- In memoriam Cáfé -

Ezt a levelet küldtem ki a Cáfé szerzői közül azoknak, akik meg- és átélték a Prágai bevonulást:

1968-ban tizenhat éves voltam, még fekete-fehéren láttam a dolgokat. Mikor 20-án hazaszalasztottak, mondjam meg Gyula bácsinak, hogy a magyar csapatok bevonultak Csekszlovákiába, nem egészen értettem, mi történt. Valamiféle nacionalista revansot gyanítottam a dologban s eléggé elcsodálkoztam, hogy nagybátyám arcából a vér kifut.

Mindenikünk másként élte át a Varsói Szerződés tagállamainak katonai bevonulását Csehszlovákiába. A 13-éves Cselényi Béla például útban volt Kolozsvárra a tengerről jövet, és kiszálltak Aradon meg Temesváron, ugyanis körjegyet váltottak. Naplóbejegyzése szerint Temsváron ittak egy citromos teát.

Hogyan élted át te a 20-i eseményeket? Hol voltál, mit csináltál és éppen hogyan gondolkoztál aznap? - kérdezi Gergely Tamás, aki a Káféban www.transycan.net/cafe csokorba kötve szeretné publikálni a visszaemlékezéseket.

Valószínűleg a Wikipédia tréfált meg a dátumot illetően, mert Cseke Péter így helyesbít:

"A Romsics akadémikus szerkesztette legújabb Magyarország története azt írja, hogy a magyar csapatok aug. 20-21-én vonultak be... Akkor miként szalaszthattak haza téged már 20-án? Engem például az események augusztus 21-én a délelőtti órákban "értek" Bukarestben. Hogy miként, azt írom meg. Ahogy a szakirodalomban látom, a lerohanás tényét voltaképpen a 21-i dátumhoz kötik. "

(2008. 08. 01.)

Gergely Tamás

Íme a válaszok - a beérkezés sorrendjében:

Cselényi Béla

40 év távlatából még jól emlékszem az út bizonyos részleteire. Talán 19-én voltunk Bukarestben. Ez a hazafelé vezető út egyik megállóhelye volt. Ekkor figyeltem meg a Gara de Nord [Északi Pályaudvar] keskeny zöld-fehér-narancssárga tejüveges ablakkazettáit. 1979.VIII.15-én, amikor egy kitüntetésért hirtelen Bukarestbe kellett repülnöm, már kék-fehér tejüvegek váltogatták egymást. E zöld-fehér-narancssárga színkompozíció élményét később otthon megosztottam a száz éve született, (de 61. életévét el nem érő) nagynénémmel, aki azt mondta, hogy a Kárpátoktól délre, (a Regátban) kevésbe érzékenyek a piros-fehér-zöldre. Arra emlékszem, hogy egy hosszas, félálomba ringató villamosút után, 1968. augusztus 19-én söröztünk Bukarestben. Bementünk egy lebujba, s ott vastag, nagyjából korong alakú zsetonokat kaptunk. A poharat a csap alá kellett tartani, és az automata feltöltötte sörrel. Talán Laci vette észre a svábbogarat - nem ittunk több sört.

Aztán csónakáztunk a Herăstrău-tóban. Véletlenül nekihajtottam 3 személyes csónakunkat egy kétszemélyesnek. Abban egy apa és a nagyjából velem egykorú fia evezett.

- Doar tu nu vezi?!... Tu nu vezi?!... - ["Hát te nem látsz?!... Te nem látsz?!..."]- förmedt rám az apa.

- Nu vede, că-i chior - ["Nem lát, mer' vak."] - kontrázott a fiúcska, én meg elgondoltam, hogy ha én kontráznék hasonló helyzetben, apám rám szólna, hogy nem az én dolgom, és igaza lenne. 13 éves kiskamaszként úgy véltem, hogy ez a pimaszság valamiféle, - erőviszonyok szerint élő - "fővárosi rohanás" mellékhatása; valamiféle "aki bírja, marja"-, "szemesnek áll a világ"-féle tülekedés, s talán az erdélyiek emiatt nem szeretik Bukarestet.

Aztán, amikor szálltunk ki, nem vártam meg a hintáslegényt, hanem magamtól léptem ki a mólóra, de megcsúsztam, és beestem a Herăstrăuba. Egy közvécében kíséreltük meg a szárítkozást, a bőröndből váltó holmit véve elő. [Életemben háromszor voltam Bukarestben: 1968.VIII.19-én; 1971.VIII.10. k., a Duna-deltába menet; illetve 1979.VIII.15/16-án, mint az 1979-es év "legjobb romániai magyar amatőr költő"-je.]

*

Temesváron láttuk a Begát. Kellemesen lepett meg, milyen nagy, komoly folyami hajók töfögnek rajta. Temesváron mindeddig csak ekkor voltam, (1968. augusztus 20-án). Hővös, esős idő volt, talán szitált is már a kora őszi eső. Ebből a városból csak az antikváriumkönyvesboltra emlékszem. (Kolozsváron volt 1 antikvárium és sok könyvesbolt-papírüzlet, de az új és a régi könyveket nem keverték.)

Ama 70,- lejes francia könyv Pif- vagy comics-jellegű színes képregény volt, de vagy hiányzott a fedőlapja, vagy hiányos volt, esetleg szakadt. Voltak Pifek is az antikváriumban. Lacival lekuporodtunk, és mohón nézegettük. Egy szász típusú, nyugdíjas korú, sovány ember magyarul ránk mordult, hogy "Ti mit csináltok ott?!". Apjuk elegánsan megvette az összes Pifet, amelyhez hozzáért tisztátalan kamaszkezünk, mire az öreg dzsentrikötésű úr szívélyesen, "Tessék parancsolni kérem!"-modorban becsomagolta az egészet.

Kiszálltunk Aradon is. Egy boltban apám fehér, rövid ujjú, mellkasig cipzározott frottíringet nézett ki Lacinak, de nem emlékszem, hogy megvettük-e. Görögdinnyét (v)ettünk, minthogy nagy híre volt az aradi dinnyének. Apám úgy tervezte, hogy megtekintsük a tizenhárom aradi vértanú vesztőhelyét. Egy munkás, - Laci szerint igénytelen nyelven - magyarázta nekünk, hogy hogy' jutunk oda...

- Ott megláthatják - mondta a munkás, [vagy a görögdinnyeárus (??)...]

Csak egy akármilyen zöldövezeti emlékműre emlékszem; akkoriban még nem érintett meg annyira a magyar történelem tragikuma.

Aztán Temesvárról Nagyváradra utaztunk. Úgy emlékszem, nagyon álmos voltam a váradi állomás büféjében. Valamit adott nekünk a pincérnő.

- Tessék - mondta.

- Köszönöm - mondtam álmosan, kezemben a frissen vett, eleve műanyag hálóba csomagolt labdával.

Ekkor írták ki fehér krétával, hogy a Kolozsvár felé tartó nemzetközi járat 1 óra 20 percet késik. Erre a tényre jó néhány évvel később úgy emlékeztem, hogy a "történelmi vonat", - ahogy Ágoston Vilmos fogalmazott később - "százhúsz percet" késett...

Cseke Gábor: Egy köteg régi újság

Lássuk csak... Egy részük a 89-es rendszerváltás első napjaiból, mások az azt közvetlenül megelőző napokból. De ott van köztük egy l'Humanité Dimanche, a francia kommunisták lapja (valamikor, diákkoromban és a hatvanas években is ez jelentette errefelé az elérhető Nyugatot - némi szerencsével és koránkeléssel minden további nélkül beszerezhető volt vagy a bukaresti nagypályaudvar peronján, vagy a Nemzeti Bank épülete mellett, egy utcasarki újságárudában, ahol szemszúrásból egy sor külföldi lapot is látni lehetett - úgymond az idegenforgalomra való tekintettel...), annak is 1968. augusztus 25-i száma, benne remek összefoglaló a csehszlovákiai eseményekről, illetve az azokhoz vezető válság előzményeiről: adatolva, mellébeszélés nélkül, dokumentumszerűen. Ezt a fajta újságírást hiányoltuk különben mi annak idején mifelénk, mert nálunk mindig nyakon öntöttünk bármit egy jó adag elvi-ideológiai szósszal, ami arra szolgált, hogy az ellentmondásokat, a kiálló érdességeket, a kérdőjeleket eltüntesse. Lebegtettünk, sejttettünk. Mondtuk is, meg nem is. Meleg is, meg hideg is. Szóval: langyos a javából.

