(Naplójegyzet 1997 karácsonyáról). Nincsenek nálam, itt, Rómában, feljegyzéseim, sajtóanyagaim, naptáraim, naplóim az 1989-es és 1990-es esztendőről. Itt vannak azonban a Scanteia, a központi román pártlap utolsó megjelent példányai. Cinzia – akkoriban az II Manifesto kelet-európai tudósítója – gyűjtötte össze őket; döbbenettel olvasom ma is az akkori sajtóhíreket, a tv-programot – szörnyű, pusztulásszürke életünk emlékeztetőit. (Két regény is idézi ezt a szürkét: a Richard Wagneré meg az Ágoston Vilmosé.) Emlékeztetőül tehát: 19-én, 20-án és 21-én – hogy kiváló költőnk, Mircea Dinescu szavait használjam – népünk legagyonlőttebb (más fordításokban: leginkább agyonlőtt) fia (később persze kiderült, hogy nem agyon-, hanem szitává lőtte a három katona, mint egy zombit, mindegyikük egy teljes tárat eresztve belé meg a feleségébe), tehát a legagyonlőttebb azokban a napokban éppen Iránban tartózkodott. Kiderült utóbb, hogy az iráni vezetés, aki Akbar Hashemi Rafszandzsani elnök, valamint Ali Akbar Velayati külügyminiszter, valamint az iráni titkosszolgálat is ex-ünk tudomására hozták, rosszallólag, hogy most már igazán ideje lenne hazamenni és valamit tenni a lakossággal (lövöldözni beléje). Ami aztán meg is történt: ex-ünk 1989. december 22-én elmondá utolsó beszédét, amelyben a Románia Szocialista Köztársaság szuverenitását és egységét – valamint a fejadagot: a havi fél kiló szójás-csontlisztes-vizes párizsit és szalámit és fél liter olajat stb. – eltiporni, illetve elorozni kívánó külföldi körök elleni fellépésre buzdította az egybegyűlteket, meg arra, hogy alakítsák meg a helyi és területvédelmi csoportokat, ugyanakkor a bérek és a nyugdíjak emelését helyezte kilátásba (minimális fizetés 2200 lej, nyugdíj 800, gyerekfejpénz plusz 50 lej).

A nép mégsem mutatá a megnyugvás jeleit, ellenkezőleg, a gyűlés elkezdett morogni meg üvölteni, és a fehér elnöki helikopter a magasba emelte ex-ünket. Az azóta elhunyt pilóta már tudta, hogy tulajdonképpen sehova sem kell vinnie az elnököt, azaz összevissza kell hordoznia a légtérben. Végül letette az olténiai kukoricás mellett, ahol aztán egy derék milicista őrmester őrizte őt, sátáni nejével egyetemben, egy jó fél napon át. (Caragiale Elveszett leveléből lépett elő ez a rendőr, – később elmesélte, hogy milyen áldott tanácstalanságban volt ő evvel a két elnökkel a kukoricásban.)

Az országos szükségállapot kihirdetésekor hazarohantam a ragyogó napsütésben. A kolozsvári Donát (Grigoresu) negyedben lakom, egy nagy tömbház kilencedik emeletén, és erkélyemről látszik a városnak mind a 19 templomtornya, beleértve a nemrégiben emelt mecsetet is. Megkértem a velem szemben lakó szomszédomat, hogy a kényszerűen nálam ragadt M.-et – akivel aztán végigsírtuk, nevettük, bolondoztuk-lejátszottuk no nem a forradalmat, hanem az össze nem foglalható híreket és rémhíreket –, szóval M.-et fogadná be, ha valami bajom történne. Nem sokat beszéltek erről, és éppen ezért nagyon jól meg kell érteni a dolgot: ez a külváros nagyon elnéptelenedett a karácsony közeledtével. Mivel nem fűtöttek, a lakók igyekeztek a falvakba, származási helyeikre, szüleikhez, nagyszüleikhez visszamenni, mert ott legalább volt fa. Akik ottmaradtak viszont, a legnagyobb bizonytalanságban és félelemben voltak az események valódi okainak és kimenetelének a tekintetében. Adaléknak az sem rossz, hogy a végig működő telefonban hogyan hallottam a temesvári barátaim révén, azoktól, akik a gyoroki úton laktak, a temetőben felállított gépágyúk sorozatait. A karácsonyra otthon maradt lakosok többsége ezért – szegény Darkó István kifejezésével – „bepréselte magát az ágy alá", és onnan várta a fejleményeket. Ide például a szászfenesi kaszárnya légvédelmének a dübörgő sorozatai hallatszottak erősen. Amikor a rádióban-televízióban végre bejelentették, hogy civil kezdeményezésre le kell zárni a háztetőkre vezető feljárókat (december 23-án reggel), felmentem a tetőre, és mit találtam, azaz kit? Két vigyorgó pofát, akik fekete kezeslábasaikat valamilyen göncökre cserélték a szemem láttára. Kérdésemre, hogy ugyan mit keresnek ott, nem válaszoltak, csak vigyorogtak tovább. Kik lehettek? Hogy nem a liftet javították, az bizonyos.

