Elmerengés egy vitézi örökségen

A. Gergely András

Egy szakmai konferencia-előadáshoz keresgéltem forrásműveket…, nem először, s nem is elvakult hálózat-függőként… Aztán rátaláltam sokunk régóta (legalább egyik) kedvelt témakörére, a mitikus gascon vitéz és a Három Testőr históriájára, a királyi házak, liezonok, cselvetések és gonoszságok, uralmi erők és egyházi fortélyok klasszikusára. Magamtól csak annyit mondtam volna róla: adott egy regény, megannyi filmfeldolgozás, seregnyi forrásmű, történeti merengések, verziók a gyerekregénytől a filmdrámáig, ijesztgetőstől a paródiáig, sokáig karácsonyi hangulatok kiegészítő vizuális élménye is a magyar televízió-programban. Meg kínálkozik egy tudományos oldal, a megértés alkímiája, a visszaemlékezőt idéző megemlékezés, a hagyomány-kötött értelmezés is…

Azután már beljebb estem. Valamiképp egyfajta „tudás és mítosz viszonya” mélységbe, a hagyománykövetési és tudományos piac eltérő termékeinek bűvkörébe, meg a különféle tájak különféle francia népességének különb-s-különb interpretációira, melyek egyenként is, együtt mégannyira az emlékezetvalóság lehetséges variációit testesítik meg.

Egy nemzeti ideológia, a „gloire” klasszikus tüneménye, a megharcolt siker harsánysága áll egyik oldalon, nemzeti adatbázisban, elemi iskolai szótárban, emlékezettörténeti összefüggések mély s még mélyebb rétegeiben… De hát meddig „jelenkor” a múlt bűvköre? S mikortól múlt, aminek a jelenben is megvannak párhuzamai…? S nemzeti-e, ami helyi, a nemzeten belüli térben, vagy azzal épp szemben, vagy inkább ellene is…? Akarja-e, s miféle alapon, hogy nemzetivé legyen, ami helyi akarna maradni, bármely szereplő, bármely érdekkör vagy alkotó…?

A kontrasztot rövidre fogom, s a végére hagyom, kezdem inkább a jelenséggel. Úgy esett, hogy franciaországi tanulmányaim, kutatásaim és témaválasztásom nem előzmények nélküli, mondhatnám évtizedes kun identitás-kutatás és kisebbségtudományi búvárkodás élménytárából fakadtak, amikor is történeti (nemzeti és helytörténeti, népvándorlás-korig vagy a kunok erdélyföldi vagy mongol származás-hagyományaiig kiterjesztett) identitás-konstrukciók szemléjét követően párhuzamokat láttam a hazai nemzetépítés és a francia náció-konstruálás kora-újkori szisztémájában, a gasconok példája révén, majd ennek időközbeni ellenoldalát is beláthattam (interjúk és terepkutatás formájában) a helyi közösségek konkrét válaszai és szertartásos ünnepei alapján. Minkét etnikai-nyelvi-kulturális-életviteli csoportközösségnek megvoltak és megmaradtak konvencionális narratívái, kulturális örökségként vagy népi szokásjogként tovább élő autonomiális radikalizmusai, de meg adaptációs stratégiaként érvényesülő másságosságai ugyancsak. Az alapkérdések közé settenkedett a kétely: jelen vagyok egy gascon néprajzi esemény színterében, miközben a források kutatása közben elsősorban arra lelek, hogy „már nincsenek gasconok, mert a nemzetépítés során asszimilálódtak a francia nemzethez”. Közöttük lévén pedig túl evidens a kérdés: „vannak itt még gasconok…?” S a csudálkozó, megmosolygó válasz: „tesóka, hát itt mindenki az…!”. Ez egy gascon táj, gascon emberekkel, gascon ünnepen, gascon ételekkel, helyi borokkal, lokális népszokással… Akkor hát mi a kérdés…?!

