1.

Többször gondoltam már rá, de mind csak halogattam, hogy párbeszédünkbe vonjuk be - ha nem is fizikálisan, annál inkább képletesen - Lucian Boiát is. Már csak azért is, mert az ő emberi-szakmai higgadtsága kimondottan jó hatással lehet az érvelés nyugodt mederben tartására. Anélkül, hogy regényírónak kijáró rajongással habzsoltam volna alapvető munkáját (Istorie si mit in constiinta romaneasca / Történelem és mítosz a román köztudatban), gyakran folyamodok hozzá, hogy megmártózzak tárgyilagosságra törekvő szellemének hűvös áramában.

Egészen biztos, hogy ő sem csalhatatlan. Az is meglehet, azért tetszik nekem különösképpen, mert nemzetéhez képes önkritikusan, a saját fejéből kinézve is képes viszonyulni. De ugyanezt az erényt dicséretesnek tartom minden olyan magyar szellemtársam esetében is, aki az együttélés jelenében és történelmében képes a mítoszokkal leszámolva, árnyalatokban látni és gondolkozni. Aki a vitát párbeszédként és nem szájtépő veszekedésként képzeli el.

Ezt a gondolatomat föltétlenül meg akartam osztani Veled, már csak azért is, mert könyvének egyik fejezetéből ("Mások" a románokról) az derül ki, hogy Drakula gróf és legendája tulajdonképpen a romániai sajátosság egyik élő megtestesítése nem csak a világ szemében, hanem önmagában véve is. Íme, mit ír:

"Míg a Nyugat rendezett és belátható világként határozza meg önmagát, Románia, ellenkezőleg, határozatlan és beláthatatlan térségbe tartozik. Dracula meséje tökéletesen beleilleszkedett e képbe. Habár az elhírhedett regény megjelenése idején Erdély Magyarországhoz tartozott és maga Dracula gróf magyar arisztokrata, Románia 1918-ban a havasokon túli területekkel együtt megörökölte a mítoszt is. Dracula nem talált volna alkalmas helyet sem az Alpokban (igen közel a Nyugat szívéhez), de Tibetben sem (igen távol). A Kárpátok éppen alkalmatos díszletet kínálnak számára. Ez Európa határa: az a hely, ahol a nyugati jellegű civilizáció tőle már különböző világra nyit. A másság első körét képviseljük..."

Tovább is szívesen idézném, de ennyi most elég számunkra ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a felvetett szempont alapján némileg akár szellemi rokonok is lehetnénk. Hiszen ugyanoda jutottunk, mint annyi történelmi emlékünkkel, személyiségünkkel, akik úgy voltak románok, hogy közben magyarságukhoz sem férhetett kétség. És természetesen fordítva. Az egészséges, normális nemzeti tudatnak az én szememben e kapcsolódási pontokat sem elmosnia, sem kisajátítania nem szabad, ellenkezőleg: kötelessége nyilvántartani és "másságával" együtt magába építeni - anélkül, hogy a szomszéd úgy érezze, megrövidítették.

Az élet különben lépten-nyomon előhozza a maga sajátos, együttéléses logikájának megannyi gyümölcsét. 1812. január 11-én keresztelték meg hivatalosan Szathmári Pap Károlyt, magyar festőt és fotográfust, aki életének egy jelentős részét Bukarestben, a román királyi udvar vonzáskörében töltötte. Újabb kutatások szerint születni 4 héttel a keresztelő előtt született, de a romániai fotográfusok valamiért ezt a napot részesítették előnyben, s január 11-ére tették a román fotográfia napját. Sajnálatos, hogy a döntésben nem történt minimális szakmai egyeztetés, s a szakminisztérium kritikátlanul elfogadta a felületesen kiszemelt dátumot, elvégre a két kultúrának egy olyan közös személyiségét, mint amilyen Szatmári Pap Károly, több precizitás és hitelesség illet meg mindkét oldalon. Nem kell tartani attól, hogy Szathmári érdemei a román fotografálás történetében megfakulnak attól, ha azt is tudatosítjuk egyben, hogy legalább olyan komoly szerepe volt a magyar kultúra fejlesztésében.

A Vasárnapi Újság szerkesztői például azonnal felfigyeltek Szathmári bukaresti médiavállalkozására, amikor 1860. szeptember 18-án megindította az Ilustratiuneát, amelynek alcíme Jurnal universal lett. Ez volt tulajdonképpen Bukarest első képes újsága, s szerkesztési elképzelése nagyban hasonlított a Vasárnapi Újságéhoz. Két hónapra rá a Vasárnapi Újságban az alábbi hír látott napvilágot:

+ (Szathmári Károly hazánkfia) Zanne szerkesztése mellett képes román lapot inditott meg Bukarestben. Mi még nem láttuk. A "P. N." azt irja, hogy olyan alaku, mint a Vas. Ujság. s képeit dicsérik. Hetenkint egyszer jelenik meg s előfizetési ára egész évre száz piászter. Ez az első képes román ujság, s ezt magyar ember alapitotta.

Ekkor még láthatóan nem dívott sem az anyázás, se az árulózás amiatt, hogy egy magyar történetesen a románoknak dolgozik. Magát a Szathmári-történetet is a lehető legpragmatikusabb rugók mozgathatták előre: az akkor már igen aktív, sikeres művész - festő és fotográfus egyszemélyben - egyszerűen megélhetési elgondolásokkal telepedett meg Bukarestben. Felmérte azt, hogy milyen üzlet lehet itt fotográfiai műtermet nyitni s a képeslap is viréágzó üzleti vállalkozásnak tűnt. Egy percig sem akart ő jó románnak látszani: azt adta a bukarestieknek, amihez értett és amiben azok akkor még hiányt szenvedtek. Nem szégyelt lekoppintani egy már jól működő, befutott budapesti lapot és megteremteni annak román "unokatestvérét". Nem szégyelte elfogadni a királytól az "udvari festő és fényképész" címet és elsősorban a szakma iránti becsületből és elkötelezettségből végigfotografálta az egész akkori román bukaresti és vidéki életet, a krimi háborút. Munkássága egységes és oszthatatlan. Szerintem ezt kellene hangsúlyozni minden hasonló esetben.