Ma is a hideg futkározik a hátamon attól a vigyortól. Szótlanul elmentek. Aztán lezártam a feljáró ajtaját egy kerékpárlánccal, de tíz perc múlva szét volt az már szakszerűen roppantva, ésatöbbi. És volt miért félni: később egy brassói barátom (író és hivatásos forradalmár, a brassói tüntetések egyik szervezője és a bukaresti Egyetem téri megmozdulások egyik főszereplője), aki a forradalmár szervezetek kormánybiztosa lett (és egy hónap múlva ott is hagyta, mert több volt a forradalmár között a rendőr, mint az áldozat, meg azon települések képviselői, ahol egy golyót sem lőttek ki soha), és mely barátom a legtitkosabb, irredenta névjegyzékeket tartalmazó dokumentumok (listák) közelébe került, mesélte el, hogy arról a bizonyos négyezer személy nevét tartalmazó listáról, amelynek alapján és a Z-terv értelmében a jövendő kolozsvári „desaparecidos"-ok a stadionba, majd onnan meg vélhetőleg a temetőbe kerültek volna, nos, arról mi sem hiányoztunk apámmal. Sírtunk és nevettünk, öleltük egymást M.-mel, amikor lakásunkban ismét összetalálkoztunk – hol hitetlenkedő, hol csodálkozó kedves kis szív alakú arca ma is simogatásnyi távolságban van és egy más kontinensen. Éjszaka pedig az erkélyről néztük a tűzijátékot: a fenesi tüzérkaszárnya légvédelmi gépágyúi továbbra is eszeveszetten tüzeltek valamire, hogy léggömbre vagy helikopterre – tán ők sem tudják, mind a mai napig. De a város felől is hallatszott egy-egy lövés a szintén mind a mai napig ismeretlen kilétű és kivétel nélkül fehér, szürke és fekete Daciákban ülő emberek pisztolyaiból.

December 23-án reggel mozgolódást, csörömpölést hallottam az addig üres szomszéd lakásból. Lezüllött magyar szomszédaim lakása megtelt zajokkal, dobogással. Bekopogtam, hogy ne mulasszam el a tudomásulvételt: tele volt a ház kék egyenruhás katonákkal, az ágyon pedig halomra hajigált Kalasnyikovok. (Miért éppen ebben a lakásban voltak? Azért, mert lehetett valami közük a tulajdonosához. Majd az is kiderül.) Lementem a házam előtt épülő kis térre: a Kémiai Intézet mellett szintén kék egyenruhában hasaló katonafélék, azok is vigyorogtak. Amikor hozzájuk léptem volna, hogy kérdezősködjek, fraternizáljak egy kissé, visszarántott román íróbarátom, hogy ne tegyem, mert tűzparancsuk van. (Később elmesélte, hogy utolsó magyarországi látogatásomkor, 1982-ben – egy írószövetségi, fiatal írókból álló küldöttség tagja voltam először és utoljára – őreá bízták, hogy egy elmarasztaló feljelentést írjon, amit habozás nélkül meg is tett. De legalább elmesélte.)

Délben elutazott M. Kikísértem az állomásra, felszabadultak voltunk, vidámak, ámde tényleg ki volt törve a Nagyváradról érkező személyvonat nem egy ablaka, az oldalán golyóütött nyomok. Miért? Miért? Miért??? Hazafelé betértem Kányádi Sándorhoz egy kis eszmecserére, hadd lássam, hogy él, hogy van. Nem volt valami vidám és felszabadult, inkább aggodalmas, és arra biztatott, hogy várjuk ki a dolog végét.

