A 25 éves Atelier

Lehetne akár asztalosműhely, színházi vagy lakástervező akár, az Atelier sosem is volt más, mint Atelier, akként viszont a legjelesebb fogalmak egyike. Intézmény is, nemcsak tanszék, mely az ELTE Bölcsészkarának új felfutási időszakában keletkezett, mégpedig nem leplezve francia társadalomtörténészekkel közös tervezet nyomán, mely a leghivatottabb párizsi műhely, az EHESS (valójában a modern társadalomtudományok legrégebbi akadémiai rangú intézménye) budapesti „lerakataként” jött létre Granasztói György alapító tevékenysége és Benda Gyula széleskörű társadalomtudományi látóköre révén. Mai oktatói közül többen is itt kapták meg doktori fokozatukat, hallgatóik ma is itt kapják meg mindazt, amit a francia Annales-iskola a társadalomtörténeti látószög legnagyobb terébe segít beemelni: módszertani, szemléleti, kutatási és tematikus interdiszciplinaritást, melynek késztetései kihatnak a városkutatás, a kultúraszociológia, a művelődéselmélet, a szokások, az értékrendek, a mikrotörténelem, a tudáselemzés, az önreflexív értelmezés, a kulturális örökségek, az intézményhistóriák, az alkalmazott társadalomkutatás megannyi iránya, iskolája, szemléletmódja felé. Az Atelier tanszék is immár, de műhely maradt, s alapításától (1988) a Rosemarie Lagrave és Jacques Revel, később Marie-Vic Ozouf-Marignier professzor jóvoltából nemcsak párizsi, hanem német, spanyol, cseh, olasz, portugál, kolozsvári, aarhusi egyetemekkel kialakított kapcsolatai révén egy sor partnerség, kutatás helyszíneként az európai történettudományi doktori iskolák egyik legelőkelőbbike lehetett.

