2003. május 27-én a Bukarestben megjelenő (azóta megszűnt) Romániai Magyar Szó közölni kezdte Krebsz János Csángóföldi utazás felcímet viselő, A szűgomba nyomában c. írását, amelynek utolsó, befejező része május 30-án látott napvilágot.

Emlékszem, hogy felelős szerkesztőként, a frissen feltoluló öröm érzésével vettem a kezembe azokban a napokban a lap próbanyomatait, amelyekre a szerkesztőségben, még egy tüzetes szúrópróba után, aztán megadtuk a végleges sokszorosítási engedélyt. Megállapítottam magamban, hogy sok éve nem volt akkora elégtételem hírlapi írás olvastán, mint Krebsz János riportja esetében, ráadásul egy olyan témában, amelyről manapság különösen hálás és divatos ténykedés írni, de ha nem vigyázunk, nagyon könnyű hamis dallamokat kicsalni hangszerünkből.

A címben szereplő "szűgomba" olyan erdei növény, melynek föld alatti gumóját megszárítva és porrá törve szívnek való népi gyógyszert nyernek a Csángóföldön, egészen pontosan Gorzafalván. Ide igyekszik szándéka szerint a szerző, egy kis kikapcsolódásra, néprajzos barátja kiruccanásán magát alkalmi gépkocsivezetőnek előléptetve, arra a néhány napra, amíg a misszió tart, s amelynek a célja, hogy kellő mennyiségű gyűjtött anyag és képi felvétel jusson a birtokukba.

Az utazás, az érkezés, a puhatolózás, egy kilencven éven felüli csángó adatközlő lakásának és életterének bemutatása, ezen belül különböző nemzedékek egyre ziláltabb és meghatározhatatlanabb nyelvi és etnikai identitásának érzékeltetése, a finom megfigyelések lélegzetelállító olvasmánnyá avatják a látszólag eszköztelen és szűkszavú írást.

Mindennél furcsábban csapódott le mindez az én esetemben, aki a mindennapos lapszerkesztés és megállás nélküli kéziratgondozás bélmosásra emlékeztető kényszere folytán az undorig telítődtem mindazzal, ami aznap vagy másnap vagy még azután a lapban megjelent, olyannyira, hogy a képanyagban való gyönyörködésen kívül - mert az, ugye mindig akkor fénylett föl igazán, amikor nyomdai kivitelezését a kezembe vehettem - már semmi sem érdekelt utólag. Krebsz János írásait viszont azokban a napokban, az esti elalvás előtt még egyszer-kétszer "átismételtem", új és új fortélyait s rejtélyeit fedezvén föl írásmódjának.

Bevallom, még csak a magam írásait szoktam ekkora érdeklődéssel és kíváncsisággal újraolvasni, különösen azokat, amikről többször is megbizonyosodtam, hogy nem fogtam velük mellé. De ugyanezt a rajongó örömet tapasztaltam a lapot alaposan és örökké kritikus szemmel olvasó feleségem részéről is a riport felfedezésekor, attól függetlenül, hogy ő viszont mint olvasószerkesztő, előzetesen besegített az előkészítendő oldalak gyomlálásába.

Egy mondatba sűrítve, azt mondta: ez az ember olyan pontosan észrevesz mindent s olyan tökéletesen adja vissza, hogy eláll tőle a lélegzet.

Így aztán, nem szégyellem bevallani, hogy azokban a napokban Krebsz Jánosról beszélgetünk este, tévézés közben (helyett? mert a műsor csak ment, ment, a képek peregtek, de mi aközben egymás gondolatait építettük, egészítgettük), miközben az az igazság, hogy napi kommunikációnk arra az egy-másfél órára korlátozódott, amikor hazavetődve, az ebédet este 8-9 között bekebelezve, a tévé előtt ejtőzve meghallgattam mindazt, ami élettársamat nap közben foglalkoztatta. És most csoda történt: a napi gondok helyett a szűgombát és történetét osztottuk-szoroztuk jópár napon át. Személy szerint sajnáltam, hogy a sorozat véget ért. Tudtam, hogy ez a riport törvényszerűen fejeződött be ott, ahol abbamaradt. De azt is jól éreztem, hogy ha a szerző tegyük fel, egy hónapot élhetne, "lábatlankodhatna", nézelődhetne csángóföldön és az ott lakók életvitele mentén, valami egyedülálló híradással, sajátos szemléletű alapművel állhatna elő.

