Isztambul, Isztambul. Talán-regény.¹ Ezeregy éjszaka. Sőt több. Bár a látszatra csak tíz nap, de egyvégtében. Végig egy börtönben vagyunk. A város börtönében, s ha mégsem ott, akkor a Birodalom börtönében, az Ember börtönében. Mert az ember az, aki börtönt hoz létre, börtönt tölt meg, börtöntöltelékeket kínoz politikai céllal, börtönné teszi a létezést, egyúttal saját magáét is. Sztambul maga a Héttorony, de inkább annak örök börtöne… Mese helyett valóságosság. Földalatti.

A kötet megjelenésének FB-bejegyzését 2018 óta hárman lájkolták, egyvalaki megosztotta. Talán nem tudta, miért, talán maga is rab volt, politikai fogoly vagy isztambuli. Mert hát magát a légkört, a témát, a kivitelezés nyers pompáját – ha nem is lehet egykönnyen megosztani a lelkes tömegekkel – mindenáron többre kéne tartani, s ez talán mégis inkább szégyen, mint valóság.

Burhan Sönmez (1965) közép-anatóliai kurd származású török író, amúgy jogász végzettségű, az emberi jogok képviselője, ügyvéd, mintegy „melleslegesen” regényelméletet tanít az egyetemen. „Véletlenül” éppen békedíjjal kívánták jutalmazni…, talán nem ok nélkül. Ez azonban más minősége, itt most egy regény a tét. Igaz regény, kínosan keserű és észvesztően optimista, már első negyven oldalán három kínzáson vagyunk túl, elképesztő emberi tartáson és fagyos érzelemváltozásokon. A szerző mintha belőlünk beszélne, holott a regény szerkezete négy ember tónusában szólal meg, váltva beszélik el rálátásukat és érintettségüket, egymást és életismereteiket. Sönmez 1996-ban súlyosan megsérült egy rendőrattakban. Kezdetben verseket írt, első regénye, a Kuzey (Észak) 2009-ben jelent meg, az Isztambul, Isztambul a harmadik regénye. Pamukkal emlegetik egy sorban… Mint „sztory” csak tíz napra osztott eseménysor, s ennyiben nem is esemény-, hanem cselekmény-tér, történésrend, ádáz pusztulat.

Itt most jószerével sok-sok felkiáltójel kellene. Ha úgy veszed: mesél – emberi (sőt mélyen emberi és humánus) állapotok rajzával szól, melyek nem a történések feszítő fenyegetései csupán, hanem a szereplők esendőségei, ember-voltuk sérelmei. S ha az Ezeregyéjszaka szociológiai valósága érdekel, abból is kiolvashatod éppen a hasonló „alvilágot”, de ebből még harsányabban. Eközben persze maga a kötet mint regény, a regény szereplői mint viselkedő személyek, a szerepek mint szertartások – akármilyen rothadó és alvilági pincemélyen történnek is – a Város, a nagyváros-világváros felvilági milyenségéről szólnak. S épp ez az, ami három lájknál talán méltóbban kellene hangot kapjon.

„Isztambul együtt lélegzett föld alatti celláinkkal, mi pedig hullaszagot árasztottunk magunkból. Tudatunkban ott voltak a régi városok és a régi emberek romjai. Súlyos terhet cipeltünk. Ezért vágott olyan élesen húsunkba a fájdalom.

- Vajon túléli? – kérdezte Kamo borbély. – Ha nem, jobban elférünk majd, ahogy eddig. Már hárman is szűkösen voltunk, és most négyen lettünk. Hogyan fogunk lefeküdni?”.

/…/ „Próbálta fölfogni, hol lehet. A feje mellett ülő Doktorra, aztán Kamo borbélyra pillantott. Végignézett a falakon és a mennyezeten. Kezét a földhöz érintette, és megtapogatta a betonpadlót.

- Isztambul? – szólalt meg végül alig hallható hangon. – Ez itt Isztambul?

Behunyta a szemét. Nem ájult el, csak valami különös, boldognak látszó arckifejezéssel mély álomba merült” (40-41. old.).