Akkoriban született a lányom, aki még két hónapos sem volt, amikor azzal állítottam haza a sajtóházból, a nemzeti ünnep - augusztus 23- a - előestéjén, hogy a csehszlovakiai zűrzavar, illetve bevonulás miatt szabályosan kitették a szőrünket a szerkesztőségből, s jóformán el se széledtünk, az irodákba máris bakancsos, állig felfegyverzett katonák nyomultak s költöztek be, az ablakoknál géppuskákat, aknavetőket állítottak fel, de még gázmaszkkal is el voltak látva. Az egyenruhás különítmény írásos paranccsal érkezett, amiben az állt, hogy a szerkesztőség attól a pillanattól kezdve hadszíntérnek nyilváníttatik. Punktum. Szalmazsákokat cipeltek föl, hideg kosztot, konzerveket, nagy, kerek kenyereket, vagy két tucat katona rendezkedett be a sajtóház tizedik emeleti tornyába, közvetlenül a televíziós közvetítő állomás alá, ahonnan remek rálátásuk volt a reptérről a Bukarest szívébe vezető főútvonalra, könnyedén sakkban tarthatták akár a gépesített csapatmozgásokat is.

Egyik kollégám éppen erdélyi kiutazáson volt azokban a napokban, s a délutáni órákban, miután bennünket kitessékeltek, Marosvásárhelyről próbált telefonálni a szerkesztőségbe. Ott felvették ugyan a kagylót, de ékes román nyelven mindjárt közölték is vele, hogy "ön a ...... számú katonai egységet hívta". Ettől aztán úgy begyulladt, hogy menten elhíresztelte ismerősei körében: Bukarestben már heves harcok dúlnak, mert már a szerkesztőséget is elfoglalták...

A nemzeti ünnep két napon át tartott: 23-án és 24-én. 23-a ugyanis ezúttal történetesen péntekre esett, s ilyenkor a folyamatosság kedvéért, "dolgozói közösségek javaslatára" - ez volt a pártvezetőségi határozatok kedvelt formulája - a közbeeső szombatot is munkaszüneti napnak nyilvánították, helyette egy későbbi vasárnapot áldoztak fel a haza oltárán. Így három napon át magánemberként, rádióhírekre, televíziós híradásokra fülelve, a gyerekeket sétáltatva, magunkban töprengve, a várható következményeket latolgatva a Botanikus Kertben és egyéb elérhető, kikapcsolódásra alkalmas ligetecskékben telt el. Bukarest most is megadta a módját az ünneplésnek, az emberek lazák voltak és kikapcsoltak. Hétfőre meg gyakorlatilag megoldódott az egész háborús helyzet: Csehszlovákiában a csizmák rátapostak mindazokra, akik megpróbáltak kilógni a sorból. A katonák is eltakarodtak a szerkesztőségből, számukra véget ért ez a rendhagyó víkend, mindent összevetve egy jó kis kiruccanás volt, hadgyakorlat élesben, ami után otthagyták nekünk a szalmazsákokból kifolyt töreket, az üres, szanaszét dobált konzervdobozokat, az uborka- és dinnyehéjat és ipari mennyiségű, szerteköpködött napraforgómag héjat...

Csak miután a takarítónő alaposan felsikált és eltüntetett mindent, ami a rögtönzött tűzérfészekre emlékeztetett, kezdtünk kételkedni abban, hogy egyáltalán igaz volt-e a pár napos háborús veszély. Pedig addigra ugyancsak beindultak mindenfelé a nagygyűlések: testületileg elítéltük a bevonulást, s Ceausescuval az élen azt hangoztattuk, hogy senki ne szóljon bele a dolgainkba, minden szocialista országnak joga van a saját sorsát intézni. Egyből kedvesek lettünk mi, romániai magyarok a többségnek, érezni lehetett, hogy e kedvességet inkább a félelem gerjeszti, hogy netán mi is elkezdünk hőbörögni, mint tették nagyobb társaink ötvenhatban, amiből mi, akkori iskolás gyerekek még nem sokat érthettünk... A fővárosi magyaroknak nagyhirtelen visszaadták - s ez csak egy példa a sok közül - úgymond azt a bukaresti Petőfi Házat, amelyet valamikor, a huszadik század első harmadában ottani magyar iparosok és alkalmazottak, az akkori népes bukaresti kolónia anyagi hozzájárulásából emeltek, s amelyet az ötvenes években egyszerű kerületi kultúrházzá degradáltak és züllesztettek. (Részlet A világosító c. könyv kéziratábóll)

Elekes Ferenc

Harminchárom éves voltam akkor, l968-ban, egy főtéri lakásban laktunk Marosvásárhelyen, hetente tudósítottam az Ifjúmunkást, jól éreztem magam, sok barátom volt, lakásunkban sűrűn találkoztunk a világ megváltásán fáradozó írókkal, politizáltunk, de főleg borozgattunk, olykor szidtuk egymást, s a világot, de csak módjával, mert a szemben lévő tömbházban majdnem kizárólag megfigyeléssel főállásban foglalkozó, jól megtermett elvtársak laktak, az egyiknek a felesége osztálytársam volt még a székelykeresztúri gimnáziumban, ő figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mit beszélünk, s kivel, szóval tisztában voltunk azzal, hogy nem kell a pártvezért nevén neveznünk, egyszerűen Béla úrnak tituláltuk, mindenki tudta, kiről van szó, most, utólag azt hiszem ezzel a módszerrel sok bajnak elejét vettük. Hát elérkezett augusztus huszadika. Azon a napon egy Magyarországról jött fiatal író-társaság látogatott hozzánk, jó borokat hoztak, de hozták azt a hírt is, hogy Béla úr nem hajlandó részt venni a csehek lerohanásában, ez igen, ez vezető, ez az ember a legbátrabb a táborban, bár csak nekik is ilyen vezérük lenne, boldog lehet az a nép, amelynek ilyen vezetője van, szóval volt mit hallgatniuk a szemben lakó megfigyelőknek, akik gondoskodtak arról, hogy legyen poloska is a lakásunkban, gondolom, ezek a poloskák teljesen megzavarodtak attól a sok dicsérettől, amit a mi Béla urunkról hallottak. Az igazsághoz hozzátartozik az a tény is, hogy ezek a magyar írók őszintén fejtették ki véleményüket, nem a mikrofonoknak beszéltek, az igazságot fejtegették, de azt nyomatékosan.

Soha nem találkoztam azóta ezekkel a látogatóimmal, sokszor gondoltam reájuk, főleg akkor, amikor szitává lőtték Béla urat és feleségét, amikor úgy éreztem, rendben van, annak a rendszernek véget kell vetni, s a poloskákat is ki kell írtani, de azt a módszert, ahogyan tették, nem tartottam méltónak, sőt, szégyellnivalónak tartottam, és most is annak tartom. Most is, amikor azt hallom, hogy augusztus huszadika. Pedig a Béla úr igazi nevét már régóta nem szívesen ejtem ki.

Kerekes Tamás

Rendkívül fiatal voltam, és nem értettem '68 jelentőségét. Ma már könyvet is írnak róla: Kulansky.

