avagy „a nemzetközi államközösség bénultsága”

„Nem bizonyos, hogy a nagytól egyenesebb út vezet a még nagyobbhoz,

mint a kicsitől; sok jel mutat arra, hogy a nemzeteknek ahhoz,

hogy életképes nemzetek feletti integrációkban egyesüljenek,

előbb világosan meg kell alakulniok, és ahhoz, hogy megalakuljanak,

előbb sokszor szét kell vetniük vagy el kell utasítaniok az olyan,

akár régi, akár új, működésképtelen federációkat,

amelyek nem képesek számukra a nemzetté alakulás

és a társadalmi haladás együttes távlatát nyújtani”.

Bibó István 1990 A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai.

In Válogatott tanulmányok, 4. Magvető Kiadó, Budapest, 386.

Bevezető

Az évszázad fordulópontján alighanem alapkérdés lett, hogy Jászi Oszkár monarchikus viszonyok közötti (évszázados) helykeresési kísérlete, és Bibó István kisállami nyomorúságokat firtató (félévszázados) merengései óta miként alakult a kisnemzeti sors, milyen múlt bázisán milyen jövőbe tekint? Egyáltalán, létezik-e még tematizálható kérdésként a nemzeti keretű állami szerveződésmód, s hogy a nagybirodalmak szétesését követő etno-regionális konfliktusok és átmenetek miként veszik át a szociokulturális integrációk feszültségeinek levezetését, majd miképp alakul újfent a nagybirodalmi szerveződés olyan feltétel-együttessé, amely víz alá nyomva tartja a „kisdemokráciák” még életképesebb példányait is...

Világosabban fogalmazva: mi volt, mi most, és mi lesz a méretszegény államok sorsa az EU nagyranövésekor? Miként alakul a „régiók Európájának” küzdőpályáin, az integrálódás „nagy történetén” belül Belgium, Hollandia, Dánia, Svájc vagy Magyarország „kis története”, s miképpen lesznek képesek mezőnyben maradni az európai küzdőtér új aktorai?¹

A kutatási hipotézis(ek) során fölteendő kérdések ennél jóval számosabbak, de nem kis hányaduk merőben hipotetikus – a lehetséges válaszok nemkülönben. Nem is kell hozzá „Huntington-i jóslat”, hogy belássuk: a globalizáció trendjei mentén szinte előre szakaszolható változások hatnak majd kényszerítően a kis államokra. E változások belső terében egykönnyen átlátható gazdasági, érdek-, szociálpolitikai, menekültügyi, ökológiai válságtartományok keletkeznek majd, amelyeknek roppant súlya csöppet sem könnyíthető az integráció eszköztárával. Máris megrajzolhatónak tetszenek a felülről (vagy a tagnemzetek jóváhagyó megfelelés-kényszeressége mentén bármilyen érdekszempontból) térképre róható jelei a tagállami státusúak és az erre még csak aspirálók közötti határvonalaknak. A jóléti-gondoskodó állam belső krízisei is hozzájárulnak (már ma is) ahhoz, hogy a centrális szerepkörű államok támogatása szükségképpen együtt járjon a kisebbek és a periferizálódottak defavorizálásával. Mi több: a kisebbek és gyengék összefogása (illetve, egyszer már megvolt) szolidaritása is megbomlik, a periférián élők egyenesen a kizártak (exclusions) körébe kerülhetnek a legparányibb elbizonytalanodás nyomán, s magát a megosztottságot is körülveszi a közösség tagjai által generált „elbírálási folyamat”, amely a bekopogtatók közül kiválogatja az érdemeseket és az érdemteleneket. Maga a „bebocsáttatás” (avagy „beavatási szertartás”) magán viseli az „értékteremtés” és „értékesítés” szakralizáló funkciójának jeleit. Így ugyanis megméretődnek és megkülönböztetődnek az átlagosak, a „megérdemelten” tagállammá lettek (vagyis a „méltók”, „partnerképesek”), meg a „lemaradók”, a „felzárkózni képtelenek”, az „innovációra alkalmatlanok” egyaránt. E kizárási és befogadási aktussal viszont nemcsak a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének mechanizmusai konzerválódnak, hanem önálló EU-hatalommá lépnek elő a normák, mértékek, arányok és egyensúlyok új kezelői, új térszerkezet-átalakító döntések szabályozzák immár a térbeli hovátartozás mintáit stb.

Vagyis egy új beszédmód alakul ki, új intézményiség és identitás-teremtés csinál helyet a döntéshozók és megértésre aspirálók közötti viszonyban is. Emellett nem(csak) a jóléti és szociális hátrányos helyzetet termeli újra a felálló intézményi komplexum, hanem a kulturális-civilizatorikus megosztottságot is. A „konvergenciális” mozgást a „divergenciák” kiegészítik, a tradicionális kulturális és a posztmodern éppúgy megütközik, ahogyan már korábban is sok esetben. Európa, amely nemcsak a régiók Európája, hanem a kisebbségeké is, kialakíthatja a „túlélésre” ítélt és a pusztulásra szánt etnikai szférák, a megújulás-tartalékokkal rendelkező, és az ezektől immár megfosztott etnokulturális térségek két tartományát, amelyek között mint közvetítő intézmény egyáltalán nem köteles összhangot kialakítani (pontosabban: erre rá nem szorítható, legföllebb érdekei kívánhatják az egyensúly fenntartását önnön fönnmaradása érdekében – ami persze korántsem csekély esély...). A kultúrák között azonban megannyi érintkezési felület, harmonikus viszony, kölcsönösség, konfliktus, partnerkapcsolat, kiegyezés és más interferenciák hatnak, amelyek hullámait sem az EU, sem a virtuális közösség intézményei, sem pedig az érintett szubkultúrák reprezentánsai nem próbálják „mederben tartani”. Emiatt maga a csatlakozási folyamat is interkulturális konfliktusokat tartalmaz, az egyes érdekeltek történelmei és kulturális örökségei szembekerülhetnek egymással, és csitíthatják vagy épp fölhangosíthatják azokat a belső (nemzeti határokon belüli) kulturális-civilizatorikus különbség-vitákat, amelyek a biopolitikák korszakában már korántsem csupán a liberális gazdaságnak és a toleráns kisebbségpolitikának kedveznek.

A „nagyállamok” és „kisállamok” kérdése, problematikává válása nem titkoltan fölerősödött ez Európai Unió döntéshozatali mechanizmusaiban várható változástól a kicsik súlyarány-változtató esélyeitől, a kompromisszum-kötések lehetőségének fölmerülésétől. Mindez nemcsak várható kihívásként válik meggondolandóvá, de azon a diskurzus-mezőn is, amelyen a nagyállam tételezetten nyerő alkupozícióban volt és kifelé saját (tételezett-formalizált) egységességét hirdethette, a kisállamok létéhez pedig hozzátartozott a bevallott félsz és esendőség, védtelenség és adaptációs kényszer is. A felállás ilyetén alakulása még egyiküket sem kötelezi a kooperációk keresésére, de a maga módján mindkét államtípusnak számolnia kell a lehetséges kollíziókkal és koalíciókkal, alkukkal és szövetségkeresési kényszerekkel, azonban nem egyenlő és nem egyforma módon. Ráadásul a nagyok szerepe nemcsak az egykor volt nemzetállami nagyság vagy kultúrállami hübrisz mentén mérhető immár, hanem a közös célért vállalt áldozathozatal, a „kicsiket megsegíteni köteles” szerepkör morális kényszerének teljesítése alapján is. Erre azonban a hajlandóságot még megannyi feltétel, s köztük nemzeti múltigazolás, európai vezető szerepkeresés, amerikai érdekszférához tartozás, territoriális önérvényesítés, revanspolitika, geopolitikai stratégiai vágyképek és más koloncok is nehezítik... Egység, egysége a másságnak, formája a különbözőségnek, kerete a sokféleségnek... – ábrándos képzetek ezek olykor, de még korántsem közösen és együttesen is vállalt érdekazonosság.

Tanulmányomban, mely másfél-két esztendeig tartó anyaggyűjtés és újraátgondolás egyik végterméke, a multikulturális Európa vízióját kívánom „tesztelni”. A kutatás maga nem igényelt nagy volumenű adatfeldolgozásokat, csak mélyre hatoló anyaggyűjtést és kiterjedt, asszociatív szakirodalmi gyűjtést. Összegzésemben természetesen inkább a vitapontok, értelmezési felületek, interpretációk nagy egységeit szeretném felvillantani, mintsem a történeti múltba vezető államiság- és nemzet-vita összes leágazását, történeti konnotációját szemlézni vagy újrafelosztani a mai nézőpontok alapján. Ezt a munkát elvégezték történészek, szociológusok, kisebbségkutatók vagy uniós szakemberek (külföldön is, és főként a rendszerváltási pártalakulások idején, majd az úniós csatlakozás képzete körül nálunk is) az elmúlt években; de ha szabad előzetesen és nehezen indokolható magabiztossággal összegeznem e korszak szakirodalmát: a nemzet-tematika, s ezen belül a kis népek sorsának kérdése nem lett világosabb, nem lett megnyugtatóbb, mint volt nemzeti történelmünk során számos fordulóban, de még csak áttekinthetőbb sem lett, mint volt Bibó István háború utáni rövid áttekintésében.

Miért érdemes mégis kiemelt figyelmet fordítani a kisállamiság kérdésére, s különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a nagyság sosem lehetett erény valamely birodalom ránk nehézkedő jelenléte nélkül...?

A válasz éppoly árnyalt és látszólag tétova lehet csupán, mint maga a kérdésföltevés. Kézenfekvőnek látszik persze, hogy a magyar historikus tudat és a történeti szerep mentén legalább a magyarságtudat evidens válaszát adjuk erre a kérdésre: a kis állam is állam, sőt, a nagy állam is jobbára csak föderáció vagy birodalom, magába habzsolva kisebb entitásokat, vagyis a kis állam „létjoga” még szükségszerűbb, létének féltése még indokoltabb, s ha oly kitartó küzdelemben, mint épp a magyar államiság, képes és sikeres volt megőrizni (kvázi- vagy tényleges) szuverenitását egy évezreden át, miért lenne akkor föltehető kérdés a mérettel és szereppel kapcsolatos érvényesség...?

