Periszkóp-klasszikusok (regényrészlet)

Ismerte a háború mellett és a háború ellen szóló összes érveket – végül már halálra untatták. A háború támogatására felhozott érvek olyan kiinduló feltételezéseken alapultak, melyeket sohasem vizsgáltak meg, de a végtelenségig ismételgettek – a visszavonulás mellett szóló érvek sohasem vitték végig következtetéseiket.

Mailer úgy gondolta, ebbe a háborúba annak a hosszú eseménysorozatnak a csúcspontjaként kerültünk bele, amely valami soha nem tisztázott módon a második világháború vége felé kezdődött. A legnagyobb hatalommal rendelkező, középkorú és öreg amerikai WASP-ok – államférfiak, nagyvállalati főnökök, tábornokok, tengernagyok, újságszerkesztők és törvényhozók – teljes egyetértésben elkötelezték magukat egy intellektuális hitvallás mellett: középkori lovagokhoz méltó hittel esküdtek rá, hogy a kommunizmus halálos ellensége a keresztény kultúrának, s ha a háború utáni világ nem áll ellent neki, maga a kereszténység dől végromlásba, így kezdődött a hidegháború, melyben a nyílt háború időszakai a mérsékelt együttműködés periódusaival váltakoztak. Amint kommunista Kína ereje megnövekedett és a Szovjetunióval szemben tanúsított antagonizmusának üteme meggyorsult, a WASP-lovagok régi hitvallása egyre bonyolultabb és egyre elvontabb lett. Most már hozzátartozott a külügyek technikájához, olyan tézissé vált, melyre szükség esetén bármikor hivatkozni lehetett. Tételük legutóbbi gyújtópontja természetesen Vietnam.

A háborúpártiak érvei szerint ha Vietnam a kommunisták kezére kerül, akkor hamarosan egész Délkelet-Ázsia, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Ausztrália, Japán és India is a kínai kommunisták ölébe hullik. Mivel ezek a kínai kommunisták időközben nukleáris ütőerejük kifejlesztésén dolgoznak, Amerika idővel egy egyesült Ázsiával (és Afrikával?) állna szemben, mely kész öngyilkos atomháborúba szállni Amerikával (és Oroszországgal?), olyan háborúba, mely pusztasággá teheti a Földet. A kínai kommunistáknak ez előnyös lenne, mert alacsony, éppen csak létfenntartási színvonaluk révén ők könnyebben talpra állhatnának az atomháború utáni világ szinte elviselhetetlen megpróbáltatásaiból.

Más egyszerű politikai tételekhez hasonlóan az amerikai államférfiak a totális atomháborútól való félelmüket sem mondták ki hangosan, hiszen célozgatni egy ilyen tézisre kivétel nélkül mindig hatásosabb, mint maga a tézis. Az átlagamerikai gondolkodásának megbénításához éppen elég felvetni a burkolt kérdést: szóval akkor bombázzuk le most a kínaiak nukleáris üzemeit? Nyilvánvaló, hogy a nyilvános vita ennél sokkal szívesebben fordult a bonyolult vietnami helyzet finomságai felé. Persze hogy ez egy csúnya, visszataszító, néha kegyetlen háború, mormolták a Héják színvonalasabb apologétái, de rendkívül nagy szükség van rá, mert 1. demonstrálja Kína előtt, hogy nem fokozhatja gerillatevékenységét Ázsiában anélkül, hogy ezért ne kellene súlyos árat fizetnie; 2. az apróbb ázsiai országokban megerősítheti az Amerika iránti bizalmat; 3. megmutatja, milyen komoly az az ígéretünk, hogy megvédelmezzük a kis nemzeteket; 4. olcsó módja annak, hogy kordában tartsunk egy nagyhatalmat, sokkal olcsóbb, mintha magával a nagyhatalommal harcolnánk; és 5. valószínűleg sokkal többet ér, mintha nukleáris háborút kezdenénk Kína ellen.

