avagy kulturális és történeti örökségeink kutatásaiból

Emlékezeti gesztusok, hagyomány-tartósító rítusok, hungarikumok és emlékezeti szertartások új kultusz-korszakát éljük, mikor mindezek egyúttal örökségvédelem és nemzetfogalmi civódások kereszttüzébe, helyi fesztiválszervezők és nemzetek fölötti UNESCO-örökségesítések haszonkulcs-kalkulusába is belejátszik megannyi nemes és nemtelen körülmény, mely segít, ront, tartósít vagy pusztít is egyúttal.¹

Mindezek léte és bonyolódása, kulturális tőkévé vagy nemzeti-etnikai identitás-forrássá válása sokféle kortárs néprajztudományi, folklórkutatási, emlékezetpolitikai és esztétikai örökségvédelmi tudományos kérdés is. S persze mindez a folyamatok, korszakok, felfogások és újraértelmezések sodrában, érdekszférák iszapbirkózása közepette alakul, alakul át, feslik szét, mállik ízekre, vagy épp csak bolyhosodik, ritkul, felületi mázzá válik, turisztikai csecsebecse lesz – s ezáltal a nemzeti kultúrák és történeti-néprajzi örökség, ünnepszerveződés és szereplőinek viszonya nem marad evidens módon történettudományi szakkérdés, műemlékvédelmi bűvkör vagy míves stílusú elbeszélőmódok kérdése, érték-régészeti leletmentés problematikája csupán.

Van, s lehet is ennek értékőrzési, gazdasági haszonvételi, turisztikai vagy nemzeti örökségi mutatványossági oldala. Ám eközben nem pusztán a fényképes vagy írásos forráskutatás, vizuális és tárgyi leletmentés, néprajzi vagy történeti muzealizációs eljárás fontos csupán, hanem jelesül a történő történelem hétköznapjaiban jelen lévő kulturális örökségkezelés fontosságának megértése, feltárása, kutatási fókuszba vonása is ugyanolyan fontos adatbázis lehet a mindenkori kutatók számára. Az akadémiai történeti tudományterület keretébe tartozó néprajzkutatás éppúgy, mint a folklór-elemzések tudástartománya emiatt nemcsak része immár a kortárs historiográfiának, de egyre inkább interdiszciplináris szféra is, miként a történetelméletek modern irányzatai közül a mindennapi élet kutatása, az oral history vagy az emlékezetkutatás is. A történeti és mentális örökség elbeszélése, a narratív életszférák belátása, a kortárs társadalomnéprajz életvilág-elméletei, a rokonság- vagy szomszédságkutatások is előszeretettel fordulnak korunkban a neo-folklorisztikus események, szituációk, szertartások, fesztiválok vagy emlékező celebrációk felé. E tárgykör kutatásában azonban a történeti néprajztól eltérő aspektusú, a folklorizmust a hagyománytisztelet felől az átélési, élményközösségi, turisztikai látványosságok felé vezető nézőpont is interdiszciplináris és nemzetközi összehasonlítási alapon kap új nézőpontokat, egyebek között a kisebbségi, tájegységi, történeti, nyelvi vagy szokáscselekvési közösségek vizsgálatának, megismerésének módszertana szempontjából. /Ekképpen vizsgálják immár Torockót például, Csíksomlyót, Énlakát vagy Kolozsvárt is kommunikációkutatók, kulturális antropológusok, szellemi néprajzi folyamatok etnológusai, médiaszociológusok, turizmus-közgazdászok az utóbbi időkben. E változó örökséget, átalakuló identitások tárgyi és szertartásos nyomait, kommunikációs- és média-felszíneket is átható jelenségek komplex folyamatait persze nemcsak kutatgatják, filmezik, megőrzik, átörökítik, de magukon a performanszokon résztvevő népcsoport-képviseletek is megjelenítenek identitásokat, s hasonlóképpen hordoznak „szállítható örökséget” nem csupán a helyi formálók, értékmentők, közvetítők, de maguk e szertartásos összejövetelek kutatói is részeseivé lesznek az írott, és az írhatatlanságában is fontossá váló, örökség-státuszra jogosulttá lett hatásoknak. Történeti kutatásmódszertan szempontjából sem lehet közömbös problematika, megismerési és föltárási gyakorlat annak belátása, milyen módon hat egymásra a szertartások szereplőinek, reprezentálóinak, dizájnjának, kulturális és vizuális megjelenésmódjainak komplexitása, s ezen belül lesz kérdéssé az is, mennyiben egyedi, kollektív, vagy interaktív kölcsönhatásban álló maga a megismerési helyzet, a kutató és a kutatott viszonya a megjelenítés helyszínén, a szcenikai miliőben és azután. Akár ha multikulturális vagy nemzeti aspektusú egy-egy rendezvény, mely a helyi tudás, helyi szertartások és értékrend vagy világkép örökségesítésére is visszahat, akkor a kutatók számára és a résztvevők számára egyaránt fontos kérdéssé lesz: hogyan lehet ezt „intézményesíteni”, autentikusan megőrizni, értékállóan tartósítani, de épp így hitelesen kutatni vagy résztvevő megfigyelőként egy nemzeti/kisebbségi örökség részeként megismer(tet)ni…?

