Hol bujkálsz, Anne Frank?

Közrel ötven éve járt a kezemben Anne Frank naplója: már-már kötelező volt olvasni, az antifasiszta és békeharcos irodalomnak volt akkoriban a zászlóhajósa. De mert napló volt, ösztönösen is furdalta az oldalamat, vajon miről vallott titokban, az általa kitalált nemlétező lénynek (a naplóját Anne következetesen Kittynek szólította) ez a kamasz­lány, akiről úgy tűnt, hogy mindenbe beleüti az orrát, mindenről megvan a maga kemény véleménye, s ráadásul éppen naplóírás közben érik fiatal lánnyá, lesz szerel­mes és biológiailag felnőtt?

A Frankfurtból Amszterdamba menekülő zsidó kereskedőcsalád kisebbik lánya kényszerűségből fanyalodik az egyoldalú párbeszédre a születésnapjára kapott naplójával. Mert amikor már a negyvenes évekbeli holland társadalom nem éri be azzal, hogy zsidó polgárai megkülönböztető csillagot viseljenek nyilvánosan, teljesen kizárja őket az élet minden területéről: még a bicikli- és a telefonhasználattól is megfosztja őket.

Amikor pedig a zsidórejtegetésért koncentrációs táborral fenyegetik a jóérzésű hollan­dokat, a cég munkatársai elrejtik a Frank családot az amszterdami kereskedőház emeleti raktáraiban, sok-sok hónapi szobafogságra kényszerítve a két gyermekkel együtt. Melléjük hamarosan újabb sorstársak kerülnek, s kezdetét veszi az egyre nyomasztóbbá, elviselhetetlenebbé váló együttélés, amelynek során gyorsan megkopik az emberi tűrőképesség, lehámlik az empátia, kiütköznek a negatív tulajdonságok, úrrá lesz az önzés, a bajtársiatlanság – mindaz a rákfene, ami egy veszélyeztetett, összezárt közös­ség­ben bomlasztó hatással bírhat.

Ilyen körülmények között élnek-éldegélnek a naplóban megörökített felnőttek és gyermekek, akik azóta, kevés kivételtől eltekintve, bizony, már elhunytak, mondhatni – a fikció mezejére távoztak. Ma már nem tudnak sem igazolni, sem cáfolni semmit abból, amit a 13 éves fruska róluk s az akkori háborús, embertelen világról állított s számunkra átörökített. Hiszen a naplót azóta is milliók olvassák, a könyv az egész világon elérhető, minden lényeges nyelven megjelent, sok helyen az emberiség szellemi közkincséhez tartozik. Magyar nyelven bármikor elérhető és elektronikusan letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából, s ha valaki a filmvilág nyelvezetén megfogalmazott változatokra kíváncsi, annak mindenek előtt a BBC 1987-es – 4 részes – minisorozatát ajánlom, mely talán kevésbé regényes, mint a korábbi amerikai feldolgozások (1959, 1980), s a díjak szele sem érintette annyira meg, viszont a napló szelleme iránti hűsége töretlen és kikerüli az érzelgősség minden buktatóját. Arra összpontosít, hogy hangulatilag bemutassa, milyen ember­pusztító félelemben tartotta az üldözés terrorja, a kirekesztés kizárólagossága és tettlegessége az egyént és a családokat, a kisközösségeket, hogyan fordított rendre embert ember ellen.

Sajnos, hogy egyeseket mindez hidegen hagy; ők a könyvben, a zsidó kamaszlány alakjában csak egy némán vádló holokauszt-áldozatot látnak, aki sorsa révén ujjal mutat a hóhérokra és mindazokra, akik együttműködtek velük. Pedig a napló csak egy dokumentum, ami – szerencsére! – véletlenül fennmaradt. Amikor Anne vezetni kezdte, nem gondolt arra, hogy tanúvallomása egyszer még akár vádirattá is válhat. Ki akarta írni magából a rettegést, a bizonytalanságot, a meg nem értést, a belé fojtott dühöt és lázadást, sok-sok tisztulni vágyó zűrzavaros gondolatát és érzelmét.

