Lechner Ödön magamagáról (is)

Nehéz a jelzőt úgy komponálni, ne legyen a mai fülnek kihívó, provokatív, tolakodó vagy éppen ünnepélyes, diadalmas és érzelemdús is. Pedig az alábbi könyv, a „nemzet építészének” és kortársainak eddig meglehetősen rejtőzködő szövegeiből éppen ezt a rétegzett igazságot, vállalható maradandóságot, intim közéleti és műtörténeti szerepet teszik látványossá…

Sokan vélik úgy, vagy tesznek akképpen, mintha akár a „természeti környezet”, akár az épített környezet csak úgy-amúgy volna, „járna” az embernek, mint a tiszta levegő vagy a szépség eredendően romlatlan érzéki jelei közül még sok. A város, a házak sora-tömege, tömbjei és utcái, lakótömbjei vagy palotái is ilyenek…: vannak, s kész. Holott mindennaposan is látva látjuk, mégsem okvetlenül vesszük észre, amikor éppen arra (s olykor benne) járunk…, de roppant sok daliás középület él közöttünk. Ám ha jobban körülnézünk, melyeknek mikor s ki volt alkotója, tervezője, kivitelezője, s egykori korszakára is részben jellemző stílusjegyek megformálójaként gondolunk, akkor a legjelesebb kevesek közötti egyik mindenképpen Lechner Ödön volt a budapesti flaszteron. Pollack Mihály vagy Ybl Miklós, akik még hivatottabb „intézményei” és kiérdemesültebb mesterei voltak ennek a stílustörekvésnek, sajnos éppúgy megbújtak sokszor palotáik, múzeumaik, templomaik, síremlékeik, oromdíszeik, középület-terveik mögött, mint Lechner, aki pedig a maga mindennapi életében nemcsak a honi építészet rangjának megbecsüléséért, hanem izgalmasan színes és egyben felelős közéleti aktivitást is vállalt, melyet írásai tükröznek leghívebben, de kortársai is megerősítenek. Pályakezdő korában már a nyugati vendég-sztárokkal szemben a hazai építészek foglalkoztatásáért sürgetett változásokat, ezért „lobbizott” erőteljesen a magyar építés méltó pozícióba jutásáért, s nemcsak építész egyesület alakításáért cselezett, építészeti mesteriskola megalapítását tekintette közös feladatnak, hanem mintegy egyetemlegesen is az ízlés és gyakorlatiasság egy új minőségéért folytatott szinte állandósult küzdelmet. „Hiszem, hogy egyszerű és nemes – írja a Batthyány-síremlékhez készített pályatervéről 1870-ben egy magánlevelében –, de azért nincs kilátásom, hogy nyernék vele pályázatot, mert nálunk sajnosan még más ízlés az irányadó, csak lárma és pompa kell – szemkábító” (14. old.).

A „szemkábításnak” aztán már életútja során, anyagismerete és modernizációs szándékai, tervtanulmányai és kísérletező-álmodozó kivitelező gyakorlata szerint maga sem igen tudott ellenállni – ám nem abban az értelemben, ahogyan a 19. század második felének cikornyás neogótja vagy posztromantikus eklektikája. Egyik korabeli kritikus kortársa például az Iparművészeti Múzeum fogadtatását jól jelző tónusban „cigány császár palotájának” nevezte az épület egészét, mire persze a méltányos Lechner a rá sokszor jellemző ironikus szelídséggel válaszolt: „Van valami igazság a szavában, hiszen a cigányok hindu származásúak, és engem a régi hindu emlékek ihlettek”. S hogy azután a posztromantikus és szecessziós, tradicionális díszítéseket és kortárs modern technológiát mégis összehangolni képes programosság lassan, de igen biztosan győzött kulturális közéleti és személyes művészeti útvezetésén, abban már egyre inkább szerepet kap a személyességnek, szakmaiságnak, vállalkozni merész racionalitásnak és moderált ízlésnek az a módja, ahogyan minderre reagálni tudott:

„Végigálmodni minden részletet. Mindég kifogásolják, hogy mulatóhelyekre járok, kis nők közé, hogy ezért lassú a munkám. De én ott is, akkor is dolgozok, sőt csakis akkor tudok dolgozni, ha nők között vagyok, akkor álmodom meg a legszebb részleteket. Ha táncot látok: formák keletkeznek a képzeletemben, a kávéházban, ha kitekintek az ablakon, akkor támadnak a legszebb gondolataim. (...) Miért nem hagynak a magam módja szerint dolgozni?