Prága egy mini Milánó volt a szememben, jól öltözött, virágmintás fiatalok gitároztak egész nap. Hogy a bevonulás mit jelentett, egy későbbi látogatás alkalmával értettem meg. Kurtára fogták az országot*, kivéve belföldi turizmus, melyben mindent visszavetettek, s a magyaroknak össze kellett húzniuk magukat abban az országban, ahová "jutottak."

Nem a prágai tavasz jelentett nekem sokat, hanem a francia hatvannyolc, a poszter, ahol Cassius Clay táncol a már a földön heverő ellenfél fölött.

Mivel hatvannyolc előtt ideológiailag balos voltam, kis hibával, azaz a revizionista Lukács hívője voltam, a prágai bevonulás okozta a első repedést. De számot kellett vetnem Che angolai, majd más akcióival, amelyben mi a forradalom exportálását éreztük. Mivel Biafra messze volt, nem tiltakoztunk. De a prágai bevonulás érintette a Csehszlovákiában rekedt magyarokat. Hogy ez mennyire rossz volt, azt csak később tudtam meg, ottani, szóbeli beszámolókból.

*A "kurtára fogott" ország alatt a hatvannyolcat már megért, de még a bársonyos fordulat előtt álló, szét nem vált Csehszlovákiát értettem írásomban. A fiatalok eltűntek a Vencel térről gitárjaikkal együtt, az öltözködés is uniformizálódott, a kirakatok üresen tátongtak. A politikai plakátok viszont megszaporodtak. Míg korábban a Vencel tér a fiatalok spontán gyülkekezési helyét testesítette meg, a spontán demokráciát, a spontán összeverődést, ennek még a látszata is hiányzott a kurtára fogott országban.

Völgyi Marcell: Mit nem csináltunk 68-ban?

Kerek évforduló. Mint mindennap, többször. Lásd: felfedeztük (magunknak) Amerikát, a vasutat, a gőzerőt, a villamosságot, atomerőt, kerékpárt, tépőzárat és sok egyebet. Felszabadítottuk a rabszolgákat (papíron), legyőztük a Gonosz birodalmát, felszabadultunk, vagy épp ellenkezőleg: FELSZABADÍTOTTAK minket, ha nagyon nem is kértünk belőle... Megépítettük a Berlini Falat (ha nem is így született a keresztségben), majd leromboltuk, hogy jó legyen nekünk. Felszabadítottuk, hogy elfoglalhassuk, kizsigereljük, magunkévá tegyük, hetedik bőrét vásárra vigyük, terjesszük a piacot és annak (ordas) törvényeit. Bevonultunk Tibetbe, s ottmaradtunk. Felgyújtottuk a vietnami őserdőt, erre mások koponyákból emeltek csinos piramisokat. Ráléptünk a szovjet csizma orrára, nem is egyszer, erre jól belénkrúgott a vasalt sarkával, az előbbi sajgással arányos mértékben. Lásd 56, vagy 68. Az első jobban fájt a bőrlábbelinek, ezért nagyobbat is rúgott (vissza, s saját kérésre szerinte). Hát igen, így kezdődik minden verekedés. Az utóbbi esetben felkérettek a játszópajtások, ugyan vennének ők is részt a rúgdosásban, teljesen önkéntes alapon, természetesen. Hunyó, aki kimarad. Sarokba állítatik és kukoricára térdepeltetik. Vagy mégsem?

A csehszlovákiai "baráti segítség" idején én kb 5 éves lehettem, alulfejlett politakai öntudattal, egyéb szerveimről nem is beszélve. Ezen kívül, szülő (nem szabadonválasztott) hazám, Románia ügyesen kivonta magát a kötelezőből. Ceausescu mindig is ügyes politikus volt: dorong itthon, por a világ szemébe, vár az angol királynő hintója...Szüleim otthon sem politizáltak, a gyerekek, de egymás előtt sem. Szabadeurópa is csak a párna alatt. Anyám szerint a szekusok már a mellékhelységben (is) ott vannak, a telefonról nem is beszélve, azért süket oly sokszor. Ja, egy duplán kisebbségi (magyar és értelmiségi) halgasson, ez volt az (igen egészséges) elve. A kuss-ból még nem volt baja senkinek. Utóbb belegondoltam, ha akkor a Kárpátok Géniusza mozgósít, jószándékát bizonyítandó, akkor apámat is behívják mint tartalékost. Lehet jót tett volna neki, orvosi szempontból, pár hónap tábori tartózkodás. Politikailag akkor ő, tudniillik már nagyon fejlett volt. Befele. De ezúttal megúszta a katonai diktatúrát, maradt az otthoni. Bakancs helyett a papucs. Tehát a Vezér úgy döntött: mi bizony nem kirándulunk Prágába. Igyák meg mások a jóféle csehszlovák sört.

Nos, reszkírozott és nyert. Mint mindig, kivéve a legutolsó fellépését.

Román polgártársak (az elv elmaradt valahol, útközben) azóta is a NEM bevonulással dicsekszenek, ha egyáltalán szóba kerül. Ügyes húzás volt, igaz ami igaz. A Nyugat ódázott, titózott, második Jugoszláviát emlegetett, a Nagyon Nagy Testvér megbocsátotta, utóbb kiderült, miért, lásd Pacepa tábornok írásait. Kecske és káposzta ominózus esete. Az istenadta népnek ettől se jobb, se rosszabb a sora. De megvolt a Forradalmi Tőke, kifelé. Hogy itthon(ról) eladják a zsidókat, németeket, kit érdekel. Minket, magyarokat csak azért nem, mert nem volt vásárlóerő, meg (akkor) még sokan is voltunk. Ja kérem, a piac és az ő törvényei.Summa summarum, Romániában nem 68 szele lobogtatta a nemzetiszínű zászlókat, se akkor, se azóta. Nix öntudatra ébredés, nix lázongás. 56-68-80, így számolta egy furfangos barátom, aki hitt a számmisztikában, ezekszerint. Még tucatnyi év és mi következünk. Hajrá, csak ki kell várni a misztikus pillanatot, s ütött a cselekvés órája. Csak el ne szalasszuk, ki ne maradjunk megint, valahogy. Hát, itt homokszem csúszott a gépezetbe. A Kondukátornak még pár évnyi "laufot" adott a történelem. Hogy miért? Biztos kiérdemelte, a nemzet Nagy Támasza. Vagy talán azért, mert mi, többiek, gyalogpolgárok, MEGÉRDEMELTÜK...

Nos, így nem vonultunk mi sehová, 68-ban.

Hegedűs Zsolt

Dokumentáltan fiatal diák voltam. És gondtalan. Aznap (is) a "Stadiban" fejmeccseztem a gödörben. Akkoriban elég volt a Szovjetúnió nevének az említése, ahhoz, hogy az ember felháborodjon. Én sem képeztem kivételt. A hír kihatással volt a fejjátékomra, amit csapattársaim, Simi és Zebi szóvá is tettek.

Emlékszem Ceausescu lángoló beszédére, melynek hatására az 1989 utáni társadalmi-politikai életben fontos szerepet játszó (későbbi munkahelyi) kollegám elsőnek jelentkezett a haza védelmére a Balassa utcában. Hazaküldték, mert az apja vasgárdista volt. Néhány nap múlva a hazafias gárdatagság kötelezővé vált. Megpróbálták őt is besorozni, de csúnyát válaszolt.

Cseke Péter: Az emlékezés jogáról és felelősségéről

(Nagy Gáspárnak, odaátra)

Bár a Székelyföldön születtem és 1963 óta Kolozsváron élek – nyári szabadságomat régóta a magyar alföld és az érmelléki dombvidék egybesimulásának hajlatában töltöm a legszívesebben. A székelyhídi hévizet övező japán akácok (Sophora japonica) félárnyékában, ahol nyugodtan átadhatom magam a ránk kövesült mindennapok kérgét oldó gejzírtarajlás jótékony munkájának, illetve a földközelbe szelídített azúrkékek meditálásra késztető káprázatának; ahol újra és újra részese lehetek a kitáguló téridő metafizikai ajándékának.

