitörései után. (…) Az idő rövidsége és helyhiány miatt, most csupán legfontosabb megállapításait ismertetjük.

A Csehszlovák Köztársaságban, amely 1918-ban jött létre, a cseheken és a szlovákokon kívül nagyszámú német, magyar, ukrán és lengyel kisebbség is lakott. Masaryk és Beneš mások önrendelkezési jogának a megsértését a csehek és a szlovákok nemzeti és állami szabadságának biztosításával igyekezvén igazolni, e két nemzetnek, mint a csehszlovák államiság eszméje hordozójának, előnyös helyzetet követelt a köztársaságban. Viszont a kisebbségeket is igyekeztek megnyerni az együttműködésnek, viszonylag nagyon demokratikus rendszert alkalmaztak velük szemben, s helyzetük fokozatos javulását, az 1918-ból eredő hiányosságok megszüntetését ígérték. Sőt Masaryk ennél is tovább ment s azt hangoztatta, hogy a Csehszlovák Köztársaság idővel második Svájccá változik. Ezzel szemben a nacionalisták s a soviniszták rendi hetetlenül azt az álláspontot vallották, hogy a Csehszlovák Köztársaság csupán a csehek és a szlovákok állama. Mint a „gyengeség jelét" ellenezték a kisebbségeknek nyújtandó jogokat, azt követelték, hogy mint győztesek elnyomó politikát alkalmazzanak velük szemben. Perspektívájuk a kisebbségek erőszakos asszimilálása volt.

Tehát á Csehszlovák Köztársaság, mint (csak) a csehek és a szlovákok közös állama, eredetileg a cseh burzsoázia elképzelése volt, amely privilegizált helyzetet biztosított a cseheknek és a szlovákoknak a kisebbségekkel szemben — szögezi le Karel Pomaizl.

A szerző ezután felvázolja a háború előtti és utáni helyzetet, a nemzetiségi kérdés leegyszerűsítésének téves politikáját, majd rátér a jelenlegi helyzetre.

Az alkotmány a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot még mindig, mint „két egyenjogú testvéri nemzet, a csehek és a szlovákok államát" jellemzi - állapítja meg a szerző. Ez a történelmi megfogalmazás, amelynek valamikor értelme volt, ma már nem felel meg a valóságnak, s meg kellene változtatni. Azt a benyomást kelti, mintha az itt élő magyaroknak, németeknek, lengyeleknek és ukránoknak nem lenne nálunk semmi keresnivalójuk; negatív hatással van a csehek és a szlovákok, valamint az itt élő más nemzetiségek viszonyára.

Történelmi igazság, hogy ezt a köztársaságot a csehek és a szlovákok alapították és hozták újra létre. (Ez utóbbi tényt értelmezik sokan úgy, hogy a cseh és a szlovák két államalkotó nemzet). A szerző véleménye szerint ezen a fogalmazáson is változtatni kellene. Ugyanis az következik belőle, hogy mások itt nem államalkotók, s ettől már nincs messze: más nemzetiségeket ismét idegeneknek, esetleg egyenesen a köztársaság ellenséges elemeinek kellene nevezni. Szerinte ki kellene mondani, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság két egyenjogú testvéri nemzet, a csehek és a szlovákok s egyben a többi nemzetiségi csoport — tehát az itt élő magyarok, németek, lengyelek és ukránok állama.

Az érvényben levő alkotmány (20—25 cikkelye) csupán a nemzetiségek egyes tagjainak s nem a nemzetiségeknek mint közösségeknek a jogait ismeri el. A szerző véleménye szerint ez is a múlt reminiszcenciájával magyarázható s ma már a tényleges helyzet felismerését akadályozó, a progresszív demokratikus gyakorlatot fékező tényező. A nemzetiségeket mint közösségeket is el kell ismerni.

Államunk a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségek számára — az alkotmány szerint — anyanyelvükön való művelődésükhöz, kulturális fejlődésükhöz minden lehetőséget és eszközt biztosít. A „minden lehetőséget és eszközt" fogalmazás nyilván túloz — állapítja meg a szerző —, lásd a magyarok és lengyelek iskolaügyi panaszait és követelményeit. S ha ma a nemzetiségi kérdés valóban marxista — s a múlttal összehasonlítva következetes — megoldását mérlegeljük, világosan látnunk kell, hogy alkotmányunk ebben az esetben a nemzetiségi kérdést tisztán a kultúrára redukálja, amit mi valaha állandóan ellenfeleink szemére hánytunk.