Ennek ellenére, a naplónak – amit Miep Gies talált meg, miután Frankékat a hatóságok fölfedezték rejtekhelyükön és koncentrációs táborba hurcolták, majd később átadott a család egyetlen túlélőjének, az apa Otto Franknak – megvolt a maga kálváriája. Miután 1947-ben első ízben megjelent, majd ennek nyomán azóta szinte minden nyelvre lefordították, színdarab, opera és film készült belőle, számos országban köte­lező iskolai olvasmány, hitelességét sokan mégis kétségbe vonták, hivatkozva a tizenhárom éves lánytól szokatlan gördülékeny stílusra és az érett kézírásra, de végül a kételyeket komoly vizsgálatok cáfolták. A Wikipédia szerint „Anna édesapja 1980-ig, egészen haláláig nem engedte az eredeti kézirat vizsgálatát, 1947-ben még a Contact kiadó is csak másolatot kapott. Otto Frank halála [1980] után a napló a végrendelet értelmében a Holland Háborús Dokumentációs Intézet tulajdonába került, akik elvégeztették a napló írásszakértői vizsgálatát, és úgy találták, hogy a kézírás egyezik azokéval az írásmintákéval, melyeket bizonyíthatóan Anne írt, a papír és tinta is kapható volt a napló keletkezése idején.”

Miep Gies és férje különben egyike voltak azoknak, akik a Frank családot rejtegették. Minden jel szerint, lebukásuk egy lakossági feljelentésnek köszönhető: Anne Frank és övéi koncentrációs táborban pusztultak el, kevéssel a háború befejezése előtt. (A napló szerzőjét a tífusz vitte el, Bergen-Belsenben...)

Az egykori raktárépület, ahol a naplóban történtek megestek, ma múzeum. Anne pedig a napokban lenne 90 esztendős – ha élne. De mert halandók vagyunk, minden, ami életünkben és sorsunkban mulandó, odavész. Ám Frankék esetében az történt, hogy pusztulásuk ellenére is élő fikcióvá váltak, s nem csak hogy közöttünk, hanem egyenesen bennünk élhetnek tovább. Ezért, ha Anne Frankot szeretném jobban megismerni, akkor elég magamba néznem, s valahol a mélyben, megtalálhatom őt is, amint ott rejtőzködik, a világ elcsöndesedésére várva, hogy végre lehúzhassa maga után a vécét... Vagy egy nagyot veszekedjen az őt félreismerő és félremagyarázó felnőttekkel...

Tízen a túlélők közül

Közel tíz esztendeje jelent meg román nyelven Radu Bălaş és Kocsis Francisko dokumentumkötete (370 zile de teroare – 370 nap terror, a Cronos alapítvány kiadása, 2003), amelyben a szerzők a Maros megyei 1944-es zsidóellenes hatósági intézkedések dokumentumait felkutatva eljutnak 10 holokauszt-túlélőhöz, akik több mint fél évszázad távolából egyszerű szavakkal, láthatóan a kérdezők által összeállított logikai kérdőív menetrendje alapján mesélik el, hogy min mentek keresztül gettóba hurcolásuk, majd nyugatra szállításuk, illetve a háború utáni hazatértük közötti, mintegy másfél év alatt.

Az oral history módszerével rögzített, egyenként nem túl terjedelmes vallomások már nem a gyanútlan, nem a borzalom lopakodva egymásra épülő pillanatainak logikája szerint bomlanak ki előttünk, hanem megszűrve, a lehetőségekhez mérten letisztulva s a rákérdezések miatt némileg egyneműsítve jutnak el tudatunkig, némileg a statisztikai adatok hűvösségére emlékeztetve.

A statisztika, ismerjük el, hasznos dolog. De néha nagyon jól lehet takarózni is vele, hiszen a lényeg helyett minden a mennyiségek összehasonlító játékában összpontosul, abból indul ki és oda jut vissza. A statisztika az, amely felhívja a figyelmet a részletekre, az árnyalatokra, ugyanakkor a több-kevesebb kategóriák állandó jelenléte fedezéket is jelent azoknak, akik szeretnek megbújni egy többségi akarat, cselekvés, érdek stb. mögött, szemben a kisebbségben lévők jogainak, szempontjainak eljelentéktelenítésével, hanyagolásával. A statisztika összemossa a kivételeket, pedig jól tudjuk, hogy azok mindig a szabályt erősítik.

Miközben Anne Frank tudatvilága napról napra, az egyre terebélyesedő gyanú árnyékában nyeri el végső dimenzióit, a marosvásárhelyi túlélők emlékezete már a végső tanulságok tudatában helyre rakta a történteket.

Amennyire csak lehetett.