Alighanem a század- és ezredváltó esztendő konferenciáktól zsúfolt programja teszi (Együtt Európába - Marosvásárhely, 2000. aug. 10-15.; Harc az ünnepért - Tokaj, 2000. aug. 16-18; Hungarológia az ezredvégen - Budapest, 2000. aug. 22-23.), hogy nem "könnyed nyári olvasmányokkal" érkezem Székelyhídra. A tizedik kiadásnál tartó Jadviga párnája (Závada Pál), a trilógiává teljesedett Trianon gyermekei (Köntös-Szabó Zoltán) és a Húsz év a kétezerből lírai keresztmetszete egyszerre követel időt magának. ("Életünkre való időt" - ahogy Kányádi Sándor édesapja, Miklós bácsi mondaná - "mindannyiunknak".)

A három együtt: maga a búcsúzó Kárpát-medencei 20. század.

Bárcsak igaznak bizonyulna e hirtelen támadt felismerés - legalább a búcsúzást illetően. A tapasztalati tények ugyanis higgadtabb mérlegelésre késztetnek: ne siessük el az efféle kinyilatkoztatásokat. Hiszen hányszor kerültünk csak a magam - 1945-tel kezdődött - életében is történelmi illúziók rabságába. A félig kimondott igazságok, illetve az elhitetett féligazságok kisebbségi helyzetben a legveszélyesebbek: egy ideig az önsors-alakítás szabad akaratának csalóka ábrándjával ajándékoznak meg, hogy aztán a hiszékenység megalázottságával még mélyebbre rántsanak egyént és közösséget egyaránt. (A félig kimondott igazságok valójában hazugságok, erkölcsi elbizonytalanodást okoznak - emlékezhetünk a lélekcsonkítás ellen a hetvenes évek végén föllázadt Csoóri Sándor A félig bevallott élet című esszéjének palackpostájára.) Ezek szerint amiről nem lehet - nyíltan vagy metaforikusan - beszélni, arról (angol bölcsességgel és hidegvérrel) hallgatni illik? A kisebbségi írástudók jó része – a közírók javát is ide értem - tudomásom szerint a hallgatás helyett a metaforikus beszédet választotta. Meglehet, ez is egyik oka volt annak, hogy a kilencvenes évek irodalmi kanonizációjának értékrendjében korszerűtlennek ítéltettek.

Amikor Nagy Gáspár "rendszerváltó versei" - a nyolcvanas évek derekán - "megtörténtek", belerobajlottak/belerobbantak egy országló hatalom által gerjesztett tudati erőtérbe, csak az időlegesen elnémított folyóiratok, feloszlatott szerkesztőségek híre ért utol a japán akácok alatt. Maguk az "öröknyári" sorok jó ideig ismeretlenek maradtak előttem. De léteztek, és - "tudatomtól függetlenül" - hatottak. Így aztán más "jelolvasat" adta tudtomra az elkerülhetetlent. A zöldhatár kockázatos csábításától reggelre üresen maradt sátrak és gazdátlanná vált jármővek látványa, a fürdőzők közt naponta többször is elvegyülő egyenruhások koreográfiája, a medence vizében folytatott meghitt beszélgetéseket torkon metsző egyenfrizurások váratlan testközeli felbukkanása. Az alig artikulálódó szabadságvágy azonnali vízbe fojtása.

A "földi pöreit" vívó költő akkor már javában "a versek frontidejét" élte a "tányérsapkás őszben". Helyettünk is írta "kibiztosított beszédeit", hogy "az árulásban [...] verhetetlenek" tülekedését messzi ívben elkerülve azonos lehessen önmagával - minden időben. Megtehette, hiszen addigra felfedezte azt a "félelmen túli tartományt", azt a "zónaidőt", amelyben költői világteremtése visszavonhatatlanná szilárdult: "már nyugodtan alhatsz / nem félsz / míg élsz // vége lesz / ennek a híg melónak / jönnek érted a szabadnapok // áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok" (Zónaidő, 1983).

Az 1968-as nyitás emlékezetes "európai pillanatát" Nagy Gáspár még úgy érzékelhette, hogy az idő költői indulásának tavaszmitológiáját igazolja. Ám már ugyanazon év nyarán az ősz kerül érdeklődésének középpontjába. A szemléletváltást azonban korántsem az évszakok "menetrend szerinti" változása idézi elő, hanem a történelmi idő újabb kisiklatásának kiheverhetetlen traumája. A verseket, mőfordításokat és költői prózát egyaránt tartalmazó közép-európai naplóban, a kilencvenes évek derekán napvilágot látott Zónaidőben így vall minderről a szerző: "Pimaszul későn kezdtem a vershez, de kellett a bizonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a 'nyújts feléje védő kart' után, a 'megbűnhődte már e nép' után. Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján, tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa, lefoglal a szégyen. Ez volna az egyik fontos hang az éj közepén, amire válaszolgatni kezdek; “felelős álomjátékos lettem”. Még a drága emlékő Kormos István is komolyan veszi ezt a sort, mert így ajánl az olvasók figyelmébe." (Zónaidő. Közép-európai napló. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1995.)

Mintha maga Kormos is ehhez az új költői "időszámításhoz", a hamarosan érvénybe lépő őszmitológiához igazodott volna: öt esztendővel később az ÉS egyik októberi számában hívja fel a figyelmet Nagy Gáspár távlatos látásmódjára, történelmi érzékenységére, költői és emberi tartására, megalkuvást nem ismerő erkölcsi szigorára. Azóta is emelt fővel néz szembe a világgal, és toronyiránt szab utat benne magának.

Ugyanabban az időben, amikor Nagy Gáspárt lefoglalja a szégyen, augusztus 21-én délután Bukarestből utazom Kolozsvárra, onnan másnap Nagybányára, hogy a szilikózis bányász-pusztító hatásáról írjak riportot a központi magyar napilapnak. (Domokos Gézáéknak, Beke Györgyéknek, Lászlóffy Aladáréknak köszönhetően akkoriban élte rövid időre szabott fénykorát az Előre, mely különösen a "második kulturális forradalom" meghirdetése (1974) után erőteljesen visszavedlett - az idők könyörtelen változásának kétségbevonhatatlan jeleként - magyar nyelven megjelenő román lappá. ) Abban az évben szereztem magyartanári képesítést a kolozsvári egyetemen, és minthogy 1963-tól módszeresen igyekeztem kipróbálni tollam erejét, az a meglepetés ért: egyszerre Csíkszeredába és Bukarestbe is hívtak szerkesztő-riporternek. Az utóbbit választottam, mert csak így kerülhettem az időközben zárt várossá nyilváníttatott Kolozsvárra - az intézkedést persze csak a magyar ajkú "betelepülendőkkel" szemben érvényesítették -, ahol egyébként kolozsvári illetőségű feleségemet sem fogadták tárt karokkal, amikor minisztériumi kinevezésével munkahelyén megjelent. (De hát ez más történet...) Nagy felbolydulás fogadott, amikor 21-én reggel - "kiszállásra felkészülten" - a szerkesztőségbe értem: a Varsói Szerződés egyesített csapattestei hajnalban lerohanták a volt Csehszlovákiát; egyedül Románia nem vonult be. Mi lesz most? MI is Csehszlovákia sorsára jutunk? A pártközponttól vártuk a sorshordozó döntést, ám onnan jó ideig semmiféle jelzés nem érkezett. Csupán annyit lehetett tudni bizonyosan, hogy órák óta ülésezik a legfelsőbb vezetőség, és - újságolták a később érkező kollégák - gyűl a tömeg a Központi Bizottság székháza előtt. Valahol a Prahova völgyében robogott már az Északi Pályaudvarról déli egykor kifutó vonatunk, amikor egy táskarádióból utolért bennünket Ceausescu jellegzetesen rekedtes hangja a Központi Bizottság erkélyéről. Azt harsogta: ha netán MI is Csehszlovákia sorsára jutnánk, MINDENKI fegyvert ragad, és EGYEMBERKÉNT megvédjük A HAZÁT. Nagybányán azzal fogadtak, hogy a határnál felsorokoztak a szovjet tankok, sőt - a jól értesültek szerint - már át is lépték a határt. A 22-i lapok "cenzúrázva" adták közre a pártfőtitkár beszédét, s amikor estére visszatért a fővárosból a megyei első, azt a belső utasítást hozta: ha bekövetkezik, amitől tartani lehetett, SENKI FEGYVERHEZ NEM NYÚLHAT!

