Rossz idők járnak az emberek nyugalmára térségünkben, aggasztó események érik egymást az orosz-ukrán viszály fellángolásaitól a romániai politikai viszályig és protokollumbotrányig, a Gruevszki-ügytől a „rabszolgatörvényig” vagy az antiszemitizmusról készült reprezentatív európai felmérésig (a hét vizsgált ország közül Magyarországon a leghangsúlyosabb). A témabőségnek ebben a zavarában a publicistának tulajdonképpen jó dolga lehetne – én azonban nem beszélhetek másról, mint amit most a legfontosabbnak tartok: Tamás Gáspár Miklós tegnap töltötte be hetvenedik életévét.

Paul Valéryról mondta elismerően egyik méltatója, hogy van bátorsága közhelyeket mondani. TGM-nek nem közhelyeket mondani van kivételes bátorsága – olykor gondolatainak mélységét, hát még szabad szárnyalását nem is tudjuk követni (ezért kell újraolvasni!) –, hanem önveszélyes őszinteséggel kemény látleleteket, intéseket fogalmaz meg, akár korábbi önmagának is ellentmondva. Felületes bírálói ezt következetlenségnek nevezték, holott izgalmas, vívódó szellemi kalandról volt szó.

És akkor ellenállhatatlanul ide kívánkozik az, amit néhány éve olvastam egy interjúban. Pártjának hirtelen irányváltását indokolva az ötös számú tagkönyv hírhedt tulajdonosa a Sir Winston Churchillnek tulajdonított ismert mondást idézte, valahogy úgy, hogy „aki egészen fiatalon nem baloldali, érett felnőttkorára nem liberális, és idősen nem konzervatív, az nem normális”; erre jött a riporter válasza: – Igen, de ti túl hirtelen öregedtetek meg! TGM ma autentikus baloldali, autentikus tanítómester – ennél jobb bizonyíték nem szükséges arra, hogy útkeresései közben is megmaradt örök fiatalnak.

Tamás Gáspár Miklós születésnapjára a Mérce, „Magyarország első, 100%-ban olvasói finanszírozásból felépített és működtetett független, baloldali hírportálja” remek reprezentatív válogatást közöl a filozófus közel fél évszázad alatt megjelent ezernyi cikkéből. Lélegzetállító olvasmány, ritka szellemi élmény és erkölcsi lecke. Nem hiányoznak olyan alapvető megszólalások, mint például a Búcsú a baloldaltól vagy a híres vita a Kis Jánossal a Szolidaritás kapcsán, a szépírói erényeket csillogtató esszé Bálint Tiborról, de persze a gyűjtemény lehetne jóval bővebb is.

Megdobbant a szívem, amikor megláttam, hogy az összeállítás első írása: a bukaresti A Hétben 1975-ben megjelent, Az utópia kockázata című könyvszemléje. Bevillant első találkozásunk: szerkesztőségünkből a Krieterionhoz kalauzoltam át a Scinteia Ház labirintusában, volt időnk beszélgetni. Egy jóval későbbi találkozásunk alkalmával Gazsi „mellékesen” elmesélte a találkozását Henry Kissingerrel, emlékszem az Idola tribus című könyve román fordításának bemutatójára az előszót is jegyző Andrei Plesu felvezetésével... De persze annál, hogy én mire emlékszem, fontosabb, hogy eredetileg miért került Gazsi Bukarestbe. Nos, egyik mostani felköszöntője szavaival azért, mert „filozófia szakos hallgatóként felismerte, amit kevesen tudtak már: a bölcseleti tudáshoz klasszika-filozófia is kell ám: görög, latin. És ezt Kolozsváron már nem tanították. Ezt sem. Bukarestben még igen. És talán azt is remélte, hiszen már követték, kihallgatták, hogy nagyvárosi tömegben inkább el lehet tűnni?”

Ebből az is kiderül, hogy miért kellett távoznia. Követték, kihallgatták. Később Magyarországon is. Mert ott sem mondott le ellenzéki magatartásáról, a súlyos nélkülözést is vállalva. Tamás Gáspár Miklós, az erdélyi értelmiségi aktívan részt vett a magyarországi rendszerváltásban, s utána országgyűlési képviselő lett. Akkor már nagyon sokan ismerték, és már akkor nagyon sokan büszkék voltunk rá – legelevenebb gondolkodású, „legfelforgatóbb” hazánkfiára!