A kérdés valójában bővebb, tágabb, intimebb és értelmező szándékú. Hogyan lesznek olyasféle tudásaink, amelyek alapja a mentális örökség, a hagyomány, a múlt idő idézése, a régmúlt jelenbe emelése, az igazoltan vagy feltételezetten létező tudás felülírása a megtartó (mert megtartott) hagyomány révén. A tudás és a hit, a hiedelem és a tájékozottság kerül hát kontrasztba akkor? S ha igen, mi a helyzetünk az 1968 lázadós napjairól megképződött tudás, emlékezet, hagyomány, érték-örökség felbecsülésével (vagy túlértékelésével?)…

Lapozom az olvasnivalókat, letöltögetem a végtelen számú ismeretanyagot, dúskálok a sejtések rengetegében, hiszem is, amit a piszi nem, tudom is, amit a túltengő többség másképp tud. Van, amit meseként, históriaként elfogadhatok, de nem „tudományként”, s akad, aminél a kétely a tudomány tudása és a belátás vagy élmény közvetlen kontrasztja révén válik erősebbé. Emitt, egy aquitániai kisvárosban, erőd-település sok száz éves miliőjében az tűnik evidensnek, hogy a fővárosiak, a tudományosak, a távoliak és idegenek mintegy semmit sem tudnak a helyiekhez képest, miközben meg ezek mit sem igazán reagálnak a túlközpontosult francia hübrisz centrális problematikáira. Élik életüket, úgy-ahogy, olykor kisszerűen, máskor ábrándosan, szinte muzealizálódottan, a történeti örökség élő jeleneként. S közben „odafönt”, a tudomány kies magasában megírják róluk, hogy már nincsenek is, mert beolvadtak. Erről viszont épp ők csöppet sem hajlamosak tudomást szerezni.

Ezek szerint akkor létezhet és létezik az a fajta változat is, melyben a nem-tudás lesz tudássá, a hit nyer tudásformát, a hiedelem pedig nemcsak „igazolt tudásként” nincs jelen, hanem éppen nem-hiedelemként formálódik, vagyis önmagát legitimáló, létének kétségbe vonását nem engedő, sőt identikus-énazonos evidenciaként van jelen, s jelen lehet ott is, ahol mitikus mivoltának nem a tényszerű, történeti hitelű, „felülről szavatolt”, hanem ellenkezőleg, a mentális értékrendi alapon meghatározódó „adatok” lesznek forrásai.

Talán valamiféle körülbeszélésnek tetszik ez, de mindjárt pontosítom, tetthelyre hívva az Olvasót. A színtér a történeti Gascogne, fővárosaként Auch, ennek fő sétahelyén, a dombtető közparkjának közepén áll D’Artagnan szobra. A helyiek és környékbeliek hittel hiszik, történeti forrás-irodalommal bizonyítva látják, hogy a gascon identitás nemcsak fennmaradt, tovább él, közmegbecsülésnek örvend, a kollektív emlékezet helyi és a nemzeti emlékezet párizsi néprajzi múzeumában is jelen van – nem kétséges tehát, hogy a nagyság és küldetésesség, vallási és „rendvédelmi” funkció történetileg is megkülönböztető rangú volt és maradt. De megmaradt, sőt: szoborrá forrott szinte.ⁱ Mítosz épült Dumas regénye, A három testőr s a rá következő megannyi folytatásban rögzült történetmesélési idill romantikus dicsőségtára köré. Olyan mítosz, mely a nagyságot a vállalásos személyiség, a hűség, a honvédelem, a szolgálat, s egyéb, a katonanépeknél evidens szereptudatok mentén rajzolja meg, erre építi magát a mitikus históriát, a konkrét „tapasztalati tudás” képzelődésre igényt nem tartó örökségét. Sőt: a tudományos elismerésre és ennek megfeleltethető kivételezettségre ma már mint regionális-lokális szereptudatra, identitás-konstruktumra támaszkodó egyediséget is. A helyi történeti narratíva szerint a gascon identitás olyasféle analógiákkal ékes, mint mondjuk a huszároké, vagy még inkább a hunoké, Attila népéé, melynek evidens jöttéről és hódításairól, harcairól és kulturális örökségéről, továbbá a mindenkori „kurucos” öntudat lehetséges továbbélésének körvonalairól nemigen van helyben „normális” ember, aki másképpen gondolkodna, mint a mítoszmesélés valamely verzióját követve. Akár tudományosítja ezt valaki, akár elvitatja… Márpedig a tudományosításban, helytörténeti és regionális funkciótudatban nem volt, s nincs is hiány e téren. A huszárokról talán keveset, Attiláról azonban szinte többet tudnak a Bordeaux és Aix-en-Provence közötti tájon, mint Gyerőmonostor és Felcsút között bárki.