További látszólagos „evidencia” lehet a kisállamiság mai elemzésekor, hogy a nemzetállami (vagy európai kultúrállami) létföltételek eddig sokkal többször hiányoztak, mint épp a rendszerváltás körüli és utáni évtizedben, s ha „végre valahára” most meg lehetne valósítanunk egy parlamentáris, többpárti, társadalmi konszenzuson nyugvó államlétet, miért kellene éppen most arról merengeni, hogy mi végre a kisállami lét... Ez a kifejezetten politikai pragmatizmust tanúsító választípus a politikai rendszerváltás logikájába ugyancsak a birodalmi (szovjet) védövezetből kiszabadulás időpontját, a nyugati partnership kialakíthatóságát, a nyugati minták követésének lehetőségét, illetve a magyar államiság elvitathatatlan céljának pártpolitikai alapállástól független evidenciáját, alapkonszenzusát helyezi, függetlenül attól, hogy ez államközi alku kérdése vagy partnerviszony feltétele immár.

Nem szándékom az államfelfogások, államéletrajzok, nemzetek közti egyezkedési folyamatok elmúlt korszakait és jelenkori elméleteit teljes körűen sorra venni. Itt csupán kiemelek ezért néhány felfogásmodellt, amelyek jelenléte a hazai „nagypolitikában” eleve külső nyomást gyakorol a politikatudományi válaszadók köreire, függetlenül attól, hogy pártos vagy pártfüggetlen válaszaik miként igazolják, hagyják jóvá, kérdőjelezik meg, vagy éppen konstruálják újra a „nemzet-kérdés” megannyi aspektusát, s teszik folytonos vita, alku, ellenségeskedés tárgyává és ürügyévé a nemzeti identitás mértékét, formáit, esélyeit és veszélyeit. A nemzetre hangolt és a pragmatikus kérdésfeltevések illetve válaszok kézenfekvően kifejezik a nemzeti létkérdések iránti aggódás ezeréves kötelezettségét, meg aztán ennek normáit, szerepeit, mélységeit és közhelyeit is. A két irányból (mielőtt még továbbiak felé tekintenék) egyként ágazik le a feladatok, esélyek és félelmek, kötelezettségek és kooperációk széles skáláját kínáló europeizációs folyamat néhány mellékösvénye is, melyeken a már európai irányból vagy európai irányban vonulók hangosan harsogják a nemzeti létfeltételek elérvénytelenedési programját, s ezen örvendezve (lásd a pragmatikus vagy szkeptikus EU-eufóriák köreit) vagy aggódva (lásd a konzervatív-nemzeti világképek kényszerképzeteit és félszeit), mindenesetre egybehangzóan megállapítják, hogy az európai „nemzetközösség” kialakulási játszmái nem kedveznek immár a nemzetien hangolt politikai aktoroknak. Ez az alapvetően kritikai attitűd abban segít, hogy az európai közösséget vélt vagy valódi entitásként tételezők, esetleg konstrukcióját a maguk erejével és hatékonyságával elősegíteni iparkodók markáns vonalakkal aláhúzzák a programos közösségen belüli nemzetfüggetlen egység-gondolatot, vagyis egyetlen elegáns mozdulattal elvágják a nemzeti pányvák révén talajmenti valósághoz kötött nemzeti érzületet attól a képzetes európai tértől, amelyben a nemzetközi egységgondolat zordonan kihasította már a maga közös univerzumát, megnehezítve ezzel a náció-kötötte identitások térnyerését.

A nemzeties, a pragmatikus és a kritikai attitűd egyenként is természetesen tovább osztható szélsőséges, oppozicionális, egyensúlyos, konszenzusos, kooperatív és más velleitások irányaira, erőire, felfogásmódjaira, programjaira és policy-jaira. Nem merészelnék ezekből rendszert formálni, sem „áttekinhető” táblázatba tagolni az érdekeltek és érintettek, ellenzők és pártolók köreit. Elkövethető volna ilyen „tudományos” tálalás, de egyfelől épp az ilyetén módon „felosztottak” támadhatnák joggal besoroltságuk határait és a besoroló jogosultságát, másfelől alighogy sikerrel előállna e tagoltság térképe, máris változna az összkép, így eleve érvénytelennek volna minősíthető. Legyen szabad csupán egyetlen momentumra utalni itt: a Magyar Köztársaság tizenéves történetében nemcsak a szovjet függéstőli szabadulás hónapjai, hanem a legutóbbi „kedvezménytörvény-viták” időszaka is durván kitermelte a hazai és a nemzetközi sajtó válaszát, a kormányzati és pártos körök állásfoglalását, alkuit és kompromisszum-kényszereit mindazon kérdésekre, melyek a szimbolikus hatalomkiterjesztéstől a választópolgárok újabb köreinek hódításáig, a kisebbségi törvény biztosította „kegyeltektől” a migráns munkavállalók hátrányos/előnyös érdekeiig megannyi szempontból több mint vitatható politikákat eredményeztek. Mindezen kérdéseknek az (egyik oldalon) bundás indulatokkal körülvett, (másik oldalon) ésszerű kompromisszumba foglalt, (elől) kooperáción alapuló, (hátul) kárpótlás-jellegű policy-kat szolgáló funkciója már a hazai politikai mezőben is igen szélsőségesen fogadott volt, nem beszélve a nemzetközi visszhangról és mintákról, uniós normatívákról és érdekpolitikai játszmákról. A játszmák szereplőinek kritikai attitűdje egy sor esetben átcsapott a nemzeties felfogások körébe, a pragmatikusok hol ezzel, hol a másikkal kötöttek alkalmi érdek-egyezséget, s megannyiszor valamely erőcsoport döntési helyzetbe jutott, nemcsak a belső érdekellentétek mozdultak ellene, de a külső presszió is erősödött ebből vagy abból az irányból (esetenként többől is egyszerre). A képletszerű összefoglalástól tehát éppen a napi és korszakos irányváltások, hangsúlyeltolódások, reprezentáció-játékok megléte és formáló hatása miatt ódzkodom; de a szélsőséges egyszerűsítés vádját vállalva röviden úgy állítanám összefüggésbe a szereplők köreit, hogy a történeti „előnnyel” és legitimáló funkcióval rendelkező nemzeti kisállam-felfogás a pragmatikus irányba mozdult el, s ha ez nem is okvetlenül lineáris folyamat, akkor is időszakonként egyfajta belső hullámzást okoznak a kritikai hatások, euro-szkeptikus felfogásokat erősítenek és megtörik a két hullám erejét (esetenként éppen ezzel hatnak vissza erősítően egyikre vagy másikra).

További érvem a képletszerű ábrázolás ellenében az, hogy a kisállami formációk ideálképei nincsenek egzakt mintákhoz kötve. A föderatív álom- és államkép Svájc éppúgy nem valódi jövőkép számunkra, mint Luxemburg vagy Dánia, Litvánia vagy Portugália. A történészek megvilágosító publikációi és a politológusok időszakos okfejtései sem tudták „ideáltipizálni” a magyar közpolitika számára, milyen kisállami jövőképpel lehetve vagy kellene rendelkeznünk, a politikusok ígérvényei még kevésbé minősülnek érvényesnek. Nincs valójában belső meditációs folyamat ekörül, s ha lehet, még kevésbé van külső mintaszolgáltatás, vagyis európai mintaállam, amelynek idealizálhatósága programos célkövetésre késztetné a magyar közgondolkodást. A folyamat nemcsak átmeneti jellegét tekintve bizonytalanítja el a politikai mezőben aktivizálódókat, de mintegy ráadásként azokkal a koloncokkal is megterheli, amelyek például a határon túli magyarsággal, a migráns tömegek átmeneti vagy állandósult jelenlétével, a makrogazdaság működési trendjeivel és a geopolitikai vonzáskörök hatásaival pányvázzák le a formáló képzeletet.

A kisállami mintakeresés mindemellett (még – és ez korántsem lényegtelen momentum!) nem valódi kérdése az átmeneti fázisban lévő magyar gazdasági és politikai erőknek. A „liminális fázis” (hogy Victor Turner szakkifejezését csempésszük ide) nemcsak a határoltságot, nemcsak a szakrifikált célt, nemcsak a változásokat követően helyreálló, egyfajta „kamaszlétből” egy „felnőttesebb” státuszba átjutó állapotot takarja, hanem egyúttal azt a legitimációs folyamatot is, amelyet köztámogatás nélkül igencsak nehéz végbevinni. E közös érdekfelismerés nélküli mintakeresés ezért igencsak kevesek vállalt programja, gyakran hatás nélküli „madárjós” funkcióba szorult elméleti szerepjáték csupán. Bizonyos vagyok abban, hogy a politikai hangosbeszélők harsogta programosság nem kedvez ennek a fölismerési és megnevezési célnak, így remélni lehet, hogy a folyamatokat figyelemmel kísérő (ám nem elsődlegesen „súgó” vagy javaslattevő szerepű) politikatudomány sokat tehet még ezen a téren anélkül, hogy kényszeredett vállalást, hamis programosságot kelljen magára vennie. A megfontolások fázisában pedig – úgy vélem – számos olyan vitatnivaló akad még, amely körül tisztázó szándék és a belátások sokféle előnye találhat egymásra. Tanulmányom ezért egy (talán nem szokványos) kérdésfelvetésként a politikai imagináció sajátos lehetőségére koncentrál, figyelembe véve a kínálkozó előképeket is.

Szeretném már e bevezető keretei közt megnyugtatni az olvasót a téren, hogy nem kívánok sem a nemzet iránti aggódás publicisztikai mezőjébe tévedni, sem az István-i intelmek koráig visszamenni a nézőpontok és viták föltárása érdekében. Mondanivalóm a kisállamiság kortárs diskurzusaira koncentrál, s amennyire lehet, a legutóbbi viták felől közelítek a kortárs kihívások felé. Nézőpontom kialakításában viszont nem óhajtok független maradni a történettudományi, geopolitikai, szomszédságpolitikai, uniós és birodalom-stratégiákat elemző szakirodalomtól, ugyanakkor viszont távolságot igyekszem tartani a biztonság- és haderőpolitikai, világgazdasági és konfliktus-teóriáktól, melyekhez inkább szívesen utalom az olvasót, semhogy magam végezzem el a (korántsem evidensen kínálkozó) „összeolvasást”. Értelmezési stratégiám emellett érzékeny figyelemmel van az összehasonlító kultúrakutatási és politikai antropológiai szakirodalom irányában, amelyre a politikatudomány egyre erőteljesebb trendje készteti a kérdésfeltevőket.