Az iparművészeti palotával is így voltam. Lassan ébredtek a lelkemben a formák, mindennap más, mindig szebb, el kellett vetnem a tegnapi ötletet, mert ma szebb jutott eszembe. De ők nem hagytak nyugodtan álmodni, sürgettek, siettettek, királyi biztost küldtek a nyakamra, a sarkamban voltak, mint a kopók, űztek, kergettek, hajszoltak előre. Ezért igen sok részletet elnagyoltam. Nekik nagyon sürgős volt. A millenniumra kész kellett lenni, mert – bankettezni akartak.”

A végig álmodozó és mégis céltudatosan eredményes tervező reménye egy méltó nemzeti stílus megtalálásában fiatal életében és öregkorában egyaránt jellemző volt és marad. Ehhez kínál igazoló okmányokat, dokumentumokat, forrásműveket és alaposan lábjegyzetelt összeállítást Sümegi György, aki egybegyűjtött, szerkesztett és utószavával ellátott kötetet bocsátott most közre Lechner Ödön írásai címmel.ⁱ Az átfogó cím nem közhelyesen általános, hanem dokumentatíve pontos: nemcsak Lechner teljes írásos hagyatékát teszi örökségünkké, hanem a korszak és az alkotó Ember kölcsönhatásainak történeti tájrajzát is megadja. Ebben a szerzőnek – miképpen Lechnernek és saját kora szisztematikusan tájékozódó szakemberének ugyancsak – előmunkálatai során további könyvei kapcsolódtak (például monográfiát írt a Duna–Tisza közének szakrális művészetéről, továbbá Kecskemét szecessziós építészetéről, számos művészéletrajzban vagy művésztelepekről szóló munkában is a kor építészeti irányzatairól), de ezek révén is mélyebb megismerési utat kínál Lechner életművéhez, avagy korának sajtójához, a szakmai és a közéleti, az „üzleti” és a műtörténeti körökhöz (így a festő Thorma János, Kernstok Károly, az író Molnár Ferenc, Krúdy Gyula, az építész Hauszmann Alajos, továbbá Herman Lipót vagy Kós Károly reflexióihoz is).

E lehetőségek, Lechner saját írásai és a kor visszhangja eleve adták a kötet kettős tónusát, melyet a harmadik, mintegy „keretező” blokk megformálójaként Sümegi a klasszikus monográfiák tónusára alakított. Mint művészettörténész, kutató, levéltáros, szerkesztő ez írás-válogatásban úgy gyűjti csokorba a Lechner-örökség sajátos jegyeit, hogy három nagyobb blokkot formál. A Bevezető rövidítés-jegyzéket követően Lechner Ödön ifjúkori leveleiből közöl szemelvényeket vagy forrásrészleteket (így egy sor levelet Kecskemét városának képviselőtestületéhez címzett egyeztetőként a város pesti székházát érintő kérdésekről, vagy a szegedi színház terveiről a helyi hatóságnak, s a személyes levelek között a munkásságát kritikusan szemlélő „szeretett jó anyósának” szóló mentegetőzést, a kecskeméti Víztorony tervéről, a pozsonyi Szent Erzsébet templomról, az Iparművészeti iskoláról formált személyes közleményeket, stb. – ez teszi ki a kötet első felét). A második főbb fejezet Kortársak Lechner Ödönről címen tizennyolc kortárs szerzői szöveget tartalmaz (143-173. old.), majd a címet és tartalmat kiegészíteni hivatott szerkesztői összegzés következik Lechner Ödön írásairól címen, s ezt egészíti ki a mutatók, szakirodalom, valamint a képmelléklet (204-231.), mely önmagában is lenyűgöző gazdagságot mutat fel.