Karel Pomaizl szóbanforgó tanulmánya a területi átszervezéssel kapcsolatban is érdekes megállapításokat tartalmaz. Megállapítja, hogy az 1960-as átszervezés egyik célja a nemzetiségi súrlódások megszüntetése volt, ám sok esetben bizonyíthatóan a nemzetiségek háttérbe szorítása volt a cél. Véleménye szerint: ha feltételezzük, hogy az új területi átszervezés demokratikus módon, a lakosság kívánságaival összhangban történik meg, remélhetjük, hogy a járások határai megközelítik majd az etnikai határokat. Ennek kétségtelenül számos előnye lesz. A nemzetiségek nem érzik majd magukat háttérbe szorítottnak, a közigazgatás egyszerűbbé válik, megoldódik egy sereg nyelvi kérdés stb

Amikor a szlovák nacionalisták (Okáli, Gáfrik, Dorula) részéről mást sem hallunk, csupán azt, hogy az alkotmányba be kell iktatni az államnyelvet, örömmel olvassuk a cseh marxista véleményét:

„Sok ember előtt nálunk nem világos, hogy a marxizmus elutasítja a kötelező államnyelvet (vagy nyelveket). Természetes dolog, ha az emberek meg akarják egymással értetni magukat, szükség van egy közvetítő nyelvre. E nyelv megválasztása azonban természetes és önkéntes kell hogy legyen. Bármilyen nyelv kényszerítése ellenszenvet, ellenállást vált ki — ezt végül is ismerjük a múltból.

Ezzel szemben néhány ember nálunk legszívesebben megtiltaná más nemzetiségű polgárainknak, hogy saját nyelvüket használják; néhányan teljesen, mások legalábbis a hivatalos érintkezésben. Ezek a szocialista köztársaságban, amelytől azt várjuk, hogy a demokrácia terén a legfejlettebb burzsoá demokráciát is megelőzze, a hajdani Osztrák —Magyar Monarchia viszonyait szeretnék visszahozni.

Hiszen elvégre valamennyi polgárunkat meg akarjuk nyerni ügyünknek. Hogyan érhetnénk ezt el, ha megfosztanánk őket legelemibb joguktól, ha diszkriminálnánk, vagy elnyomnánk őket olyan érzékeny területen, amilyen a nyelvhasználat?

Hogy a köztársaság polgárainak nyelvhasználati jogát meg ne sérthessék, egy különleges uyelvtörvényt kellene kidolgozni, melynek megsértése nem csupán véget nem érő vitáknak a tárgyát képezné (mint a kétnyelvűség be nem tartása a vegyes lakosságú területeken), hanem büntetendő cselekménynek minősülne.

S e nyelvtörvény betartása érdekében jogszabályt kellene hozni, hogy a vegyes lakosságú területek hivatali apparátusainak dolgozói tanulják meg a helyi nyelvet. S hogy ez ne maradjon csupán formális határozat — ezeket a dolgozókat anyagilag is érdekeltté kellene tenni a nyelvtudás megszerzésében. (Nincs szó új dologról — hasonlóképpen volt ez például a polgári Csehszlovák Köztársaságban is.)

A szerző szerint a nemzetiségi kérdés megoldásának jelenlegi hiányosságait leginkább a nemzetiségek politikai képviseletének biztosításával lehetne megszüntetni. Karel Pomaizl itt az autonómia megfelelő formáira gondol. Sokan az autonómiának a gondolatától is félnek, akárcsak tegnap a föderalizációtól. Ugyanakkor nincs szó semmiféle világrengető dologról — jegyzi meg —, vannak autonómiák a szocialista és a kapitalista államokban is. Ez az igény egyenesen következik a köztársaság föderalizálásából, akár tudomásul akarja venni ezt valaki, akár nem. Viszonylagos egyenjogúságot biztosíthat a köztársaság nemzetei és nemzetiségei között. A teljes egyenjogúságot, amelyről annyit beszélnek anélkül, hogy a dolgot végiggondolnák, a szerző szerint csupán valamennyi nemzet és nemzetiség föderációja biztosítaná!

Tanulmánya végén a szerző hangsúlyozza:

„A nemzeti kisebbségek kérdését párhuzamosan, kéz a kézben kell rnegoldani a köztársaság föderalizásásával. Ezek a kérdések az elméletben és a gyakorlatban is szorosan összefüggnek …" „A nemzetiségi kérdés demokratikus megoldása nem bontja meg a köztársaság egységét. Ellenkezőleg, értelme éppen az ország egységének megszilárdításában, megerősítésében van. A nemzetiségek otthonuknak érzik majd ezt az országot, s ez az érzés lehetővé teszi teljes bekapcsolódásukat a köztársaság építésébe, felszabadítja alkotó energiájukat.

Épp ezért az ilyen megoldás egyformán érdeke a cseheknek, a szlovákoknak és a köztársaság valamennyi nemzetiségének." ZS. N. L.

Forrás: pozsonyi A Hét, 1968/31. szám