A „végig nem beszélt” nemzet-képletek

Kisállamról szólva, elemi igény lehetne az államiság történeti és szociológiai-politológiai definícióival kezdeni. Belátható okok miatt (erre ez a közlésmód aligha lenne nyitott, hisz a legszükségesebb és érdemi tárgyalás fennen meghaladná a rendelkezésre álló terjedelem java részét; ezenfelül mert elvégezték ezt már oly sokan...) itt most az államiasulás historikumát elhagyom. A kisállam-jelleg azonban végigtárgyalandó, de ehhez elsőbb a kortárs felfogásmódokban gyökerező interpretációk történetét is végig kellene tekinteni. Megoldásom nem az elkerülés, hanem a fordított eljárásmód: azt fogom megragadni, amit a mai, az európai egységesülési folyamatban nyomatékos érvekkel tekintenek hivatkozási alapnak és evidens tudásbázisnak. Ehhez legelőször az uniós folyamatban állami és nemzeti szintnek tekintett entitások létét, vitáját, önképét és diskurzusait fogom fölidézni. Nem véletlenül, hiszen az államalkotó 19. századi identitás-játszmák végnapjait éljük, mikor is a nemzeti fejlődéstörténet, a nemzeti múlt mint szimbolikus örökség megtartásának kérdése merül föl, mint olyan, amely megosztja az uniós csatlakozási folyamat szereplőinek elfogadó vagy elutasító magatartását. S ebben a verbális, érzelmi és definíciós küzdelemben rendkívül erőteljesen van jelen a nemzetféltő magatartások, a modernizációs áldozatvállalás, a pragmatikus és a kritikai attitűdök széles skálája, mely a nemzet-tematikát veszi körül – éppúgy, ahogy a felvilágosodás és a korai modernitás korának holland, portugál vagy litván hőskorában is úgy keletkeztek a nemzeti öndefiníciók, hogy identikus egységüket a kiszorítási vagy bekebelezési stratégiák mentén rendezték el (lásd ehhez Huizinga 2001, Szilágyi 2000, Gergely 1998, Dumont 1998, Renan 1995, Gellner 1989, Smith 1991).

A nemzet az ország spiritualizált fogalma. Lelke az országnak, melyet a földrajzi értelmű „teste” fölött (vagy számos esetben azt megjelenítő szimbólumként) hordoz elködösített és/vagy idealizált formában. Mint jelképes fogalmi tartomány, képes önálló létre „kelni”, vagyis terjeszkedni, kiterjedni és visszahúzódni szintúgy (Gergely 1998). E kiterjesztett hatókör olykor a nagy nemzetekkel szembeni oppozíciós vagy önvédelmi stratégia része, máskor a nemzeti kisebbségekre is vonatkozhat, megint máskor beleértendők a diaszpórák, az egykori „nemzeti nagyság” örökségének elemei (szilárd uralom, nagy kiterjedés, hódítások, ősök emlékezete), vagy épp a „balsorssal terhes múlt” vagy a demográfiai veszteségek (menekültek, asszimilálódók, hősi halottak, Holokauszt). A terjeszkedés kérdése pedig mindig is a szövetségesség/szuverenitás, alárendelődés/kooperáció, domináció/alattvalóiság vitáját provokálta, részben mintegy válaszul a kisállamok kicsiny voltára vagy növekedési aspirációra vonatkoztatva, részben a lehetséges szuverenitás reménye mentén vagy rendszerváltó korszakok önkép-formáló szlogenjeiben – lásd „trianoni” nemzetkép, „béketábor” nemzetkép, antalli külpolitika 15 millió magyarja, vagy a MIÉP nemzetideológiai szótárában megjelenő változatokat.

A nemzet egyúttal a származási közösség képzetének egysége, a térben kiterjedt és az időben kontinuusnak tekintett univerzum, melynek határait a napi tétek, korszakos ideológiák, hangosbeszélő politikusok és alantas vagy primer gazdasági érdekszövevények szabják át-meg-át. A határoltság önkéntes vállalása – amennyire az ország alapvető jellemvonása vagy kollektív múlthoz való viszonyát, legitimitását szolgálja, annyira – nem jellemző a nemzet-képzetekre: a mai magyarságból egyetlen toldalékszóval lehet egyetemes kiterjedésű „összmagyarságot” csinálni, egyetlen nyelvi csellel lehet másfélszer akkora tömeget kreálni (határoktól függetlenített vagy „határon túli magyarság”), mint a határok között élők létszáma, s lehet ugyanakkor a végeláthatatlan sokféleségből „egynemű” konstrukciót is fabrikálni („a belgák”, a „hollandok” vagy az „amerikai nép” szép nyelvi példája ennek), vagy szembeállítani az ugyancsak multikulturális jelenség-együttest a hamis-nemzet kreatúrájával (ilyenek pl. az „afro-amerikaiak”, „észak-ír britek”, „indonézek” képződményei).

Valahogy mégsem tiszta ez így...! Nem mintha bármely reményt érdemes lenne nagyra növeszteni az ügyben, hogy bármikor is tisztább lesz a nemzetfogalom, mint volt egykoron... (Legföllebb csupán más lesz). Mégsem lehetetlen talán, hogy egyszer maguk a nemzetfogalmak használói, konstruálói vagy forgalmazói lesznek olyan merészek, és egyszerre merik majd használni a térhez kötött, a jogilag fundált, a kultúrában gyökerező, az államszerkezetbe tömörített, a történetileg szavatolt, az identikusan felmutatott és mentálisan is leplezett nemzet-képzeteket. Talán ehhez a majdani merész konszenzushoz érdemes keresgélni néhány adalékot, melyek megfontolásra érdemesek... A kérdésfelvetés nemegyszer csupán gyakorlatias szempontú, mint most is, az Európai Unió keletkezési korszakában: relativizálható-e egy nemzet kiterjedése, s ha igen, miképp reagálnak magára a viszonylagossá tett társadalmi és politikai tér-képzetre a szomszédok, a versenytársak vagy az ellenségek...? Az Európai Egyesült Államok kialakításának szükségessége (mint azt elsőként George Washington javasolta egy Lafayette márkihoz írott levelében, s miként azt a tradicionális monarchiák korának letűntét remélő, a nemzetállamok korát megálmodó 1849-es Párizsi Békekonferencia elnökeként az író Victor Hugo javasolta) azon az elven alapult, hogy a polgárok egyenlőségét meghirdető újkori polgári rend fölváltható, helyettesíthető, bővíthető olyan egyetemes renddé, amely minden polgár szabadsága helyett minden ember testvériségét hirdeti meg és érvényesíti is (bővebben lásd Hugo 2002:135-143).

Kiindulópontom a kortárs nemzet-diskurzusok és államszerepek egyik (talán jellegzetesen francia vagy „franciás”) gondolkodójának, Alain Dieckhoff politikai szociológusnak ama kérdésfölvetése, amely a megrögzöttségek túlhaladásának igényét fogalmazza meg, elsődlegesen européer provokációval, vagyis a német és francia nemzetkategóriák továbbélésének és elérvénytelenedésének igényével (lásd Dieckhoff első ízben 1996, majd 2002, 2003).

A Dieckhoff kiindulópontjául szolgáló prediszpozíciók (szabad állampolgárok önkéntes és tudatos közössége, illetve a természetes – leszármazási? – renden alapuló identitásérzet történeti közössége, amelyek a kultúrnemzet és politikai- vagy államnemzet-felfogásra utalnak), szerény kötözködésem szerint csak mesterkélt vagy politikai kommunikációra alkalmas fikciók. Amennyiben maguk az ekként (így vagy amúgy) definiált népek bárhol és bármikor szót kérhetnének, vélhetően nem igyekeznének egyik vagy másik besorolásba bekerülni azon az áron, hogy amennyiben „kulturálisak”, akkor nem lehetnek „politikaiak”, s fordítva: amennyiben államként konstituálják magukat, rögvest megszűnnek kulturálisak (is) lenni. A szaktudományok, a politikai retorika, a kormányzati indolencia persze sosem hajol közelebb a „néplélek” kevésbé romantikus, de annál plurálisabb öndefinícióihoz, megelégszik azzal, hogy fölülről-kívülről minősít, s esze ágában sincs kettősségében, párhuzamosságban, rétegzettségben, időbeli változásokban, önmegjelenítési célok szerint vagy társas csoportok, néprétegek, köz- és önérzetek alapján meghatározni azt, amiről utóbb mégis úgy nyilatkozik, mintha a közakarat és a közfelkiáltás hozta volna létre...

Nehezen tudunk ezzel az oly közvetlennek és praktikusnak tűnő nemzet-fogalommal bánni... Mi a nemzet? Országnyi térség? Állami-közigazgatási-jogi egység? Népi közösség? Politikai univerzum? Határolt társadalmi tér? Élményközösségi egység? Érzelemittas jelszó? Megnyugtató, hogy ahány definíciós igény neveli, annyiféle gyümölcsöt terem... Mégsem lehetünk vele elégedettek – ezért minden körülíró vita legalább annyit erősít rajta, mint amennyit kétségbe von. Ha kicsi ez a nemzet, akkor is, ha meg hatalmas(nak látszik), akkor mégannyira...

A Meinecke révén elhíresült nemzetfogalom a nyelv, a vallás és a közös politika (mint az államot alkotó nép kollektív akarata) nyilvánvalóan romantikus alapú akarategyüttest konstruál. Eredetileg a hegeli „világszellem” adja alapját ennek a germán-teuton mentális örökségnek, amely a latin és a szláv kulturális territórium közötti, közvetítő, balanszírozó szerepet, egyensúlyteremtő „jogosultságot” fogalmazott érvényesnek a vallásháborúk és territoriális megosztottságok utáni német reformmozgalom számára, kiemelve a „német naprendszerben” betöltött központi szerep mellett az alárendelhető kisállamok szatellit-szerepét. A német romantikus államgenerálási kísérlet, amely a még nem létező, de keletkezőfélben lévő germán impérium formálásában öltött testet, abban a nemzeti feladattudatban leli gyökereit, amely „missziónak” tartja önmaga megformálását és geográfiai újradefiniálását, számítva a dinasztikus örökség jogán nemcsak az osztráknémet reformeri identitás, a cárizmus-ellenes lengyel szimpátia és a magyar lojalitás háttérerőire, hanem az „oláh”, a bosnyák, a szerb, a bolgár, a szlovén, a horvát és a cseh kisállamiság újradefiniálhatóságára is (bővebben lásd Gergely 1998).