Mire a Galambok legjobban felfegyverzett szószólói azt szokták felelni, hogy kétségkívül csúnya, visszataszító és becstelen háború ez, de önvédelmünk szempontjából ráadásul még szükségtelen is. Ha a Vietkong elfoglalná Dél-Vietnamot, akkor a kommunizmus nem tizenkétezer, hanem csak tizenegyezer mérföldnyire lenne a partjainktól. Ezenfelül távolról sem sikerült demonstrálnunk Kínának, hogy a gerillaháborúk túl nagy árat követelnek a kommunistáktól. Éppen ellenkezőleg: még egypár hasonló gerillaháború biztosan csődbe juttatná Amerikát, hiszen jelenleg ötszázezer katonánk van Dél-Vietnamban, szemben az ötvenezer észak-vietnamival, s ez a kis háború évente huszonöt-harmincmilliárd dollár körüli összegbe kerül nekünk, ami nem is olyan csekélység, ha figyelembe vesszük, hogy a második világháború négy év alatt összesen háromszáz milliárdba került, azaz éves átlagban nem egészen négyszer annyiba, mint Vietnam! (Persze azóta folytonos infláció van, no de mégis! Micsoda hihetetlen költség egy ilyen icipici háborúban – micsoda korrupciós botrányok fognak itt még napfényre kerülni. Hány ilyen olcsó háborút bírna még el a gazdasági élet?)

A Galambok minden egyes érvnek a gyöngéjére tapintottak. Igen, mondták, eleget téve dél-vietnami kötelezettségeinknek, kétségkívül bizalmat keltettünk a többi kis ázsiai országban. De kik bíznak bennünk? Hát annyi szent, hogy a kis ázsiai országok legreakciósabb harácsolói most bíznak bennünk, s ezzel sikerült polarizálnunk a kis ázsiai országokat, mert a legjobb hazafiak, akik előre látják, hogy zsákmányolnák majd ki az ázsiai kapitalisták amerikai pártfogással Ázsiát, kénytelenek átállni a kommunistákhoz.

Igen, felelik a Galambok, jobb Vietnamban háborúzni, mint Kínát bombázni – csakhogy Kína megtámadásának egyetlen lehetséges ürügye éppen a vietnami háború. Emellett Kína agresszivitása nagyon is kérdéses. Történelme alapján Kína nem agresszív, hanem félénk ország, és olyan belső ellentmondások gyötrik, melyek évekig képtelenné teszik bármiféle nagyobb háborúra. S a Galamboknak ez még nem is a végső érve: rámutatnak, hogy Észak-Vietnam évszázadokon át kínai megszállás alatt volt, s ezért éppoly ellenséges Kínával, mint Írország Angliával szemben – csak a mi intervenciónknak sikerült Észak-Vietnamot és Kínát közelebb hoznia egymáshoz. Ez szükségképpen gyöngíteni fogja a többi kis ázsiai ország Kínával szembeni ellenállását.

Emellett, mondják a Galambok, a vietnami háború igazi pusztítása részben Amerikában folyik, ahol a polgárjogi harcok nagyvárosi zavargásokká fajulnak, s a legjobb és legtehetségesebb amerikai diákok rendkívül nagy számban fordulnak a nihilizmus és a kábítószerek felé.

A Galambok érvei mintha erősebbek lennének a Héjákéinál. Ezért az amerikai nép többsége, bár rettentően hazafias, határozatlan, s oly gyorsan változik a véleménye, mint az időjárás. Ez azonban a Héjákat láthatóan sohasem izgatta különösebben. Szilárdan a markukban tartanak minden hatalmat, egy kivétellel: nem áll mögöttük a közvélemény megbízható egyetértése. De ez a gyengéjük egyáltalán nem zavarja őket – mert legerősebb érvüket senki sem vonta kétségbe. Erről az oldalról a Galambok sohasem kísérleteztek. Továbbra is megmaradt a legfőbb érv: mi lesz, ha kivonulunk Vietnamból, és egész Ázsia kommunista lesz? Egész DélkeletÁzsia, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Ausztrália, Japán és India?