*

Most pedig visszatérek egy, a korábbi leveledben érintett kérdésre, ami úgy látom, nagyon a begyedben van, és ez az erdélyi magyar autonómiatörekvések. Úgy látod, hogy az erdélyi magyarok mindezt egy meglehetősen abszurd elzárkózási, elszigetelődési reflexből teszik és az eredmény a román állami egység bomlasztása lenne. Élsz a gyanúperrel, hogy az elképzelés mögött hamarább húzódik meg holmi illuzórikus restaurációs szándék, összefonódva a kisebbségi elit hatalmi törekvéseivel, mint egészséges társadalomépítési elképzelés. Mindebben sok szempontból igazad is lehet, de a dolgok azt hiszem ennél sokkal mélyebb gyökeret eresztettek, amelyeket nehéz észérvekkel kitépdesni.

Megint csak visszajutunk 1918. december elsejéhez. Amikor Gyulafehérváron a románság jelenlévő képviselői tudomásul vették a közhírré tett, azóta is érvényben lévő Kiáltványt. A modern román államnak ama dokumentumát, melynek III. pontja így szól: "„Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Az életemből eltelt hetven év alatt mindinkább tapasztalnom kellett, hogy a fontos, a kardinális dolgok megfogalmazása a lehető legegyszerűbb. Félreérteni és félremagyarázni is csak igen nehezen lehet. E kitétel pedig éppen olyan, amilyennek a kor emberei akarták és gondolták: világos és egyenes. A legnagyobb baj és a legnagyobb bökkenő, ami lehetetlenné teszi a szóértést, hogy ebből a nagyon világos kijelentésből azon kívül, hogy nem lett semmi, az évtizedek folyamán még azok az "önálló kormányzáshoz" szükséges intézmények is leépültek (megszűntek, betiltattak stb.), amelyek lehetővé tették volna, hogy az erdélyi magyarság az első pillanattól kezdve nekiláthasson saját önálló társadalmi berendezkedése és közigazgatása elképzeléséhez, megszervezéséhez és fenntartásához. Az egyszerű, közérthető gyulafehérvári ígéretek, különösen a trianoni aláírások után, rendre bonyolult vargabetűkké torzultak, s ahogy teltek az évtizedek, a modern román állam az önálló nemzeti létnek egy olyan útján indult meg, amelyben a demokratikus szándékokat rendre felülírták a tekintélyuralmi kiszámíthatatlanságok, önkényes intézkedések egész sorozata, amelyek mindinkább egyetlen szándék mentén hatottak: az asszimiláció mentén.

Ugyancsak Boiát hívnám most segítségül, aki már idézett művében így ír erről:

...Vannak olyan vidékek, ahol a valamikor többségi románság teret veszített - különösen az utóbbi évszázadban - „mások" javára; ilyen Besszarábia és Bukovina esete, s nem kevésbé a román elemé Szerbiában és Bulgáriában. De azt is Őszintén meg kell mondani, hogy más vidéken, egyazon időközön, az utóbbi évszázadban a románok nyertek „mások" kárára. Dobrudzsában, 1880-ban a román lakosság nem haladta túl a népesség 28%-át; az 1930-as népszámlálás szerint a dobrudzsai románok aránya 65%-ra emelkedett (Cadrilater nélkül, ahol a lakosság többsége nemromán volt; ezzel együtt, a dobrudzsai románok aránya 44,2%-ra csökkent); néhány évtizeddel később, 1992-ben Dobrudzsa csaknem teljesen románosítottként jelenik meg: a lakosság 91%-a román. Erdélyben (a Kárpátokon túli terület egészében) az 1910-es népszámlálás a románok arányát 53,8%-ra, a magyarokét 31,6%-ra, a németekét pedig 10,8%-ra teszi. 1930-ra a románok 57,8%-ra emelkedtek, 1956-ra 65%-ra, jelenleg pedig, az 1992-es népszámlálás szerint, 73,6%-os arányra jutottak (20%-os gyarapodás háromnegyed évszázad alatt), míg a magyarok aránya kb. 21%-ra csökkent, a németek pedig alig haladják meg az egy százalékot; mint etnikai realitás szinte eltűntek. Kétségtelenül románosítás ment végbe azokon a vidékeken, amelyeket valamikor a vegyes etnikumú lakosság magas foka jellemzett. (Jogok versenye: nemzetek, határok, kisebbségek)

Ha gondolod, egy más alkalommal elvitatkozhatunk a népességi statisztikák értelmezésének és használatának a hiteléről, de pillanatnyilag a tendenciáról világos képet rajzol Boia, akit nem vádolhatunk azzal, hogy egyik vagy másik oldal javára túlságosan megnyomná a ceruzáját.

A probléma veleje ott van, hogy az erdélyi magyarságnak soha nem volt esélye arra, hogy próbára tegye magát: képes-e arra, hogy megfeleljen a gyulafehérvári kiáltványban megfogalmazott jogosultságának. Közvetlenül 1919 után erre semmiféle késztetést nem kapott, ráadásul a trianoni sokk olyan általános letargiát váltott ki, amely szintén nem kedvezett annak, hogy az erdélyi magyarság megteremtse az önálló létberendezkedéshez szükséges társadalmi-gazdasági-politikai konszenzust. Minden, ami a későbbiekben és máig e téren történt, árnyalatnyi részletektől eltekintve, nem volt egyéb pusztába kiáltott igehirdetésnél, ami rendszerint kettős hatással jár: egyrészt a románság jó részéből azonnal kiváltja a többségi nacionalizmus védekező felhangjait, s az erdélyi magyarság autonomista szándékainak már az emlegetésétől is azonnal farkast kiált, másrészt nekünk, magyaroknak rá kell ébrednünk arra, hogy a szándékot és a szlogeneket leszámítva teljesen felkészületlenek vagyunk - nem a gondolatra, hanem az együtt cselekvésre. Mindaddig, amíg gazdasági-társadalmi-politikai konszenzust képtelenek vagyunk megvalósítani általában, kötve hiszem, hogy éppen az önálló táradalomépítésben érnénk el kimagasló sikereket. Erős a gyanúm, hogy amennyiben többségi részről bekövetkezne a teljes megértés és úgymond "elengednék" a romániai magyarság kezét, nem csak a kisebbség, de a többség is a teljes zűrzavar mélypontján találná magukat. Ilyen szempontból igazat kell adnom neked, hogy a mostani autonomista igehirdetések átgondolatlan, kalandor megnyilvánulások, amelyek nem számolnak a konkrét adottságokkal.