A kötet Vis-à-Vis. Tanulmányok az Atelier fennállásának 25. évfordulójára címet viseli, szerkesztői a tanszék oktatói: Erdősi Péter és Klement Judit.¹ Előszavukban cím-magyarázattal is szolgálnak: vis-à-vis a szemben lévő, szemközti, átellenes létezők franciás megfigyelése, kommunikatív befogadása, a transzferek és intézményesülések ága-boga, a partnerekkel folytatott nyílt közlésmód szimbóluma, nyelvi hordozója is. A címnegyedívben jelzett tartalom alcíme mindjárt pontosít is valamelyest: Történelem, társadalomtudományok és napjaink kihívásai: használat, transzfer, intézményesülés. E talányosnak tetsző körvonal azonban a jubileumi tanulmányok mindegyikében fölbukkan, némelyikben szétterjed, serkentő energiaként van jelen, megint másokban keretez, s a többiben is egyszerre hordoz közlési, elemzési szemléletmódot, újragondolást, átértelmezést, filozófiai vagy filológiai aspektust, tudásterületi barátságokat és intézményes befogadást, vagy médiafelfogási nézőpontot és szakkutatási részkérdéseket. Talán nem képtelen túlzás úgy minősíteni: minden, ami a történelem és értelmezése, elemző és regisztráló szándék, klasszifikáció és újrakérdezés, valamiképpen a kultúra históriájának intézményesülését is hordozza, s az institucionális beágyazódás mellett mindig megkapja rangját az egyén, a csoport, a társadalom köreinek számossága, a kölcsönhatások rendje, a variációk ritmusa, a diszciplínák közötti mozgásterek harmóniája, s végső kiteljesedésében maga az Ember is. E rálátás és belsőleg formált értelmező elfogadás kezdettől rugalmas késztetések és érzékeny átvételek, örökség-vállalások és megértések, ellenségek és barátok kapcsolatán túli átmenetek, befogadási gyakorlatok és emlékezetépítési szertartások hagyatékára épül, melyek megnevezésében Fernand Braudel, Pierre Nora, Jacques Revel vállalt kiugróan korszakos szerepet az EHESS oldalán és képviseletében is. Az intézményesülés, melynek historikus leirata Sonkoly Gábor tollából cizellálja díszesre a negyedszázados esemény- és kapcsolattörténetet (11-36. old.), majd a közös vállalás és heterogén késztetéseknek megfelelés feladatát a francia alapítók felől nézve konstruálja tovább ezt Jacques Revel írása (37-48. old.), hogy azután a kapcsolattörténet mögöttes hatásait, a tudományok legkülönb ágazatait hozza direkt összefüggésbe a lehetséges felfogások és intézményesülések további aspektusaival. Így például Bruno Karsenti egyenesen a társadalomtudományok filozófiájához kalauzol, és ennek mint „az általánosságok szakértőjétől” messze távoli érzékeny gondolkodás felfogásmódjának újraértelmezéséhez vezet közelebb elméleti írásával (49-66. old.), melyben a filozófiailag megvilágított „valós szükségszerűség” természetéhez igazodó spekulatív eljáráson túli lehetőséget vázolja föl, s ennek céljaként jelöli meg, hogy „társadalmunk önmagát pásztázó tekintete még áthatóbb legyen, és hogy még inkább tudatában legyünk annak, hogy pontosan mit is várhatunk önmagunk szociológiai analízisétől” (66. old.). A Comte, Durkheim, Weber, Bourdieu nyomdokain haladó írás a tudásszociológia felől a „másság” filozófiájának perspektívái irányába halad, átívelve mintegy a „történelemfilozófia” historizált alakváltozatai közül kiválni látszó átalakulások, lételméletek körét is, melyekre viszont Takács Ádám veti elemző pillantását, amikor „Ellenség vagy barát?” címen teszi témájává az Annales-iskola és a kortárs gondolkodási irányzatok tanulságait (66-92. old.). Revel még a „Mi változott körülöttünk?” kérdésével indított analízise itt kap választ a radikálisan visszaszoruló történetfilozófia és a történelem elméleti igényű kölcsönkapcsolatára, továbbá a francia és brit kutatók közötti szemléleti vitára is kellő figyelem jut Nicolas Verdier tanulmányában, aki a földrajztudomány belső tájain dúló elméleti háborúk nemzetek közötti viszály-mivoltát nevezi meg elegáns áttekintésében (93-110. old.) Gondolatok a fordítás szerepéről a francia földrajztudományban a 18. századtól napjainkig címen. Írásában már érzékeny distinkciók révén jelennek meg a terek, földrajzi fogalmak, térségek és deviációk, konnotációk és interpretációk, kitérések és narrációk összhatásai, akár a térképeket, akár földrajzi fogalmakat, a tér-tartalmakat, a humángeográfiai jelentés-kontextusokat, a kiterjedéseket és szimbolizációkat sorra véve német, angol és francia nyelvi-tudományos kompozíciók területén. Mintegy folytatva a tudománytörténeti és értelmezés-elméleti időképet, Czoch Gábor írása Az Annales történetírásának magyarországi recepciója az 1960-as években címen vezeti tovább az 1920-as években megerősödött gazdaság- és társadalomtörténeti iskola hazai visszhangját, minthogy a francia tudománytörténeten belüli viták sorát a II. világháború utáni, a kutatás és a szemléletmódok intézményes korlátait, a nemzetközi tudományosság történetírási mintázatait egészen a hatvanas évekig jellemző bezártság követte: a szovjet mintájú történetfelfogás nem respektálta a „túlzottan strukturalista” vagy „a marxizmus eredményeit” nem kellőképpen respektáló Annales irányvonalát egészen Braudel 1962-es magyarországi látogatásáig, amikortól a nyugati történetírás újkori anyagi kultúrát felértékelő gazdaságtörténeti szemléletmódja immár befogadást nyert, majd lassan Bloch, Mandrou, Le Goff, Braudel, LeRoy Ladurie munkái is megjelenhettek a nyitni kész hazai történetírói kör „jóváhagyásával” (111-143. old.). Czoch írása átvezet egy további, tematikai felfogását tekintve is izgalmasan erre a logikai ívre építő íráshoz, André Burgière tanulmányához, mely Nemzeti örökség, emlékezet és történelem címen fogja össze a hetvenes-kilencvenes évek szemléletváltozását is, beleértve „az emlékezet helyei”, a történetírás szemantikai terének változását tükröző és tudáselméleti vitákat is magába fogadó fordulatot, az identitások paradigmáit is megnevező új irányzatok megjelenését (145-165. old.). Itt a Michelet, Bloch, Febvre tradíció melletti és utáni feltárásmódok, új fogalmi apparátusok, összefüggések közötti paradigmák, a „múlt másságát felmutatva folyamatosan előmozdított” széleskörű világértelmezés esélyét taglalja részletesen, jobbára német párhuzamokkal és francia innovációkkal színezve a nemzeti örökségek fogalmi kavalkádját, az értelmező közösségek felelősségét és ez emlékező társadalom perspektíváit is beleértve, „a szolgáló történelemtől a kérdező történelemig” ívelő utat is megvilágítva.