A szégyen engem sem került el azokban a forró napokban - emlékezetem szerint kisebbségi értelmiségi társaim sem voltak ezzel másképpen -: ha Ceausescu távol tudta tartani Romániát a beavatkozástól, MI MIÉRT VONULTUNK BE?! Annyi megcsalatás után ma már tragikomikusnak tűnik akkori önérzetes "büszkeségünk". Hogy kisebbségi magyarokként az egész nemzet helyett szégyenkeztünk. De hát, úgy látszik, ezen is át kellett esnünk, mint a hegeket hagyó himlőn. Amidőn pedig a "kemény diktatúra" már csúcsra járatva mőködött, szégyenérzetem csak fokozódott: hogyan bízhattunk abban a Ceausescuban, aki augusztus 22-én egészen mást mondott, mint 21-én?!

A kérdés szerencsére másokat is foglalkoztat. Bodor Pál, akinek akkoriban betekintése nyílt a bukaresti politika boszorkánykonyháiba, a 2000. év márciusában indult budapesti sajtótudományi folyóiratban, a Magyar Médiában arról értekezik: miért "engedett" Ceausescu a romániai magyar igényeknek?

"Mindmáig akadnak - olvasható Bodor lényegre világító okfejtése -, akik szerint Ceausescu taktikája és stratégiája a román nemzet függetlenségét szolgálta. S mindmáig akadnak, akik szerint csakis személyi hatalmát igyekezett függetleníteni Moszkvától, s ehhez csak felhasználta, vitorlájába fogta a nemzeti függetlenségi törekvéseket. Magam is az utóbbi változatot vallottam. Ma kissé árnyaltabban fogalmazok. Azt hiszem, mindkét tétel igaz. Ceausescu nem taktikából volt nacionalista. Nemcsak mi (a romániai magyar értelmiségiek egy részére gondolok) dőltünk be többé-kevésbé a reménylett, a hinni akart jeleknek, vagy legalábbis 'keresni' akartunk a kedvező pillanaton. De Gaulle-tól Nixonig és Beginig sokan zarándokoltak el akkor Bukarestbe. Románia ('szocialista viszonylatban') eretnek diplomáciai helyzete - Izraeltől Bonnig – csak erősítette azt a benyomást, hogy leválása a moszkvai tömbről rendszere viszonylagos 'liberalizására' kényszeríti. Egyszerre tett engedményeket a sérelmeiket és követeléseiket hangoztató kisebbségieknek - és a nacionalista többségieknek. Az engedmények egy része, főleg a kisebbségi értelmiségieknek és az alkotni, utazni, közölni vágyó román értelmiségieknek tett engedmények igen mulandók voltak: két-három évre terjedt ki a hatásuk. Ám az engedmények intézményes következményeit nehezebb volt felszámolni." (Bodor Pál: A zsarnok "liberalizál". Magyar Média, 2000. 1. 50-56.)

Kétségtelen: értéktartományaink egy részének a visszaszerzése (jövőépítő múltunk augmentálása), a párizsi békeszerződés aláírása után - és főként a hidegháborút követően – felhagyott intézményépítés ígéretes folytatása (az 1970-től megjelenő Kriterion-könyvek közismerten "nem egy életre születtek") olyan erőgyűjtésnek bizonyult, amelynek tartalékaiból futotta az 1971-től fokozatosan ránk kényszerített szellemi utóvédharchoz, illetve a diktatúra túléléséhez (ez utóbbihoz persze nem mindenkinek). A kedvező történelmi pillanat kihasználásának önvédelmi reflexét azóta is az idegeinkben hordozzuk: 1989 végén, 1990 elején azért próbáltunk egyszerre visszaszerezni mindent, amitől 1918 óta megfosztattunk, hogy legyen miből - veszítenünk. Elismerem: jellegzetesen kisebbségi észjárásra valló stratégia lépett működésbe. A megnyugtató jövő(kép) megteremtéséhez ugyanis mindenekelőtt magát a kisebbségi helyzetet kellene vissza nem térő múlttá tenni. (Részlet a Húsz év a kétezerből című, Nagy Gáspár "rendszerváltó" költészetéről szóló tanulmányból.)

Bölöni Domokos

1968-ban Bukarest mellett, Otopeni-ben voltam katona, egy lovassági kaszárnyából átalakított hodályban alakították ki a "hálótermeket", a parancsnokság és egyéb épületek pompásan mutattak a Ploiesti felé vezető főútról nézve. Transzmisssziós ezrednél szolgáltam, kétszer is megjárva ezt az Otopeni-i kaszárnyát, amelynek falait ilyen-olyan reprós képek díszítették, a ráma réseiből jöttek reánk éjszakéánként a poloskák. Párizsi zölddel pusztítottuk őket.

Eredetileg Temesvárra rukkoltattak be, az ottani tűzérekhez, onna küldtek rádiótelefonos kiképzésre Otopeni-be, majd az "anyaiskola" (a transzmissziós ezred tanfolyama) visszahívott kiképzőnek.

Éneket és díszlépést tanítottam!

(Egyébre amúgy sem voltam jó. De erre igen, mert úgy becéztek, hogy "sergentul cu cea mai pizdoasa comanda din regiment"! Magyarul kb. "az övé a legfaszább vezénylés".)

A hatvannnyolcas buli idején káplárok és szakaszvezetők kimenőt kaptunk, a politikai tiszt (politruc) felkészített: zsebrevágott kezekkel sétálgassunk Bukaresten végig, menjünk be kocsmákba, vendéglőkbe ("Kinek nincs pénze, fiúk? Adok én!"), és viselkedjünk a lehető legnormálisabban. Hadd lássa a sztupid pípöl, hogy nincs zűr a Géniusz nagybeszéde után, mert ugyancsak vitték a lisztet, a zsírt, a marmaládét, és amihez még hozzá lehett szabadon férkőzni a boltokban. Pánikhangulat tört ki a román fővárosban.

Azután riadókészültségben voltunk csaknem két héten át, lokátoros kocsik mentek a moldvai határra, azt rebesgették, hogy két katonát megöltek az oroszok odafenn. Lőszert nem kaptunk, de Kalasnyikovunk ott lógott az ágyunk fejénél, és kamuból riadóztattak vagy kétszer, ezt azonban valaki nagyon nem szerethette a parancsokságról, az egyik őr (planton) ugyanis betojt, és lövöldözni kezdett az esti szürkületben ide-oda futkosó bakák árnyait látva; hát abbahagyták a riadóztatást, és olyan EMBERI hangon beszéltek velünk a tisztjeink, ahogy azelőtt sohasem, azután meg mégúgysem.

A prágai eseményekről egyébként a bakaságnak alig volt híre, annyit engedtek átszivárogni, hogy a szovjetek elfoglalták Prágát, és szemet vetettek Romániára is, nekünk pedig, egy életünk, egy halálunk, az utolsó vérünkig meg kell védenünk a pátriát.

(A sógorom tankos volt Lippán, ők harci készütségben várták a parancsot, hogy átdübörögjenek a magyar határon, és Budapestig meg se álljanak.)