A lennebbi két nagyobb fejezetben két önálló munka „összeolvasásával”, egymásba vetítésével próbálom e kutatási és értelmezési tartomány néhány kulcs-szempontját bemutatni: egy mikro-térben zajló, nemzetközi mivoltában is lokálisan érdekes szertartás anyagára figyelve, meg egy másik, az örökségesítés nemzeti kultúrák fölött állóan kollektív gondját megosztó, „egyetemes” kérdéskörbe kalauzoló monográfia kapcsán.

A mitikus játéktér-alakítás, mítoszhasználat és a táji-kulturális örökségesítés egyik tipikus folklorisztikai kulcskérdése a kortárs etnológiának. Nemzeti örökségesítés és újnemzeti identitások korszakos programossága nemegyszer a direkt politikai akaratok, üzenetek, értéknormák tükre az egyik helyszínen, másutt esetleg a posztszocialista életmódok kiegészítésre áhítozó magánprogram csupán, de ezek mellett (vagy ezek együttes belátása révén) is megmaradt a neo-folklorizmus egyik kutatási területe is. Ekképp érdemes fókuszált figyelmet fordítani a ljubljanai Szlovén Néprajzi Intézet kiadványára, melynek a performatív gondolkodás, az analitikus és szintetikus hajlandóságú belátások közösségi cselekvésekben megragadható mivolta a kiszemelt témaköre. A Jurij Fikfak és Laurent Sébastien Fournier szerkesztette kötet² /Ritual Year 7./ monografikus igénnyel járja körül a népi/nemzeti kultúra egyes etnikumokra vagy nyelvi-kulturális kisebbségekre jellemző problematikáját, és maga a feltáró gyűjtés kérdéskörében értelmezi az ilyen tárgykörű néprajzi tanulmányokat folytató kutatók viszonyát, társadalmi „terep” és magatartásmódok találkozását, a kultúra megjelenítésének és interpretálásának intézményes módjait, kölcsönhatásait, külön is figyelemmel a „másság” objektív /UNESCO-tól eredő/ meghatározására. Alapképletként a nemzetközi előadó-szerzőgárda a „performanszok”, performerek és kutatók háromszögébe zárt felfogásmódokat vizsgálja ír, skót, szerb, litván, holland, orosz, magyar, görög és más lokális fesztiválok reprezentatív felületein és jelentéses mélységeiben, kontrasztként kezelve a megismerő érdeklődés és az identikus önkifejezés külső/belső normáit, attraktív formanyelvét, jelentéshordozó tartalmait.