Mindannyian tudjuk: egyetlen írásban lehetetlenség fölidézni minden olyan mitizálódási elméletet (kezdve a kunok és besenyők, sztyeppei sírszobrászat és mongol szertartások kérdéseitől a palóc nemzettudat és kun-kabar rokonság-képekig, Cumania feudalizmus-kori lététől ennek mai valóságáig), melyet számos kolléga nálam sokszorosan méltóbb evidenciával megjelenített már.ⁱⁱ Amit itt fontosnak látok, az talán a lehetséges mitizálódási folyamat, melynek alapja nem pusztán a tudományos színtéren regisztrált szakismeret, de nem is csak a szóbeliség, hanem az erre ráépült irodalmi kánon, az ebből építkező tudományos és kultúra-ipari komplexum, könyvkiadástól filmig, drámai tónusú és brit rokonszenvi hangoltságú filmtől a Barbie és a három muskétás lány kolorikus lírájáig, Richelieu szakrális és állameszélyes felmagasztalásától a polgári miniszterré maszkírozásig megannyi változatban. De ez csupán a legfelszínesebb vonulat…, hadd lépjünk beljebb a mitikus hős helyi piacára!

Tudás birtoklása és hatalomként legitimálása témakörében sokféle ősi és modern, antik és posztmodern teória létezik a hogylétekről. Itt ugye adott egy történeti és szépirodalmi ismeretanyag tudomány-határos szférája, meg ennek lokális mítoszba fordult ellenoldala is. Vizigót királyság, baszk hercegség, akvitániai grófság, majd Gascogne hercegség, Nagy Károly pogány baszk térítései után kibővült terület, Vasconia, mely egészen a katalános vidékéig eltart… Mi minden maradhatott fönn erről a tájról, a legkülönb források, térképek, mendemondák, pireneusi mesék, tengerparti legendák, lápvidéki létmódok, pogány-katolikus-protestáns-eretnek egyházi kezdemények, s egyebek. Terepkutatásom alkalmával már föl kellett figyelnem arra a tudástartományra, mely a kollektív emlékezet (helyi) és a történeti szakirodalom (akadémikus) kontrasztjára épül, nevezetesen az érzelmi tőke és a hagyománykonstruáló tudástőke szembenállására az uralmi büszkeség, a leleményen és erőfölényen fölépült gyakorlati tudás mibenlétére a hódoltató erőszakkal szemben. Ez a kutatás folyamatában onnan kezdődik, hogy a francia (s ennek révén az angol) lexikális források alapján a történeti Gascogne (ha nem egész Aquitániát vesszük, amely mintegy fél Magyarországnyi térség) egy fél Dunántúl-nyi terület, s benne a tengermelléki dűnéktől a Pireneusok magasáig megannyi társas csoport, életmód, lokális szereptudat. Tarbes, ahonnan Dumas szerint D’Artagnan elindul, /amúgy földrajzilag Artagnan és Tarbes száz kilométerre vannak egymástól/ a Magas-Pireneusok lábánál fekvő település, ahol nem a fakósárga lovak élnek, de már gascon köznemesek igen, s a tájegység másik vége a virtuális etnikai táj révén egészen a déli országrész keleti földrajzi közepéig húzódik, északon meg a nyelvi-tájegységi-életviteli (langue d’oc) és történeti másság felső határáig, a Francia Középhegységig terjed. E térségi életmód- és mentalitás-változat épp annyira sokszínű, mint mondjuk a dunántúli, a magashegyi legeltető pásztorkodástól az óceán parti dűnék ártéri gazdaságáig, erődvárosok iparosságától a dél-francia szőlőrégiók némelyikéig (Bordeaux, Cahors és még vagy öt nagyobb borrégió található itt) több jellegzetes tradíció is együtt él a történeti Akvitánia, Auvergne, Landes, Garonne, Gers, és a Midi-Pyrénées, a Dordogne partjától a Lot völgyéig, a Baszkföldtől Agenais-ig, egyszóval a nagytérségi sokféleség mixitásáig minden jelen van itt. Kivételes helyzetet hozott a népesség baszk bejövetelig visszavezethető (baszk – vascone – gascon etimológiai értelmezés szerint), avagy inkább a Krisztus előtti első évszázad barbár (alán, hun, gót, szaracén és szarmata) inváziójának ellenállni képes népesség megmaradása, mely Aquitánia révén azután (a 8. századtól) alapjává lett a későbbi Gascogne térségnek – egészen addig területi autonómiával is rendelkezve, ameddig a francia királyság testőrei voltak,ⁱⁱⁱ valamint addig, amíg a nemzetépítés irama kíméletlenül el nem nyomott minden más térségi identitást.