A Mérce remek méltató cikket is közöl TGM-ről egy szakma-, eszme- és harcostárs tollából, ennek néhány passzusát lehetetlen nem idéznem. (Fogalmi-elméleti készletem szegényességét is kompenzálandó...)

Amennyiben TGM© mára már fogalom is – a szó legszorosabb, hegeli értelmében a kapitalizmus kritikájának a kategoriális szinonimája (és nemcsak itthon) – természetesen kortalan, kvázi halhatatlan (...) Aki pedig kortalan, az ugyan most él velünk, de beszélni fog hozzánk, élni fog bennünk majd évek múltán is.

A benjamini történelemmetaforával (Angelus Novus) szemben ugyanis Gazsi nem pusztán a „romot romra halmozó” múlt viharát szemléli tehetetlenül, tágra nyílt tekintettel, hanem szüntelenül óvni próbál mindannyiunkat attól a barbár jövőben felsejlő embertelenségtől is, amelyet mindenkinél élesebben lát. Teszi ezt hetvenévesen is olyan elszántsággal, lelkesítően, derűs empátiával, mint bármikor az utóbbi évtizedekben (és reményeink szerint az elkövetkezőkben is).

(...) fáradhatatlan lelkiismerete próbál lenni egy egyre lelketlenebb, öntudatától megfosztott társadalomnak.” (...) ahogy maga vallott erről egy interjúban, a rendszerváltás körüli néhány évet leszámítva, „én minden rendszer ellenzéke vagyok – un dissident sous tous les régimes.

Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ebben a világnézeti magányosságban bármiféle póz vagy öncélú „másként gondolkodás” lenne; ellenkezőleg, Gazsinál ez leginkább annak az eredménye, hogy bátran szembenézett és leszámolt az egykor idealizált, de már rég letűnt polgári társadalom illuzórikus eszményeivel. Ennek a leszámolásnak szó szerint egyedülálló hozadéka a kései kapitalizmus valódi természetének a megértésére tett évtizedes elméleti erőfeszítés és történeti gondolkodás.

Az sem véletlen, hogy Gazsi igazából még a hazai autentikus baloldali gondolkodók (pár tucat lelkes ember) köreiben is gyakran egyedül érzi magát (tisztelet a kivételnek), miközben Chicagótól Zágrábig, Londontól Bukarestig, Párizstól Prágáig, Bécstől Belgrádig számtalan követője van, akik olvassák, megvitatják, lefordítják elméleti tanulmányait. Míg itthon többnyire csak beszélgetésekkel, interjúkkal és a magam szerény szövegéhez hasonló szösszenetekkel ünnepeljük a hetvenéves TGM-et (noha ez is szükséges, távolról sem elégséges), Kolozsváron például nemsokára nemzetközi szimpóziumot tartanak legfontosabb műveiről (sajnos még mindig nem olvasható mindegyik magyarul is).

(…) senki sem ismeri jobban nála a baloldali elméleti és mozgalmi hagyomány történetét (mind magyar, mind nemzetközi vonatkozásában). És mindennek ellenére semmi sem áll távolabb tőle, mint bármiféle arisztokratikus-intellektuális írástudói gőg. Nem tehet arról, hogy „a szüntelen politikai locsogás-fecsegés közepette se ismeri senki az alapfogalmakat ebben a búvalbélelt országban.” Aki egyszerre tud brilliáns értekezést improvizálni Fichtéről vagy Debord-ról, gyújtó hangú beszédet mondani az üldözötteknek meg az elesetteknek, és őszintén azt vallani, hogy számára mindenkinél kedvesebb, ismeretlenül is egy beteg, öreg cigányasszony egy borsodi zsákfalu szegénysorán, az valóban csak magányos lehet ma közöttünk – pont ezért követendő példa mindannyiunk számára.