A szerzői esettanulmányok más-más helyszíneken találják meg a belső kontrasztok között a nyelvi-vizuális-teátrális önkifejezési szcénák mentális nyomait, a külső kontrasztok között pedig a kutatók kérdésfelvetései, nézőpontjai, megismerési stratégiái foglalnak helyet, mintegy folytonos interakcióban, a kvázi-közösség lehetséges mutatkozási és kapcsolati játszmáinak részeként. Egyfajta együttjáték, rendezett jelenetek és föltérképezett állapotok közötti „metakommunikáció” zajlik ilyenkor a kutatás során, s ebben a kutató látszólag szilárdan („objektívan”) kívülálló… – valójában mégis befolyással bír mind a kommunikációs „forgatókönyvek” belső történésrendjének alakulására, mind a szertartások artisztikus mivoltára, az előadások megjelenítési módjaira, a helyi örökség-kultúrában fölnagyított funkciójú tudások rítusaira, s végső soron az elméleti ráközelítés és a gyakorlati válaszkeresés kiegyezési lehetőségeire is. Külsőt és belsőt, kereső szakembert és játszó szereplőt egyaránt késztet valamely örökség-átadás feladattudata, helyenként puszta célképzete vagy újraélesztett eredetiségű hagyományfogalom forgalmazása. E két-fókuszú, egyszerre leíró és önreflexív kereső szempontot találjuk meg a publikált írásokban, ezen belül részint történeti előképeket is kapunk a szertartásos viselkedési eljárások előzményeiről, illetve mindarról, amit a szimbolikus közlésmódokról, a rituális magatartásokról született képzetek teljesítenek ki „kutatási témává” válva. Ilyen leíró aspektusból fogan például a hagyományos ünnepek összehasonlítása Mateja Habinc írásában és Povedák István tanulmányában, másutt meg a szakrális évnapok turisztikai felületekre tolakodó látványossági szertartásaiból formálódó látványkörben kap szerepet maga a néprajzos is (pl. Irina Sedakova, Aīda Eancāne, Evy Johanne Håland és Emily Lyle megközelítéseiben). Neo-pogány szertartások (Kamila Velkoborská, Léon A. van Gulik megjelenítésében) és skót Tűz-fesztiválos rendezési körülmények vagy görög tűzugrás-próbák (Thomas A. McKean, Svetlana Sidneva írása révén), délszláv zeneterápiás szertartások (Katya Mihaylova) és újkori görög csodatétel-követés (Evy Johanne Håland), svéd királyi esküvő-közvetítés térfelfogási játékelemei (Marlene Hugoson) vagy az autentikus és a kreált nemzeti örökség-események szertartás- és jelentésrendjének mintázata (Povedák István izgalmas áttekintése a Magyarok Országos Gyűlése kunszentmiklós-bösztörpusztai tömörüléséről) – valamiképp szinte mindegyik dolgozat a szűk pászmájú lokalitás és a lényegében globális színtérre vihető „glokalitás” kifejező eszközeit, mediált és manipulált kincsgyűjteményét örökíti meg. Ebben a széles körű, szinte „össz-európai” válogatásban a másik oldal, a kutatói „én” egyik legizgalmasabb kérdése valóban a kutató/kutatott kölcsönhatása, egymásra gyakorolt benyomása, valamint játszmáik eredete, lefolyása, intimizálódása és nyilvánossá válása. A nemzeti tudományosság (nemcsak szlovén, szerb, bolgár, hanem holland, skót, litván vagy belga kulturális politikák) hatása és az émikus átélés tudománya (néplélektani, folklorisztikai, turisztikai és közösség-reprezentációs kutatási területként) izgalmas kontrasztot nyújt egy nemzeti-állami-összközösségi ünnepszervezés, vagy a varázslat, boszorkányság, readaptált és revitalizált viselkedési minták kontrasztjában, kutató és „válaszadó” kölcsönös összjátékának föltárásában. Izgalmas kötet ez, sok évnyi és megannyi kutatási területre érvényes megfontolnivalóval, fotókkal, írásonként szlovén összefoglalókkal és tematikus bibliográfiákkal. A kultúra mint intézmény, az intézményesült vagy kultúrává erősödött és turisztikai mutatvánnyá váló események intim „világhálója” ezernyi arcát mutatja ebben a kötetben is, miképp a kutatók és érdeklődésmódok, helyi belátások és tudáspiaci értékesítési eljárások újonnan kialakuló horizontján is.