Csak egy icipici példa: az autonómiának már ma lehetnének működő nyúlványai, testrészei, de teljesen képtelenek vagyunk rá, hogy azokat hatékonyan működtessük. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a romániai magyarság keptelen fenntartani annyi magyar színtársulatot, amennyi ma Romániában létezik. A jelenlegi helyzet óhatatlanul a művészi teljesítmény elsilányulásához, a magyar színművészet fokozatos leépüléséhez vezet. A józan ész azt diktálná - s a székelyföldön már megszólaltak, hol bátrabban, hol vékonyabban e hangok -, hogy néhány erős társulat fenntartásával kellene továbbéltetni a színművészeti törekvéseket s kidolgozni a nézőközönség lefedésének technikai módozatait. A bajok már ott elkezdődnének, amikor autonóm módon el kellene dönteni, hol és mely társulatok lennének azok, amelyek tovább taszítanák Thália szekerét. Micsoda viták, veszekedések, sértődések lennének ebből!

A jelenkori autonómia-törekvésekkel való elméleti foglalkozással addig nincs is semmi baj, amíg azok szakmai keretek között mozognak vagy éppen a jövő elképzelései irányába hatnak, az elméket és a beidegződéseket csíszolják, alakítják. Az, hogy ne szóljanak bele a dolgaimba, ne irányítsák felülről az életemet, az egyénnek jogos és tisztelni való elvárása. Érvényes ez a nemzeti közösségekre is, éljenek bár kisebbségként valamely államalakulaton belül. De az elittől elvárom, hogy ha komolyan veszi saját magát, akkor előbb a szekeret építse meg, a lovakat fogja be eléje s utána ültesse fel rá a lakodalmas sereget.

Adig mi még sok levelet fogunk írni egymásnak, s immár Boia által is megihletve, azt mondom, örvendjünk csak nyugodtan - még ha másnak erről egészen más a véleménye - a Drakula gróf által is megpecsételt "rokonságunknak", és nézzük a félig telt pohárban az itallal telt felét, boldog új esztendőt kívánva egymásnak.

Cseke Gábor

http://urszu2.blogspot.com

2.

"Erre pedig én mondom azt, veled együtt: olyan tragikus csapda ez, amiből nem is tudom, létezik-e kiút."

Cseke Gábor

"Amiként ma este szólottam, nem is tudom, hogy a kisebbségiek vagz a románok előítéleteit sértettem-e meg. De hosszú ideje hozzászoktam már, hogy mit sem törődjek e reagálásokkal. Szeretek nyíltan elmondani a véleményem és a meggyőződésem, amelyek egészen biztosan sose ellenkeznek majd nemzetem érdekeivel, amelyhez tartozom."

Nicolae Iorga

Drága Barátom!

Képtelen vagyok elfogadni borúlátásodat. Igaz, hogy az irracionalitás sok emberi döntésnek, tehát cselekvésnek is alapjául szolgál, de az esetek többségében mód van arra, hogy enyhítsünk a hatásán, mert teljességgel kiiktatni, szerencsére, nem is lehet. Máskülönben alig lennénk többet holmi robotgépeknél, amelyek menten elveszítik önállóságukat, mihelyt kihúzzák őket a konnektorból. Az ember számára e művelet fölér a halállal. Mi ketten viszont élünk. Még...

Szöveged címével az Ardealul nostru-n azt sugallod, mintha félnünk kellene attól, miként reagálnak nemzettársaink. Igaz, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. De arra azért nem vagyok kapható, hogy úgy táncoljak, ahogy azt egy román vagy magyar politikai táncmester, amolyan pártaktivistából, titkosügynökből vagy botcsinálta értelmiségiből átvedlett szájvitéz diktálja.

Ezért emlegettem egyik tanulmányomban (Incremenirea in proiect) éppen Aurel C. Popovici-ot. Ami egyúttal kihívást jelent. Romániában fél évszázada betiltott szerzőről van szó, akit méltatlanul ostoba nemzettársai feketítettek be. Efféle fickókban pedig nem szenvedünk hiányt sem te, sem én, sem mi mindannyian. A. C. Popovici bátor, eredetien gondolkodó román hazafi volt, és megeshet, hogy elképzelése most, egy századdal az előterjesztése után még érvényesebbnek, életszerűbbnek és tartósabbnaki bizonyul más, egocentrikus közösségi projekteknél, beleértve azt is, amiről mi itt beszélünk, vagyis amilyen például a székelység közigazgatási és kulturális autonómiája.

Ez az etnikumra, etnikumközpontúságra épülő adminisztratív struktúra tipikus megnyilvánulása a tervben való megrekedésnek. A projekt ugyanis szerintem egyenesági leszármazottja a Magyar Autonóm Tartománynak, ami egyazon alapra épülne, mint amivel a kominternista kommunizmus idején nem lehetett előhozakodni, pontosabban egy olyan közösség középkori előjogaira, amely Dimitrie Cantemir művében (Istoria Ieroglifică) szereplő strucc-teve helyzetére emlékeztet: se nem teve, se nem strucc. Mert "ilyen állat nincs is", ahogy az egy vicc csattanójában áll...

A székelyek tiszteletre méltó emberi közösséget alkotnak, de nem felelnek meg a nemzet egyetlen ismérvének sem, annak ellenére, hogy egyesek szájából mindegyre hallani a "székely nemzet" kifejezést. Sajnos, nem lehet alkalomszerűen elfogadni egy olyan nemzetmeghatározást, hogy e régi, a fenyegetett államhatárokat védő, annak vonalát benépesített telepes népközösség történetét is kielégítse.