A germán vezetésű Dunai birodalom képzete azonban nemcsak a reformkori és negyvennyolcas „Lajtán-túli” vehemenciákra épül, hanem igen nagy mértékben a polgári társadalomépítési gyakorlat és az ehhez fűződő vágyképek egalitárius koreszméihez is. Fontos szempont ez azért is, mert ha a kisállamiság mai vágyképeit mustráljuk, egyhamar kiderül, hogy vágykiteljesítő jóslatokként éppúgy forgalmazzák az uniós közösség mindent megoldó voltát, mint az európai szervezet kötelességeként is. A Meinecke és Renan népszerűsítette egységgondolat eredendően a fichte-i egalitárius tételen nyugszik, amely azonban szigorúan hierarchikus, sőt a patriotizmus építéséből örömmel kizárja az univerzalizmus vagy kozmopolitizmus minden formáját, sőt a valódi társadalmi egyenlőség gyakorlatát is (például Fichte „A zárt kereskedőállam” gondolatában érzékenyen megkülönbözteti a polgári szerződésben egyenlőek élelmezési igényeit, s választékosan juttat a politikai és gazdasági arisztokráciának, szemben a gyarló és falánk paraszttal... – bővebb elemzését lásd Dumont 1998:107-110). Ez a nőnemű Európa-Anya, aki áldott egyenlőségtudat nevében arányosan osztozik kicsinyei között, olyan vízió, mely a 18-19. századi társadalmi tagoltságra, osztályviszonyokra és autark termelési logikára bazírozza az elosztás igazságosságának elvét, ma már kevesebb, mint egykor volt álomkép, szociológiai, demográfiai, antropológiai és pszichológiai relevanciák nélkül. A romantikus német nemzetképek a nemzetet mint „kollektív egyént” közvetítik (látszatra mintegy „belülről” szemlélve), s ezzel már alapszinten szembekerülnek a franciákkal, akik az „emberiség fragmentumait” tekintik nemzetnek, vagyis képesek mintegy „rá”tekinteni, dedukció részeként értelmezni az érdekeltek teljes körét. Ennek a normatív gondolkodási és politikai filozófiai tradíciónak azonban kiegészítő eleme az etnocentrizmus is, az öntömjénezéssel, felsőbbrendűséggel, a másság nem tűrésével, az „örökölt sikerképesség” állandó önigazolási vagy önmarcangolási gyakorlatával (lásd Dumont 1998, mellette Fulbook 1999, és mások megközelítéseit, régebbről Carl Schmitt, Karl Marx, vagy akár Bibó István is kellő mennyiségű adalékot kínálnak e felfogás kritikájaként).

Ha lehet kényszeres definiálgatás helyett mindjárt kritikai álláspontot keresni, úgy vélekednék, hogy a (Benedict Anderson-féle) „képzelt közösség” romantika-kori elméleti bázisa köztudottan hiányos nemzet-kritériummal bánik – márcsak ezért is, mert ennyi „nacionális” és racionális (vagy képzelt) kulturális öröksége bizony nemcsak a nyugati társadalmaknak van, hanem bármely őslakos csoportnak, törzsnek, hordának a pigmeusok, guaranik, fokföldi vagy kaliforniai indiánok, celebeszi toradzsák között is. Ugyanakkor ami a nemzetállami vagy kultúrnemzeti kritériumok egyik legfőbb (közös) hiányossága, az éppen a nemzet-alatti és állam-alatti szinten élő társadalmak (jelzem: ma még mindig a világ nagyobbik hányadának!) feledése, vagy tudatos kihagyása az emberi univerzum tagolásából. Kétségtelen csúsztatás persze, hogy a nemzetfogalom ürügyén a nemzetté még nem vált társadalmakat említem, de teszem ezt pusztán azért, mert úgy látom (és a politikai antropológia mintegy fél évszázados kutatástörténete sokféleképpen igazolja is ezt), hogy azok a formáljogi, intézményrendszeri, racionalitási vagy épp romantizáló kritériumok, amelyek az (akár kultúr-, akár nemzet)államiság meghatározásához alkalmasnak látszanak, éppúgy jelen vannak a nemállami szinten szerveződő társadalmakban is, csak éppen 1) nem öltenek nemzetközi elméleti vitákban forgalmazható hamis formát, 2) nem kötődik hozzájuk a politikai és történeti csatározásokban eszközzé vált reprezentációs érdek, 3) másfajta inherens racionalitásnak felelnek meg, mint az európai közgondolkodásban fegyverré vált érvelésmódok. Épp ez a helyzet – vélem én – a „nagyállamok” és a „kisállamok” viszonyában is: a nagyság mint mérce, az autonómia mint a létformák kiteljesedő csúcsformája, a dominancia mint mindezeknek uralmi eszköze, az „egyenlőség” eszméjét kinyilatkoztatni merész hatalmi indolencia mint a sikerképesség garanciája... – vagyis annak kérdése, ki definiálja a definíciókat, immár a nemállami helyzetű politikai térségek esélyeit éppoly mértékűre rajzolja át, mint a kisállamok alkupozícióit. Mindez nem jelenti persze azt, hogy a kisállamiság azonos lenne a nemállamisággal; de annak meghatározása, mekkora a kicsi (s következésül: mekkora a hatékony, mekkora a sikerképes, milyen az intenzív, ki a partner és az ellenség... stb.) immár azok joga lett, akik kicsiny egységeikből nőttek nagyra, s ez entitás örökléte számukra sem garantált (lásd a „nagynémet egység” szétesését, az olasz regionalizmust vagy a brit hatáskör-szűkülést a 20. századi európai diplomáciatörténetben).

Ezenfelül – mint erre az európai unionizálódás kutatói nemegyszer figyelmeztetnek – a nagy és kis államok közti különbséget időben is, térben is, gyakorlatban is és teoretikus megközelítésekben is kiegészíti vagy formálja a duális osztottságok több másféle rendszere, így például a régi és az új, a szerves és a mondvacsináltan vagy erőszakkal konstruált, az „egylelkű” és a multikulturális, az egynyelvű és a soknyelvű, a gazdag és a szegény, az északi és a déli, a katolikus és a más vallású államok heterogén egysége, sokfélesége. Ezek mind az államok, mind a politikai rendszerek, mind pedig a külső, kapcsolati zónában a szomszédsággal való viszonyt, a nemzetekfölötti szerveződésekben a kooperációkat vagy konfliktusokat, az érdekképviseletben a belső tagoltságot és a külső (reprezentációs) egyféleséget, végülis (adott esetben) civilizációk, kultúrák, nemzeti állami örökségek széles, de szétszabdalt horizontját alkotják (röviden lást erről Almond – Powell 1996:36-53). Vagyis az egység szent köteléke, a kicsik és a nagyok függésrendje, a keletkező és a versenyben részt vevő országok száma (mely Európában az 1796-os 13 ország helyett 1990-ben már harmincnál is többet formál, miközben a gyarmatbirodalmak még össze is omlottak, a birodalmak mintegy „redukálódtak” kétszáz év múltán), s nem különben az államok mérete is nagyot változott, így egy mezőbe került a 80 milliós lakosságú Németország és a Lichtensteini Hercegség, Svédország és Vatikánváros. A méretkülönbségek azonban nem merítik ki a partnerviszonyok teljes körét – hisz lehetséges, hogy az európai uniós képviseleti mezőnyben gyengén pozicionáltak össz-erejükben mégis lehetnek hatékonyak... Sőt, a geostratégiai helyzet sem okvetlenül jelenthet előnyt vagy hátrányt, így a nemzetközi egymásrautaltság, a hegemónia- és alárendeltségi viszonyok skálája immár jócskán átszínezi a nemzet- és térségi biztonságpolitikákat.

A jelek ennek ellenére arra vallanak, hogy az uniós politikai centralizáció a Bizottság, a Tanács és a Parlament döntéseinek megfelelően rendszerint jogi és financiális huzivoni eredménye, de afelől szinte nincs is kétség, hogy a működés egésze elszántan euro-centrikus. Az európai típusú értékrend azonban nemcsak a lakott Föld nagyobbik felét rekeszti ki az önmeghatározás lehetőségéből és az értékrendi diskurzusból (amire persze az érintettek javarészt csak füttyentenek, ha nem szállják meg őket ezért, vagy nem bombázzák le őket egyetemes rendteremtési program keretében), de öko-logisztikai szempontból is önfejű, sőt szociocentrikus is a tekintetben, hogy csakis az általa már elért vagy meghaladott (európai típusú) gazgasági-civilizatorikus fejlődés-szintet tekinti érvényes és „akadémikus” pozíciónak, elvitatva más típusú kultúrák és az európainál talán ősibb civilizációk létjogát és politikai rétegződési képleteit. Ez sem lenne baj, ha nem lenne következésül minden „harmadik világ”-beli már eleve „primitív” attól, hogy nem okvetlenül a sokrétűen vitatott brit polgári vagy germán-francia kispolgári modellt tekinti a feltételezett civilizációs fejlettség csúcsának. Sőt: még ezzel együtt sem okozna gondot a fejlődés- és haladás-minták kisajátítása, normaként érvényesítése, ha nem járna együtt hódítással, gyarmatosítással, földrésznyi háborúkkal, „nemzetek nagyságát” fennen meghazudtoló intoleranciával és genocidiummal... Ha pedig az egyetlen lehetséges fejlődési cél a nemzet, akkor a legkevésbé sem csudálni való, hogy fogalmi körében több évszázados („gentilis tudattal” gazdagon megáldott) nackózás folyik, belekeverve és motiválttá téve a hazafias tudományosságot és olykor az Európai Parlamentet is.