Nahát, azon a gondolaton, hogy Ausztrália kommunista lesz, igazán csak nevetni lehet. A Héjáknak abszolúte nincs humoruk. Ha kommunista Kína arra nem tudott flottát építeni, hogy átkeljen a formozai szoroson és elfoglalja Tajvant, akkor nehéz elképzelni, hogy akár a jövő században is megrohanná Ausztráliát. Nem, valószínűleg minden tisztességes ázsiai kommunista elborzadna a gondolattól, hogy háborúba szálljon az Ausztráliai és Új-Zélandi Katonai Szövetséggel, azoknak az embereknek a leszármazottaival, akik Gallipolinál harcoltak. Igen, a Héjáknak nincs semmi humoruk, Lyndon Johnson pedig teljesen szégyentelen. Ő még Ausztrália védelmével is előhozakodott.

De hát vajon kezeskedhetnek-e a Galambok arról, hogy Vietnamból való visszavonulásunk nem vált ki egész Ázsián végigvonuló kommunista hullámot? No, a Galambok erre bőviben voltak a válasznak. Beszéltek az egyes nemzetek sajátos jelleméről, meg a különféle liberális alternatívákról e nemzetek leghaladóbb liberális elemeinek támogatására, újra és újra visszatértek Kína mélységes gyöngeségére, a kínai külpolitika rendkívüli félénkségére a koreai háború óta, az enklávék fennállására, meg arra, hogy milyen nagy lehetőségei vannak egy ügyes, jól irányzott gazdasági hadviselésnek Ázsiában.

De a Galambok végül mégse tudtak választ adni a Héjáknak, mert megoszlottak. Volt köztük egy szilárd kisebbség, amely titokban azt szerette volna, ha Ázsia kommunistává lesz, mert az ázsiai parasztokkal rokonszenvezett, nem pedig az amerikai nagyvállalatokkal; azt akarta, hogy a parasztoknak legyen jó, és magánhasználatra úgy vélte, a kommunizmus valószínűleg alkalmasabb a kapitalizmusnál arra, hogy bevezesse a parasztot a technikai társadalomba. Ezt azonban nem tartották célszerűnek beismerni, ezért mellébeszéltek. A többiek – a Galambok többsége – egyszerűen nem voltak hajlandók szembenézni ezzel a lehetőséggel. Liberálisak voltak: ha elkezdik kutatni a kérdés dimenzióit, esetleg felrobbanthatják liberalizmusuk alapjait, hiszen akkor be kellene vallaniuk, hogy hajlandók támogatni egy olyan politikát, mely esetleg az ázsiai kommunizmus jelentős előretörésével végződhet, ha pedig ezt bevallanák, akkor kénytelenek lennének átállni a Héják közé.

Mailer unta ezeket az érveket. A Héják önelégültek és beképzeltek voltak, a Galambok pedig kitértek az igazi kérdés elől.