Krebsz János a bukaresti tudományegyetem Hungarológia Karán volt akkoriban vendégtanár, Magyarországról érkezett Romániában okítani az itteni hallgatókat, ez volt akkor a második küldetése, s másoktól eltérően abban jeleskedett, hogy romániai életét, létezését nem vegetálásra, túlélésre rendezte be, hanem arra, hogy a régió sajátosságait megfigyelve, magába szívva emberként és alkotóként is gazdagodjon.

Szűgombás riportja előtt egyszer már találkoztunk, egy korábbi szerkesztőségi fogadáson, fiatal kollégánk, aki tanítványa volt, magával hozta. Oly visszafogott, háttérbe húzódó, diszkrét ember volt, hogy szinte nem is emlékszem rá mint jelenségre. Azóta is jobbára virtuális kapcsolatban álltunk. Egyre gyakrabban és mind ihletettebben jelentkezett a lap háziszerzőjeként. Legtöbbször úgy tudtam azonosulni írásaival, csöndes megfigyelésen alapuló helyzetrajzaival, gondolatfutamaival, hogy ha nem írná oda cikkei után a nevét, és nem esnék általa a plágium vétkébe, minden további nélkül odakanyarítanám az enyémet.

Az, hogy nem voltam egyedül rajongásommal, hamarosan kiderült azokból az olvasói üzenetekből, melyeket a riport megjelenése után a szerkesztőséghez címeztek.

Üzenetek a Csángó utazás szerzőjéhez

(Bukarest) * Alig ért véget tegnapi számunkban Krebsz János csángóföldi riportsorozata, péntek reggeli elektronikus postánkban máris rábukkantunk az első olvasói véleményekre.

Németországból: "Szerkesztő úr, tulajdonképpen csak ennyit kellene írjak KREBSZ JÁNOSnak a Csángó-riportjához: ... ritkán olvasni ilyen szép riportot. Ez a riport olyan magas mérce a kamerának is, hogy a képekkel felülmúlni nem igen lehet! Professzor úr, gratulálok! Tisztelettel: SzK"

Kanadából: "Annyira élethűen leírja az ott látottakat-tapasztaltakat, hogy olvasván az ember úgy érzi, hogy saját maga is ott van. Kissé elszorul a szívem, amikor a gyerekekről olvasok, hogy a szülők külföldön vannak és ők a Nagyszülőkkel tengődnek vagy talán a Nagyszülők tengődnek az unokákkal? Aztán a szegénység, amit bemutat Krebsz János, szintén elszomorít... Az tetszik, hogy mindent tényszerűen bemutat, minden érzelmi háttér nélkül, nem vélekedik semmiről, csak leírja, amit látott. Kicsit irigylem az egyetemi tanítványait, egy ilyen tanártól tanulni élvezet (és megtiszteltetés) lehet... D.A. (RMSZ, Záróra, 2003. május 31.)

Utána néhányszor találkoztam a Tanár Úrral, őt is mélyen megérintette a nem várt érdeklődés és elismerés, s azt számolgatta, miként tudná ténylegesen megfogadni azt a tanácsomat, hogy elmélyüljön, s tudatos visszajáróként alapos ismerője legyen a csángók mai életének. Tudatosan kereste az alkalmakat, s rendre meg is találta azokat, így születtek meg sorra, egészen 2005 derekáig, amikor is a Romániai Magyar Szó megszűnt, nagy hatású riportjai, amelyekből most egész könyv állt össze Csángliáról.