Tudomásom szerint ebben áll ugyanis a székleység erdélyi jelenlétének történelmi magyarázata, kezdve a XIV. század elejétől. A székelyeknek amúgy szívük joga, hogy magukat önálló közösségnek tartsák. Mondhatni, ez legszentebb joguk, de ez a közösségi logika csakis akkor működik, csakis úgy érvényes és természetes, ha egyúttal beleillik Kelet-Európa egész történelmi logikájába. Képtelenség tovább működnie anakronisztikusan, etnikumot nélkülöző etnikai különbözőségekre hivatkozva.

Amennyiben bizonyos sajátos előjogok megadását egy külön "nemzet" vagy "nemzetség" létrejöttének ismérvévé léptetnénk elő, úgy annak a gondolatát is kénytelenek lennénk elfogani, hogy a székelységtől északra, Beszterce és Naszód megyék területén megtelepedett "granicsérek" is egyfajta különálló nemzetség, ugyanolyan eséllyel az autonómiára - nem tévesztve össze őket a tájegység német eredetű telepeseivel. A román "granicsér"-eknek is joguk lett volna egy szűkebb, de történelmileg és erkölcsileg s tán etnikailag is ugyanannyira indokolt autonómiához, hiszen ők éppen olyan románok, amiként a székelyek is magyarok.

Az a tény, hogy a naszódi határőrök státusa és az ehhez fűződő események későbbi időkből datálódnak, mit sem változtat a dolgok természetén. A székelyeknek nincsen saját nyelvük, s olyan hagyományaik sincsenek, melyek teljes mértékben megkülönböztetnék őket a magyaroktól, leszámítva az ún. "magyar tömbtől" való szélen való elhelyezkedését. Ha létezett is saját nyelvük, azt magyarrá válásuk során elvesztették; ha ez így van, egyenesen nevetséges azt feltételezni, hogy akkor éppen az elmagyarosodástól kellene tartaniuk, aminek lám, miféle visszafordíthatatlan következményei voltak.

Te azt gyanítod, hogy ez az egész etnicista politikai ágálás a begyemben van, másszóval idegesítene, mélységesen zavarna. Nem erről van szó. Én nem tartok az efféle közigazgatási struktúrák felbukkanásától vagy újraéledéséről, meglétük semmiféle haszonnal nem jár sem a székelyek, sem a magyarok számára. Hiszen én a Magyar Autonóm Tartományban éltem. És nem láttam ott a sajátos prosperitásnak semmilyen kirívó jelét, ami bár a kommunisták alatt is megmutatkozhatott volna, amennyiben etnikai eredetű.

Tegyük föl, hogy az etnicizmust a MAT magyar és székely kommunistái visszafogottabban kezelték. Lehet, hogy a posztkommunista etnicizmus, a restauráció jobban kedvezne a közösségnek. De vajon a kommunisták által államosított vagy eltulajdonított javak visszaszolgáltatása bizonyos, egykori magyar vagy székely grófoknak-báróknak, akik a mindenféle származású jobbágyok révén jutottak vagyonukhoz, lehet-e annak a jele, hogy az erdélyi magyar birtokonkívüliek társadalmi és etnikai szabadságot élvezzenek? Ez lenne hát a hőn óhajtott szabadság nagy vívmánya?

Miféle kulturális vagy erkölcsi győzelem a számodra például a Bánffy palota visszaszolgáltatásának ténye, a család emigrációban élő utódai számára, akiknek az Erdélyhez fűződő kapcsolata alig-alig jelképes? Mint ahogy az sem világos, mit nyert a román közösség a Max Auschnit, Malaxa, Karmitz és más "nagy kalózok" tulajdonjogánakkapitalista restitúciós visszaállításán; az illetők érvényes útlevéllel hagyták el az országot, rajta Teohari Georgescu román belügyminiszter aláírásával, miképpen arról a jól tájékozott Petre Pandea írt, az az egykori ügyvéd, aki 1940 előtt a kommunistáknak dolgozott, majd 1944 után tíz évet ült börtöneikben. (Petre Pandea: Soarele melancoliei, memorii. Vremea, Bucuresti, 2005, p. 194.)

Az etnicizmus vagy az etnokrácia képtelen rá, hogy megoldja Románia gazdasági kérdéseit. A román állampolgárok, pontosabban a románok, a nemzetállam megteremtésével, 1919 után sem jutottak be a Paradicsomba.

Tudom, hogy egy ilyesfajta "székely" terv megléte sok román idegeire megy, akik úgy vélik, hogy ez tűrhetetlenül ellentmond az egységes és oszthatatlan nemzeti állam alkotmányos elvének. Ami engem aggaszt, az eme autonomista terv támogatóinak a logikátlansága. A székelyek és a magyarok ugyanis vagy egy és ugyanaz a népesség, és akkor mivel a két közösség közti köldökzsinórt nem lehet, de meg nem is kell elvágni, előbb vagy utóbb a "korridor-megoldásnál" kötünk ki, amely egyszer már kettészabdalta Erdélyt. Vagy éppen a lakosságcseréhez, amit 1940-ben a székelységnek javasoltak (lásd a Diktátumról szóló 1947-es emlékiratokat Mihail Manoilescu volt külügyminiszter tollából, aki a Grigurtu-kormányt képviselve részt vett a tárgyalásokon; Mihail Manoilescu: Memoár, 1940 július-augusztus. A Bécsi Diktátum. Editura Enciclopedica, 1991)

Netán egy teljesen sajátos népességgel állunk szemben, amely enklávéként csak nagy nehézségek árán képes etnikailag és demográfiailag fennmaradni, és amely tart az asszimilációtól, a kapcsolatoktól és a befolyásoktól, emiatt pedig az etnicizmusban látja közösségi megmaradásának mentő zálogát. A valószerű történelmi leírásokból kiderül, hogy az ide-ida vándorlás, illetve a kétirányban ható asszimiláció megkerülhetetlen folyamatok ebben az övezetben, s mindkét egymással kapcsolatban álló közösséget érintették, ám egyik sem tűnt el. (...)

A székelyek nem felelnek meg egy lehetséges enklávé lakossági elvárásainak. A magyarok közül ők azok, akik a leginkább hozzászoktak a mássághoz, dolgoztak Moldvában, elbújdostak Bukovinába, megtelepedtek Bukarestben. Németh László pontosan felrajzolja az 1930-as évekbeli helyzetüket.