És mégis – ez pedig a szerzők érdeme –, az egymás mellé illesztett, néha szinte szó szerint megismétlődő vallomásokból helyenként kiütközik az élet frissessége, amikor valóságban is megpillanthatjuk a borzalom szabadkozó emberarcát, amint a mellettünk élők gyengesége, gyávasága, feltámadó gyűlölködése, kapzsisága stb. akcióba lép, és hirtelen az egyik ember a másik játékszerévé válik, s igazságért közöttük már nem az emberiesség logikájához, csakis a nyers erőhöz, a kegyetlenséghez lehet apellálni. Ezeket a „hogyan történhetett” szempontjából kulcsfontosságú pillanatokat helyenként sikerül felvillantani a tanúskodás során, belőlük emelnék ki egy párat, az átmenekítendő tanulságok végett.

1. Elhurcolásakor 18 éves, azelőtt falun élő lány

meséli a „nagy utazásról”:

„Amikor átléptük a határt, gyanakodni kezdtünk, hogy nem lesz ennek jó vége... Egy orvos, akinek volt egy darab kolbásza, kért a vagonbeliektől egy szelet kenyeret. Senki nem akart adni, de apám rászólt anyámra, hogy adjon az orvosnak maradék kenyerünkből. Nem sokkal később, ugyanaz az orvos megmentette apám életét. Télvíz idején apám lába elfagyott, s állapota nagyon leromlott, csak orvosi segítség mentette meg az életét. Apám akkor azt kérdezte, mivel hálálhatná meg ezt neki, mire az orvos: már megfizettél érte a vagonban, azzal a darab kenyérrel. Apám akkor ismerte fel benne utastársunkat...”

2. Egy 19 éves marosvásárhelyi legény

a lágerbe érkezésről:

„Négy nap és öt éjjel elteltével a végállomáshoz értünk. Sötét volt, s a vagon hasadékain át megvilágított táblát láttam, rajta ez állt: Auschwitz. A vonat nagyon lassan még ment egy kilométernyit és valamennyit, amíg Birkenauba értünk. A távolban észrevettem négy, kéménynek tűnő építményt, amelyből lángnyelvek csaptak ki az ég felé. Mellettem egy elkötelezett, régi illegalista, Simon Vuksz, akitől az építmények felől érdeklődtem, gyanútlanul azt mondta, hogy azok krematóriumok, melyekben a szemetet égetik el... Azt hiszem, reggeli 6 óra körül járhatott, amikor csíkos rabruhába öltözött emberek kinyitották a vagonajtókat és ránk kiáltottak, hogy azonnal szálljunk le, s közben vesszőikkel ütlegeltek. A vagonból valaki megkérdezte tőlük, hogy kik maguk? „Lengyelországi zsidók vagyunk, öt éve élünk itt. Azért ütlegelünk benneteket, mert ostobák vagytok. Tudtátok, hogy a halálba utaztatnak benneteket, s ahelyett, hogy fellázadnátok, hogy kimentsetek és a fasiszták elleni harcban essetek el, a tehetetlenséget választottátok s idejöttetek, elpusztulni, értelmetlenül!” – válaszolta néhány rabruhás. Hiába mondtuk nekik, hogy fogalmunk sem volt arról, mi történik itten, a gettókról és a lágerekről, mert egy szavunkat se hitték.”

3. Gyimesbükki születésű, 19 éves fiatalember

a lágerbeli túlélési esélyekről:

„Június 8-án értünk Mauthausenbe, ahol semmit sem dolgoztunk, egyszerűen barakkokban szállásoltak el. Itt kaptam a lágerszámot is: 70462. Sem addig, sem azután senki nem kérdezte meg, hogy hívnak, hány éves vagyok, honnan jöttem, egyszerű szám voltam csupán... A barátom édesapja felvett a különleges nyilvántartásba. Egy olyan kórterembe kerültem, ahol úgymond csupa tébécés feküdt, de egyiknek se volt tuberkulózisa, a dolog arra volt jó, hogy az SS-katonák féltek betenni hozzánk a lábukat, nehogy megbetegedjenek. Valamivel több ételhez jutottunk és sok franciával voltunk összezárva (a táborban különben 18 féle nemzetiséghez tartozók éltek). Egy magam korabeli, szintén vásárhelyi fiúval feküdtem egy ágyban, akit az apja, Aizikovics doktor, állandóan felügyelt, mert már haldoklott. Amikor kiszenvedett, az apa első dolga volt, hogy kivette a fia kezéből a megmaradt kenyérdarabot és majszolni kezdte... Semmi nem számított már, csak saját túlélésünk.”