A viszonylag „elemelt” szempontú történetkutatásban ezek a helyi közösségi szertartások, a viselettörténeti, a kultusztörténeti, a megemlékezési vagy örökségesítési eljárások immáron új tudásterületté, új narratív megjelenítésmóddá váltak, amit érdemes immár a kortárs történeti vizsgálódásmódok lehetséges metodológiai kérdéseként kezelni is. Ehhez nyújt roppant izgalmas, érdekfeszítő, egyenként is új szemlélet-irányok felé kalauzoló szempontokat a szlovén kultúratudomány és kulturális antropológia kötete. A szlovén néprajzról, s a helyi kérdésekből is következő európai folklorisztikai vizsgálódásokból számos tudásunk híján valósága, az európai gondolkodási tradíciókhoz és örökséghez kapcsolatósága eddig bizonnyal nem szerepelt tudáshorizontunkon, így e kötetnek jószerivel nemcsak örülni kell, de az egyetemes, az összehasonlító és a lokális folklorisztika újonnan fölfedezett örökségeként nevezhetjük meg.

A kultúraközi performance, a szakrális vagy rituális mutatványok messzi múltba vezető kérdései (Bahtyin munkásságán túl ugyebár akár a velencei karneváloktól az európai maszkos szertartásokig, Rabelais életművéig vagy akár az antik és előtte való időkből máig megmaradt szakrális törzsi szertartásokig kies szakirodalom szól erről) – alapvetően a népi kultúra és a szakrális hagyományformák széles köre kínálkozik a vallásfolklór-kutatások, a vallási néprajz szakemberei elé. Ami ezekből a színház, a szakrális szcénák, a szimbolikus kommunikáció, a vizualitás legkülönb rendszereiben megmaradt, szinte mindenütt hullámzóan friss és elhaló, megújuló és túlélő folyamatok fordulatait mutatja. Ezért is, de mindezek turisztikai, emlékezeti, nemzet- vagy társadalomhistóriai, település- és kegyhelytörténeti attrakcióiból megmaradó vagy újrakeletkező lenyomatai azonban még vehemensebben vetik föl az autentikusság kérdését, ehhez kapcsolódva viszont a „helyek és nem-helyek” kortárs mai értékképzetét, de meg mindezek hagyományozódási vagy neo-folklorikus alakzatait is. Ezek, ez utóbbiak kultúrák kölcsönhatásaira, a hagyományozódás feltételeire, az írott és szimbolikus kultúramegőrzés tényanyagára irányított kutatási érdeklődésmódok (sőt: fejlesztések, célprogramok, értékmentések, stb.) abba a fogalmi mezőbe vezetnek, mely a kulturális örökség komplex fogalmával mutatkozik az elmúlt évtizedekben. Ez örökség, no meg az örökségesítés fontossága, értékrendje, financiális és konstruktív mezője a kulcstémája annak a kötetnek, mely e fontossá vált kutatási irány egyik fő hazai elemzőjének összegző anyagát kínálja.