Az itt vázolt ésszerűtlenség mögött tulajdonképpen olyan elképzelések is meghúzódhatnak, amelyek be nem vallott célja Románia határainak a megváltoztatása. Mert semmiféle ábrándot nem lehet kizárni és megtiltani. Csakhogy léteznek ábrándok, amik valamikor végrehajthatók és vannak olyanok, amik már nem azok. Nem hiszek abban, hogy egy székely projkekttel állunk szemben, bár az is előfordulhat, hogy mégis; vagy olyan, az ősi dicsőség és a civilizációs felsőbbrendűség eszméitől fűtött elmék terméke, mint amilyen a Rongyos Gárda vagy a Turul Társaság félkatonai szervezetei a jelenkori Magyarországon.

Emlékeztetek rá, hogy szüleink a megosztás, a korridor-politika áldozatai voltak. Jelenleg az autonómia teoretikusai arra hivatkoznak, hogy a határok rugalmasabbak és átjárhatóbbak, így nincs annyira szükség korridorra. Meglehet, hogy így is van. De ez esetben az etnicista közigazgatási elképzelésnek sincsen semmi értelme és esélye arra, hogy etnikai alapú gazdasági-kereskedelmi protekcionizmussal feloldja a székelyek asszimilációs rettegését, hogy az Erdélyben élő többi magyarok félelméről ne is beszéljünk, őket ugyanis lehetetlenség enklávéba zárni. Bármelyik etnikai térkép, legyenek azok akármennyire is manipuláltak román vagy magyar érdekek mentén, igazolja mindezt.

Erdély átadásakor az enyéimnek semmi okuk nem volt a menekülésre, kétnyelvűségük és szellemi nyitottságuk, édesanyám sajátos helyzete, aki akkor, 1940 szeptemberében engem hordott a méhében, a bútoraink és édesapám akkor már igen tekintélyes könyvtára elmozdításának nehézségei kevéssé ösztönözték őket arra, hogy mindenáron "lelépjenek". Ennek dacára, szüleimet rákényszerítették, hogy elhagyják Észak-Erdélyt édesapám, Alexandru Culcer magyar orvostársai áskálódása miatt; apám ugyanis Lenghelként született, s úgy gondolták, elrománosodott magyar ő, aki annál veszélyesebb és megvetettebb, mivel a nagyapám, Sigismund Lenghel, akit Zsigának is hívtak, egy XVI. századbeli lengyel család leszármazottja, görög-katolikus pópa volt és egy román nacionalista aktivista, Vasile Lucaciu - igaz, csak hitbéli, nem politikai - titkára volt. Apám magyar iskolába járt. 1919 előtt orvosi tanulmányokat folytatott, dési tanulóként a nagybányai festőiskola növendéke volt, rajzból kitűnő, majd a szerbiai hadszíntérre küldték, utána talán Volhínoiába, ahol fogságba esett, kiszabadult, s aztán úgy tudom, egy székelykeresztúri egységhez csatlakozott. De 1918-ban egyike volt azon románoknak, akik Gyulafehérvárra vonultak, hogy kikiáltsák az Egyesülést.

Mindez nem gátolta őt abban, hogy néha egészen naív projektgekben vegyen részt, küzdjön a román-magyar barátságért, kezdeményezője legyen az ásatásokkal végződő közös kutatómunkának a Küküllő mentén, a Fehéregyháza melletti csatatéren és az Ispánkútnak nevezett hely körül, ahol (a ti) Petőfi Sándor(otok)ról feltételezték, hogy közös tömegsírban nyugszik.

Apám annyit ügyködött ezirányban, hogy az 1956-60-as évek Kolozsvárjában azzal heccelték, hogy ő a 6-23 évesig terjedő magyar költő koponyájának a felfedezője. Ezzel a korszakkal kapcsolatban édesapám keserű szívvel mesélt kiábrándulásáról, amit az általad idézett költő - egy 1940 utáni, szombolikus jelentőségű gesztusáról szóltál -, Szabédi László mondása keltett benne, amikor apám ismételten nógatta, mert szerette volna, ha Szabédi a kutató bizottság tagjaként ellátogatna Segesvárra: "Doktor Úr, maga igazán hisz a román-magyar barátságban?"

Igaz, ekkor 1956 nyarán vagyunk. Abban az évben, amelynek őszén, annak tragikus és véres egén a magyarság fölött egy pillanatra felragyogni látszott az erdélyi égbolt. Ama magyarság fölött, akiről az RMDSZ kolozsvári, a Magyar Színházban tartott 1990-es alakuló ülésén emlékeztek meg, s ahol régi ismerősömmel, Kötő József színházi irodalmi titkárral futottam össze; 1966-69 között gyakran fordultam meg náluk a Vatra magyar előadásokra szakosodott színházi krónikásaként. 1990 januárjában ott hallottam a "Most vagy soha", valamint a "Nem kell elfelejtenünk, hogy mindenek előtt magyarok vagyunk!" jelszavakat. Szerettelek volna meggyőzni és remélem, egyszer még sikerülni fog, hogy mindkét szlogen meddő erőlködés, akárcsak azok román megfelelői. Ezek egy sajnálatos, rövidlátó szemlélet kifejezői és csak végső kétségbeesésben jók valamire, amikor egy közösséget létében fenyegetnek és etnikai alapon pusztítanak. Ahogyan az Koszovóban, vagy Jugoszlávia szétdarabolásakor történt.

A romániai magyarokat semmiféle genocídium nem fenyegette, ezt mindketten jól tudjuk, Illyés Gyula tragikusan túlzó kijelentései dacára sem, amit a Magyar Nemzet napilap karácsonyi számában annak idején olvashattam, pár nappal azelőtt, hogy írószövetségi ösztöndíjasként Budapesten interjút kértem volna tőle. Jelenleg viszont mindannyiunkat fenyeget az elnemzetlenítés, a globalizáció egységesítő és fellazító törekvései révén. Vajon kőbevésett ős-projektjeink képesek annyira elvakítani bennünket, hogy ne lássuk, ne tudjuk felismerni a valódi ellenséget?