Talán elegendő itt pusztán emlékeztetni arra, hogy az európai történelemben a honi politikai erők és a gazdasági-katonai-morális gyarmatosításra vállalkozó idegen hatalmak közötti konfliktusok voltak a nemzeti öntudatok, nacionalizmusok (és szeparatizmusok) ébresztői a renaissance, a vallásháborúk, a felvilágosodás, az újkor és a hidegháborús korszak európai (és nemcsak európai) történetében is. A nemzetépítés és a nemzeti imázs-formálás igénye, szándéka, sikere vagy kudarca azonban nemcsak a „nemzeti”(vé tett) társadalmi erők mobilizálására tett kísérlet révén kreálta meg a nemzetfogalmakat (továbbá engedtessék meg itt még egy utalás az orosz fejlődési út eltérő jellegére és annak közismert eredményeire is), hanem a nemzetközi politikában olyan (látszatra) konszenzuális képlet kialakítására is törekedett, amely hivatott lett volna kifejezni, megjeleníteni, védeni azokat a territoriális érdekeket, amelyek valójában az államalkotó népeket képviselő politikai elitek eszköztárához tartoztak inkább, s kevésbé a „többségi” társadalom igényeihez – lásd a kelet-európai szocializmusok dezantropomorfizált és misztifikált hamis nemzetfogalmát („szocialista nemzet”), amelyre kétségekkel említhetően lehetett „össznemzeti” igény.

Kutatói hajlandóságú, s ezért élő társadalmi csoportokban nézelődő politológusként még azt is mondhatnám, hogy a nemzethez tartozás fogalmával való zsonglőrködés nem tartozik a társadalom kedvenc foglalatosságai közé, s ha mégis teszi olykor, leginkább azért, mert 1) valakik (kívülről) kétségbe vonják hovátartozásának ezt a tartományát (például „lecigányozzák”, „bozgorozzák”, idegennek vagy ellenségnek minősítik, bevándorlóként lekezelik, rasszista alapon csökkent értékűnek bélyegzik, vagy nem engedik be a nemzethez tartozás virtuális- és identitás-terébe); 2) származási vagy hovátartozási alapon megtámadják és perspektivikusan hátrányos helyzetbe kívánják taszítani; 3) fegyvert adnak kezébe és a szomszédja ellen uszítják; 4) ugyanezen hivatkozási alapon kiirtják családját vagy csoport-társait; 5) másfajta érdekek és racionalitások mentén hasonló következményekkel fenyegetik vagy háborúba küldik; 6) eszméi, hitei, vallásai vagy kultúrája ellen olyan totális támadást érzékel, hogy azok védelmében kénytelen a saját privát vagy kisközösségi identitásánál univerzálisabb konstrukciót formálni, s erre (az olykor territóriumtól is függetlenített) nemzeti keret kiválóan alkalmas, mint „védekező háború” ürügye. Ezeket nem számítva az egyes ember ritkán törekszik a maga amúgy is meglévő, rendszerint többrétegű identitását egyetlen formába gyömöszölni és azt a formát mindenek fölé helyezni (nacionalizmussá vagy sovinizmussá avatni).

Ezek alátámasztására itt kell megjegyeznem, hogy hamisnak tartom a nemzetfogalmak használatát azokban az esetekben, amikor nem kerül sor párhuzamosan az államfogalom megnevezésére is. Erre utal részben (a Dieckhoff által is idézett) Louis Dumont-féle álláspont is: ha a „kollektív individuum” és az „individuumok kollekciója” még meg is engedi, hogy elkülönítsük a kulturálisan vagy szociálisan együvé tartozókat (adott esetben az önbevallás, az önkéntesség, a hovátartozás kinyilvánítása mentén magukat is elkülönítő, vagy néven nevező csoportokat), hiányos a szemléletünk, ha nem vagyunk képesek a komplex kultúrák értéke és belső tagoltsága alapján megismerni vagy megérteni azokat a helyzeteket, amelyekben ezek interakciókba kerülnek egymással és kölcsönös relativitásban mérhetők meg. E megnevezés és megméretés egyik szükséges kritériuma, hogy ott álljon mögötte az államfogalom is, a politikai közösség szerveződési és működési módja, mechanizmusai és struktúrái, értékei és normái kíséretében. Enélkül ugyanis csak formális, elvont, kvázi-értékkel bíró nemzetfogalmat használunk. De megfogalmazva a nemzet-kereteket adó politikai állam természetét, rögtön értelmezhetővé (klasszifikálhatóvá?) válik, milyen kontextusban említjük egyáltalán a nemzetet – ez az alapkérdés a „politikai” nemzet, a „polgári” vagy a „szocialista” nemzet (ad abszurdum a „kapitalista” nemzet) ügyében, s így annak kiterjesztéseként az individuumok közössége, nyelvi-faji-vallási rokonsága, kollektív emlékezete, történelmi „feladata”, intellektuális tradíciói tekintetében is. Mindez azért kardinális kérdés ma már, mert a „belülről motivált” nemzetfogalom csakis úgy kerülhet összhangba az interdependens államok fogalmával, ha a másság garanciáit maga a struktúra, vagy a funkciók árnyaltsága, vagy a kölcsönös elismerésen alapuló közösségformálási stratégiák éltetik. Ám amiként nem lehet a demokratikus államszervezeti vagy politikai rendszertipikus sajátosságok alapján kizárni vagy bekebelezni egy-egy kis- vagy nagyállamot az uniós keretekbe, s nem lehet a föderatív szerkezetű államokat vagy a formális királyságokat elkülöníteni, vagy a lakosságnagyság alapján örökjogon elosztani a képviseleti kedvezményeket, ugyanúgy ne lehet immár a kis és nagy állami sajátosságok rendszeréből arra következtetni, hogy a kisállamiság eredendően hátrányos helyzetet eredményez, vagyis kompenzálási mechanizmusokra van szükség formális jogegyenlőségük biztosítása érdekében – az Unión belül.

Kiegészítendő mármost ez a fajta nemzetkép és nemzeti tartalmú Európa-imázs a hatvanas-nyolcvanas években felszínre került „etnikai koncepciók”, etnopolitikák, jogi-történeti közösségek, egyenlőségideológiák sokféle adalékával is. Meglátásom szerint e fogalmi gazdagodás jót tett a nemzet-teóriáknak, ám korántsem „rendet” vágott közöttük, hanem miszlikbe aprította a korábbiak grandiózusságát és elvitathatatlanságát. A „civilitás” mint nemfeudális, nemkatonai, nemparaszti, nemproletár állapot ettől ugyan glóriát kapott, de ez még belefért a jogi-legitimációs felfogásokba... Mindazonáltal az államok nemzetépítő (és erőszakkal-presszióval másutt is nemzeteket kreáló) vehemenciája nem ritkán inkább az elitek, sőt a feltörekvő új elitek programja tudott lenni, semmint a politikai tagoltság és kulturális vagy térségi másság kényelmes pluralizmusában könnyedén ellézengő tömegeké. Kétségtelen, hogy épp e „műfajtalan” vagy „világnézettelennek” mondott tömeg képes a leginkább fogékonnyá válni a „térbeli keretek” tágítására is képes nemzetfogalmak átvételére, de ez nem hibájukként róható föl, csupán e diskurzusokat generáló elitek piacképességét jellemzi. Miként az is, ahogyan a nemzethatárok, etnikai csoportközösségi limitek, vallási-kulturális eltérések térbeli tagoltságában, a másságok és együvétartozások reprezentálásában (no és megbélyegzésében ugyancsak) főszerepe volt-van-lesz a hangosan beszélő eliteknek, amelyek programosan-korszakosan diskurzusokban mérik meg hatékonyságukat és hatalomkiterjesztési illetékességüket. E diskurzusok egyik kedvenc szlogenje, a rábeszélőgépezet sikerterülete a nemzet, melyre hivatkozva bárhol és bármikor végveszélyt lehet trombitálni, híveket lehet uszítani, primordiális indulatokat lehet csiholni bárki ellen, aki más diskurzusok vagy érdekek képviselőjeként nem hajol meg a retorikus játékszabályok előtt. Engedtessék meg, hogy a retorika könyvtárnyi-levéltárnyi irodalmából ne én idézzek itt egy garmadányit, hanem lehessen majd többszáz PhD-dolgozat tárgya a következő évtizedekben annak töredéke, amit a rendszerváltás-kori posztszocializmus kitermelt e tárgykörben...

Jogok és jogosultságok, sértések és revansok, diplomáciai mérkőzések és kapcsolathálózati kultúra, politizálódott intézményiség és depolitizálódott identitások tömege veszi körül mindmáig a nemzetfogalmak diskurzusait. A kultúrákat kollektív individuumoknak tekintő herderi képzet már nem keveset tartalmazott abból a holista megközelítésből, amelyet a társadalomkutatók, s köztük is a kultúrákhoz közelebb hajolni képes antropológusok előszeretettel használnak (bővebben Dumont 1998:104 s köv.). Annak bizonyítása, hogy bizony a holizmus és az individualizmus szembeállítása komoly kultúra- és tudomány-közi háború már magában véve is kitermelte legalább azt a lehetséges „kvázidefiníciót”, hogy a nemzet és nacionalizmus ideológiájának semmi köze a kultúrák interakciójához, semmi köze a valóban emberléptékű társadalmi létezésmódokhoz, hétköznapi vagy szakrális kommunikációkhoz, interetnikus közeledéshez és együttéléshez (Dumont 1998:102). Nem merészelném vállalni, hogy akár csak részben ismertessem a kulturális, vagy még inkább talán a politikai antropológia felfogásmódjait erről a nemzet-retorikai képződményről, de úgy vélem, hogy ennyire szűkített optikával kár is a nemzet körül kutakodni. Amit mindenképp meg lehet fogalmazni az antropológia nézőpontjából, amely (Dumont körülírásában, aki szerintem irányadó a politikai, kulturális és kultúraközi kommunikációk jelenkori – távlatosabb – dimenzióinak jelzése terén) „félúton helyezkedik el egy ’értékmentes’ tudomány, és ama szükséglet között, hogy az értéket a neki kijáró egyetemes helyére állítsuk vissza...” – ez nem több és nem kevesebb, mint annak vállalása, hogy „mindegyik ideológia relativizálódott a többihez való viszonyban” (u.o. 218), vagyis nincs „érvényes” és „még érvényesebb” nemzetfogalom, nincs indokoltabb és kevésbé indokolt nemzeti lét, írásos vagy írás nélküli „civilizációs” rangkülönbség, termelési és elosztási kultúrában kialakult olyasfajta másság, amely alkalmat, ürügyet kínálhatna, jogot formálhatna politikai-hatalmi dominanciák birtoklására, fennsőbbségtudatok építésére vagy revansvételre. Csakis uralmi túltengés magyarázza a kisnemzetek fölé hömpölygő nagyok gyakorlatát, csakis leplezett és elfedni kívánt érdekek vagy ürügyek szolgálhatnak alapul az ugyanazon civilizációs körben élő népek közötti rangkülönbségek megfogalmazására, legyenek ezek bármily finom retorikával tálalt nemzeti sérelmek, testvériségek, ősi ellenségességek vagy lehetséges barátságok. A nemzeti történelmek kitaláltsága és bizonyító anyaga sok esetben alig több, mint gyermeklélektanból ismert játék tudományossá formálása a legprimérebb önmeghatározás révén, amely az „én”-t vagy a „mi”-t a „nem ő”-ben vagy a „nem mások”-ban nevezi meg. Ennek bizonnyal kiterjesztése, agresszív verziója a saját kultúra (és politika, és jog, és normarend, és nyelv, és hatalom) ráeröltetése bármely másikra, amely persze ölthet „kultúraelméleti” alakot, bújhat megváltó hitbe, takarózhat nemzeti zászlóba, használhat antiuniverzalista retorikát is, mindezzel bizonyára azt kívánja üzenni, hogy szűnjön meg, pusztuljon, hallgasson el a másság, s csak az beszélhessen, akinek majdan senki számára nem lesz már más mondandója, mint hogy ő mondani akar valami fontosat és kötelezően meghallgatandót..., aki pedig nem figyel oda, az nemzetgyalázó, idegenbérenc, országáruló, pusztulásra méltó...