23-án este átmentem a monostori negyedbe, hogy meglátogassam a keresztleányomat, Adélt. Ők se nagyon tudták, hogy hányadán állunk, ki a barát és ki az ellenség. A kisszámú, narancssárga égő fény alig tudott áttörni a gomolygó ködön, az utcák is üresek voltak, nem járt ott senki. Adélék után Emese húgomhoz indultam a karácsonyfáért, akkoriban többnyire ő szerezte be a család számára, mivel a város bejáratánál könnyebben hozzá lehetett jutni, a fácskákat belopó mócok tovább már nem nagyon merészkedtek. A nyolcvanas évek vége felé karácsonyi családi együttléteink megszomorodtak: nehezen lehetett már eltekinteni a lakásokban berendezkedett fagytól, penésztől és attól a nyúlós-pépes lelki állagtól, amely úgy lepte be a lelkeinket, mint a reménytelenség már-már győztes amőbája. Ez a mostani fenyőcske fajának díszpéldánya volt, két méter magas, bozontos, dús, valóban imádott erdeim üzenete. Csók a húgomnak, a fát a hátamra kaptam, és hazafelé indultam az éjszakában.

A gomolygó ködből itt-ott elővillantak a takarékos narancssárga neon ostorlámpák fényei. Istenem, de egy gyűlöletes fény volt, lila lett tőle az éjszaka. Elhagytam a Szamos-hidat a városba vezető gyorsforgalmi úton, és egy furcsa, tiszta gondolati állapotban, valami mérhetetlen nagy csodálkozástól betöltve haladtam tovább. Szászfenes felől, a vízművek, Kolozsvár kútjainak tilalmas területéről, a tüzérkaszárnyával átellenben erős lövöldözés, géppisztolysorozatok zaja hallatszott. És egyszerre csak a fölöttem levő agyagos partfalon láttam a becsapódásokat, de mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, én láttam és mégsem láttam, azaz nem fogtam fel. Aztán a fenyőfa megrándult a vállamon, és ezt éreztem, de mégis mintha nem velem történt volna meg. Amint hazaértem, az egész kép egyszerre elém állt és előttem volt. És a fenyőfa közepe táján (tehát a bundasapkás fejem mögött) a törzsön a szép, szilánkos félgyűszűnyi mélyedés-nyom. A golyóé. Isten kegyelméből és Krisztus urunk áldott születésnapja előtt sikerült nem meghalnom. Mind a mai napig nem sikerült megtudnom, hogy ki, honnan, hogyan, miért és miért éppen abba az irányba lőtt. De hát az egész román nemzetnek azóta is a rögeszmésedésig menő kérdése: kik lőttek? Mármint azokon kívül, akik tudjuk, hogy a Militaru-klikk parancsából lőttek, azaz a hadsereg. A fenyőfát az erkélyre állítottam, de nem lett belőle karácsonyfa, amely alatt nekem megjöjjön az Angyal. Egyvalamire azonban azóta is gondolok és csak arra, hogy ott kint a part alatt, ott viszont ott volt.

Végre vasárnap este aztán elindultunk a szüleimmel a húgomhoz és a gyerekekhez, ünnepelni. Az egyik monostori tömbház valamelyik felső emeletén, éppen abban, amelyikben a 48-as szám alatt most Bréda Ferenc barátom lakik, csattant egy pisztoly (a hangjából ítélve a román belügyi szolgálatoknál rendszeresített Carpati, nem pedig a hadseregben használatos TT volt – ez utóbbi nagyobbat durran). Valaki önmagát vagy őt magát, vagy egyáltalán... Aztán a húgomék továbbra is fagyosacska lakásában már jöttek valami kis angyalok. De ha én arra az erkélyen álló, golyó ütötte fenyőfára meg arra a narancsos-lilás és magányos és golyósuvadásos éjszakára gondolok, a szívem megjegesedik, és az angyalok kórusa helyett felhangzik nekem a régi kelet-európai farkasüvöltés. (Itt vége az erre vonatkozó naplóbejegyzésnek.)

1989. december 23-án, Ballá Zsófia révén ért el Gáll Ernő meghívása, hogy vennék részt a következő napon, az egykori Igazság szerkesztőségében tartott értelmiségi összejövetelen. A jelenlevők arra méltattak, hogy bekerüljek a frissen megalakult Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács választmányába. A későbbiekben aztán az arculattervezés egy részét bízták rám, nagyon zavart viszont az, hogy mindenki mindent csinált, ugyanazt. Nem sikerült világosan elkülöníteni a felelősségeket, hatásköröket, jogköröket. Nagyon zavart. Végül is ezért nem vállaltam sokáig a részvételt a választmányban, 1990. október 1-től a BBTE oktatója lettem, s lektorként annyi órát kellett tartanom, hogy ez nyilvánvaló döntési helyzetet jelentett. De mivel én mindig is a szakmámmal, a filozófiával akartam foglalkozni – s ezt azelőtt nem tudtam megtenni –, nyilvánvaló volt, hogy nem maradok a politikában. De politika-közelben maradtam, ami azért vált lehetővé, mert akkoriban volt egy olyan szabályozás, hogy a tevékenység bizonyos százalékában elfogadták a közéleti-politikai szerepvállalást.