Az erdélyi magyar lakosság társadalmi helyzete nem fog megjavulni a közigazgatás egy esetleges autonóm átrendeződése folytán, amiként azt holmi csodaszerként emlegetik. Ugyanígy Erdély visszaszerzésével és Magyarországhoz csatolásával sem! Erdély nyersanyagkincsei, amelyeket Magyarország 1920 óta hiányként érzékel, megszerezhetők a kereskedelem útján is, amennyiben nem állunk egy esetleges fegyveres összetűzés küszöbén, hanem közösen dolgozunk bármiféle projekten, még ha az nem több egy működőképes autósztrádánál, aminek pedig mindkét fél sürgősen és égetően szükségét látná. Ám ahelyett, hogy összedobnánk a nemzeti erőforrásokat és a munkaerőt, iszonyú összegeket ajándékozunk olyan Bechtel-fazonú nemzetekfölötti cégeknek, amelyek lenyúlják az általunk kiverekedett európai alapokat, a legbalkánibb hagyományokhoz illő üzleti trükkök révén, vagy rábólintanak a verespataki projektre, beleértve a járulékos pusztítást, kitelepítéseket és környezeti ártalmakat.

Túl késő van immár ahhoz, hogy végigkövessük a nacionalizmus logikáját, annak XIX. századi változatában. Elpuskáztuk a lehetőséget, a szovjet bőrbe bújt orosz imperializmus, 1946 után megbénított mindenfajta nemzeti kiteljesedést. Mily naivaknak bizonyultak azok a magyarok, akik remélték, hogy a Szovjetunió majd felkínálja számukra Észak-Erdélyt, ajándékképpen az isten tudja miféle fogadkozások és a kommunizmusnak való behódolás fejében?

Ez a vonat többé már nem áll meg a mi állomásainkon. Vagy ha ez mégis megtörténne, úgy vérfürdőbe torkollna. Azok, akik a vonaton ülnek, meg akik az állomásokat őrzik, foggal-körömmel viaskodnának a vasút fölötti uralmukért.

A vasút nem lehet viszály tárgya, ahogyan nem lehetett az a Markovits Rodionáltal megidézett Szibériában sem, a transszibériai cseh köztársaság idején, mert lebénításával megsemmisül a nyomvonala mentén élő teljes lakosság, hiszen nem létezik más, az övezetet élelemmel, energiával stb. ellátó útvonal.

Nem tudom, lehet-e erre a geostratégiai metaforára, mely írás közben szabadon kínálta fel magát, elméletet építeni. Viszont a gondolat, hogy a kizsázsiai olajvezetékek, vagy a Dél-Európa tervezett olaj- és gázvezetékei nyomvonalán, Bulgáriában, Koszovóban, Ukrajnában, Belaruszban, Törökországban vagy Örményországban geopolitikai konfliktusok rajzolódnak ki, amelyekbe beleszólnak az oroszok, az amerikaiak és más nyugatiak, akik fenyegetve érzik magukat egy lehetséges energiaválságtól, amely súlyosan érintené energiazabáló iparukat és kényelmüket; ezek működése ugyanis azonnal leállna, számomra nyilvánvaló: megvizsgálva a koszovói konfliktus okait, úgy az ebben résztvevők etnikuma csupán a vörös posztó volt, amit az érdekeltek fennen lobogtattak, s ennek örvén katonailag ellenőrizték a térséget, ahol az Ázsiából a Nyugat-Európának szánt olajvezeték átvonulna.

A kártyákat egészen más szinten keverik. Szükségünk van rá, hogy érvelve és alaposan bíráljunk, hogy megszabaduljunk ettől az új-dogmatizmustól, amely meggátol bennünbket abban, hogy helyzetünket a szociológia, a közgazdaság eszközeivel értelmezzük, a marxista gazdasági-politikai koncepciók nem-dogmatikus felélesztésével, olyan elemző módszerek bevetésével, amelyek sosem voltak s ma sem helytelenek.

Ezeket az elméleteket, a kommunista dogmatizmus szellemében való manipulálásuk és eltorzításuk egy pillanatra sem teszi értéktelenné. Most nem a proletár vagy a kommunista forradalom elméletének újra meghirdetéséról van szó, és a kommunista internacionálét sem lehet már föltámasztani. A világproblémák túl összetettek ahhoz, hogy valamit is tiszta lappal lehessen indítani. A megoldás ma projektekben rejlik, melyek hármas pilléren nyugodva, kiegyensúlyozzák a különféle nacionalizmusokat és meghaladják azokat a tények ellentmondásos logikája folytán, anélkül, hogy megfosztanák őket közösségi mozgósító erejüktől és társadalmi hatékonyságuktól, továbbá, hogy tagadnák az etnikumot, a hagyományt; ellenkezőleg, ezekre támaszkodva, de nem az etnocídium, a másság elpusztítása révén. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy társadalmi megoldásokat keresünk a "braimstorming", vagyis az agyrobbantás által, amit ma már bármelyik fejlődni vágyó és válságtúlélésre berendezkedő vállalatban használnak. (...)

Mindezzel azt szeretném sugallni, hogy nem rekedhetünk meg egy szűk hivatkozási körben csupán a történelmi, az etnikai és demográfiai vonatkozásoknál, mindegyre azon rágódva, ami volt, hogy mivel hibáztunk és mivel hibáztak, hogy mit vétettek ellenünk és mit vétettünk mi. Az is fölösleges, hogy minduntalan egyes újsütetű politikusok többé, de inkább kevésbé intelligens és értelmes nyilatkozatain kérődzzünk; ezek ugyanis saját személyes érdekeiket - amelyek döntéseik egyedüli iránytűi - demokratikus, netán könyvelői-közgazdasági frazeológiába csomagolják.