Mailer baloldali konzervatív volt. Így hát megvolt a maga nézőpontja. Önmagának azt mondogatta: azért próbál Marx stílusában gondolkodni, hogy elérhessen az Edmund Bürke [angol politikus, közíró, esztéta; a francia forradalom ellenzője, a német romantika szellemi őse (1729-1797)] által javasolt értékekhez. Mivel konzervatív volt, a dolgok gyökerénél kezdte. Nem tartott minden háborút rossznak. El tudott képzelni nemes háborút is. De a vietnami háború rossz Amerikának, mert rossz háború, mert minden háború rossz, ha gazdag fiúk harcolnak szegény fiúk ellen, és a gazdagok a fegyverek terén előnyben vannak. Felidézte magában a statisztikát: rossz vicc volt, ha ugyan nem trágárság, hogy minden kiló utánpótlásra, amit az észak-vietnamiak katonáik számára Dél-Vietnamba visznek, egy tonna amerikai utánpótlás esik. Igen, a dolgok gyökerénél kell kezdenie. Rossz minden háború, amelyben naponta kerül sor olyan hadműveletekre, ahol tömegével bombázzák és napalmozzák az asszonyokat és a gyerekeket; rossz minden háború, amelyben áttelepítik a lakosságot, mert ez egy gazdag paraszti hagyományt tép ki tövestül, rossz minden háború, ahol nincs arcvonal és nincsenek észrevehető fordulópontok (ez a haladó elgondolás feltételezi, hogy a háborúk részben jók is lehetnek, mert néha az egyetlen lehetőséget jelentik arra, hogy a kritikus állapotokat ne kenjék el, hanem definiálják), biztosan rossz minden háború, amely egy ország legbátrabb ifjait felháborító fölénnyel és felháborító érvekkel küldi csatába; mert az ilyen csatának fel kell ébresztenie az embervadászat titkos szenvedélyét. Biztosan rossz minden háború, ahol az ember csak azon az áron őrizheti meg a hazafiságát, ha lemond a gondolkodásról; s végül, minden háború, mely semmi kilátást nem nyújt arra, hogy mint háború megjavuljon – mert annyira bonyolultak és annyira kompromittáltak a gyökerei –, rossz háború. A jó háború, mint minden más, ami jó, lehetőséget ad arra, hogy a további erőfeszítéseknek meghatározható hatása legyen a káoszra, a gonoszságra és a tékozlásra. A vietnami háború minden konzervatív mérték szerint (fenntartva a konzervativizmus jogát a háború helyeslésére) rendkívül rossz háború.

Mivel azonban Mailer ugyanakkor baloldali konzervatív volt, úgy vélte, időnként radikális intézkedésekre van szükség a gyökerek megmentésére. A gyökér ebben az esetben az ország jóléte, nem pedig a háború kedvező alakulása, így hát Mailernek megvolt a Héjáknak adandó válasza: vonuljunk ki teljesen Vietnamból. Hagyjuk Ázsiát az ázsiaiakra. Hogy akkor mi fog történni?

Ezt nem tudta. Lehet, hogy Ázsia átáll a kommunistákhoz, lehet, hogy nem. Abban biztos volt, hogy nincs halandó ember, aki ismerné a választ az efféle nagy kérdésekre. Csak a huszadik században, csak (kommunista és kapitalista) Technológiaország felsőbb köreiben kezdték az emberek azt hinni, hogy minden nagy kérdésre léteznie kell konkrét válasznak. Nem! Amennyiben egyáltalán volt véleménye (figyelembe véve a kérdés hallatlan méreteit), az ő véleménye a felfedezetlen tudatlanságnak ugyanabba a nagyságrendjébe tartozott, mint bármely távol-keleti szakértő nagybetűs Véleménye. Bár úgy gondolta, ha az amerikaiak kivonulnak a kontinensről, Ázsia valószínűleg tíz éven belül kommunistává válik, nem tudta, hogy ennek igazából van-e jelentősége. A második világháborúnak azokban a rendkívüli éveiben, amikor a WASP-lovagok, a tengernagyok, tábornokok, államférfiak, törvényhozók, lapszerkesztők és nagyvállalati vezérigazgatók azt suttogták egymás fülébe, hogy a következő háborút a Kereszténység fogja vívni a Kommunizmus ellen, herkulesi keresztes hadjáratuknak volt egy megdöbbentő hiányossága: elmulasztották elolvasni Marxot. Eszméit persze tanulmányozták: sűrűn gépelt kivonatokból!, de mivel nem olvasták el Marx szavait, csak a kivonatokat falták, nem szerezték meg azt az élményt, hogy olyan elmével találkoztak, aki megtanítja az embert gondolkodni, sőt a saját agyától függetlenedve gondolkodni; így a hatalmi elit ifjú és öreg WASP-jai fel se tudták fogni, hogy azok a marxisták, akik elolvasták a maguk Marxát, esetleg el is távolodhatnak gondolkodásukban a marxizmusnak azoktól a meghatározott monolitikus tömbjeitől, melyek eredetileg hitük első szikráját fellobbantották. A leghatalmasabb WASP-oknak mintha sohasem jutott volna eszükbe, hogy az ember egészen helyesen számíthat jó kommunistákra meg rossz kommunistákra, mint ahogy az ember természetesnek tartja, hogy vannak jó keresztények és rossz keresztények. Valójában, ahogy a kereszténység saját mélységes ellentmondásaiból teremtette a legváratlanabb szenteket, a művészeket, a zseniket, a nagy harcosokat, ugyanúgy a kommunizmus is nagy eretnekeket, nagy uszítókat és nagy megtérőket teremtett (hogy csak Sartre-t és Picassót említsük) Marx agyának lekicsinyelhetetlen méltóságából (ez az agy talán a legnagyszerűbb gondolkodó eszköz volt, amelyet a nyugati emberiség valaha létrehozott). Vagy – és itt volt Mailer szunnyadó tételének magva – a kommunizmus addig mindig ki fogja termelni a maga eretnekeit és nagy újítóit, amíg terjeszkedik. Ha egyszer majd nem terjeszkedik többé, akkor újra monolitikussá válik, középszerű lesz és rosszakaratú. Gonosz óriás.