A Diechoff-tanulmány kapcsán hozzászólásokra ösztönző szerkesztőségi körkérdés igen elegáns, sokféle módját kínálta a nemzetfogalom köré gyűlt szakmai nézőpontok, érvényesnek tekintett irányok, elfogadható belátások továbbgondolásának. Nem lévén az a típus, aki visszaretten a túlbeszéléstől, mégis megtorpanok itt a közhasználatú vagy közmegállapodásra alkalmas nemzetmeghatározási kísérletek seregszemléje előtt (sőt: elől). Mind a politikai tudományokra, mind a szociológia és a jogtörténet különféle ágazataira tekintve, mind a szociálpszichológia vagy a politikai földrajz, a mikrotörténetírás vagy a politikai filozófiák, az ideológiák vagy a kommunikáció-elméletek köréből véget nem érően lehetne sorolni a mélyértelmű vagy publicisztikai pazarságú nemzetfogalmakat. Megtették ezt a témakör kutatói sok-sok ízben és a legkülönbözőbb arányok, históriák, időszakok mentén – kár lenne azt hinni, hogy egyetlen rövid dolgozatkában majd éppen én leszek az, aki „felülírja” a lehető legjobb formulával ezt a több kötetnyi definíciót. Nagyon rövidre zárva: mindössze azt hiszem, egyfajta „metakritikája” lenne szükséges a nemzetfogalmaknak, vagy inkább olyasfajta megoldásra, amely tudván tudja, hogy az éppen most imígyen vagy amúgy definiált legpraktikusabb nemzetfogalom itt és most is különbözőképpen hat, különböző felfogásokra terjed ki, különböző válaszokat generál, eltérő utóhatásokkal jár, megannyi félremagyarázást és publicisztikai silányítást fog elszenvedni, de mindezzel talán beírja magát egy eszmetörténet majdani lábjegyzetei közé, s ha ennyi eredmény elegendő is, akkor máris mindenki jól járt... Ha azonban tudomásul vesszük, hogy egyetlen olyan „keresztkérdés”, mint a magyar-magyar viszony (határokon átívelve, határon túli közösségek között, múlt és jelen időben, megértés és revans keretein innen-s-túl) szinte „felpörgeti” a helyi elitek, hivatásos okoskodók, nemzeti milicisták, politikai kufárok, hordószónokok, bőszült ellenségek, aggódó rokonok, hasonló sorsú rokonszenvezők, irigykedő vagy néma kommunikátorok, pallosjoggal rendelkező ítészek, europolitikusok, szódiplomaták, hitforgalmazók, alázattermelők és mások egész hihetetlen masinériáját, akkor szinte reménytelenné válik azt hinni, hogy tisztázhatók a történeti érvényű kérdések, alkothatók „korszerű” definíciók, cselekvési gyakorlattá formálhatók jóindulatú kooperációk, megnemesülhetnek önzetlen gesztusok. Ugyanígy járunk azzal a kérdéssel: mit tehetnénk az állam szerepét és nemzetet intézményesítő feladatvállalását értelmezve? Ha a nemzetfogalom kétszáz „felvilágosult” éve, vagy Komoróczy Géza formulájával élve „a nemzeti hagyományba zárkózás” évezredes történelme sem tudta „megoldani” a nemzetlét kellő és illő garanciáit, akkor hogyan is vehetnénk a bátorságot arra, hogy az államosodott társadalomszervezet időszakát immár olyan megtestesült ésszerűségének (vö. „állameszélyesség” avagy államrezon) tekintsük, amely képes elrendezni végre közös dolgainkat? Éppenséggel pont Komoróczy hívja föl figyelmünket arra: a modernitásunk adott esetben csupán annyit jelent, hogy az archaikus világgal szemben immár nem a szomszédos törzs az ellenség, a „félnivaló ismeretlen”, hanem a második szomszéd, s nemcsak horizontálisan tagoljuk félelmeinket, hanem vertikálisan is, az osztályellenség, a zsidó, a cigány (és folytatható a sor: a proli, az elit, a munkanélküli, a hajléktalan, a menekült stb.) – vagyis a kettővel már fölöttünk álló is lehet ürügye a gyűlöletnek... (1992:393-396).

Fontos alapkérdése a nemzetvitának, hogy milyen konzekvenciái vannak a különböző nemzet-meghatározásoknak a magyar politikára nézve, vagy általánosságban a nemzet-diskurzusba bekéredzkedő kisállamok és nagy definiálók viszonyában. Ám a válasz szinte lehetetlen, vagy kötetnyi. Ha a belpolitikai horizontot veszem, s leszámítom a napi és heti sajtót (meg néhány fölhevült memoárt majd huszonöt év múltán), akkor szinte semmi. A hétköznapi magyar politikaformálás ugyanis nem kiváncsi a nemzetmeghatározásokra, minthogy már túl sok is forgalomban van, s hatásuk szinte az egynapélők érintettségét tükrözi csupán... Illetőleg, vannak korszakok, mikoron nagy haszna vagyon egy praktikus nemzet-képletnek, erről azonban a társadalomtudományok szemszögéből jobb nem nyilatkozni, a válságkezelő nacionalizmus-ébresztésekről már nem is beszélve. Ami e téren okvetlenül fontos, az a nemzetfogalom reprezentációja: amit felmutatnak belőle, ami kicsendül a meghatározásokból, ami megbúvik a zajos beszéd mögött, ami felszakad a sérelmek és sebek tájáról. Persze épp ily fontosnak vélem a rejtekező, titkon maradó, érvek alján leülepedett érzelmekben dúló, vagy megcsendesülten és megadóan türelmes nemzet-érzületeket is, ezek azonban visszavezetnek bevezető soraimhoz: a fogalomkiterjesztéshez és az exklúzióhoz, az egyneműsítéshez és univerzalizáláshoz, a többségre hivatkozó, de azt meg nem kérdező fennhéjázáshoz, az államosított és a reprivatizált nemzet-érzülethez. Holott egykönnyen átlátható, hogy kinek, miért és mikor van szüksége arra, hogy nemzetről beszéljen, nemzetről akarjon valami fontosat megfogalmazni, s egyáltalán: ne a közvetlen, szűkebb vagy tágabb közösségi formációkat válassza, ne ezek egyes rétegeiben érezze otthonosnak magát (akár több ilyenben is egyszerre), hanem maga fölé fogalmazott, egyezkedésre sem méltatottan közösnek tekintett entitást emeljen magasra ernyőként, amely (maga sem hiheti komolyan) valami ugyancsak nem-definiált félelmesség ellen óvná meg. Ha megóvná, ha ez megoldás lenne, ha a nemzet-érzület hiánya vagy gyöngülése mindig a Gonosz műve volna... – akkor talán gyakorlatiasabb legitimitása volna a nemzetdefiniáló szándékoknak, s idővel érvénytelenítenék saját magukat is. Pedig, a nemzeti entitások leépítésében és új, nációkkal szemben magát alternatívaként felmutató európai egységesülési folyamatban mindez talán inkább a bennünk meglévő bizonytalan, a társakat kereső hiányérzet, a meghatározatlan és oktalan félelmek leteperésének programja, semmint biológiai, morális vagy mentális igény. S könnyen lehet, hogy (a Dieckhoff is említette remény), a „protective niche” megteremtésének igénye inkább valamiféle projektív hiányérzet tünete: a gyakorló toleranciáé, a nyitottságé, a kommunikativitásé, a felebaráti együttműködésé. Hogy mindezt ki nevezi egybefoglalóan nemzetnek, s ebben mennyi a mi felhatalmazó gesztusunk felelőssége – ez bizony nemcsak a politikai ügybonyolítók, nemcsak a tudományos definíciók kreátorai, nemcsak a politikai publicisztika ügynökei által szabott fogalmi és morális értékrend kérdése, hanem a megismerő kíváncsiságé és belátó értelemé is.

A kisállamiság mint közérzet tükre

Talán szánalmasan kicsinyes, látszatra pedig riasztóan fölényes gesztusnak minősíthető, ha valaki csupán „kritikát” gyakorol, ám nem nevezi meg kritikája tárgyát és kritikai attitűdje okát. Menekedvén ettől a kisstílű megoldástól, s keresve a konszenzusos kisállam-definíció mélyebb tartalmát, föllapoztam a hazai használatra közmegállapodás-szerűen idézhető Bogdanor-féle Politikatudományi Kisenciklopédiát (2001:408-409), hogy az államiság rejtekező dimenzióit fölleljem. A politikai és területi, illetve történeti és kulturális struktúra elvének keveredéséből származó nemzetállamot a modernség termékének tartja, nevesített emberi közösségnek, „amelynek közös származási mítoszai, történelmi emlékezete és egységes tömegkultúrája van, valamint egy adott területen tagjai munkamegosztást alakítanak ki, és minden tagját jogok illetik meg” – írja. Kitér arra is, hogy az etnikai kultúra és a modern állampolgárság jellemzői egyként jelen vannak a kortárs nemzetfogalomban, de „minél inkább dominálnak az etnikai elemek, annál kevésbé valószínű a harmonikus és szoros kapcsolat az állam és a nemzet között”, s amennyiben ez mégsem látványos konfliktust eredményez, annak „oka sokkal inkább az önálló államiságra törekvő és etnikailag definiált nemzet etnikai nacionalizmusában, mint az állami intézmények és az állampolgárság párhuzamos fejlődésében rejlik”. Az etnikailag heterogén népesség képzete persze igen távol áll a nemzetállami céltól, még akkor is, ha az állami intézmények szilárdan képviselik azt, de ez nem lehet akadálya annak, hogy a kisállami szerkezetek a maguk heterogenitását is bevallva helyet keressenek a monolit nagyállamok körében, mely utóbbiakat nyilvánvaló belső tagoltság és érdekkonfliktusok garmadája bizonytalanítja el. Bogdanor még hozzáteszi: „Ténylegesen a világ országainak csak körülbelül 10 százaléka nevezhető szigorú értelemben vett nemzetállamnak – vagyis olyan egységnek, ahol az állam területét és intézményeit egyetlen, etnikailag körülhatárolható és homogén kultúrával rendelkező nemzet tagjai foglalják el” (i.m. 409).