Aztán elültek a háborús zajok, de mi továbbra is bent maradtunk. Engem visszaküldtek az anyaezredemhez Temesvárra, de ott már az újabb kontingens foglalta el egykori ágyainkat, bennünket mégsem mertek hazaengedni: szénával bélelt sátorlapokon háltunk üres munkacsarnokok betonján, vesebajom onnan eredeztethető. Minden szerelést le kellett adnunk, sem puska, sem ásó, lődörögtünk erre-arra, a parancsokra rá sem hederítettünk, naphosszat lézengtünk a kaszárnyában, akinek pénze volt, kilopózott, és a közeli Tri paduchi (Három tető) nevő kocsmában megrészegedhetett, nem lett belőle baj, visszaengedték, akkor is, ha dalolva érkezett. Valamivel távolabb volt a Pizda dulce nevű korcsoma, ott nőt is fölszedhettél, ha vastag volt a bukszád. Akik a "hadikészültség" idején is a temesvári gyárakban, üzemekben dolgoztak (elég sok ilyen baka volt), fokozatosan felemésztették pénztartalékaikat, esténként civilbe öltöztek, és a belvárosi vendéglőket járták.

Két és fél hónappal katonáskodtunk tovább a "rendes" időnél. Végül 1968. december 4-én szerelhettünk le.

Otthon, Dányánban visszakaptam helyettes tanári állásom az iskolában. Közeledett a karácsony, kis tanítványaim szülei (csaknem mindje: rokonom) meg-meghívtak egy-egy disznótorra. Jól beettem, -ittam magam -, úgyhogy nemsokára a dicsőszentmártoni kórházban találtam magam, kisárgulva, fertőző májgyulladással. Ott töltöttem a szeretet ünnepét is. A többi beteggel és orvosainkkal való beszélgetések, kórházi dumálások során derült ki végre számomra is, hogy voltaképpen mi is történt Prágában és Európában, 1968-ban.

De akkor már nem is nagyon érdekelt a dolog. Volt egy nagyon csinos romalány kolleganőm az iskolában, a széles deréköves, kalapos cigányok klánjából, akik csak télen szállnak be palotának is beillő kőházaikba, egész nyáron az udvaron felállított sátraikban laknak, nagybajuszos, gazdag kereskedő fajta, és ez a lány olyan szép volt, mint a sátorosokról szóló romantikus filmekben szokott lenni a menyasszony, aki miatt annyi vér folyik a végén. Fekete volt persze, de kék szemű, és mikor mosolygott, olyan szerelemgödör kerekedett rózsapiros orcájára, hogy mindenki megbolondult tőle. Ez a lány kétnaponként látogatott, és amikor híre kelt ennek, és gyorsan férjhez adták a szülei (el volt ígérve már taknyos leányka korából!), sírva búcsúzkodott, majd könnyei között még egyszer visszamosolygott a kórház kapujából. Rohadtul irodalmiasnak hat, hogy többé nem láttuk egymást -, de mit tegyek, ha valóban. Soha, soha.

Szentgyörgyi Nagy József: Hatvannyolc augusztusa

"Várandós" ifjú apa voltam: valamikor a nyár elején megfogant gyermekemet ifjú feleségem már érezte, látszani még nemigen látszott, de a spanyol turistacsoport, melyet egy hétig "idegenvezettem", már anyának kijáró tisztelettel és kedvességgel bánt vele. Furcsa társaság volt: többségében érettebb nőkből állt, néhány korban hozzájuk illő férjjel, de az egyedülálló hölgyek többségben voltak. Az egy hét alatt kiderült: részben vallásos indíttatású, afféle apácalelkülető imádkozós hölgyek tették ki a csapat felét, és volt néhány özvegyasszony is. Az ivararányt nem javította, hogy hoztak magukkal egy montserrati papot is, aki valami különleges "jogsival" is rendelkezett: emlékszem, egy budai templomban a plébános minden további nélkül megengedte, hogy misézzen turista híveinek, még be is segített. Jóval később tudtam csak meg, hogy a pápai főjegyzőt takaró protonotarius apostolicus komolyabb rangot jelent a katolikus egyházi hierarchiában – a magyar plébános ezzel tisztában volt. A spanyolok tulajdonképpen katalánok voltak, Barcelonából és környékéről, először jártak Magyarországon, még pontosabban, először jártak kommunista országban. Bukarestből érkeztek, ezért az első három-négy napban a mi fővárosunkat is lebukarestezték.

Bevett nyári pénzkereső és nyelvgyakorló foglalatosságom volt az idegenvezetés. Középiskolai tanárként nyáron éppen rá is értem, ugyanebben a minőségemben pedig különösen rá voltam szorulva a keresetkiegészítésre. A hatnapos program főként Budapestre összpontosult, kisebb kirándulásokkal Szentendre-Visegrád és a bugaci "puszta" irányában, rengeteg kulturális töltettel (szinte minden komolyabb múzeumot megtekintettünk) és a szükséges magyarosch romantikával (Állami Népi Együttes, Rajkó Zenekar, gulyás-parti, és tschikósok ökörködése Bugacon). Emelte a szintet és a hangulatot a szokásosan merev alkotmánynapi "ünnepi" hangulat - az ünnep alkalmából a Royal-szálló éttermében a búcsúvacsorán extra pezsgőt szolgáltak fel az igazgató elvtárs nevében.

A közép-európai körutazás másnap reggel folytatódott volna a "kék" Dunán, a néhány éve hadrendbe állított szovjet gyártmányú szárnyashajón. Akkor ez nagy szám volt: a vízből "szárnyaira" kiemelkedő kecses üvegcsoda a legtöbb budapestinek elérhetetlen álmot jelentett: kevesen utaztak még akkoriban Bécsbe, márpedig a szárnyas vízibusz ingajáratának az volt a másik végpontja.

Az egyik meg Budapest, a nemzetközi hajókikötő a Belgrádrakparton.Busszal mentünk oda, a csoportom a szegényes váróteremben telepedett le, én a megbízottjukkal (a társidegenvezetővel) elmentem a hivatalos bürokráciát intézni (útlevelek, vámnyilatkozatok, effélék). A pontosságáról nevezetes szárnyas jármű kikötői képviselői első nekifutásra közölték, hogy némi késéssel kell számolnunk, mert tegnap technikai okokból nem érkezett meg a hajó, bármelyik percben itt lehet. A csoport talán egy órát várt türelemmel, majd hirtelen megváltozott a hangulat. Eladdig hasztalanul próbáltam kicsikarni valami pontosabbat a hazai személyzetből, csak a technikai megfontolások miatti késést szajkózták. Éppen nyugtatgatni készültem katalán spanyoljaimat, amikor azt láttam, hogy mindannyian térdelnek, a papjuk előimádkozik; azt hittem, imaidő lehet, meg is kérdeztem az egyik élemedett hölgyet, aki annyit anyáskodott feleségemmel. İ szelíden csak azt mondta: érti ő, hogy én nem mondhatom meg az igazat, tudják, hogy a kommunistáknál kemény fegyelem van, otthon náluk is, Franco alatt - de hát neki vannak más hírforrásaik is, például a kis tranzisztoros zsebrádiók, és konzultáltak más hajóra várókkal is - így megtudták, hogy kitört a világháború. Elmondták, hogy az oroszok meg a többi kommunisták megtámadták Csehszlovákiát, a nyugati világ pedig ezt nem fogja ölbe tett kézzel tőrni - ők pedig Isten akaratából itt ragadtak a háború kellős közepén. A hallottak hihetetlennek tűntek, Budapesten egyáltalán nem volt háborús hangulat, valami imperialista rémhírkeltés áldozatául eshettek kedves idegenjeim, próbáltam ezt elmagyarázni a Nemzetközi Hajóállomás egyik kapitányi kinézető alkalmazottjának is, aki suttogva csak annyit mondott, hogy nem rémhírekről van szó, tényleg bevonultunk Csehszlovákiába, ezért vannak lezárva arrafelé a szárazföldi és vízi határok, talán még a légiek is. Azonnal telefonáltam az IBUSZ-ba, a referensemnek, aki első nekifutásra jól letolt, hogy miért nem jelentkeztem már korábban, majd közölte: a csapatért megy egy busz, elszállítják őket a Benczúr-utcai pedagógus-szállóba, mert a Royal tele van, és későbbi rendelkezésig ott lesznek, velem együtt.