Magyarázat? Ha Ázsia elmerül a kommunizmusban, az akkora megrázkódtatást fog kirobbantani a marxizmusban, hogy megemésztése fél évszázadig is eltarthat. Lengyelország és India, Prága és Bangkok közt a sokféle primitív hit és tudat homokja meg fogja akasztani a marxisták finom fogaskerekeit. Ázsiát nem lehet gyorsan felfalni – az csak székrekedést okozna. Igazán csak azt nehéz eldönteni: mi okozna több kárt Ázsiának, a kapitalizmus vagy a kommunizmus? A hódítás mindkét esetben technológiai természetű lenne, feltépné a primitív ázsiai társadalmak gyökereit. A gyökerek felszaggatása valószínűleg vadul menne végbe, kimondhatatlan lélekmészárlás közepette. Gondolni se szeretett arra, micsoda kárt okozna Amerikának, ha úgy döntene, hogy technológiájával és hadseregeivel uralkodni akar tucatnyi ázsiai országban, ahol mindenütt gerillaháborúval kell szembenéznie.

Nem: legjobb Ázsiát az ázsiaiakra hagyni. Ha a kommunistáknak sikerül ezeket az országokat beolvasztaniuk, és olyan nagyszerű nemzetekké kovácsolni őket, amelyek fölösleges szenvedés nélkül tudnak áttérni a technológiai kultúrára, akkor az ember kénytelen lesz tapsolni nekik. A vietnami tapasztalatok alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy Amerika képtelen Ázsiába átültetni Technológiaországot anélkül, hogy maga is csődbe ne menjen a rosszul kitervelt, gyöngén megértett és nagy pazarlással végrehajtott hadműveletekben. De valószínűbb, hogy ha a kommunisták kerülnének uralomra Ázsiában, nekik is nagyon hasonló bajokat kellene elszenvedniük. Megoszlás, eretnekség ütné fel a fejét, szekták jönnének létre; a primitív szokások és a marxista dogmák számtalan összeütközése, naponta ezrével ütnék fel fejüket az intrikák, a kegyetlenség, a vérontás és az árulás hagyományai zúdulnának a kommunisták nyakába. Nem nehéz elképzelni azt az időt, amikor egy ázsiai kommunista ország amerikai segítséget kér majd egy másik kommunista ország ellen. Az biztos, hogy az oroszok meg a kínaiak évtizedeken át fognak egymással hidegháborúzni. Ezért Ázsiából kivonulni pontosan annyit jelent, mint biztosítani a hatalmi egyensúlyt. A válasz tehát: kivonulni, bármely lehetséges módon kivonulni. Kivonulni. Nincs mitől félni – talán soha nem is volt. Minél jobban terjeszkedik a kommunizmus, annál nagyobbak lesznek a problémái, annál kevésbé fogja foglalkoztatni a világ meghódítása. A kommunizmust saját terjeszkedése szorítja korlátok közé. Egyetlen erő van, amely valaha is legyőzheti a kommunizmust: maga a kommunizmus.