Furcsa lenne azt gondolni, hogy semmiféle összefüggés nincs az antropológia, az ismeretelmélet és a politika között. Mintha a politikai projektek vizsgálata nélkülözhetné a politikai logikát és nyelvezetet, a politikusok értelmi befogadó képességét; azokét, akik most talán jobban, mint máskor bármikor, az iszaphoz hasonló mozgékony, képlékeny és bonyolult anyaggal dolgoznak. E projektek valóságfedezetét nem egy tucatnyi, fűtött szobában összeülő, zavaroseszű csoportocska adná meg, miközben ostobaságokat kiáltoznak, populista gondolatokat eregetnek és csépelnek, a megalkuvásból és a csiszlikségből élnek. A képviselőkről beszélek, akik a gyűléseken nagy szavakat pufogtatnak, úgymond a nép, vagyis a választók akaratát képviselik. Etnikumtól függetlenül, csekély természetes kivételtől eltekintve, azokra a politikusokra, akik kortársaink voltak és ma is azok, ráillik ez a jellemzés. "Az enyéim" így tehát nem képviselnek engem. Te úgy érzed, hogy a tieid igen?

Egy hatékony és mindenható nemzetköziség igenis, létezik. Ez pedig az etnikumok feletti pénzügyi imperializmus, a nemzetközi globalizáció képviselői, mely a Háromoldalú Bizottság vagy a Bildenberg-csoport mintájára szerveződött eszköz a banki érdekek kezében, amelyekről vajmi keveset tudunk, s amelyeket ha netán valaki az antidemokratikus jelzővel illeti, az óvatlan balgát azonnal zavarosfejűnek, összeesküvéselmélet-hívőnek, megrögzött antiszemitának titulálnak a házörző pribékek, a sajtóban, szinte valamennyi történelem- vagy társadalomtudományi, Soros és társaik pénzén működő kutatóintézetekben buzgólkodó közvéleményalakító ügynökök; továbbá azzal, hogy valóságérzék és mérlegelési képesség stb. híján vannak.

Jellemző tény, hogy szinte mostanig az egyetlen román értelmiségi, aki vette a bátorságot, hogy kiadja és értelmezze Aurel C. Popovici elképzeléseit a második világháború előestéjén, az Petre Pandrea volt, ez az önálló, eredeti gondolkodású román ember (lásd A. C. Popovici: Stat si natiune, trad. din germana de Petre Pandea, Ed. Fundatiei Regale pt. Literatura si Arta 1939. Republicare la Ed. Albatros 1997)

Ha tartanék a saját nemzettársaim vagy a tiéid reagálásától, amiért mi itt szabadon vagy majdnem szabadon társalgunk, méghozzá olyan dolgokról, amelyek miatt nem is olyan régen, úgy egy nemzedékkel korábban, még kölcsönösen készek voltak kitekerni egymás nyakát, akkor elfogadnám, hogy nincs semmilyen remény. Ezért vélem túlzóan tragikusnak egy korábbi írásod címét, még ha kérdés formájában hangzik is el: Árulók kupaktanácsa?

Nem sokra vittem volna, ha félnék a többség véleményétől vagy ítéletétől. Nem jöhetett volna létre sem az 1989 utáni Asymetria, sem az 1971-ben Romulus Gugával és Mihai Sinnel együtt alapított Vatra folyóirat, a Magyar Autonóm, Tartomány kellős közepén, ott, ahol 1940-től egyetlen román művelődési lapot sem nyomtattak. A Vatra akkor is, ma is kultúrteljesítmény, ugyanakkor a tehetetlenség és mindazok ellenzője, akik legfeljebb egy vidéki, jólfésült és középszerű kiadványt szerettek volna helyette; projektünk ellenzői közt egyként mind a helyi román és magyar középszer, amelynek vadászterületére, 1971-ben, minden engedélykérés nélkül, betolakodtunk.

De nem született volna meg 1987 előtt a román esszéirodalom magyar közönségnek szánt első antológiájának terve sem - amelyen Borsi Kálmán Bélával, s még inkább Zirkuli Péterrel több éven át dolgoztam együtt, amely végül is úgy jelent meg, hogy válogatóként Kántor Lajos áll feltüntetve -, amennyiben mások után igazodok.

És nem készült volna el egy gazdag válogatás Németh László esztétikai írásaiból, amelynek az Univers kiadónál kellett volna megjelennie, 1987 előtt, Homo experimenttator címmel, és amely negyed századdal később sem talált még kiadóra. A Magyarok Romániában c. szöveg volt az, ami miatt esett a kiadóval kötött szerződésem, amit nevezett Alexa politrjuk azzal dobott vissza, hogy a szöveget tartalmazó kötet ideológiailag nem megfelelő.

A Humanitas egyik szerkesztője viszont elvből utasította el nemrég a kiadásra vonatkozó javaslatot, minthogy idegenkedik a magyar műveltségtől. A Magyarok Romániában amúgy sokaknak nem tetszett, különböző okokból, amiről az a bő vitaanyag árulkodik, ami a megjelenés után Magyarországon napvilágot látott, s amit Nagy Pál gyűjtött össze.

Mindezek után, figyelembe véve a számomra jelzésértékű történteket, javasolom, hogy támaszkodjunk inkább a saját fejünkre és képességeinkre, amiként azt pár hónappal ezelőtt nekem sugalltad. Akik bennünket olvasnak és mondani kívánnak valamit, írjanak nekük, soraikat megjelentetjük a mieink mellett. Nem áll szándékunkban az öncélú nonkonformizmust pártolni, viszont a vélemény szabadságát fontosnak tartom; ezt csak akkor lehetne cenzúrázni, ha hagyományos vagy polgárháborúban állnánk. S úgy tűnik, nem állunk (még). Azt remélem, eképpen is vállalható és elviselhető a különbözőségünk.

Fontos igazságot fogalmaztál meg a nemzeti kérdésről. A modern, felvilágosodás utáni nemzet kialakulási folyamata nem zajlott le egyformán a történelem magyar, illetve a román változatában. Ráadásul sem a magyaroknál, sem a románoknál nem fejeződött be, de nem a különbözőségek okán. Hanem mert átgázolt rajtunk a kommunizmus.

Eszembe jut egy munkamódszer, amit a politika egyszerűen lesajnál, minthogy hiányzik belőle úgymond az elemzés érvényessége. A történelmi hipotézisről, pontosabban egy "Mi lett volna, ha?" jegyében levezetett történelmi folyamatláncról van szó, amely játékosságában is elfogadhatónak tűnik, bár a tétje tragikusan drámai. Ez a fajta időutazás - amit a szakma uchroniának nevez - nem a múl felé, hanem egy esetleges múltra irányul.