Nagyon sokat kellett készülni demokráciából. Ma mosolyt fakaszt ez a kijelentés, de szinte minden fórumon erről folyt a diskurzus: mi a demokrácia? Hogyan működik? Milyen a demokratikus viselkedés? Stb. (Mígnem Ion Iliescu megfejtette a kérdést azzal, hogy kijelentette az eredeti demokráciát, amelyben a bányászok képviselték a segédhatalmat.) 1989. december 25-től folyamatosan közöltünk ezzel kapcsolatos anyagokat, politikai manifesztum-szerű dolgozatokat a kolozsvári Szabadságban (Cs. Gyímesi Évával közösen írtuk az első darabokat Balla Zsófiék zongoráján), majd pedig Vofkori Máriával közösen is írtunk néhányat – ezeket már a kedves kis udvarhelyi közéleti lap, a Hídfő számára. Volt rá kereslet: végül a Hitel vette át és közölte folyamatosan a sorozatot. Valamire már akkor felfigyeltünk, éspedig arra, hogy túlságosan sok bizalmi ember maradt a helyén, és túlzásba viszik a kedvességüket is. De csak rövid ideig tartott (Bevezénylés a demokráciába – ez volt az egyik publikáció címe).

Ami a megalakult RMDSZ-t illeti: a viták közismerten arról folytak, hogy párt legyen vagy társadalmi-érdekvédelmi szervezet. Nagyon nehezen lehetett meghatározni a romániai magyarságnak (így egészben véve) az érdekét, közérdekét. Emiatt nagyon sok teoretikus beszély és vita volt, de a nehézségnek megvolt az oka: a közérdeket úgy nehéz volt megfogalmazni, hogy abba mindenki beleférjen: a székely tömbmagyarság, a szórvány, a földművesek, a kisvárosi és nagyvárosi értelmiség, a munkások, bányászok – akik nemsokára el is tűntek a magyarság palettájáról. Nem lehet ezért senkit sem hibáztatni: olyan nagymértékben meggátolta az előző rezsim az érdek-artikulációt – hiszen ez volt az alapja a különvélemény kialakulásának –, hogy nehéz volt a problémahalmazon fogást találni, és ezért nem kell a nagyon kis számú, ezzel foglalkozó értelmiségit hibáztatni. Az érdekfelfedésnek, megfogalmazásnak is megvan a módszertana. Amit akkor nem ismertünk fel, az alighanem az induktív eljárásoknak, a projektszerűségnek a hiánya volt, azaz konkrét tervezeteket kellett volna fogalmaznunk a konkrét problémák megoldására, ahelyett hogy történelmi alapokon és elvi szinten vetjük fel azokat; és ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy nem voltak jól kidolgozott tervezetek, mint amilyen a Jenei Dezső egyetem-terve. De kétségtelenül kevés volt az ilyen terv, és ezzel kapcsolatban kellett felfigyelni a diskurzus profiljára: világos volt, hogy amennyiben akaratunk ellenére visszacsúszunk a történelmi-sérelmi magyar érdekképviseletek beszédmódjába, a szankciók is ilyen természetűek lesznek a román fél részéről. És ezek nem is késlekedtek: nagyon hamar megjelent a román partnereknél az az álláspont, hogy a magyarok megint a régi dolgokat akarják, és hiába fújják a demokráciát, nem is akarják a román–magyar közös nagy projektet, valami radikálisan új, közös demokratikus vállalkozás létrehozását. Különösen az iskolák szétválasztása kapcsán folyó viták torkolltak bele a szegregációs megítélésbe, egy ilyen zárt ideologéma-rendszerben pedig már szinte semmit nem lehetett elmondani a jó szándékokról. A román–magyar közös diskurzust pedig alapjaiból kellett volna felépíteni. Két ízben találkoztam ennek a hiányával: mivel igen jó viszonyban voltam Ion Aluas professzorral, a BBTE szociológia tanárával, rám hárult az a feladat, hogy beszéljek vele és hívjam meg a kolozsvári magyarság első nagygyűlésére, a Béke téri Diákművelődési Házba 1990. február 10-ére – hiszen alig voltak román partnereink. És nem valamilyen opportunizmusból kellett erre odafigyelni, hanem abból kiindulva, hogy semmit nem fogunk tudni csak magunkra hagyatkozva elérni a romániai közegben. A jeles professzor, nem mellesleg a román–magyar viszony erdélyi történeti aspektusainak is jó ismerője, vállalta is a beszéd megtartását, megjegyezvén, hogy ő „előtte" mindig olyan bátor, „utóbb" pedig gyáva, fél, mint a nyuszi. A nagyobb kérdés viszont az volt, hogy miről is beszéljen. Mivel Max Weber volt a szívének oly kedves szerző, azt javasoltam tréfásan, hogy értekezzen Max Weberről. Ez nem is volt olyan rossz ötlet, mert lassan felderülve arról kezdett beszélni, hogy valóban lehetne valamit mondani a társadalmi kohézióról meg a társadalmat éltető nagy projektekről. Igy is lett: megtartotta a hosszú, jól felépített beszédet, én meg közben arra figyeltem az elnökségből, hogy ki is követi ezt oly nagy érdeklődéssel: a legutolsó sorban, a bejárat előtt Gheorghe Funar figyelte mindezt (alig ismertem még, csak a későbbiekben azonosítottam be).