És mégis: teljesen valószínűtlen, hogy Amerika valaha is visszavonulna Ázsiából. Mert bennünk lappang az a rejtett, kínos sejtelem, hogy azért vagyunk Vietnamban, mert kénytelenek vagyunk rá. Országunk annyira kiegyensúlyozatlan, hogy csak a háború tartja egyensúlyban. Kollektív instabilitásunk indexe talán a napalmmal bombázott, felégetett falvak száma.

Mailert évek óta foglalkoztatták Amerika betegségei, a közeledő totalitarianizmus, az elnyomás, a füstköd - annyit írt ezekről a betegségekről, hogy ráunt a saját hangjára, belefáradt saját okvetetlenkedésébe; a vietnami háború ezért azt a keserves gyönyörűséget nyújtotta neki, hogy igazolta az eszméit. Az a betegség, amiről annyit írt, most már ott volt, nyíltan, a levegőben: ez tovább taszigálta a gondolatait - ennek a trágár, igazságtalan háborúnak az volt a paradoxona, hogy új energiát adott neki – sőt még azoknak az amerikai katonáknak is új energiát adott, akik harcoltak benne.

Végül a lehető legszomorúbb következtetésre jutott, ami túlmutatott a vietnami háborún. Meg kellett állapítania, hogy Amerikának alighanem a kellős közepében fészkel az őrültség. Az ország fegyelmezett, sőt vadul fegyelmezett skizofréniában él, ami az évek során egyre csak mélyül. Talán már túl is jutott a kritikus ponton. Minden amerikai férfit és nőt, aki hívő keresztény létére az Amerikai Nagyvállalatnak dolgozik, láthatatlan satu szorongat, s ez a szorongatás széthasítja az agyukat és a lelküket. Hiszen a kereszténység középpontjában egy misztérium áll, maga az Isten fia, míg a nagyvállalat középpontja a misztérium megvetése, a technológia imádata. Semmi nem áll annyira velejéig szemben a technológiával, mint Krisztus vérző szíve. Az átlag amerikai, aki teljesíteni akarja a kötelességét, minden nap messzebbre megy Krisztusért való munkálkodásában, és ugyanannyival messzebbre megy az ellenkező irányban – a nagyvállalat abszolút komputerét szolgálva. Igen és nem, 0 és 1. Az átlag amerikai mindennap mélyebbre ássa magát a skizofréniába, az átlag amerikai két, egymással sokkal összeegyeztethetetlenebb végletben hisz, mint a keresztény lélek bármely korábbi hithasadása idején. A keresztények évszázadokon át meg tudták őrizni bizonyos mértékig a józan eszüket, szembeállítva a szeretetet a becsülettel, a vágyat a kötelességgel, még a hatalomvágy is szembekerülhetett egyazon szívben a könyörületességgel – mindezt nehéz volt egyensúlyban tartani, de nem lehetetlen. De Krisztus misztériumának szeretete és a misztérium szöges ellentétének egyidejű szeretete olyan mélyre vitte az országot az elfojtott skizofréniába, hogy a vietnami háború lett ennek az állapotnak egyetlen időleges gyógymódja – hiszen a brutalitás kiélése, ha időlegesen is, határozott enyhülést nyújt a skizofréniára, így hát az átlagos jó keresztény amerikai titokban imádja a vietnami háborút. A háború megnyitotta érzelmeinek kútját: együtt érez a Vietnamban senyvedő amerikai fiúkkal, sőt még a vietnami árvák megpróbáltatásaival és szenvedéseivel is. Amikor elolvassa az újságot, a háborúról alkotott nézetei mindennap változnak egy kicsit. A háború újra kapcsolatba hozta mindennapi újságjával: kapcsolata a külvilággal és a vélemények napról napra történő árnyalatnyi változása a skizofrénia patikájának két csodaszere. Amerikának szüksége volt erre a háborúra. És mindaddig szüksége lesz a háborúra, amíg a közlés minden útján elterpeszkedik a technológia, amíg a nagyvárosok és a nagyvállalatok rákos fekélyként terjednek – a jó keresztény amerikaiaknak szükségük van a háborúra, különben elvesztenék a Krisztusukat.