Sonkoly Gábor mint történész, városkutató, korábban az erdélyi városfejlődés kulcskérdéseivel azóta is meghaladhatatlan munkát polcainkra tevő szerzőnek legújabb kötete épp a fennebb jelzett folyamatok terén hoz nóvumokat. Bolyhos tájaink. A kulturális örökség történeti értelmezései című monográfiája³ már bevezető fejezetében utal arra, hogy „a kulturális örökség nem szándékosan, és főleg nem kidolgozott stratégia mentén kérdőjelezi meg a történelem helyzetét, ahogy azt például a francia szociológia, majd más társadalomtudományok tették a 19. és 20. század fordulóján. A kulturális örökség fogalmának bővülése mögött inkább a kortárs identitáskonstrukciókhoz kapcsolódó társadalmi és kulturális gyakorlatok változását kell sejtenünk, amelyek intézményesülését ezeknek a konstrukcióknak minden szintjén megfigyelhetjük” (17. old.). Könyve egész alapgondolata egyrészt épít ez intézményi eljárásokban, értékfelmutatásban elöl járó intézmény, az UNESCO, majd a világörökség egyezményes (1972) és nemzeti fogalomváltozásán, az Európai Parlament közös örökségfelfogást kezdeményező 2015-ös határozatán, vagy a „hungarikum” védettségi kérdésein túl a történettudomány Fernand Braudel, François Hartog, Jacques Revel, Reinhart Koselleck, Pierre Nora, Paul Ricoeur, Benedict Anderson, Jürgen Habermas és a kortárs társadalomtörténetírás számos új iskolája vagy irányzata által újrafogalmazott rész-válaszaira is kitér az első fejezetben (19-31. old.).

A monográfia hét nagyobb fejezetben és a konklúzióban levezetett okfejtést talán nem lenne mód itt kiadósan ismertetni. De annyi a fesztivitások, látványosságok, mutatkozások és mutogatódzások egész kortárs kultúraelméleti alapkérdés-köréből mégiscsak figyelembe ajánlható itt, hogy miképp és miért, hogyan és milyen cél- vagy hatásrendszerrel épül ki vagy módosul a múltról kialakított felfogások több aktuális, párhuzamos vagy küzdésképes interpretációja, amikor ezek nemzeti, helyi, európai vagy világvédettségi értékmentési eljárásai megütköznek a kulturális piac, a tudáspiac, a fejlesztési térségekkel szembeni megőrzendő értékjavak, a közösségi normarendek és a turisztikai ipariak, ezek intézményesülési folyamata vagy a róluk mint kutatás tárgyi-tematikus egységeiről gondolkodni képes társadalomtudományok értékszféráiban. Sonkoly a történelem és a kulturális örökség fogalmi kontinuumán is törésvonalakat mutat ki, a nemzeti vagy tájegységi-városi-kistérségi értékmentés küzdelmeit pedig a mindenkori nagytáji, kultúrtáji, világörökségi normarendek függvényeként (vagy ezek közötti konfliktusok és egyezkedések históriájaként) tárgyalja. Rendkívül érdekes, a nálunk nem kellőképpen ismert kortárs francia társadalomtörténeti és mikrotörténeti kutatás-irányzat hazai tolmácsaként Sonkoly amúgy is részt vesz az elmúlt huszonöt év innovatív szemléletformálásában, részint akadémiai tudásterület megújítójaként, részint az ELTE Atelier történettudományi tanszékének és doktori iskolájának oktatójaként-vezetőjeként, tehát nem ma találkozunk elsőre a nemzeti történetírással több ponton szembeállított interkulturális kutatás-irányok Általa képviselt bemutatásával. De mindezzel együtt is újdonatúj szemléleti alapállást képvisel az örökségfogalmak és intézményesülések, egyetemes és nemzeti, világegészre vonatkozó és mikrohistóriai aspektusok szétszálazásában. Az első két fejezet fókuszált intézmény- és intézményesülés-felfogási összegzése egyértelműen hiányzott a hazai történetírási gondolkodásból (Benda Gyula, Bácskai Vera vagy Gyáni Gábor egyéni útjait és iskolateremtő hatásaik „franciás” áthallásait is figyelembe véve), de ezek mintegy „keretek” a kötetben ahhoz, hogy Sonkoly több helyszínen is konkrétan „tesztelje” az örökségesítés fogalmát, példatárát és intézményesült változatait. Ilyen példák a könyvben Hollókő mint „világvédett falu” (a Daniel Fabre leírta párizsi Marais-negyed kontrasztjaként), Budapest mint kulturális főváros, Aggtelek, Tokaj, Pécs, Fertő-vidék, a Hortobágy, és nem utolsósorban Pannonhalma (önálló fejezetben is). Mindezek a „hivatalos történelem” és a „népi történelem” parallellitásában, a posztmodern értelmezések intézményesülése és „a prezentista bizonytalanság” történeti korszakát is meghaladó komplex esettanulmányaiban kibontható többrétegű kérdéskörök használata szempontjából taglalhatók, de ezekből is kiemeli a Szerző az univerzális (pl. UNESCO) fogalomkészlet „Historic Urban Landscape”, azaz városi táj(kép) – és átellenben a Heritige in an Urban Century (városfejlődésen belüli örökség) fogalomkörét, másként szólva a történeti települési táj jelenségéről, a város mint intézmény és térbeli test szervezte öntörvényűség lehetőségeiről megfogant aspektusokat. Konkrét városismerettel és gazdasági vagy migrációs mutatók körébe fogott helytörténettel ugyanis éppen az világlik elő, hogy semmiféle városi horizont nincs a maga térségi beilleszkedettsége, történeti funkciója nélkül, így értékeit is kreatív közével együttesen lehet csak szemügyre venni.