Meg kell jegyeznem, hogy szinte folyamatosan találkozott egy szűkebb csoport a Müller Ádám lakásán, Salat Levente és Patrubány Miklós volt oszlopos résztvevője az ott folyó megbeszéléseknek, tervezgetéseknek és nem egy esetben gyakorlati lépéseknek. Emlékszem arra, hogy még Topliceanu tábornokhoz is küldtünk egy emisszáriust valamilyen beszámolófélével, nem tudván, hogy ő maga volt egyike azoknak, akik a tűzparancsot kiadták vagy közvetítették, illetve bűnös szerepet vállaltak a munkásfelvonulás vérbe fojtásában.

A román–magyar problematika az első bukaresti értelmiségi találkozón is felbukkant (Horváth Andor volt a meghívóm). Ezt 1990. március elsején tartották a Scanteia Ház első emeleti nagy tanácskozótermében. Feljegyzéseimben az szerepel, hogy elég lazának bizonyult a napirend, nehezen lehetett afelé terelni a beszélgetést, hogy valóban lehetne egy román–magyar közös értelmiségi projekt. Igy hát maradtak a közérdekű témák: demokrácia, amelyben nem egyedül a többségi elv érvényesül (a „többség zsarnoksága"- John Stuart Mill és Tocqueville kifejezésével), hanem a kisebbségek jogvédelmének megvannak a maguk jogi intézményei és államilag finanszírozott projektjei, a kisebbség megszólalásának joga és lehetősége, részvétele az államéletben és a döntésekben. Jogbiztonság. Na és itt volt az Európa-ház, ez a nagy metafora, amelyet azonban akkoriban nem sokan igyekeztek az eléggé elvont nemzetközi intézményi jog, a szerződések, jogi dokumentumok felől lebontani. Végül arról is beszéltem, hogy azonnal le kell állítani az ideológiai jellegű tantárgyak oktatását és rá kell térni a történelemtankönyvek újraírására. (A jelenből visszanézve csak azt kell itt megjegyeznem, hogy ez például magyar–szlovák relációban megvalósult, de Romániában ma már szó sem esik róla.) Meg kellett látni, hogy ezek a felvetések csak marginálisan érdeklik a román értelmiség ott levő képviselőit. Gabriel Liiceanu pedig szemmel láthatóan inkább a Lenin-szobor ledöntését nézte az ablakból, és meg is mondta, hogy számára ez a nap döntő történelmi eseménye.

Gabriel Liiceanu többször is felállt a tárgyalóasztal mellől, és kifelé nézegetett. Ugyanis egy több tonnás sárga darus kocsi jelent meg a Lenin-szobor mellett. A tv-kamerák is követni kezdték a szobor levételének a kezdeti pillanatait. Ekkor még egyikünk sem tudta, hogy az éppen három napig fog eltartani. A darus kocsi mellett megjelent egy másik is, tűzoltó létrástól, s hatalmas kőkolonccal kezdték el döngetni a szobrot. Lenin azonban nem hagyta magát, kegyetlenül ellenállt a ledöntésére irányuló kísérleteknek. Közben nyakravalót kötöttek rá, és fel is akarták emelni, de annak sem engedett, mivelhogy – ezt ott senki nem tudta – hosszú sarkantyúi voltak. Harmadnap, vasárnap került elő aztán az az egykori építőmérnök, aki a szoborállítást tervezte és felügyelte, s ő magyarázta el, hogy miként is kell a lángvágókkal elkezdeni a munkát. Harmadnap, március 3-án fejezték be. A kezdetekben pedig Gabriel Liiceanu hosszasan elmélázva nézte, és szórakozottan bólingatott a jogállamiságról szóló fejtegetéseimre...