Azóta viszont a gasconitás épp a helyi másságot szimbolizálja, épp a történeti emlékezetformálás, emlékmű-építés szolgálatában áll, a harcos mítoszát idézi, s vele a küzdés parancsát, a hűség normáját és az autonóm szembenállás értékrendjének fennmaradását. S mert innen indultunk, már nem halogatható, hogy a „legnevesebb gascon” személyét megidézzük: Charles de Batz de Castelmore, általunk ismert köznevén (d’)Artagnan grófja (született Lupiac, Gascogne, 1611 – elhunyt Maastricht, 1673) szüleinek nemesi címei alapján francia nemesember és katona, a királyi muskétások tisztje, aki a királyi gárda marsalljaként a harmincéves háborúban végezte. Az analógia afféle királyi (a magyar középkorban kun) testőrnek, később császári huszárnak felel meg a magyar históriában, igen tisztes előmenetellel. Apja és bátyjai hasonlóképpen gárdisták, nemzeti hősök, a király hűséges támogatói, akár a belháborúkban, akár a nemzetközi viadalokban. Apja levelet ír a regény elején a fiát beajánlani készen a testőrök kapitányának. /Ír, mert írni tud, nemcsak afféle konok harcos, aki kiérdemelte a király kegyét kardos vitézségével, de kellőképpen írástudatlan emellett…! Értsük egybe: a 17. század első harmadában vagyunk…!/

A kollektív helyi emlékezet a testőr mint a főhatalmi államvédelem tisztségében elköteleződő gascon származástudat építésében érdekelt. S mikoron ennek divatja kimúlik (a 19. század közepén), akkor a gasconitás mentális örökségi szerepet formál a provanszál nyelvi és kulturális identitás megteremtésében, az „észak dél ellen” kulturális (nyelvi, irodalmi, mentális és etnikai örökség-)háborúban, a lokális identitás megőrzésének és területi autonómiájának virtuális megkonstruálásában. Tehát nem pusztán tudás vagy hiedelem, elvakultság és tapasztalat-nélküliség formálja meg a gascon identitás mitikus képződményét, hanem épp a másként-tudás, az emlékezetkonstrukciók egy nem föltétlenül „racionális” vagy tudományos korpusza. Talán inkább akarata, önérvényesítő érdekképviselete, ön(túl)reprezentálása is, mely végül kiteljesedik Dumas regényében/regényeiben, majd a további feldolgozásokban, irodalomtörténeti forrásművekben, filmadaptációkban…^iv

Ez a „három testőr” tematika, melyet megidézek, s melynek nemzeti identitás-építő szerepe a kulturális örökségesítési színtéren ma már nemigen elvitatható, számunkra itt a csoportkohézió jelentése/jelentősége szempontjából érdekes, mégpedig a korábbi szolgáló funkcióból az autonómmá vált identitás államiasult intézményrend (az Ile-de-France) ellenében érvényesülő alakzataként (ethnies contre l’Etat, „etnikumok az Állam ellen”, a klasszikus politikai antropológiai szakirodalom alapműveként, Pierre Clastres monográfiájaként). E történeti és mitikus küzdésben a harcos reprezentációja (védekezés, cselvetés, ügyesség, lelemény, felkentség, küldetésesség, lokális kötődés, csoportreprezentációs játszmák) és mitológiai funkciója is megerősödik. Más fogalmi tartományban, mely nem tisztán a történeti emlékezet felé kalauzol és a szimbolikus nemzetépítés lokális változatának felel meg (Clastres elsősorban a dél-amerikai, „amerindiai” törzsek kutatója volt), de föltétlenül jelen van egy etnospecifikus másság (a baszk eredet, a régi térségi autonómia, a főhatalom közvetlen szolgálatára beállított funkcióvállalás, a mindenkori küldetésesség) – vagyis egyfajta „gyakorlati tudás” és „szimbolikus tőke” közötti párviadal formáját kapja mindez a történeti Gascogne mai helyszínein, helyi és térségi mitologikumában.