4. Az étkezésről egy Birkenaut megjárt

22 éves lányt idézünk:

„Amikor megjött az étel, ötös sorokba állítottak bennünket, s mindenik sor kapott egy edényt – vagy egy csajkát, vagy egy éjjelit –, evőeszköz nélkül... Rendre mindenki nyelt néhányat, az ádámcsutkák mozgásán számoltuk, hogy mindenkinek egyenlően jusson. Vizet nem kaptunk, ezért, amikor esett az eső, tátott szájjal odaálltunk a tető repedései alá...”

5. Egy 14 éves régeni kamasz

a lágerbeli megpróbáltatásokból bölcs következtetéseket von le:

„Az a tény, hogy apámmal együtt lehettem, mindkettőnk előnyére szolgált. Apám soha sem ütött hozzám, a táborban viszont olykor lekent egy-egy pofont, ha nem mosakodtam. Szappanunk természetesen nem volt, viszont a hóban való mosakodás remekül megedzett. Az apám tudta ezt, még az első világháborúból. Egy év leforgása alatt egyetlen egyszer zuhanyozhattam meleg vízzel, s akkor is kitoltak velünk, Mintegy három percig hagyták csorogni a vizet, aztán hirtelen elzárták, s minket azon csupaszon, nedvesen kizavartak a hóba... Akkor nem fáztam meg, ami megerősítette a hitemet, hogy az ember a legellenállóbb élőlénye a földnek.”

6. Ditróból való az a 19 éves fiúgyermek,

aki a lágerélet első pillanatainak tragikus pillanatait idézi föl:

„Azt mondták nekünk, hogy még vagy 10 kilométernyit kell gyalogolnunk, de az öregek, a betegek és a kisgyermekes anyák részére teherautókat biztosítanak, hogy megkíméljék őket az erőfeszítéstől... Valaki anyám karjaiba helyezett egy gyermeket, s teherautóra került, ami a valóságban egyenlő volt az elgázosítással. Amikor a német tisztek elé kerültünk, a kisöcsém azt mondta, ő is szeretne kocsikázni, mert elfáradt, apám – hogy együtt maradhassanak – pedig arra kérte a németeket, hadd mehessenek a teherkocsival. A tisztek nem ellenkeztek, így aztán csak ketten maradtunk Mihály öcsémmel... Közel ezren kerültünk egy barakkba... Szörnyű meleg volt, szomjasak és éhesek voltunk, de csak másnap adtak valami teát. Egy férfi rosszul lett és elájult, én fogtam és a barakk közepén álló kemencére fektettem, majd teával kínáltam. Ekkor az egyik barakkfőnök valamivel jól kupán vágott, később meg így magyarázta tettét: Mindenki törődjék a saját életével és hagyja a másét!”

7. A már említett régeni kamasz nővérét 17 évesen hurcolták el,

előbb Auschwitzba, ahonnan hamarosan egy krakkói zsidó temetőben felállított táborba került.

„Mezítláb voltam s csak egy Auschwitzban kapott szürke ruha volt rajtam. Zúzott követ és nagy kőtömböket kellett cipelnünk. Szörnyű nehezek voltak, s egyszer fűcsomóval béleltem ki a ruhám alatt a vállamat, hogy ne érezzem annyira a durva követ. Egy őr azonban meglátott és kegyetlenül felpofozott...”

8. Marosvásárhelyi 17 éves lány

a szabadulás már-már abszurd pillanatairól:

„Április végén áthelyeztek Terezinbe, itt egy minta-tábor működött, s olyan családok lakták, igen jó körülmények között, akiket nem választottak szét. Itt hordozták meg a Nemzetközi Vöröskereszt küldöttségeit, bebizonyítani a közvélemény előtt, hogy a deportált zsidók pazarul élnek, hogy a kiirtásukról szóló hírek hagymázos történetek... Áthelyezésünk után a németek meg is léptek, nem őriztek bennünket, Hitler emberei megérezték, hogy itt a vég és mentették a bőrüket. De hiába, hogy nem láttuk többé őreinket, féltünk megszökni, csapdára gyanakodtunk, s tovább főzőcskéztünk a táborban, várván a megmentőre, akiről azt se tudtuk, ki lesz és hogy néz majd ki...”