Az írásokat folyamatukban olvasva mélységében és teljes valójában nyílik ki előttünk az a világ, méghozzá úgy, hogy a szerző bármiféle trikolóros sztaniolt lefejt róla, bármelyik három színbe is csomagolt illúzióról legyen szó. Úgy mutatja be egy létében és identitásában veszélyeztetett népcsoport jelenbeli állapotát, mint aki ráérez arra: a csángó embereket nem nevelni, terelni, agitálni kell ilyen vagy olyan irányban, amit mi, kívülállók, minden rendű és rangú jóakaróik "megálmodunk" számukra, hanem meg kell hallgatni, hozzá kell őket segíteni az érvényesüléshez, az önkifejezéshez, a félelem nélküli, autonóm élethez. Krebsz János csángó-filozófiája az illúziótlan nyelvi-etnikai tapasztalatokon átesett, identitásában többszörösen megtépázott ember józan pragmatizmusa. Egyáltalán nem véletlen, hogy még A szűgomba nyomában című riportjába illeszti legbensőbb motiváltságának magyarázatát:

"Amikor még csak készülődtem erre az útra, s többeknek eldicsekedtem, egyik, különben művelt, tájékozott ismerősöm megkérdezett: "Szóval kíváncsi vagy a nyelvrokonainkra?" Kiigazítottam: nem nyelvrokonok, ugyanolyan magyarok, mint mi vagyunk. Kérdés, ők minek, kinek vallják magukat, ha közben nem ütnek a fejükre vagy nem köpnek ki a válasz hallatán, mert utána - túl vannak rajta - megfontoltabbá válik az identitás meghatározása. Mint Julianus barát egykoron, elindultunk Kelet felé, s a miénkhez hasonló nyelvet beszélő embereket találtunk. Mi magyaroknak tekintettük őket, ők óvatosabban nyilatkoztak.

Begyűjtöttem statisztikákat, elmélyültem a szakirodalomban, elolvastam néhány számát a csángómagyar újságnak, s megfelelően tájékozott vagyok azokról a küzdelmekről, amelyek a magyar iskola, misézés, kultúra érdekében folynak. De ezekből semmi nem került bele ebbe a cikksorozatba."

Krebsz János számára az előzetes megismerés, a szellemi kalandozás csupán a tájékozódás, a türelmetlen kíváncsiság első fázisát jelenti. A legfontosabb mindig a megélt és a láttatott valóság, a hétköznap apró történései által hordozott törvényszerűségek, az akaratlan ki- és elszólások. Érzelmileg nem rabja a riadókészültségre hívó divatszavaknak, mint "asszimiláció", "etnikai népirtás", "elnemzetietlenítés". Saját átélt életének történéseit fölfedve hitelesíti a jelenségeket, mintegy figyelmeztetve bennünket, hogy mindez akár velünk is megtörténhet. Mi is lehetünk asszimiláltak és asszimilálók egyszemélyben, minden a helyzettől, a körülményektől és a történelmi időtől függ, meg attól, hogy emberségünk az erkölcs milyen elemeiből építkezik.

Megrendítő és többszörösen tanulságos Krebsz János önvallomásának az alábbi része, amely csángóföldi utazásai során mindig megbízható iránytűje volt és maradt. Azért emelem ki, a kötet élére is, hangsúlyozottan, hogy mindvégig viszonyítási alap lehessen a szándék és az eredmény összevetéséhez.

"Az asszimiláció számomra személyes sors. Nem valami különlegesség, hanem, bizonyos szükségszerűségek, kényszerek között, a túlélés egyetlen lehetősége mind a közösség, mind az egyén életében.