A „gascon mítosz” a generációk folytonos identitás-átélése értelmében is azt az élménytartalmat, identitás-örökséget, hovátartozás- és másság-kötődést jeleníti meg, melynek aprócska rituáléit mindmegannyi szertartásban, közösség-építésben, iskolai oktatásban, egyházi invokációban rendre megidézik a helyiek. A történeti Gascogne fővárosában, Auch-ban^v a „gascon nemzet”-történeti szituációban, a nemzetkonstrukció versus autonóm/szabad közösség dilemmái terén, a helytörténet és az irodalmi-filmes feldolgozások közötti narratívák eltérései révén, a „gasconitás” bűvkörében kifejeződő mitologizálás elemei segítségével válnak „a közösségi normák, kívánalmak, kötelezettségek és értékek fontosságát és az ezek szerint való, megfelelő viselkedésre mindezek értelmezésének magyarázatával” példatárat szolgáltató igen erőteljes kifejeződésekké. A (mondjuk úgy:) szakirodalom és emlékezet-közösségi vagy historiográfiai forrásanyag roppant eltérő narratívákat konstruál a gasconitás köré, mind az etnográfiai, helytörténeti, kisebbségi, nyelvpolitikai, gazdasági szerepköri, spanyol identitástérségekkel közös vagy hajdan volt territoriális autonómiát szorgalmazó, mind a folklorisztikai és emlékezetkultúrában elmélyülő elemzési szinteken. A „három testőr” romantikus megjelenítése – és mintegy a negyedik, a legkisebb, legrangtalanabb, „populáris” világot is a meseszövésbe építő legszegényebb, D’Artagnan nemcsak valamely mesei hős jelképes továbbélő öröksége, hanem a Philippe Ariès által értelmezett „kollektív tudattalan” és a Georges Lefebvre megjelenítette félelem-légkör forradalmas homályából önerővel fölemelkedő szereplő is, aki a „vidéki Franciaország” régi időszakából, még a parasztlázadások, éhségfelkelések, egyházviták territoriális máskéntállásából érkező „nép hangja”. Az a hang, amely érvényesen fejezhetett ki valami „régieset”, ősi erőt a populáris kultúra számos megnyilvánulása közül, s ezek között csak egyik volt a mentalitás-változatokban a példaképek és helyi hősök felé vonzódó népcsoport-tudat történeti attitűdjeiből (bővebben Vovelle 1985:203-217, valamint Bois 1970). E populáris mobilitás, a kardos máskéntgondolkodás fölemelkedése és lehetséges sikere mindemellett Dumas idejében már mintegy megidézi az 1850 körüli Félibrige-mozgalmat, „melynek célja a provanszál irodalom felélénkítése”, a középosztály romantikus nosztalgiáinak a népiességre vagy a „naturalizmusra”, a származási közösség többletére építő felfogásnak valamiféle életteli közegbe táplálása a nyelvi és kulturális másság jogosságának elismertetése érdekében (írja Eric Hobsbawm 1975:250).