Ez a fajta magányosság szerencsére nem vezetett sem sértettséghez, sem rezignáltsághoz. Gazsi alkatilag képtelen a sztoikus lemondásra és a status quoval való kiegyezésre (…) Az általános igazságtalanság és elnyomás elleni állandó lázadás a lételeme, még akkor is, ha az igazságtalanság és a szabadság absztrakt liberális problematikáján messze túlmutat a marxi historista gondolkodás. Éppen ezért szüntelenül pöröl, emlékeztet, provokál; reményt ad a reménytelenségben a legzordabb, mindig tűéles kordiagnózis (egyben: kórdiagnózis) felállítása mellett is. Csüggedni nem enged, mert nem engedhet, bármennyire is kedvez a kor a represszív konformizmusba való belesimulásnak.

Csak úgy ontja magából a remek cikkeket, fittyet hányva a lájkokra és trendelésekre, egyszersmind a professzionális-akadémikus konvenciókra és elvárásokra is. Ha jól emlékszem, valaki valahol egyszer azt találta a szemére vetni, hogy az életművét újságcikkekben szórja szét, mintha olyan korban élnénk, ahol a szigorúan szakmai alapon, tehát eleve restriktív keretek közé szorított, politikai tartalomtól mentes teória valamiféle primátust élvezne a publicisztikával szemben.

Mintha a hosszú távon döntően igencsak kérészéletű, ún. tudományos életműveinkkel való skolasztikus piszmogás (…) felmentene a köz ügyeire való szüntelen kritikus reflektálás súlya alól. (…) Arról nem is beszélve, hogy Gazsi egy-egy véleménycikkéből gyakran többet tanulhatunk, mint számos nagy presztízsű folyóirat peer reviewed tanulmánynak álcázott üres közhelygyűjteményéből.

Szinte hihetetlen, milyen könnyedén, milyen gazdag stiláris és nyelvi eleganciával, fogalmi-elméleti precizitással, szarkasztikus virtuozitással írja hétről-hétre a cikkeit. Zavarba ejt, mert nem híveknek hízeleg szirénénekkel, hanem az egydimenziós hazai kommentariátus sekély köreit megzavarva és közkeletű politikai babonáinkat megcáfolva próbál mindenekelőtt gondolkodásra tanítani. Ebben kétségtelenül korszerűtlen, de mindez csak a skizoid korszellem önmagával szembeni tragikus anakronizmusát minősíti.

Amikor „a rendszernek már nincs világnézeti ereje hozzá, hogy eltakarja a brutális elnyomás kínos tényeit”, a „rezsimnek még annyi esze sincs, hogy titkolózzék”, ehelyett viszont „nyíltan beszéli az erő, a hatalom, az egység, a siker, a győzelem nyelvét – a reakció és az elnyomás nyelvét”, nem marad más számunkra, írja Gazsi, csak az „ellenállás, a szubverzió, a negativitás, az elutasítás, a leleplezés, a humor és az engedetlenség” kritikai funkciója.

Mindaddig, amíg sikeresen el tudják hitetni a néppel azt, hogy minden eszme csak ideológia, a gondolat csupán a valóság mesterkélt torzítása, a filozófia életidegen és a rendszerkritikus értelmiségi örök elégedetlenkedő, vagy jobb esetben balfácán, a „negatív dialektika” (Adorno) praxisa és a fennállóval szembeni radikális disszenzus talán a legtöbb, amit tehetünk – és ez nem kevés, bár annak látszik.”

TGM, a rendszerváltó tudós filozófus, a kritikus, a több nyelven beszélő és közlő, ragyogó stílusú esszé- és pamfletíró, a nagy értelmező – Erdély színe-java. Helyettünk tartja ébren a reményt: lehet értelme a kiállásnak, az írásnak. Amit kevesen tudnak róla, az a kedvessége, meleg közvetlensége, a kemény logika és racionalitás mögött megbúvó lelki érzékenysége.

Szándékosan nem idéztem közvetlenül tőle ebben a kis vázlatban. Most, befejezésül, megteszem. Egy pódiumon néhány nappal ezelőtt Tamás Gáspár Miklós azt mondta: „Bármennyire nehéz is az út, végig fogjuk járni.” Tiszta szívvel és tiszta szívemből kívánom, hogy sikerüljön. Nekünk.