Ennek az időutazásnak nem annyira térbeli, mint inkább időbeli dimenziója a figyelemre méltó. Az utópiára utaló u betű és a görög chronos (idő) származékának összeolvasztásával alkotott neologizmus egy nemlétező időre utal. A szakirodalomban egy folyamatlánc történeti dimenzióinak újrarendezéséről ban szó, nem föltétlenül történelmi vonatkozásban, azáltal, hogy valamely pontjától kezdve, egy múltbeli eseményt megváltoztatva és az ennek nyomán kirajzolódó lehetséges következményeket számbavéve.

Hasonló időutazásra vállalkozhatnánk az alábbi feltételezésből kiindulva. Mégpedig abból, hogy feltesszük, hogy 1919 után Nagy-Magyarország talpon marad, nem omlik össze; ugyan, milyen hatással lenne ez a politikai fordulat az erdélyi magyarok helyzetére, akik a továbbiakban a Kuhn Béla-féle rezsimbe csöppennek bele, amit a Rákosi Mátyásé követett volna, végigcsinálják az 1956-os forradalmat, majd beletörődtek volna a Kádár János felkínálta "gulyásszocializmusba", ami egyet jelentett az idő, a történelem megfékezésével, amit egy olyan ember szorgalmazott a történelemben, aki saját elvtársát, vetélytársát és egyben barátját gyilkoltatta meg.

A nemzetalakítás folyamata a magyaroknál 1870 tájékán elakadt; hamarább, mint a románok esetében, mivel a dualista kiegyezés, bár mentő megoldásnak tűnt, természeténél fogva felülről érkezett kompromisszum volt, román történelmi kifejezéssel élve egyfajta "szörnyszövetség", paktum a csúcson a születőben levő magyar polgárság, egy hűbériségből átmentett etnikumfölötti nemesség és az osztrák uralkodó réteg között; ez utóbbit szintén erőteljes etnikumfölöttiség jellemezte, hiszen tagjainak családfái igazolják, hogy eredetük a Habsburg birodalom és a földesúri Magyarország majd minden etnikumáig visszavezethető. Az ekként létrejött államok, mint minden feudális állam, amely a fegyveres harc és a fegyverek erejével keletkezett, nem lehettek valóságos nemzeti államok.

Románia mint nemzeti állam, megalakulásakor nem ezt az utat járta. Bármit is szorgalmazzanak a magyar történészek, mind a komoly szaktekintélyek, mind az olyan áltudósok, mint amilyen Henri Bogdan. Egyszer még visszatérek könyvére (Histoire de Pays de l'Europe de l'Est), amelyben olyan mesteri torzításokkal él, amelyek egyenesen a nevetségesség határát súrolják. Így pl. Bogdan, ez a magyar származású francia a valachokat a leginkább terjeszkedő népnek tartja egész Európában. A Pindustól a Kaukázusig terjed vonulásuk, amolyan ármányos vándorok, rengeteg nyájjal áramló népesség, amely roppant életteret foglal le magának. Mindezen állítások célja, hogy a szerző nyugodtan kijelenthesse: a magyarok érkezésekor Erdély elnéptelenedett, üres tér volt. Szeretnék látni még egy olyan térséget Európában, amelynek lakói felszívódnak, hogy utat engedjenek holmi vánsdornépeknek ahelyett, hogy menedéket keresnének a hegyekben, ahogyan ezt majd minden népesség tette, beleértve a székelyeket is, valahányszor veszély leselkedett rájuk. A leíró demográfia, az idegenektől száérmazó útibeszámolók egyként vallanak az összefüggő román többségi lakosságról szinte valamennyi térségben, amelyen ma a román állam található. Egyáltalán, milyen jelentősége lehet annak, hogy éppen a Pindusból vagy bárhonnan is érkeztek ide? Századok óta itt vannak. Hát most is az első érkezett jogáról értekeznénk? Nem volt már elég ebből?

Blogunkon közzétettem a Pallas Lexikonra utaló hivatkozásokat, mert a jelzett oldalakon bárki elérheti az Osztrák-Magyarországra vonatkozó lényeges demográfiai adatokat, és szembe nézhet a magyar szakemberek által is jelzett fenti igazsággal, egy olyan időszakban, a XIX. század végén, amikor úgy tűnt, semmi sem fenyegeti a rendszer egyensúlyát, amikor tehát nem volt szükség semmilyen mesterkélten elfogult propagandára és bizonygatásokra. Adjuk csak össze az erdélyi megyékben élő görögkatolikusokat az ortodoxokkal és ennyi elég is.

Dobrudzsa népességét is emlegetted. Igazad van, hogy szóba hoztad a tartomány demográfiai meghódítását a románok által. Mégis, az erről rajzolt kép eléggé vázlatos. A dobrudzsai fennsík, Rasinari-tól kezdve az erdélyi juhnyájak legelőterülete volt, jóval azelőtt, hogy a román állam politikailag integrálja. Volt tehát mégis egy alkalomszerű, igaz, nem stabil és masszív jelenlét. Ezt csak a pontosság kedvéért említem meg. Persze, nem ez Dobrudzsa román jellegének az alapja, hiszen az országrész két birodalom közötti területcsere alapján került hozzánk, Dél-Besszarábia Dobrudzsa ellenében. Gondolom, megegyezhetünk abban, hogy a történelmet nem erkölcsi benyomások hatására írják, hanem geopolitikai helyzetek alapján, s a nyersanyagforrások, a víz, a só, az energetikai források, a vízi vagy a szárazföldi utak, a kijutás a tengerre szükségszerűsége olykor hódításokat is eredményeznek, sok esetben háborúk formájában. A te őseid ilyen hódító geopolitikai akciókat hajtottak végre, amíg olyan területhez jutottak, amit azóta is megpróbálnak óvni. (Emlékezz csak, hogy Magyarország még ma is szenved attól, hogy nincsen kijárása az Adriai-tengerre, amelyet Ausztria-Magyarország széthullásával elveszített...)

Mindezek alól, természetesen, az enyéim sem jelentenek kivételt...

Dan Culcer

http://ardealul.blogspot.com