Mármost a kisállami szerkezetek, amelyek a versailles-i békeszerződés nyomán szinte elősorakoztak az európai térképen, nem kevésbé voltak szegények, reménytelenek, sebezhetőek, identitásválságra hajlamosak, történelmi „érdemekre” hivatkozók és fennmaradásukért a nagyoknál kilincselők (mint ezt Kosáry Domokos írja 1990-ben), mint azok, amelyek lakosságszám vagy területi integritás szempontjából nagyobb piacokra építhettek, esetleg tengeri vagy hódítói hatalmuk révén olyan birodalmi aspirációkat dédelgethettek, amelyek kisebb tőkekockázattal és kevesebb esélytelen kalandorsággal járhattak, mint a többiek reményei. Az ázsiai kisállamok példáját itt most nem taglalva, bizonnyal a fejlődőképes és sikeres kisállamok közé lehet sorolni Ausztriát, Svájcot, Hollandiát, Belgiumot, Dániát, amelyek bár nem rendelkeznek a nagy belső piac előnyével és tradicionálisan bőséges hazai erőforrásokkal, mégis helyet kaptak a természetes piacaikon túli világban, s így az európai értékrendben is. Emellett szinte mindegyiket jellemzi, hogy a politikai, gazdasági, sőt kulturális és etnikai tagoltság markáns vonásai is térképükre rajzolhatók, vagy éppenséggel olyan térségi integrációk részévé váltak, amelyekben szerepet kapott, hogy nagyobb integrációk gazdagabb régiói nem saját „természetes” közösségükkel tudtak kooperációra lépni, hanem sokszor inkább a hasonló sorsra ítélt távolabbi kicsikkel (mint Lengyel László részletezi: nem kívánt közösködni „a kis és gazdagabb Katalónia Spanyolországgal, Flandria a vallon Belgiummal, Québec Kanadával, Lombardia Itáliával, Szlovénia Jugoszláviával, Csehország Csehszlovákiával, a balti államok a Szovjetunióval, Oroszországgal...” – lásd részletesebben Lengyel 1996). A kicsi, de jövedelem-megosztásra nem belső egyenlőtlenségei miatt kényszerülő gazdagabb államként könnyebb a mozgástérben maradni, mint egy nagyobb, egyenlőtlenségeket kezelni köteles, esélytelen és kompromisszumos integrációkban erőket elfecsérlő, kényszerpályára csúszott monstrumként (amire Franciaország vagy a németek, Spanyolország vagy az olaszok jó példák, szemben akár Magyarországgal, amelynek mozgástere nem egypólusú függésrendbe szorult, hanem egyszerre lehet globális világgazdasági és regionális-kistáji kooperációk része). „Ugyanakkor teljes mozgásszabadsága, teljes szuverenitása soha nincs, ez általában a birodalmak jutalma és büntetése” idézi föl Lengyel is Paul Kennedy prognózisát, aki a nagyhatalmak tündöklését ugyancsak kényszerpályás menetnek, de késleltetett futamnak mutatja be (Lengyel, i.m. 91; Kennedy 1988).

A kisállami navigálás kényszerpálya és mozgástér-formálás között, például Magyarország esetében (de Svájc, Ausztria és Belgium is időnként hasonló cipőben jár), nem utolsósorban mentalitástörténeti jelenségekkel függ össze. Az országnagyság függvényében tágasnak vagy szűkösnek ítélt mozgástér nemcsak a nemzeti önrendelkezés meglététől vagy hiányától függ (mint ez a reformkori, monarchikus „rendbe” tagolt kisbirodalmi státusz ellenzői is jól mutatták, lásd Gergely 1998), hanem a mentálisan kondicionálódott függőségi közérzettől is: egy szlovén vagy horvát állampolgár a huszadik század hetvenes éveiben föltehetően könnyebben mozgott hazáján és európai térségeken belül, mint ma; egy ukrán vagy tadzsik számára pedig hiába volt oly tágas a szovjetek uniója, ha útlevele már nem volt a bejárásához; lényegében ugyanilyen mozgáskorláttal viselte hátrányos helyzetét egy magyarországi cigány a nyolcvanas években, csak éppen erőteljes kisállami állampolgári tudat nélkül...

Lengyel László kiemeli még, hogy bár a huszadik századi mentalitástörténetünk részeként számolhattunk azzal, hogy „a világ, a nagyhatalmak a függetlenséget büntetik, a függőséget jutalmazzák, a népek önrendelkezését hirdetik, de Magyarországgal szemben nem érvényesítik” (i.m. 92). A megjegyzés nem kis mértékben azt a (szinte minden európai kisállamra jellemző) belső szuverenitás-hiányt és függőségi rendet érinti, amely a területi gyarapodás lehetetlensége és a belső tagoltság kénytelen rejtése árán vállalja a nagyobb entitáshoz tartozás kockázatát, de időről időre föllázad e „nagyállamban kisnemzet” helyzet ellen, akkor pedig vagy lázad, vagy történelmi kompromisszumot köt, hogy kezelni tudja bizonytalanságait. A trianoni döntés nyomán megkisebbedett állami tér ráadásul számunkra az ellenséges kisállamok, belső feszültséggel terhelt etnikai csoportok, külső ellenségeik ellenében acsarkodó más kisállamok közegében volt lakható (Lengyel 1996; bővebben lásd Brunner 1995). Nem véletlen, hogy ez, valamint a nagyállami függésrend respektálása volt az ára az első világháború utáni vesztes nemzetépítő kormányzásnak, a német-olasz orientációnak, és a szovjet megszállásnak is részben (Borsody 1998). S az sem véletlen, hogy a „beszorított kisnemzet” revansvágya a környezettel szembeni européer dacosságot, túlélésre játszó politikát, „frontier-nemzet” feladattudatot indukált, melyet a területmegszállások gyakorlata és a német, illetve szovjet viszontmegszállás követett. Kicsit jobban megnézve: Ausztria kisállami kiszolgáltatottsága sem volt ennél árnyaltabb, menekült lengyelek, csehek, magyarok, zsidók, szlovének és horvátok tömegével, német presszió alatt, kombattáns „szomszédságpolitikával” szinte végig a hosszú huszadik századon át (lásd bővebben A.Gergely 1989, 1997), vagy Csehországra régi és új államiságára vonatkozóan (Szűcs 1983:114-118; Ághné Ring 1996), Szlovákiáról (Chmel szerk. 1996; Borsody 1998), Közép-Európára kiterjesztve lásd Fehér – Heller 1990:257-307; Brunner 1995; valamint Morin 1990:255-261; Dénes 2001), nyugat- és észak-európai példákkal (Halecki 1993; Wilhelm 1996; Altermatt 2000).

A közép- és kelet-európai minták, előképek, megoldások és „ajánlások” mezőjében régóta kiemelt helye van már azoknak a „nagyállamoknak”, amelyek nemcsak terület vagy népesség, hanem a nemzeti határokon túli meghatározó, koordináló, érdekérvényesítő vagy uralgó szerepköre következetes politikai befolyás gyakorlását tette lehetővé. „A hagyományos értelemben vett ’nagy’ jelző olyan hatalomra utal, melynek nemcsak ahhoz van ereje, hogy megvédje függetlenségét, integritását és nemzeti érdekeit, de arra is vágyik, illetve képes, hogy beavatkozzék más országok – az adott esetben Európa – ügyeibe, növelje területét – tengeri hatalom esetén Európán kívül is –, és általában véve uralkodjon más népek felett” – írja Halecki, aki az ókori birodalmak óta érvényesnek tartja azt a tradíciót, mely levetkőzte „kváziegyetemes, nemzetekfeletti” értékrendjét, és nemzeti, vagy inkább dinasztikus mezbe öltözött. „Ölthetett bármilyen formát, ez az eszme lényegénél fogva fenyegette az úgynevezett kis államokat, amelyek most már azzal sem vigasztalhatták magukat, hogy az őket szabadságuktól megfosztó nemzetközi szervezet Európa javát szolgálja” (Halecki 1993:225-226).

A méretkülönbségek és minősítések vitája azonban nem csupán ezen az értékelési skálán jeleníti meg Európa kis és nagyobb államait. A svédek példája mutatja egyfelől, hogy a 17. században még közepes méretű és ritkán lakott ország agresszív terjeszkedési politikájával átmenetileg sikeres térhódítást tudott elszámolni, s a kortársak nagyhatalomként tisztelték. A másik oldalon a nagyméretű és tekintélyes Itália ugyanekkor hiába volt népes és méretes, egyetlen olyan vezető hatalmi erő sem uralta a földrajzi terét, amely a politikai egység megteremtésében példát mutathatott volna, így a földrajzi egység dacára, valamint az Egyházi Állam és a Velencei Köztársaság politikai presztízse ellenére is szétesett, illetve szolgáló szerepre kényszerült más európai erők képviseletében. A kis és nagy méret, a hatástalan vagy kombattáns (kül)politikai szerep, és a nagy egységhez tartozó kis államalakulat példái folytathatók lennének még Spanyolország és Portugália viszonyával, az Egyesült Királyság és Írország esetével, Elzász és Németország históriájával, Tirol és multietnikus környezete identitásváltozásával, vagy hogy századunkhoz közelebb lépjünk: a baszkok, korzikaiak, katalánok, bretonok, gasconok, rétorománok, ladinok, friulánok, litvánok, ruszinok, bohémek, bosnyákok, és még ki sorolhatná, hány mindenféle etnikai és kulturális formáció nemzetformáló vagy államérdekű elnyomást elszenvedő függésviszony bemutatásával. Még ha a kiegyensúlyozottnak látszó belső életű, kifelé önmagát védeni képes formációk, mint a vesztfáliai béke utáni Németalföld, Svájc vagy Belgium, meg is teremtették annak példáját, hogyan lehet kis államból is tekintélyes (vagy legalább életképes) állam, az európai palettán voltaképpen egyetlen olyan államformáció sem akad, amely tartósan példa maradhatott volna a többiek számára, s lehetett volna mintája a méretes, arányos, tehetős, racionálisan szervezett, birodalmakkal is szembesülő berendezkedésnek (lásd még Halecki 1993:226-233).