9. A haza vezető út kalandjairól egy 25 évesen deportált lány,

aki barátnőjével a háború végi zűrzavarban egyszerűen meglépett a táborból, így mesélt:

„Egy nagyváradi tanárnővel voltam együtt... Okosabbnak tudtam, ezért hallgattam rá... Egy zsákba szalámit és pokrócot csomagoltunk és találomra elindultunk valamerre, hogy majd valahogy egy állomásra érünk. Dél volt, pompás tavaszidő, amikor aszfaltos úthoz értünk, két oldalán házak álltak. Az erdőben megtett sok-sok kilométer után elfáradtunk és szerettük volna meghúzni magunkat éjszakára. Az egyik udvarról úgy láttuk, hogy a házat nem lakják. Bementünk, embernek se híre, se hamva. Az asztal megterítve. Krumplilevest ettünk, levágtunk egy tyúkot, azt is megfőztük, megfürödtünk, egy év után először megfésülködtünk, találtunk ruhákat is, teljes volt a kényelem. Lefeküdtünk, de fegyveres katonák ébresztettek, akiket a szomszédban tartózkodó házigazda riadóztatott. Egy-kettő rájöttek, honnan jöttünk, még mosolyogtak is együgyűségünkön és visszakísértek a lágerbe. Pár nap múlva szabadultunk...”

10. Egy 30 esztendősen elhurcolt fiatalasszony megbetegedett a háború végén, de a menekülő táborőrség semmivel sem törődve, vaktában hajtotta előre a deportáltakat. Az asszony többször összeesett, végül hiába volt a katonák üvöltözése, fenyegetőzése. Végül az egyik faluban ott hagyták a polgármester háza előtt.

„Reggelig a küszöb előtt aludtam, a kabátommal betakarva, majd kijött a házigazda, adott egy darab kenyeret, elvezetett a mezőig, ahol megmutatta, merre az út a rendőrség felé. Azt mondtam neki, hogy nem tudok járni, mire felpofozott és otthagyott. Nagy nehezen, kúszva-mászva folytattam az utam, találtam néhány krumplit, amit úgy, sárosan meg is ettem, de aztán nem voltam képes tovább menni... Négy férfi jött arrafelé, s mikor megláttak, milyen állapotban vagyok, az egyik hozott egy kis szekeret és azzal vitt tovább, egészen a házáig, ahol szállást kaptam, előbb egy kis kamrában, majd a házban. Három hetet voltam náluk, majd elvittek egy német kórházba...”

Hányan voltak, hányan maradtak?

Ha makacsul tartjuk magunkat a számok világához, akkor az elpusztultak arányához képest a tíz túlélő roppant kevésnek tűnik. Már-már „elhanyagolható” mennyiség. Tíz vallomás – vajon tényleg úgy volt minden, ahogy ők tízen emlékeznek rá? Ahogyan ma elmesélik?

És hányan keltek útra Maros megyéből, a vásárhelyi állomásról azon a májusi napon, amikor a transzportok megindultak nyugat felé?

A 2002-es népszámlálás adataiból tudjuk: Maros megyében már csak 150 zsidó nemzetiségű élt. Köztük az a tíz is, aki a könyv szerzőinek tanúvallomást tett.

A könyv ugyanakkor tartalmaz egy közel ötezer névből álló listát (név, születési év, pontos lakcím), amit egy Schwartz Lázár nevezetű zsidó ügyvéd állított össze 1945-ben, amikor a háború még nem ért véget. Az ügyvéd csak azért kerülhette el a deportálást, mert az első világháborúban elvesztette az egyik karját. Pontosan nem lehet tudni, de úgy tűnik, hogy a lista alapja egy, a vásárhelyi gettóban készült névjegyzék volt, amit a polgármesteri hivatal adataival egészítettek ki. Bárhogy is van, ez az egyetlen fennmaradt ilyen jellegű névjegyzék Romániában (Nagyváradon létezik még egy jóval szerényebb méretű), amit ráadásul a helybeli hatóságok is hivatalosan elismertek mint hiteles dokumentumot.

Joggal lehet feltételezni, hogy a listán szereplők száma csak a fele a Maros megyéből deportáltaknak és elhurcoltaknak – de ez már a becslések, a valószínűsítések, a szüntelenül csiszolt és finomított statisztikák világa, nem az életé.

Azé az életé, amely csak egyetlen igazságot ismer: hogy mindenkinek elidegeníthetetlen, szent joga van hozzá. És akár egy élet kioltása is égre kiáltó bűn.

Ez nem csupán Anne Frankék sorsának tanulsága, hiszen a történelem bármikor és bárhol képes megismételni önmagát – általunk.

Cseke Gábor

2012