Nagyszüleim még Magyarországon élő egynyelvű németek voltak. Kivétel az anyai nagypapa, aki az első világháború jóvoltából a Monarchia hadseregében megtanult hibátlanul magyarul és egy kicsit olaszul, aztán a hadifogságban még oroszul. Különben falujából alig kimozduló parasztember volt. Szüleim generációja már kétnyelvű volt, megtapasztalta, hogy sem a magyar, sem a német nyelvet nem beszéli anyanyelvi, irodalmi szinten. A férfiak megjárták a magyar hadsereggel a Don-kanyart, azután, aki túlélte, azt, mint birodalmi németet, besorozták a német hadseregbe, és ha itt is szerencséje volt, akkor nyugati hadifogságból keveredett haza. S olyanokat mondtak, hogy "ketten voltunk a században magyarok, én meg a Schwarzenberger Hanzi". A háborút követően százezreket telepítettek "haza", a szétbombázott Németországba, másik százezreket hajtottak el málenkíj robotra, aztán államosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, mindegyik keményen sújtotta az iparkodó, szorgalmas, nemzedékeken át takarékoskodó németeket. Az én korosztályom, ahogy egyik barátom fogalmazott, az a generáció, amelynek a szülei és a gyerekei beszélnek németül. A háborút követő két évtizedben háborús bűnös nemzet voltunk. A lenini nemzetiségpolitika másodlagosnak ítélte az ilyesfajta nyelvi meg kulturális kötődéseket, az osztályhelyzetet tekintette meghatározónak.

Pontos fogalmi tartalmú gondolatmenettel le lehet írni az asszimiláció menetét, de valahogy más ez az egész, ha személyes sorsként éli meg az ember a történelmet. Amikor egyszerre nem lehet ragaszkodni a nyelvhez is, a közösséghez is, és ahhoz a helyhez is, ahol születtünk, ahol őseink nyugszanak. Ha valamelyiket föl kell adni, akkor nem a kultúra és nem az öntudat az első, hanem a megélhetés.

Ennek az alapállásnak köszönhetően lett ez a beszámoló ilyen, amilyen. Igyekeztem megérteni, meglesni a hétköznapokban egy életformát, s lehetőleg tárgyilagosan leírni azt, amit láttam, tapasztaltam, megértettem."

Nagy utat járt be Krebsz János első csángó riportjától az utolsóig. Míg kezdetekkor a felfedezés izgalma és elkötelezettsége vezetik a tollát, a továbbiakban a visszatérés, a látókör bővülése, a csángó társadalom rétegződésének és széthullottságának belső megtapasztalása, az "így kell éljünk, ahogy lehet" logikájának felfejtése nyomán jut el ahhoz a végkövetkeztetésig, hogy mindazok, akik valóban a csángók boldogulását és jólétét akarják, akkor járnak el helyesen, ha "népmentés" helyett érdeklődésükkel a Csángliában, bármiféle csángó sorsban élők belső békéjét, önbecsülését képesek felébreszteni.

Cseke Gábor

Csíkszereda, 2009. március 19.

(Az írás a Krebsz János Csángóföldi utazás. Riportok. Pallas-Akadémia Kiadó, 2009 című könyve előszavaként jelent meg)

Krebsz János 1954-ben született, magyar-orosz szakos általános iskolai tanári, magyar nyelv és irodalom szakos, valamint filozófia szakos középiskolai tanári diplomával rendelkezik. Pályafutását általános iskolai tanárként kezdte, 1986-1993-ig gimnáziumi tanár. 1993-ban a Regionális Oktatási Központ munkatársa, 1994-től a Baranya Megyei Önkormányzat Pedagógiai Intézetében dolgozott, 1995-1999-ig a Nemzetközi Hungarológiai Központ alkalmazásában a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszékén lektori munkát végzett. 1999-től 2001-ig a Baranyai Pedagógiai Szolgálatok Központja munkatársa, 2001-től 2006-ig ismételten a Bukaresti Egyemen lektor. Jelenleg oktatási szakértőként dolgozik Baranya megyében. 2009-ben Csángóföldi utazás című szociológiai riportkötetét a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó adta ki népszerű Utak, tájak, emberek c. sorozatában. A Magyar Elektronikus Könyvtárból letölthető Igazi Péhoward (http://mek.oszk.hu/10200/10200/) c. szatirikus regénye, továbbá a Nyolckampó (http://mek.oszk.hu/10400/10425/) és Órarend (http://mek.oszk.hu/10400/10480/) c. regényei is.