A boldog mosoly a napokig tartó kínzás, vidéki katonai bázisokon senyvedés, bekötött szemű utazás utáni állapot. Isztambul pedig az Ezeregyéjszaka meséiből vett gyermekkori, apai történetek és árnyjáték fölidézett valósága, a falak közt húzódó, föld alatti várost megidéző rebbenésekből, a hajóknál és vonatoknál hosszabb árnyakról, a sírjukból éjfélkor felkelő halottakról, a szerelmükkel csak a megsemmisülés előtti pillanatban találkozó ifjú emberekről, az elmesélhető városról révedést idézte meg. „Isztambul hatalmas, mondta nekünk mindig, minden fal mögött egy másik élet, s minden élet mögött egy másik fal húzódik. Isztambul olyan, akár egy kút: szűk és mély. Valaki megrészegül a mélységétől, valaki a falai közé szorul…” (47. old.)

Aki pedig mégsem, egyiktől sem szenvedne, az éjjelente bevetésre induló vallatók „becserkészik”. „Csak amikor új áldozatok után kutattak, olyankor tudtunk nyugodtan aludni és lélegezni. De ez nem volt örökérvényű szabály; mindenkire más és más előírás vonatkozott. Megesett, hogy valakit megállás nélkül kínoztak, anélkül, hogy visszavitték volna a cellájába, akárcsak engem az első öt napomon…” (47. old.).

Ez csupán az első és második nap. Nem vallatótiszt vagyok vagy foglár, a tizedik napig nem fogok eljutni. De akit az emberség érdemesnek tart érdeklődésre, az el fogja olvasni! „Egy várossal három nap alatt meg lehet ismerkedni, de három nemzedék kell hozzá, hogy valóban megtudjunk róla valamit. Idő kell hozzá, amíg a megismerés és tudás közötti vastag falakon átjut az ember; az ilyesmi nem megy egy pillanat alatt. És ugyanezek a falak nem csupán a városban, de az emberben is ott állnak. Ha a város mélye sötétbe burkolózik, hát az ember mélye ugyanannyira sötét. Nyirkos és hideg. Senki sem akar leszállni a saját sötétségébe, és szembenézni önmagával…” (62. old.).

Az átélt idő a folytonos megszűnés, majd a túlélés, majd az elviselés, végül az újrakezdés ideje. A köztes időben, amikor a mesék szólnak, a köztes térben, ahol senki sem semmi, de a semmi is valaki, a mesei valóság egybeszövődik. Emberivé lesz, mint a lehető legkevesebb és legtöbb esélye mindenkinek, hogy létét s annak értelmes mivoltát elfogadtassa.

Kérdezheted, mitől kerültek börtönbe, meddig, mivégre, s megússzák-e…? A válasz az Ember. Az emberi város, az ember alkotta, pontszemnyi létéből fakadóan is rettenet nagy teljesítmény – a város léte, a létezés városa. Meg a képzelet. „…apád annak idején azt mesélte neked, hogy az égben létezik egy miénkhez hasonló világ. A minap elmeséltem ezt a fiamnak is. Tetszett neki a gondolat, de mint mindig, most is megtalálta a módját, hogy ellentmondjon nekem. Azt mondta, hogy ezt a miénkhez hasonló világot nem az égben, hanem a föld alatt kell keresnünk. Szerinte ez a világ nem valahol a messzeségben van, hanem itt, közvetlenül alattunk. Emberek szenvednek ebben a világban, gyötrődnek, és kiutat keresnek. Fáradtak és gyöngék. Folyton fölfelé néznek, mintha az eget kémlelnék. Rólunk álmodnak, minket szólongatnak. És mindannyiunknak él egy hasonmása odalenn. Ha hegyezzük a fülünket, meghallhatjuk a hangjukat. Ha kicsit lenézünk, megláthatjuk őket…” (315. old.).

A. Gergely András

1 Isztambul, Isztambul. Fordító: Nemes Krisztián. Jelenkor, Budapest, 2017., 332 oldal.