Sonkoly könyve több elemző nekifutást, többféle felületi és tartalomelemzési modellkísérletet is megér, de erre itt most nem lesz már mód. Fontos munkája azonban akkor is illő figyelmet érdemel, ha a kötetében épp arról indít mély merítésű elemzést, miként koptak meg, évültek el vagy csak málladozóan bolyhosodtak már túl azok a felületek, melyek közhelyei révén várost, térséget falut vagy turisztikai kegyhelyet „védünk”, fogalmai és látványossági elemeit narratív vagy publikus közhelyek közé építjük, felszínesen koptatjuk vagy használjuk is el a devalválás méltó eszköztárával. Nem így kéne tennünk, hiszen a Helyek és Nem-helyek dialógusában az értékelő helyek meghatározásakor, szemlélet-irányaink vállalásakor is meg kellene őriznünk azokat az értékeket, melyek az identitások alakzataiban, a társadalmi identitások új kihívásokra (globalizáció, forráshiány, presztízsfunkciók, változó népesség, fenntartási felelősség, örökségesítési közeg, stb.) kész konstrukcióinak kiépítésében is méltóan fontos funkciója volna. A „bolyhosodás-tudomány” itt és ebben a kontextusban épp a történettudomány konvencionális aspektusaival szembehelyezkedő vállalás, mely persze már önmagában is paradigmák fölépítésére, alternatív válaszok kimunkálására kell késztetéseket jelentsen.

Már persze azoknak, akiknek van még öröksége, értékrendje, adminisztratív „sikereken” túli értelmezésmódja, kritikai rálátása is…

A. Gergely András

1 Érdemes lehet itt utalni Verespatak ügyére, a „mégsem kérjük a világörökséget…!” sunyi módon felbőszítő eljárásaira, lásd példaképp: http://www.bukarestiradio.ro/2018/06/07/visszavonta-a-dancila-kormany-veresptak-unesco-vilagoroksegi-jeloleset/ ; vagy akár a budapesti Balett Intézet, a Klotild paloták, a budavári átépítkezés megannyi korszakos zsákmánypéldáját…!

2 The Interplay of performances, performers, researchers, and heritage. Ljubljana, Insitute of Slovenian Ethnology, 2012. 269 oldal. http://isn2.zrc-sazu.si/en/publikacije/the-interplay-of-performances-performers-researchers-and-heritages-1#v

3 ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2016., 214 oldal