Ugyanilyen érzéseim voltak a budapesti román–magyar értelmiségi találkozó első napja után (amelyet közismert módon a Joseph von Ferenczy Alapítvány szervezett, a magyar Külügyminisztérium Béla király úti központjában). Ugyan az éjszakai beszélgetésben például Alin Teodorescu messzemenően késznek mutatkozott az autonóm kolozsvári magyar egyetem projektjének az elfogadására, az értelmiségi platformot ott gyakorlatilag elmosta Marosvásárhely véres márciusa. Mindennek a végeredményeképpen viszont pontosan körvonalazódott, hogy a kisebbségi problematika mentén – amely viszont Románia demokratizálásának a sarokköve volt – nem lehet a román értelmiség kiemelkedő képviselőit partnernek megnyerni, hiszen ez számukra végül is csak egy marginális kérdésnek mutatkozott.

Az RMDSZ felépítését illető sarkalatos kérdéseknek is megvolt a nagy súlya: az, hogy a bukaresti operatív központ lett a szervezetet működtető reális belső hatalmi központ – amelyet a román központi hatalom melletti jelenlét indokolt –, végül is azzal járt, hogy a szervezetben a belső demokratizmus lehetősége, a különböző területi központokban és vidéki szervezetekben folyó vita, tervezés és projektkészítés háttérbe szorult, a régi képpel élve, az udvar lassan fontosabb lett, mint a királyság, és ezzel leépült a kezdeményezés, az alkotó-műhelyek háttérbe szorultak (a megalakuló platformok a velük kapcsolatos ellenérvek és ellenérzések miatt soha nem tudták betölteni a sokféleség, az alternatívák megjelenítésének a reális szerepét). Ilyen értelemben az RMDSZ választói párttá alakult, amely azonban ma már egykori választóinak a felét tudja csak megszólítani (igaz ugyan, hogy a romániai szavazói trendekbe igazodva).

Mivel a kezdetekben igen sok projektív tevékenységet végeztem és végeztünk az RMDSZ koncipiálása területén, a sepsiszentgyörgyi konferencián, 1990 februárjának a végén Borbély Lászlóval, Kincses Előddel, valamint Takó Margittal találtam magam az alapszabályzat-alkotó munkacsoportban, de aztán rövidesen átigazoltam a program-munkacsoporthoz. Mindig úgy gondoltam el, hogy a program több, mint egy dokumentum, ez reális cselekvési útmutató, főleg pedig a gondolati alkotás valamilyen folyamatosan rögzülő végeredménye, amelyben reális projektív tevékenység csapódik le. Sajnos, nem így történt. Éveken át visszaköszöntek az RMDSZ-programokból saját megfogalmazásaink (akár a nyelvi klisékig menően). Aztán hosszasan értekeztem ebbéli ellenérzéseimről a tízéves évfordulón. (Céljaink a cselekvési programok tükrében. Szabadság, 2000. január 18. Az autonómia, az egyetem és a család kérdése az RMDSZ-programokban. Magyar Kisebbség, 2000. 1. sz., 168-174. old.) Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy ami jó volt aztán ezekben a programokban, az főleg a Kötő József odafigyelésének, folyamatos és színvonalas munkájának volt köszönhető.