Van persze kellőképpen árnyalt francia szakirodalom is, mely a történeti, társadalomszerkezeti, jogszokási vagy identitás-momentumokat mindettől eltérően rendezi el. De a francia mentalitástörténetnek is erőteljes része a népi kultúra, a viselkedés-örökség, a „déliek az északiak ellen” alapállás szakirodalmi forrásértelmezésbe ágyazása (lásd egyebek között Porchnev 1972; Ribadieu 1866; Muchembled 1990; Monlezun 1846–1849 műveit), s ezek legfőbb üzenete a lokalitás szabadságjogain és az elnyomatás elleni indokolt lázadáson túli elfogadás, vagy pártos tudomásulvétel, mentális vagy morális támogatás. Ugyanakkor más narratívák immár fölöttébb vitathatóvá teszik, hogy létezik-e egyáltalán a gascon mentalitás, ha az ennyiféle vitának kitéve még szóba jöhet. A helyiek persze nem kérdezik ezt, nekik megvan válaszuk, jóllehet gers-i, bigorre-i, tarn-i, „oxitán”, armagnac-i vagy pireneusi táji identitások jócskán megoszlanak e térségi „egységen” belül is, sőt a közismereti kézikönyvekben, lexikonokban azonban egy évszázadon át ugyancsak (a 19. század hatvanas éveitől a 20. század hatvanas éveiig) pusztán annyi áll, hogy van Gascogne-öböl és Gascogne-fennsík, de gasconok már nincsenek, mert asszimilálódtak a francia nemzeti identitásba… A helyi, csoport-szintű és települési (idegenforgalomban és turisztikai termékek terén jelentősen túlhangsúlyozott) identitásokban mégis jelen van a gasconitás, nem utolsósorban a maga kiváltságosságával, mitikus különbözőségével kellemkedő módon. Jelen van hagyományőrző szertartásokban (például a Hantakirály megválasztásának, a nagyotmondás versenyének győztesét ünneplő augusztus elsejei fesztiválon Montcrabeau-ban, a D’Artagnan-emléknapokon Auch-ban, Dax-ban),^vi jelen a feliratokban (hotelek, cégérek, termékek, csecsebecsék, emlékfotók, kiállítások, tévé-vetélkedők alkalmával), a helytörténeti kiadványokban (a megfelelő helyi vitéz nevével vagy jegyében), a Gascogne-térségi fotóalbumokban, a néprajzi és népi kultúra-kutatásokban, kulturális vagy zenei társulások, televíziós műsorok, könyvkiadók, intézmények nevében, rendezvények hívószavaként vagy akár a Toulouse-i Egyetem rurálszociológiai-antropológiai tanszék kutatásaiban is.

Ami miatt az egész kérdéskört terítékre hozom, voltaképpen nem más, mint egy izgalmas kontraszt az 1968-as gyűjtőkörrel összefüggésben: a magát jobboldalinak tituláló, mindenesetre a francia technokráciától önmagát elhatároló, de a jobboldaliság „muskétás” szereptudatát valló Denis Tillinac egy izgalmas tipológiával állt elő a kilencvenes évek elején, épp terepmunkám idejében. Kötete Le Retour de d’Artagnan címen jelent meg (D’Artagnan visszatér, 1992), s ebben részletekbe menően vázolja fel a francia értelmiségből kivesző jobboldaliság-hagyományt, szembeállítva Cohn-Bendit és a ’68-asok kritikai baloldali elszántságával. Szerinte D’Artagnan plebejus baloldalisága és testőrtársainak jobboldali, konzervatív, aulikus vagy harmadik rendből feltörekvő egzisztenciális állapota pontosan kifejezi a francia politikai tagoltság történeti szimptómáit. Úgy véli, a muskétások egész státusz-arculata nemcsak a belpolitikai küzdelmek regényes megjelenítése, hanem szimbolikus szereptipológia pontos rajzolata is, s ebben D’Artagnan eredményességének egyik (a Dumas-regényben és folytatásaiban nem kimondottan harsányan megfogalmazott) sugallata a plebejus (kis- és középnemesi) autonómia küzdelme az államegyházzá erősödött arisztokratikus katolicizmussal szemben.^vii

Mélyebbre világítva Tillinac úgy látja: a dél-francia eretnek-mozgalmak, de akár a gascon és provanszál vidék szakrális provincializmusának egyik forrása és fő konfliktusa az Ile-de-France royalista úrhatnámságával szemben a trónkövetelők oldaláról tekintve a protestáns (angol, skót, viking) államegyházi behatolási kísérletek segítéséig vezettek – s ennyiben is deklaráltan a királyi udvar privilegizáltságának elvitatásához, tehát a vele szembeni „törzsek az állam ellen”, vagy „társadalom az állam ellen” revolucionizmusának feleltethetők meg. A problematika további árnyalását persze inkább a helyiekre bíznám, akik a mindenkori állam, főhatalom, alávető érdekek, uralgó nagyképűségek harsány elvitatása mellett vagy helyett is a lokális szereptudat, a mentális örökség egy egészen más típusát képzelik a maguk helyi és etnikai múltja, még múltabb habitusa, leleménnyel legyőzhető főhatalma kontrasztjaként.