Stílusharmóniában mindezt úgy fogalmaznám, hogy szinte szecessziós gazdagságú a kötetben megmutatkozó életút számtalan dokumentuma és a művészi pályaív elkötelezett és küzdelmes egyvelegéből vett részletek anyaga. Ezzel nemcsak építészeti tájképet kapunk a historikus, stilárisan is formagazdag és impozáns látvány-anyagból, de az alkotó ember, a realista tervező, a műszaki lángelme, a korszakos kérdésekre időszerű válaszokat kereső és megtaláló Mester rezzenései, kínlódásai, szenvedelmei ugyancsak közvetlen hitellel jelennek meg. A „minden szépért és nagyért való hevülést” korszakos feladatnak tekintő, legott józanul kiegyensúlyozni képes Lechner Ödön nem minden korszakosan híres tervéről, elkészült alkotásáról, álmairól és fantáziálásairól nem számolhatunk be itt saját írásai ürügyén, viszont a korszak szellemiségének egészéről, tónusairól sem kaphatunk a sejtetettnél pontosabb összképet. Mindemellett Lechner indulatos kirohanásai is a visszafogott belátással keverednek (…minek jöjjön ide a nyugat-európai ember, ha „majmolást és kopizást” talál csupán a nemzeti architektúra helyett – ahogy Magyar építőirányt! című interjújában fogalmazza, 129-133.), de eközben épp ennyire tudatosan, kimódolt méltósággal és elszánt igyekezettel szól ifjabb korosztályok tehetségének megóvása, pártolása, feladathoz juttatása érdekében, sőt a művészeti és szakmai közéleti orgánumok (egyletek, közösségek, kiállítások, oktatás, művészeti képzés, pályaképek kialakítása, érvényesülési biztosítékok) szükségességéért is. A szakmai és közéleti, tudós társasági és művészi pályaképzési útkeresések közben ugyanakkor megmarad mosolygós és méltó, tekintélyt igénylő, de társasági közéleti elismerésre is vágyó személyiségnek, akinek kifakadása is számos esetben indokolt… S ezt már jól mutatják a kortárs reflexiók, s nem mindig hízelgő, de megbecsültséget sugárzó publicisztikai vagy irodalmi szövegrészletek is. Itt kínálkozó példaként gondolhatunk Krúdy Gyulára, aki rövid kis életképében (Az utolsó pesti omnibusz utasairól) így fogalmaz: „Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt. Muzeális megjelenésű férfi volt; akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helyt foglaló ifjú művésznemzedék felé: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül. Reneszánsz korabeli elemekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében, ugyanezért szenvedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásait, régi pesti tréfákat akart élvezni. Ízeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralévő évei harmóniájára” (148-149. old).

Krúdy persze a maga is életigenlő „hedonizmusának” íróiságával adja vissza a Lechnert jellemző életvezetési modellt, s ebben sincs egyedül: „Az Erzsébet királyné-emléken dolgozgatok éppen. Csak úgy magamnak firkálgatok, játszadozom. Mert hiszen úgysem fogom kivihetni. Már egészen lemondtam mindenről. Magyar formanyelven beszélni csak unokáink fognak…” („idézi” meg a Mester alakját Lázár Béla regénye, az Új csapáson. Regény a művészéletből, 1909).