A romániai politikai viszonyok felől tekintve azonban más lehet a kép: engem főleg a magyar diplomaták figyelmeztettek arra sokszor, hogy a politikai akarat érvényesítésében sokkal célszerűbb egy erős, összefogott szervezet és a célkitűzéseket pontosan megjelenítő és képviselő vezetés, mint egy akármilyen demokratikusan építkező és élő szervezet, amely nem tudja céljait pontosan artikulálni és azokat képviselni. A kockázat azonban be volt építve az RMDSZ-nek a kilencvenes években kialakult struktúrájába: amennyiben csak politikai szinten képviseli a romániai magyarság érdekeit – ez pedig a politikai végrehajtó hatalomban való folyamatos részvételt kér –, háttérbe szorulnak a jogi-intézményes statutáris rendezési kérdések. Kétségtelen tehát az, hogy a demokratikus képviselet szintjén a romániai magyarok életében megvalósult a politikai képviselet. Nem jött létre azonban a jogi-statutáris rendezés (Kisebbségi törvény), és ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha egyes vélemények szerint egy ilyen jogszabály sok jogosítványt a kisebbség hátrányára rendezne, mivel egy adott politikai-társadalmi konszenzust rögzít. Ha a hatalomban való részvétel mindent megoldani látszik (mert az erőforrások elosztásában bizonyos hozzáférést-rálátást enged meg), ez akkor sem menti fel az érdekvédelmi szervezetet a saját szakpolitikák és közpolitikák megtervezésének és végrehajtásának a kötelme alól. A végrehajtó hatalomban való részvétel mindent megold-elvvel szemben azt lehet hangsúlyozni, hogy 1. éppen a hatalom többségi része korlátozza a lehetőségeket; 2. jogi rendezés nélkül nincs jogalap a politikai érdekképviselet számára, minden csak politikai konjunktúra kérdése, és ezzel már benn is vagyunk abban a balkanikus típusú politizálásban, amelyben minden mindig lehetséges. (Az európai státusból sem származnak hivatkozási lehetőségek, mivel az európai jogszabályok a kisebbségek vonatkozásában közismerten csak a diszkrimináció tiltása felől, tehát negatíve ismerik fel a kollektívumok kérdését.) Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy különösen az első hónapokban és az első években az RMDSZ szervezeteiben és fórumain folyó megbeszélésekben nagyon sok reális álláspont-ütköztetés és kompromisszum-keresés, kompromisszum volt. A szó legnemesebb értelmében mondom ezt: a kompromisszum mint politikai bölcsesség kifejezése. Amikor nem sikerült már ezt a nagyon nehéz, sok türelmet igénylő belső érdekegyeztetést folytatni és véghez vinni, lezárni, ott jelentkeztek a belső törésvonalak, sértődések, eltávolodások. Nyilván, sok esetben személyi okok is közrejátszottak, összeférhetetlenségek és szimpátiák. A már-már szétugró politikusokat megint össze-összeterelte egy-egy bányászjárás. Mígnem a felső vezetés mellől végképp elmaradt a tagság, a területi képviselők véleménye és akarata, és jobbára az az értelmiség is, amely az RMDSZ-t tulajdonképpen létrehozta. Ez azonban esetünkben is inkább törvényszerű folyamat volt, mint kivétel. Rendkívül sok mindent kellett ugyanis létrehozni, véghez vinni: fórumok után intézményeket, kommunikációs és média-eszközöket, regionális projekteket - amelyek mind el is szívták, el is vitték az értelmiséget a szakmai irányokba. Mely értelmiség a rkp politikája miatt közismerten kisszámú, alulképzett és gyengén reprezentált volt a romániai társadalomban. De ezek a kérdések már a kolozsvári értelmiségnek a magyar színházban megejtett első nagy találkozóján, január 7-én is felbukkantak, ahol nekem például a projektekről, a gazdasági kibontakozás perspektíváiról kellett beszélnem, jóllehet nem igazán az én asztalom volt ez. Mire is hivatkozhattam volna, mint Széchenyi Hiteljére. Máig meghatódva gondolok vissza ott jelen levő egykori tanáraimra – sokan már nem élnek közülük –, akikkel hallatlanul és aggodalmasan örvendeni tudtunk új helyzetünknek és benne megváltozott szerepeinknek, szerepköreinknek. Jogos volt aggodalmunk: Kolozsvár magyarsága megkapta Ceaușescu után funárt, amit mind a mai napig nehezen tud kiheverni.