Eszébe jutott-e Mailernek álmában kedvenc terve, egy olyan háború, amit hadijáték formájában vívnak? az Amazonas vidékén, három hadosztály tengerészgyalogos a három legjobb kínai kommunista hadosztály ellen, valódi golyókkal, valódi repülőgépekkel, valódi televízióval és a valódi halállal? Ez persze őrültség. Sohasem beszélhetett nyilvánosan a tervéről anélkül, hogy próbára ne tette volna a közönséget – biztosak voltak benne, hogy holmi új, gargantuai méretű átverés mechanizmusát fedezte fel, senki sem volt hajlandó komolyan venni, még a vietnami háború helyettesítésére sem. Nem: még a legőrültebb háború is épelméjűbb dolog, mint a legőrültebb hadijáték. Nagy kár. Lefekvés előtt egy darabig elbeszélgetett az egyik őrrel, egy gyászos, középkorú, magas homlokú, erős állú, hosszú, kíváncsi orrú délivel, aki a mindenütt jelenvaló ezüstkeretes szemüveget viselte.

Az őrt nyugtalanította, hogy annyi egyetemistát lát rajcsúrozni a hálóteremben, kellemes külsejű fiúkat, akik nyilvánvalóan roppant elégedettek magukkal. Óvatos kérdéseket tett fel a vietnami háborúról, meg arról, hogy ők mit éreznek ezzel kapcsolatban, és miért érzik azt, amit éreznek. Mailer megpróbált választ adni neki, bár reménytelennek tartotta. Az ember érvelhet akármivel, reménytelen, mert az őrnek egyik fülén be, a másikon ki. Ha komolyan venné, kénytelen lenne háborúba szállni a nagyvállalat hideg méltóságával, márpedig ő a nagyvállalattól kapja a televízióját meg a biztonságát, a nagyvállalattól kapta azt a kimondatlan ígéretet, hogy az ítélet Napján őt nem fogják megítélni, mert az ítélet Napja – így szól a kimondatlan ígéretsemmivel sem rosszabb, mint az éjszakai show-műsornak azok az üres részei, amikor az ember nem tud elaludni.

Mailer elaludt. Gondolatait imigyen leföstve, ki merné lefogadni, hogy nem hortyogott-e?

Forrás: Norman Mailer: Az éjszaka hadai. A TÖRTÉNELEM MINT REGÉNY A REGÉNY MINT TÖRTÉNELEM. EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 1988, 252-264. old.

*

Norman Mailer - a Meztelenek és holtak világhírű írója, az amerikai irodalmi és közélet fenegyereke, ön elnökjelölt és börtönviselt verekedő, az obszcenitás bajnoka és egy falka gyerek érzelmes apja - 1967 októberében részt vett a Pentagon előtt rendezett tömegdemonstrációban, ahol az amerikai társadalom legkülönbözőbb rétegeiből, csoportjaiból verbuválódott tüntetők az ország vietnami háborúja ellen tiltakoztak. Az éjszaka hadai, az író talán legjelentősebb könyve első és legendás háborús regénye óta. Két szempontból is jelentős mű: mint a világszerte divatos non-fiction műfaj kiemelkedő alkotása eredeti bepillantást nyújt a belső és külső válságokkal polarizált Amerika világába, a hatalmi, világuralmi politika ellen küzdő baloldal súlyos, néha már szomorúan groteszk helyzetébe - s abba a mégis felemelő, katartikus ördögűző szertartásba, mellyel a jobbak a néhai álmok Amerikáját a jelen ártó szellemeitől, démonaitól megszabadítani akarják.