Mindenesetre, adott egy identitáspolitikai játéktér, melyben a nemzeti romantikus irodalom keveredik a mítoszformáló helyi igénnyel, a turizmus-fókuszáltság és kommunikatív látványosság alakítja a térségi kereskedelem- és piacpolitikát, a történeti emlékmű és szimbolikus többletével „a történelem mint emlékmű” (Gyáni Gábor kifejezésével) a helyi társadalom konstruálja az idegenforgalmi és népi szokáshagyományi tartalmat, s építi a jelkép-örökséget az ilyesmire hangolt Félibrige-mozgalommal (annak 1880–90-es évekbeli helyi önigazgatási sikereire utalva), de mindezek révén a provanszál térségi-regionális identitás újraformálásának, újféle nemzeti patriotizmusnak emlékezetpolitikájával kiegészülve teljesedik ki, akár a helyi nyelvek éltetőjeként, akár ezek irodalmi rangra emelésének csoporttörekvéseként ölt alakot (oxitanisme). A hagyomány közvetlensége és a megalkotott hagyomány funkcionalitása a gascon nemzeti hős mitologikus szereplővé válását segíti elő… Ami pedig ebből a helyi, nemzeti és etnikai profil, az részben a múlt és még múltabb időkbe vetül vízióként, részben a mindennapok önerős identitásává alakul át, hogy a térségi identitás részeként segíthesse akár a 68-asokkal való szembenézést, a forradalmas és „Vörös Dél” jelképtárát hordozó értékkonzervativizmust tegye helyére.

Már ameddig segíti. A kutatás számára mindezek inkább kérdések, árnyalatok, interpretációkat interpretáló megfogalmazódások alternatívái… Vagy afféle „apokrif” historiografálás, amilyen magáé D’Artagnan-é is,^viii a mesés, a hihető, a képzelet és a valódiság talaján.

Könyvészet

Acouffe, Alain – Lagarde, Pierre – Lafont, Robert 1979 Pour l’Occitanie. Domain Occitan, ed Edouard Privat, Toulouse.

Bois, Paul 1970 Paysans de l’Ouest. Mouton, Paris-La Haye.

Genet, Jean-Philippe 1998 Simon de Montfort: Baron ou Homme politique? In Hommes de pouvoir : individu et politique au temps de Saint Louis. Médiévales, No. 34 (Printemps), P.U.F., Paris, 53-68. http://www.jstor.org/stable/43027000

Ferenţ, Ioan 1981 A kunok és püspökségük. Fordította Domokos Pál Péter. Szent István Társulat, Budapest.

Flandrin, Jean-Louis 1984 Familles. Parenté, maison, sexualité dans l’ancienne société. Édition du Seuil, Paris.

Hobsbawm, Eric 1975 A tőke kora. Kossuth Kiadó, Budapest.

Lasserre, André 2014 D'Artagnan mousquetaire du roi. Editions Gascogne, Orthez.

Lasserre, André 1993 Les Hautes-Pyrénées. Ed. Horvath, serie Autrefois, Lyon.

Loncan, Bernard ed. 1986 La Ville de Moissac – Tarn-et-Garonne / Midi-Pyrénées. Association pour la promotion de l'archéologie en Midi-Pyrénées, (Images du patrimoine, 17.).

Maffesoli, Michel 1999 Fondements anthropologiques du polyculturalisme. In Chryssoula Contantopoulou ed. Altérité, mythes et réalités. L’Harmattan, Paris, col. Logiques Sociales, 98-108.

Mark, Vera 1991 Cultural Pastiches: Intertextualities in the Moncrabeau Liars' Festival Narratives. Cultural Anthropology, 6. DOI: 10.1525/can.1991.6.2.02a00050

Mark, Vera 1991 Représentations de l'ethnicité dans une fête gasconne. Ethnologie française, (Tome 28.) jan-mars., 1:28-41. https://www.jstor.org/stable/40989237

Monlezun, Jean-Justin 1846–1849 Histoire de la Gascogne: depuis les temps les plus reculés jusqu'à nos jours. /vol 1-6./ Auch. On-line: http://numelyo.bm-lyon.fr/f_view/BML:BML_00GOO0100137001101356215#

Moulinié, Véronique 2016 Les capitales improbables et le rire. Ethnologie française, 4 (N° 164): 657-668. 10.3917/ethn.164.0657 On-line: https://www.cairn.info/revue-ethnologie-francaise-2016-4-p-657.htm

Muchembled, Robert 1990 Société et mentalités dans la France moderne XVIe-XVIIIe siècle. Armand Colin, Paris.