Még mindig 1990-ben: a mozgalmas január eleji (inkább szürke, csatakos) napok egyikén, ha jól emlékszem: 5-én zajlott a kolozsvári Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) több mint ötórás alakuló gyűlése a városháza tanácskozótermében. Én az írószövetség képviseletében voltam ott, ugyanis sokan nem vállalták, nem vállalhatták a részvételt – magyarán: sárosnak érezték magukat –, rám meg azért esett a választás, mert közismerten nem vettek fel az írószövetségbe a nyolcvanas évek folyamán. Tehát valamilyen reparatorikus gesztusként (?) küldtek oda, természetesen a Demokrata Tanács egyetértésével. Én annál nagyobb káoszt alig láttam életemben: mindenkinek a szerencséjére azonban a gyűlést szegény Marian Papahagi (a közismert italianista, filológus, Echinox-főszerkesztő a hetvenes években – jó barátom) vezette. Ő aztán a tőle megszokott határozottsággal és helyzeti átlátással magyarázta a demokráciát a tömegnek, azazhogy miként is lehetne valamiféle vezető testületet kialakítani az arányos képviselet alapján. Az önjelöltek leszerelése hosszasan tartott: például az egyik figura azt magyarázta hosszasan, hogy ő volt az – egy bizonyos, szintén jelen levő forradalmárral, Ticu bácsival együtt –, aki a fehér zászlót lobogtatta a tömeg élén, amely a gyárnegyed felől érkezett a Főtérre. Aztán szinte azonnal leleplezték mint köztörvényes bűnözőt, aki éppen és frissen szabadult (ha ugyan ez is igaz volt). A személyi ellenőrzést végző hadbíró őrnagy állandóan és idegesen az óráját figyelte (!), mintha várt volna valamire. Nem mellesleg, mindenkitől csak azt akarta megtudni, hogy nem újságíró-e véletlenül. De mégsem tudta kiszűrni az újságírókat... az est folyamán ugyanis felhívott régi jó barátom Párizsból azzal, hogy látott egy francia adásban, amely a romániai fejleményekről számolt be, a kolozsvári városháza tanácskozótermében. Még azt is megmondta, hogy milyen ruhában voltam. Valaki tehát csak be volt kamerázva, akkoriban már megvoltak ezek a miniatűr kamerák, amit mindenhova be lehetett építeni, gondolom. Egyszer aztán csak rám mutatott Marian Papahagi, hogy rukkoljak elő a mondanivalómmal, amelyben végül röviden ismertettem a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács megalakulásának a tényét, meg hogy a demokratikus politikában mint legitim résztvevők akarunk képviselőink révén szerepet vállalni. Elég sok értetlen arcot láttam magam körül. Végül azonban meg kellett érteni, hogy a nagy többség számára semmi sem volt fontosabb, mint bekerülni az első legitim választott testületbe.

Marian Papahagi szimpátiáját, együttérzését és támogatását a sötét nyolcvanas években végig éreztem, és egyben-másban de facto is segített nekem Kriterion-szerkesztő koromban. Mekkora volt meglepetésem, amikor egy alkalommal – éppen a magyar színház előtt – megállított és hosszasan magyarázta nekem, hogy a kolozsvári autonóm magyar egyetemet azért nem kell kérnie a magyarságnak, mert erdélyi történelmi szerepe befejeződött, márpedig ez a fajta egyetem ahhoz kapcsolódott. Nehezen lehet egy olyan helyzetben érvelni, amelyikben a történelmi szerepről, történelemről nyilatkozik valaki. Sajnos, ez az argumentáció nagyon hasonlított amahhoz, amelyet a rkp képviselt a nemzetiségi kérdés megoldottságáról. Halála előtt néhány nappal találkoztam vele utoljára Rómában, ahol a Román Akadémia igazgatója volt. A régi mozdulattal jelezte, hogy lehallgatják, majd csak intett, hogy menjünk ki a folyosóra beszélgetni. Elmondta, hogy mindenben akadályozzák a munkáját azok, és ő, a született, vér-optimista ember – rettenetesen csalódott volt.

Kétségtelen, hogy a kilencvenes évek elejének politikai kibontakozását nagymértékben meghatározta a totalitarizmus éveiben felhalmozott-felhalmozódott félelmi és nacionalista tőke és latens agresszivitás, amelyre alapozva az új hatalom létrehozta saját intézményeit, és a magyar törekvéseket szankcionálni, illetve marginalizálni igyekezett. De megtörtént a ritka történelmi csoda, új lehetőségekhez jutottunk, ha azokból aztán mind a mai napig oly keveset tudtunk is megvalósítani (felsorolás nélkül gondolok itt az RMDSZ stratégiai célkitűzéseire).

Akik átélték azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak és éveknek az emócióit, az oly sokszor váltakozó örömet, felszabadultságot, letörést, akár megrettenést is, mind a mai napig alá tudnak merülni a kezdet fergetegébe, a kortárs emóciók világába, azaz egy újra létrejött kortársi közösségbe. És ennek az erejét sem szabad lebecsülni, ha újraalapításról van, lesz szó. Másrészt: ki tudja, még csak végiggondolni is nehéz, hogy mind egyénileg, mind közösségeinket tekintve hol lennénk ama napok nélkül?! Ezért tehát helyesebb azt mondani, legalább karácsony-tájban, hogy azok a napok voltak és vannak, még akkor is, ha a régi-új reakciónak nem kis mértékben sikerült eltérítenie a történelmi irányt a káosz és a sötétség felé.

Kolozsvár, 2010. november 15.

Forrás: A Hívó szó és a vándor idő. Emlékezések, dokumentumok (1989. december 23-1990. április-május). Komp-Ress. Kolozsvár Társaság, 2010.