A fenti olvasat szégyenszemre, sebtében 160 oldalnyi tartalmat egyetlen gondolati ívre felfűzve kínosan leegyszerűsít ugyan, de talán jelzi a mívesen megkomponált idői és gondolati trendek egymásra-következéseit, konstrukcióba épülését, a historiográfia „intézményesedését” is, (de a jó szerkesztést nem különben), csöppet sem rejtetten magát az elmélet gyakorlatát is tükrözve: hogyan fejtünk meg, értelmezünk, mutatunk be, kontextualizálunk egy-egy jelenségsort, tartalmakat és kölcsönhatásokat… Mindezektől ha nem is illő elválasztással, „új bekezdéssel”, de az egyirányúnak tűnő szemléleti irányt másféle irányokba kanyarítva további alkalmazási kontextusok kínálkoznak még három „empirikus” írásban, melyek a résztémák felé fordulva a módszertani sokféleség illusztrációi is, egyúttal az Annales szellemiségének rugalmasságát (Sonkoly jelzőjét az Atelier vállalására) is visszaigazolják. Itt Cyril Lemieux elemzi a történész státusát és felfogásmódját arról, miképpen lehet médiabeli tapasztalatok révén a társadalomtörténeti elméletekről közérthetően kommunikálni, s A társadalomtudományok médiában elfoglalt helyének újragondolása címen meglehetősen optimista képet ad a médiavállalatok társadalmi célképzeteiről, a kutatók szimbolikus részesedéséről és a sajtótermékek átalakulását követő attitűdökről (három kísérlet nyomán), melyek a kétezres évek kollektív dimenzióit összevethetővé teszik az amerikai szociológiai zsurnalizmus értelmezési gyakorlatával (167-184. old.). Ez átváltozási folyamat szélesebb történeti ívű, a befogadóra mint aktív-visszaható szereplőre tekintő írásában pedig Heltai Gyöngyi tárja föl Primadonnatoposzok: típusaik és transzfermechanizmusaik címen a kulturális tárgyak átértelmeződésének, intrakulturálisan egy hazai társadalom számára megjelenített sztárok identitásainak változatait (185-204. old.), a zenés színház francia mintázatai nyomán a 19. század második felében kialakult, s egészen a hatvanas évek végéig a magyar befogadást megtestesítő közönségreakciót is beleépítve, a megmutatkozó életvilág-dramaturgiát (fel)színes díszletei között analizálva. Nem lezáró, de az imaginált múlt, a kulturális örökség és a „memoriált” zenei hagyaték sajátos kontextusait szinte folytatja Erdősi Péter leleményes esettanulmánya: Emlékezet, történetírás, zenei hagyaték: Beatles a Beatles után címen (205-239. old.). A Heltai Gyöngyinél megjelenő átörökítési folyamat, a politikai rendszereken átvonuló toposzok sorsa és alakváltozásai még ízesebb tükröződéssel testesülnek meg a négy imázs-alkotó muzsikus legendájában, róluk szóló narratívák örökségében, alkotóközösségük és karrierjük alakzatváltozásában, továbbá a zenei anyag transzferálódásában, módosulásaiban és emlékezeti konstrukcióvá válásában.

A kötet tíz tanulmánya és bevezetője az Atelier „nem főiskolás fokon” zajló tanítási kísérletét, a társadalomtörténet iskolák és irányzatok révén alakuló befogadás-históriáját regisztrálja, s ennek alapján nem csupán egy műhely intézményesülési rangját tükrözi, hanem azt az igényt is, hogy a magában véve is irányzatok-korszakok-ideák szabdalta historiográfia francia örökségét a magyar történeti gondolkodás doktori szintű környezetévé tegye, egyúttal szembenézzen, szembesüljön, arcát megőrizve is kiteljesüljön a látásmód horizontja, leképezhetővé váljon a felfogások létjoga és átértékelhetősége, rugalmasságát is bizonyítani tudja a tudásterületére, módszertanára, tematikai sokféleségére érzékeny társadalomtörténeti tudástár és intézménye, az Atelier.

A. Gergely András

1 Atelier Európai Társadalomtudományok és Historiográfia Tanszék – Korall Társadalomtörténeti Egyesület kiadványa, Budapest, 2015., 239 oldal