Papp Richárd 2018 Vallás, etnicitás, szakralitás. Periszkóp, 11. https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/201811/papp-rich%C3%A1rd-vall%C3%A1s-etnicit%C3%A1s-szakralit%C3%A1s

Pech, Rémy et al. (Pambenel kutatócsoport) 1987 Politique en Midi-Pyrénées. Eché, Toulouse.

Pérez de Guzmán, Torcuato 1999 Le mythe de la langue nationale et l’identité valencienne. In Chryssoula Contantopoulou ed. Altérité, mythes et réalités. L’Harmattan, Paris, col. Logiques Sociale, 148-160.

Pesquidoux, Joseph de 1941 Gascogne. J. de Gigord, Paris.

Porchnev, Boris 1972 Les soulèvements populaires en France au XVIIe siècle. Flammarion, Paris.

Ribadieu, Henry (1866) 1990 Histoire de la conquête de la Guyenne par les Francais. Princi Negre Editor, Bordeaux, 467-517. https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k9771019v/f19.image.texteImage

Tillinac, Denis 1992 Le Retour de d’Artagnan. La Table Ronde, Paris.

Vovelle, Michel 1985 Idéologies & Mentalités. Éd. la Découverte, Paris.

Jegyzetek

i D’Artagnan a Pireneusok alatti városból, Tarbes-ból indul el párizsi kalandjába, s a szintén Tarbes-i születésű Marcelin Firmin Michelet lett D’Artagnan szobrának megalkotója (Auch, 1931).

ii Csak jelzésképpen: Domokos Péter Páltól, Nagy-Czirok Lászlótól Pálóczi Horváth Andrásig és Tálasi Istvántól Erdei Ferencen át Györffy Györgyig vagy Ioan Ferenţ-ig sokmindenki adott rész-elemzéseket…

iii Condom városkájában mind a négy testőr szoborba formálva (egyenként 2,5 méter magasak), jelképesen a „mindenki egyért” szcénában szerepeltetve.

iv Mélyebb árnyalatok talán Dumas alapművében: https://fr.wikisource.org/wiki/Livre:Dumas_-_Les_Trois_Mousquetaires_-_1849.pdf

v ókori galliai törzs, az auscusok fővárosa, lakóhelye volt, Kr. előtt 56-ban a Római Birodalom részévé tették, akkoriban Augustának nevezték.

vi http://www.gasconha.com/spip.php?article1035 ; http://academiedesmenteurs.fr/ ; Moulinié 2016 ; Mark 1991.

vii lásd még ehhez a Pireneusok népszokásait, viseleti és szimbolizációs hagyományait feldolgozó történész munkáit: Lasserre 1993, 2014.

viii A kósza képzelet és a hiteles emlékirat között hősünk halála után 27 évvel megjelent forrásközlés, Gatien de Courtilz feldolgozása volt Dumas alapanyaga. https://fr.wikipedia.org/wiki/D%27Artagnan

További források:

Histoire médiévale de la Gascogne, Musée Mimizan

http://musee.mimizan.com/histoire_gascogne/page_texte/edouard1.htm

Mémoires de Mr. D'Artagnan, Capitaine-Lieutenant de la première compagnie des Mousquetaire du Roi, Contenant quantité de choses particulières et secrètes qui se sont passées sous le règne de Louis Le Grand, tome 2. Published by Paris, Jean de Bonnot, 1965.

La Ville de Moissac : Tarn-et-Garonne / Midi-Pyrénées, Direction régionale des affaires culturelles ; sous la direction de Bernard Loncan ; réd. Maurice Scellès, Marie-Anne Sire, Evelyne Ugaglia ; photogr. Jean-François Peiré. - [S.l.] : Association pour la promotion de l'archéologie en Midi-Pyrénées, 1986. - 72 p. - (Images du patrimoine ; 017).