Amikor ezt közöltem az érdekeltekkel, rövid vita (velem és egymással) után folytatódott az imádkozás. Szemrehányóan néztek rám, hogy miért nem voltam, és vagyok velük őszinte – minden bizonnyal nem hitték volna el, hogy magam sem tudtam sokkal többet, mint ők. A buszra jó másfél órát vártunk, vacsoraidőre értünk a szállásra, a sokkal szerényebb körülményeket sokan egyfajta deportálásnak fogták föl, meg is kérdezték, hogy ellenséges ország állampolgáraiként most be vannak-e ide zárva, avagy szabadon el is hagyhatják akár a börtönüket. Megnyugtattam őket, hogy senki sem korlátozza őket Budapesten, de javasoltam, hogy előbb vacsorázzunk egyet, a többség ezzel egyetértett, az étkezés előtt, alatt és után komoly imádkozás is folyt. Diplomáciai kapcsolataink nem lévén (azokat csak jó tíz év múlva újítottuk fel), néhányan megkísérelték felvenni a kapcsolatot a bécsi spanyol konzulátussal, illetve barcelonai szeretteikkel. Ez viszonylag nehezen ment, a nemzetközi vonalak túlzsúfoltsága - szerintem inkább blokkolása - miatt, de késő estére valakinek sikerült egy hozzátartozójával beszélnie, aki leöntötte a francóista spanyol sajtó kissé hisztérikus kommentárjaival, ezzel újabb imádkozási hullámot generálva a magyar pedagógus szakszervezet főként hazai tanítókkal-tanárokkal megtöltött étkezdéjében.

Nehéz éjszaka volt. De a szervezettség úrrá lett a pánikon: másnap az IBUSZ illetékese utasított: közöljem a spanyolokkal, hogy a vízi, valamint a szárazföldi közlekedés nem biztonságos volta miatt repülővel viszik őket Bécsbe, a délután folyamán, addig ne mászkáljanak el nagyon messze a szálláshelytől. Egyeztetés után gyalog elvittem őket a Szépművészetibe - azt csak kívülről látták, belülről elsősorban a Nemzeti meg az Iparművészeti múzeumokat - és egy jó kétórás maratoni tárlatvezetésen megismerkedhettek valóban szép képeinkkel, köztük a spanyolokkal. Visszasétáltunk a Benczúr-utcába, kissé megnyugtatta őket a séta: nem láttak tankokat, katonákat, a levegőben nem húztak harci gépek, Budapest nyugodtnak, talán túlságosan is nyugodtak tőnt. Kaptak még egy ebédet, utána már szállhattak is be a reptéri buszba. Elkísértem őket Ferihegyre, hirtelen mozgósított feleségem társaságában (szerencsére a Hősök-teréhez közel laktunk) és együtt búcsúztattuk őket. Az apostoli protonotárius külön megköszönte mindkettőnknek, hogy ilyen humánusak voltunk velük, a háborús körülmények ellenére, és Isten áldását kérte ránk. Megvártuk, míg a gép felszáll velük, és hazamentünk.

Augusztus huszonkettedike volt. Prágában meg volt fékezve az ellenforradalom. És én tényleg jóval kevesebbet tudtam erről, mint Bécsbe szállt spanyoljaim.

Cseke Gábor: Augusztus 20-áról - még egyszer

Kedves Tamás!

Gondolom, nem késtem meg e kiegészítő sorokkal, mert amióta leveledet megkaptam és rá sietősen válaszoltam is egy már készen megfogalmazott emlékszilánkkal, elkezdtem jobbra-balra keresgélni, lapokban és főként az interneten. Az élet is jócskán a "kezünkre" játszott a kaukázusi összeugrással, ami természetesen nem testvére a prágai tavasz eseményeinek, sem a bevonulásnak, de konfliktus, s mint ilyen, az emberiség javíthatatlan uralkodásvágyáról szól.

És persze, megint augusztusban. Akár csak 44-ben, a román átálláskor is. Mi úgy nőttünk fel, hogy "felszabadítás". A legnagyobb romániai ünnep volt.

A mai Hargita Népében olvasom, az MTI-re hivatkozó tudósításban, hogy egy prágai, a totalitárius rendszereket kutató illető írásos bizonyítékot talált arra, hogy a budapesti csekszlovák nagykövet jelentésben továbbította a prágai kormány felé a bevonulás előestéjén megszerzett hírt, miszerint hajnalban invázióra kerül sor. Informátora egy magyar katonatiszt volt, aki pár órával az akció előtt merte vállalni a kockázatot, hogy értesítse a gyanútlan csehszlovákokat. Csak hogy Svoboda tábornok, az ország elnöke állítólag azzal seperte le az asztalról a jelentést, hogy "nem foglalkozik a felderítés pletykáival". A kutató pedig most kötelességének érzi kideríteni, ki volt a névtelen, betelefonáló katonatiszt, aki tettével nem csak a maga, hanem a családja életét is kockára tette.

No látod, az élet zajlik...

Tamás Gáspár Miklós: Augusztusi nap*

Temesváron történt (ott, ahol aztán kitört a romániai forradalom), hogy egy nyári reggelen Anna anyja ébresztett – akkoriban menyasszony és vőlegény még nemigen aludt egy szobában -, avval: "Ezek bementek." "Ezeken" a szovjet hadsereget és keletnémet, lengyel, magyar és bolgár szövetségeseit kellett érteni, ahová pedig bementek: Prága. 1968. augusztus 21-én.

Húszéves voltam, kisebbségi magyar Romániában, diák, balos – vagy ahogy nevezték, "mozgalmi" vagy "illegalista" - családból, magam is bizonytalanul a baloldalon, ami olyan országban, ahol az egyedüli hivatalos ideológia az elvadult etnikai, különösen magyarellenes nacionalizmus volt, valahogy egyet jelentett a rendszerellenességgel.

Vasárnap volt (minden ilyen támadást vasárnapra időzítenek, hogy meglepjék az álmos ellenséget), a város kihalt, mi pedig, Anna és én, elindultunk a főpostára, tiltakozó táviratokat küldeni. A rémült postatisztviselő szó nélkül föl is vette őket.

Az élet döntött helyettem. De milyen magányos döntés volt!

Diáktársaim közül a románok a megszállás ellen voltak, mert gyűlölték az oroszokat és a magyarokat. A magyarok óvatosan támogatták, egyrészt mert elvi alapon szemben álltak mindenfajta román hivatalos politikával, a diktátor, Ceausescu pedig már mozgósította a lakosságot (több százezer embert léptettek be a fegyveres Hazafias Gárdákba) orosz megszállás esetére, ráadásul gyűlölték a kisantant-országokat, főleg a románokat és a cseheket. A nyugati diákokat és munkásokat mind megvetették, azon az alapon, hogy "tudnánk mesélni egy-két dolgot a kommunizmusról ezeknek az idiótáknak, a röhejes vörös zászlaikkal!", és, persze, ahogy ez történni szokott, mind meg voltak győződve róla, hogy újabb zsidó ármánykodással van dolguk - "Cohn-Bendit, mi?"