Az ellenkezője viszont már könnyedebben történt meg: a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése, illetve Csehszlovákia fölbomlása után az egykori kommunista fennhatóság alatt álló Kelet-Európa területén immár 28 állam létezik, prognózisaik alapján szinte mindegyik a nemzetállami irányba fejlődik (ámbár homogén jellegét látszólag Albánia, Csehország, Lengyelország, Magyarország, Örményország és Szlovénia is őrzi, a többiek jobbára nemzetiségi államok, esetenként 10%-ot jóval meghaladó kisebbségi népesség-hányaddal, vagyis gyarapítva azt a konfliktushalmazt, amely Kelet-Európa mintegy 420 millió lakosára jutó nemzeti és etnikai közösségek köréből jön, minthogy minden ötödik lakos kisebbségi). A népek önrendelkezési joga, mely ellentétben áll az államok szuverenitásának és területi integritásának alapelvével, külön konfliktusforrás, amellett, hogy a Balkánon, a Kaukázusban és a keleti szláv területeken folytonosan a békét fenyegető válsággócok keletkeznek – s mint a balkáni háború mutatta, kényszerítik is Európa hatalmait a poszt-totalitárius átalakulás külső, fegyveres erő általi „megoldására”). Az állam-méret, a területi autonómia, a konfliktusforrások és az európai szintű kisebbségvédelmi konvenciók érvényesülése tehát nincs szükségképpeni összefüggésben a kisállami vagy nagyhatalmi megosztottsággal, de az egyesült európai normarend és kül- vagy biztonságpolitikai érdekszféra mindeme nehézségek figyelembe vétele nélkül nemigen garantálható, a nemzetállami státusú országok törekvései mentén még egy sor szabályozatlan elem, képtelen körülmény és kontinuus vita zajlik majd (vö. Brunner 1993:68-72).

Vagyis az államközösség bénultsága és esetlenségei akkor is fennállanak, ha a kicsiktől a nagyok felé indulunk, vagy a nagyok belső tagoltságait nem tekintjük egybemoshatóságnak. S ha eddig, több száz év alatt sem alakultak ki „világosan” a nemzetek (mint Bibó utal erre a mottóként idézett teóriájában), akkor nemcsak „szét kell vetniük vagy el kell utasítaniok az olyan, akár régi, akár új, működésképtelen federációkat, amelyek nem képesek számukra a nemzetté alakulás és a társadalmi haladás együttes távlatát nyújtani”, hanem magából az államközösségi képzetből mintegy visszaolvasva, „önértelmezve” lehetne nemcsak a „nagyságok” és „kicsinységek” alaphelyzetét kérdőjelessé tenni, hanem a kicsik viszonyában is szomszédságosságok, együttműködések, partnerségek és rugalmasságok lennének szükségesek a nagyobb egész flexibilisebb működtetése érdekében. Enélkül már csakis a „tépdmeg-ereszdmeg” komor őrülete fogja állandósítani a történeti cibálódást, lényegében méretkülönbségektől függetlenül.

Könyvészet avagy alkalmi hivatkozások

Niccoló Machiavellitől Heller Ágnesig, Fredrik Bart-tól Elias Canetti-ig, Bíró Bélától Michael Stewartig, Ernest Gellnertől Cholnoky Győzőig, E.E. Evans-Pritchardtól Will Kymlickáig, George Soreltől Erős Ferencig, Eric Hobsbawm-tól Csepeli Györgyig, Bibó Istvántól Juan Goytisolo-ig végtelen széles a fölhasználható szakirodalom köre, s úgy vélem, riasztó tud lenni egy kötetnyi írásnál rövidebb szöveget kísérő hosszas irodalomjegyzék... Ezért csak roppant szűkösen idéztem-hivatkoztam az alábbiakat:

Ághné Ring Éva 1996 A cseh nemzeti ébredés kezdetei. In Magyarságkutatás 1995-96. Teleki László Intézet, Budapest, 53-85.

Almond, Gabriel A. – Powell, G. Bigham 1996 Összehasonlító politológia. Osiris, Budapest, 36-53.

Altermatt, Urs 2000 Szarajevói jelzőtűz. Osiris, Budapest.

Anderson, Benedict 1991 Imagined Communities. London, Verso.

Bibó István 1990 A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. In Válogatott tanulmányok, 4. Magvető Kiadó, Budapest.

Bogdanor, Vernon szerk. 2001 Politikatudományi Kisenciklopédia. Osiris, Budapest, 408-409.

Borsody István (1943, reprint 2001) Benes. Savaria University Press, Szombathely.

Borsody István 1998 Az új Közép-Európa. Savaria University Press, Szombathely.

Brunner, Georg 1995 Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. A Magyarságkutatás Könyvtára, XVII. Teleki László Intézet, Budapest.

Chmel, Rudolf szerk. 1996 A szlovákkérdés a XX. században. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony.

Dieckhoff, Alain 1996 La déconstruction d’une illusion. L’introuvable opposition entre nationalisme politique et nationalisme culturel. L’Année sociologique, vol. 46 (1), 43-55.

Dieckhoff, Alain 2002 Egy megrögzöttség túlhaladása – a kulturális és politikai nacionalizmus fogalmának újraértelmezése. Regio, 4:7-22.

Dieckhoff, Alain – Jaffrelot, Christophe (eds.) 2003 Revisiting Nationalism, concepts, structures, processes. Hurst, UK.

Dénes Iván Zoltán 2001 Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság. Értékvilág és identitáskeresés a 19-20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Budapest.

Dumont, Louis 1998 Tanulmányok az individualizmusról. Tanulmány Kiadó, Pécs.

Fehér Ferenc – Heller Ágnes 1990 Közép-Európa létrehozásáról. In Jalta után. Kossuth Kiadó, Budapest, 257-307.

Fejtő Ferenc 1990 Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Európa Kiadó, Budapest.

Fulbook, Mary 2001 A német nemzeti identitás a holokauszt után. Helikon, Budapest.

Gellner, Ernest 1989 Nations et nationalisme. Payot, Paris. (Magyarul: A nacionalizmus kétszáz éve. Maecenas, Budapest, 1997.)

A.Gergely András 1989 Ausztria Közép-Európa politikája. In: Dunay Pál szerk. Konfliktus és együttműködés 6. köt., MTA Intézetközi Békekutató Központ, 281-289.

A.Gergely András 1997 Európához tartozni? In Kisebbség, etnikum, regionalizmus. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 35-49, 63-87.

A.Gergely András szerk. 2002 A nemzet antropológiája. Új Mandátum, Budapest.

Gergely András 1998 Small States in the German Solar System. The Hungarian Quaterly, Vol. XXXIX., No. 149. Spring. Hálózati forrás: http://www.hungary.com/hungq/no149/18.html

Halecki, Oscar 1993, 2000 Nagyhatalmak és kis nemzetek Nyugat-Európában. In Európa milleniuma. 2000 – Századvég, Budapest, 225-233.

Hugo, Victor 2002 Az Európai Egyesült Államokért. In Szénási Éva szerk. Elméletek az európai egységről I. L’Harmattan, Budapest, 135-143.

Huizinga, Johan 2001 Hollandia kultúrája a tizenhetedik században. Osiris, Budapest.

Kennedy, Paul 1988 A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kiss Endre 1996 Tizenkilencedik századi nemzetkoncepciók ideológiája. In Magyarságkutatás 1995-96. Teleki László Intézet, Budapest, 27-37.

Komoróczy Géza 1992 Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Századvég Kiadó, Budapest.

Kosáry Domokos 1990 Az európai kis államok fejlődési típusai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Lengyel László 1996 Kényszerpálya vagy mozgástér. Kisállamok nyomorúsága vagy dicsősége. In Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Várnai Györgyi szerk. A szuverenitás káprázata. Korridor Politikai Kutatások Központja, Budapest, 88-115.

Ludassy Mária 1998 A nemzet kétféle fogalmáról. In Csató Éva szerk. Mi a nemzet? Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Morin, Edgar 1990 Repenser l’Europe. In Penser l’Europe. Gallimard, Paris, 255-259.

Renan, Ernst 1995 Mi a nemzet? In Bretter Zoltán – Deák Ágnes szerk. A nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs.

Smith, Anthony D. 1985 Theories of Nationalism. London, Duckworth.

Smith, Anthony D. 1991 National Identity. London, Penguin Books.

Szilágyi István 2000 A portugál modell. Osiris, Budapest.

Szűcs Jenő 1983 Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, Budapest.

Wilhelm Gábor 1996 Kultúra és egyebek: a lappok esete Észak-Európában. Regio, 1:2643.

1 Ez írás 2003-ban, vagyis tizenöt esztendeje keletkezett, amikor még nem voltunk „csatlakozottak”, „európaiak”, integrálódottak. Most sem vagyunk, de bizonyos szempontokból éppúgy részesei lehetünk az interkulturális átmenetek és multikulturális divergenciák nyomorúságainak, mint a kisállamok uniós csatlakozásának folyamatában már nem egyszer. Kontraszt és kihívás ma is számos helyzet, tétova integráció és forszírozott nemzetgenerálás feszül egymásnak a működésképtelen föderációban – ahogyan Bibó István azt jelezte. A kiút kérdése egyúttal bevezetés is valahová, ahonnan a bentlét a kifelé vezető utakkal kapcsolódik. Centrális helyzet lenne ez? Vagy folytonos bénultság a nemzetközi államközösség terén, s megrekedt kisállami nyomorúság a periférián? A kérdés maradt. A választ keressük.