Idézhetnénk ugyanígy a „másik oldali” szakmai- és sajtóvisszhang képviselőit, akik közül sem mindig kímélték Lechner „napkeleti bölcs” stílusú önképét, s olykor egész ellentáborok hangjai uralták el napjait és alkotókedvét, sértetten és mélyen elmélázott a fásult vagy fanyalgó értetlenségen, mely akár „bizarrnak” is mondta tervezeteit, vagy kimódolt gonoszsággal (Tóth Béla kritikai írásában) „cigány császár palotája” gúnynévvel illette az Iparművészeti Múzeum kialakítását – igaz, a Geológiai Intézet kivitelezését viszont elismerő szavakkal kárpótolta (145-146. old.). Lechner teljes építészeti életművét feldolgozó számos kötet alaposan taglalja és képeken is bemutatja a részleteket, így ezekről most nem szólnék stílustörténeti vagy kompozíciós, anyaghasználati vagy ékítményi apróságok felé elkanyarodva. Márcsak azért sem, mert épp Sümegi könyvének erénye, hogy az elnagyolt épület-egészek mögötti felfogás, programosság, céltudat, ízlés és alkotókedv megannyi jellegzetes megnyilvánulása csak úgy tódul a kötetből, egyértelműen sejtetve, hogy a budapesti Nemzeti Színház építése idején, vagy a kőbányai Szent László plébániatemplom kapcsán, a Postatakarékpénztár terveivel összefüggésben, vagy a kecskeméti Városháza mázas kerámia-figuráinak kiválasztásával kapcsolatosan írott levelek és Lechner következetes programossága nem csupán a korszak(ok) művészeti közéletben játszott, sokrétű szerepével gazdag részleteiről árulkodik, sőt nemcsak a századvég stiláris és modernizáló hatásairól, az építészeti tervezés és művészeti felfogások belső küzdelmeiről vall részletekbe világítóan, de az alkotó habitusának, a kortárs értelmiségi közéletében játszott pótolhatatlan szerepének is roppant sok nyomát, dokumentumát fölleljük itt. Lechner stiláris és szemléleti változásokat szorgalmazó tervei és képzetei egyszerre bizonyítják a honi építészet megbecsülésének szorgalmazását, kiérdemelt tekintélyével efféle célrendszer kialakításának indokoltságát, de további programok segítőjéül szegődve is legfőképp az vezeti, miként remélte elérni „a magyaros formavilág” elfogadtatását: ,,Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” – hirdette munkásságában a legdominánsabb elemként. S ha ennek ma már más jelentése is sugározna, képzeletünkre bízhatjuk, miért írt ilyen sorokat a Nemzeti művészet című közleményében Kós Károly (1910): „Akad egy zseniális művészünk, Lechner Ödön, aki egy csapásra, merészen megalkotja épületeit, amelyekkel forradalmat idézett elő az egész magyar világban. […] [I]ndus elemekből, barokk vonalakból és magyar ornamentikából alkotott a maga számára egy külön stílust. Így született az Iparművészeti Társulat palotája, a Földtani Múzeum és a Postatakarékpénztár, amelyekre azután kimondották, hogy magyar stílusuk van. Mindenik egy zseniális művészléleknek csudálatos alkotása. De egyúttal óriási tévedése is. Hanem míg ő csak tévedett, de mindenesetre már példájával, tanításaival, buzdításával megmutatta azt, hogy igenis keresni kell a magyar művésznek azt az utat, mely művészetét nemzetivé teszi, addig tanítványai, illetőleg utánzói bűnösök voltak, mert belső meggyőződés nélkül követték mesterüket, éspedig csak a külsőségek másolásában. Ma már konstatálhatjuk, hogy a zseniális Lechner Ödönünk magyar stílustörekvése csődöt mondott” (165-166. old.).

Lám, a szakmai tekintélyek, az örökségek hordozói és megjelenítői, amikor már az alkotások küzdőterén állnak, mily felemásan megértőek. A helyzetkép megértéséhez hozzátartozik a „magyaros stílus” keresésének akkori egyéb iskolái és irányzatai, melyekben eltért a szűkebben értelmezett népi és a nemzeti fogalma is. Lechner munkáin az Eiffel magyarországi „betolakodása” ellenére is érzékelhető francia stílushatás megjelenik szegedi Milkó-palota arculatterveiben és megvalósulásában (1882–1883), ahol a különféle építészeti formák és az ornamentikai elemek tárháza látható, vagy a Magyar Államvasutak Nyugdíjintézetének bérháza jegyeiben (1883–1884), amely a kor Budapestjének díszéül szolgáló főútvonalán, az Andrássy úton épült az Opera tükörképeként. Bár ennél már Lechner óvatos volt: „Becsvágyam sarkallt, de vigyáznom kellett, hogy az épületem ne viselkedjék tolakodóan Ybl remekével szemben, mert az udvarhölgy nem lehet szebb, mint a királyné, de úgy kell, hogy a királyné királyné maradjon”. S ugyanakkor a későbbi műveiben, a budapesti Vermes-ház (1910–1911) az Otto Wagner-hatás szintúgy megjelenik, mint az 1914-ben, Lechner halálának évében épült két budapesti iskola esetében (Vajda Péter utcai elemi iskola, kőbányai gimnázium) már a modernizmus új irányai felé fordult alkotót látjuk, akinek profiljában még mindig elfér a megújulás kísérlete. Nem véletlen, hogy utolsó munkája a budapesti Rezső térre szánt Ferenc József-emléktemplom terve maradt 1914-ből, ahol a neoromán épületre szóló pályázati kiírást a francia romanika és a velencei Campanilét formáló toronypárral kombinálta, előző kőbányai terveinek képzeteivel, de visszafogottabb, túlzásoktól mentesebb változatban. E historikus kísérlet a maga kupolás megoldásával nem tetszett a templomépítő bizottság patrónájának, Izabella főhercegnőnek, s maga a visszautasítás felgyorsította a betegeskedő mester állapot-romlását, s 1914 júniusi halálához vezetett. Temetése a Műcsarnokban fölravatalozás, közben az Istenek alkonyának gyászindulója, a nemzeti sírkertben, a Kerepesi temető egyik díszsírhelyén örök nyugalomra helyezés közepette nemcsak a művészeti élet vezető személyiségei és politikusok tiszteletadásával zajlott, de a korábbi évtizedek nagy temetéseinek utolsó hasonló aktusaként is.