Magyar kisebbségiként ellenezni a megszállást (amelyben a magyarok is részt vettek) és a cseheket támogatni, akik a románokkal és a szerbekkel együtt elrabolták az otthonunkat Nagy- Magyarországtól és az utódállamok másodrendő állampolgárává süllyesztettek bennünket: ez több volt a soknál. Ez hitszegés volt, a saját fajtánk elárulása.**

Román értelmiségiekkel beszélgetve világossá lett a többségi álláspont: nem ítélheted el az egyik kommunista bűnt, a prágait, és csodálhatsz közben másikat, Párizsban, Berkeley-ben, Nyugat-Berlinben, Milánóban vagy akárhol: az egyik már megállapodott diktatúra bűne, a másik még készülőben lévőé. "Vörös fasizmus" - ez volt a napi jelszó. És persze drogok, üzekedés, nemzetellenes dekadencia, tömeges elmebaj, az erős kéz szüksége. Önmagukat antikommunista lázadóként tisztelő költők, elfeledvén, hogy ódáikat a művelődési minisztérium bátorítására írják, a katonaságot mint életformát dicsőítették: büszkeség, szüzesség, erőszak.

Egyetlen ember osztotta a nézeteimet, szüleim régi barátja, az esztétika és az összehasonlító irodalomtörténet professzora, akit 1940-ben azért zárt ki tagjai közül az illegális kommunista párt, mert fönntartásainak adott hangot a Vjacseszlav Molotov és Joachim von Ribbentrop által megkötött szovjet-német megnemtámadási szerződés miatt. Trockistának nevezték, bár nem volt az. Felesége és két kisgyermeke odaveszett Auschwitzban. Az ötvenes években újra kizárták a pártból, elbocsátották az egyetemről (később ismét alkalmazták). Elvtársaik börtönéből a hatvanas években szabadult

sorstársaitól eltérően ő sosem lépett be újra a pártba. A harmincas években maga is kommunista diák volt Párizsban – éppen mostanában olvastam újra az egyik, 1972-ben megjelent esszégyűjteményéhez írott előszavát, amelyben arról beszél, mennyire bánja, hogy a Bibliotheque Nationale-ban hónapokon át Lenint olvasta Sainte-Beuve, Thibaudet vagy Roman Jakobson helyett. Tizenegy nyelven beszélt folyékonyan. Az utcán találkoztam vele, Kolozsváron. Arca kipirult, szemüvege csálé, haja és bajusza szerteszét áll - az ápolt öregurat, irattáskájával, töltőtollával és ceruzáival a zakózsebében, új élettel töltötte meg a fölháborodás. De sok nem történt. Újságokat és magazinokat cseréltünk. A Combat-ra emlékszem, a korai eurokommunista Franz Marek-féle bécsi Tagebuch-ra, a Le Nouvel Observateur-re, egyebekre, nagy összevisszaságban, amire csak rá tudtuk tenni a kezünket, köztük, ó borzalom, még a Peking Review és a China Reconstructs is (utóbbi kettőben, meg kell mondanom, nem volt semmi érdemleges).

Szegény öreg barátom azért gyűjtötte őket minden elképzelhető forrásból, hogy továbbadja ifjú tanítványainak, de nem kellettek senkinek. Nem volt nagy fegyvertény két régi, a saját 1937-es pártsejtjéből való elvtársa fiával beszélni se - persze ne feledjük, hogy a harmincas évek Kelet-Európájában párttagnak lenni önmagában és kivétel nélkül három év börtönt (de inkább fegyházat) jelentett.

Úgy éreztem, inkább az ismerőseim elől kell elrejtőznöm, mint a titkosrendőrség elől.

Azóta a forradalom nekem a magány szinonimája.

Mikor a nouveaux philosophes-t vagy Sarkozy elnököt (ami ugyanaz) hallom 1968-ról fecsegni, elég a fél fülemet használni. Megvolt már nekem mindez, negyven éve, Erdélyben. A "lusta csavargók", a "drogos fanatikusok", a "terroristák", a "messiánikus utópisták", "a demokrácia ellenségei". A legtöbben se akkor, se ma nem akarták, akarják tudomásul venni - leszámítva az akkoriban élénken figyelő kisebbséget, amelyhez magam is tartozom -, hogy 1968 elsősorban proletárküzdelem volt, amelyet a tanácsdemokrácia valódi, a francia és az olasz kommunista pártokban (és a nagy kommunista szakszervezetekben, a CGT-ben és a CGIL-ben) munkálkodó ellenségeinek végül sikerült elfojtaniuk. Azoknak, akiknek fegyvertársai eltaposták a prágai tavaszt. Azok követőinek, akik megszavazták a hadihiteleket 1914-ben. A "kommunisták" követőinek, akik kifizetődőnek tartották kirakatpöröket rendezni barcelonai és madridi marxisták ellen a polgárháború idején, s látványosan megfeledkeztek Franco előrenyomulásáról. A világ azért nem annyira bonyolult.

Nem csípik a szemem a "lifestyle-guevaristák" és azok, akik akkor esnek szerelembe forradalmakkal, amikor már a biztonságos múltba vesztek. Eshetnének szerelembe mérhetetlenül rosszabb dolgokkal is.

De emlékszem arra az egyetlen pillanatra is, mikor politikai értelemben nem voltam magányos: 1989 volt ez, thermidor sötét oldala, amelynek konkrét hagyatéka, tehát önmagam és a kollektív boldogság általam megtapasztalt egyetlen pillanata ellen ma dolgozni vagyok kénytelen.

Azok a forradalmak, amelyeket elismerek és szeretek, továbbra is a magányra emlékeztetnek. Ez nem történelem. Csak egy történet. (Megjelent az Élet és Irodalom 2008. augusztus 22-i számában)

*Az angol eredetiből fordította Erhardt Miklós. A szöveg angolul, magyarul és görögül megjelenik a Revolution I Love You: 1968 in Art, Politics and Philosophy c. kiállítás katalógusában (kurátor és szerkesztő: Maja és Reuben Fowkes), kiadja a MIRIAD Manchester Metropolitan University, a CACT Thesszaloniki és a budapesti Trafó, ahol (1094 Budapest, Liliom u. 41.) 2008. szeptember 12-én nyílik meg a kiállítás, október 19-éig tart nyitva.

**Írásom keletkezése után több hónappal olvasom Szőcs Géza figyelemre méltóan őszinte emlékezését 1968 augusztusára: "Mindezekből a kósza hírekből, anekdotákból és népfantáziákból indiánozás után azt vontuk le a grundon (ami esetünkben a fellegvári vársáncokat jelentette), hogy a Kreml hatalmasaiban megvolna bizonyos hajlandóság Ceausescut, Romániát és a nemzeti irányba elmozdult itteni kommunizmust rövidebb pórázra fogni..., móresre tanítani, a trianoni és párizsi igazságtalanságokat jóvátenni. És akkor jött ez a bevonulás. [...] Nem hiszem, hogy ma sokan bevallanák ezt a dolgot. Hogy Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Székelykeresztúron azokban a napokban vártuk - mit vártuk: lestük és füleltük - a testvéri orosz, magyar, [kelet]német és bolgár tankok megjelenését. Nem mindenki, persze. És nem sokáig." (Szőcs Géza: "Akkoriban másképp láttam", Heti Válasz, VIII/33, 2008. augusztus 14.)

*

És ha már rekonstruálunk, de nem csupán szolgaian, akkor Dan Culcer Jan Palachról írott 1968-as verse mindenképpen ideillik. Sok éve, hogy lefordítottam, s azóta sok portálon, blogban és egyéb, a prágai hatvangyolcat idéző fórumon idézik...

Dan Culcer: Máglya-fohász

Jan Palachnak

E négy fal között

csukott szájjal mozdulatlanul

Valaki hiszi győzni fog

Senki nem lehet egyedül

E négy fal között

Kegyetlenül míg a világ.

Holnap ki menekülne el így?

Az ifjú istenség halott s mert rajtunk senki nem segít

hasztalan égetjük el szent hamvainkat

az utca kövén

Cseke Gábor fordítása

Forrás: urszu2.blogspot.com/