Lechner Ödön hatása igen jelentős lett az őt követő generáció építészetére, bár korábban sem nem tanított a Műegyetemen, mesteriskolát sem vezetett, de a korszak építészei az államiasított akadémizmussal szembehelyezkedésben szellemi vezérüknek tekintették. Formai és stiláris újításai átöröklődtek a kortárs európai építészet eredményeit is felhasználó tervező építészek munkásságába és szemléleti rendszerébe: átkerültek Komor Marcell és Jakab Dezső műveibe (ők voltak a marosvásárhelyi Kulturpalotát 1911-13 között megvalósítók), a gödöllői művésztelep számos követőjének „gödöllői szecessziójába”, a Nemzeti Szalon kivitelezőinek munkájába, a Vágó József tervei alapján készült Schiffer-villa összművészeti alkotásként megvalósításába, Lajta Béla „magyaros szecessziót” megformáló törekvéseibe (pl. zentai tűzoltószertár, 1902-1904), az angol rurális építészet elemeit követő új stíluskísérletekbe (Malonyay-villa, 1905-1906, a volt izraelita Szeretetház, a Rózsavölgyi-ház, 1911-12) és a rejtett követők, esetenként korszakformáló alkotók értékrendjeibe.ⁱⁱ

Sümegi kötete szerényen tolja háttérbe a Szerző munkáját, de kiemeli Lechner révén azt is, amit a korabeli művészeti értékviták hátteréből nem ismertünk. A könyv végére szorult áttekintő (175-192. old.) Lechner Ödön írásairól úgy ad összefoglalót, hogy abba a fentebb jelzett folyamatok, a személyes élet és a műtervezői út, a pályafordulók és a stílushatások, a monarchikus idők épülettervezési irányzatai, valamint A magyar építőstílusról szóló meghatározó tanulmánya (1902) is kellő hangsúlyt kapnak. A kortársak írásaiban erősen literalizált vagy karikaturisztikusan megjelenített alkotó látnivalóan nemcsak szakmai eredményeiből élhetett, hanem művészeti közéleti és tervezői kreativitásba ágyazott teljesebb életvilágban. Fontos, s a kötet egyik erénye, hogy e kettősséget, rétegzettséget, az életvezetés formanyelvét is fókuszba állító alkotói pályát a maga ellentmondásos bonyolultságában engedi megismerni. Vagy legalább a megismerés mellett és helyett fölismerni.

A. Gergely András

i Lechner Ödön születésének 175. évfordulója alkalmából. Corvina Kiadó, Budapest, 2020., 232 oldal

ii Bővebben olvashat mindenki Sisa József: Lechner az alkotó géniusz című bőséges írásában, 2014. On-line: real.mtak.hu › Sisa_Lechner_2014_u_172839.29462.pdf ; valamint Halász Csilla, Ludmann Mihály, Viczián Zsófia: Lechner összes. Látóhatár Kiadó Kft., 2017. 328 oldalas kiadványában.