Igaz, elorzás ez, a „kardozós változat” Esterházy Péter könyv-alcíme volt egykoron, de talán Ő is megengedné, hogy arra használjam, amire tényleg való… A három testőr kalandjára, s mindarra, ami talán körülveszi a történeti negyediket is, meg a kultusz identitás-, származás- és etno-történetét, D’Artagnan személyét és szimbolikáját.¹

Látszólag történeti sejtés, ugyanakkor egész korosztályok messzi múltba révedő élmény-alapja is „A három testőr” regényes emlékezeti értéke, s ebben a historicizáló és romantizáló tárgykörben a valódi kisebbségiség megjelenése. Rövid „üzenetként”, mondanivalóm mintegy összegzéseként mindezt úgy körvonalaznám, mint olyan témakört, melynek tanulsága a létező kisebbségiség történeti múltba maszatolása, egy identitástudat elpárologtatása államhatalmi eszközökkel, majd öntörvényű újraéledése akár közérzet, akár térségi-nagytáji kultúra, akár a szimbolikus politizálás tapasztalati anyagából formálódó kétes tudás formájában. Kutatási (és persze jócskán idegen, ezért sok mindenre vaksi!) tapasztalatom ugyanakkor a vélekedés, belátás, ismeret és emlékezet lehetséges tartományában (vagy közvetlen közösségében, megosztott élményében) épp a hagyomány közvetlenségét engedi megnevezni, sőt ezt is tekinti a lokális eszköztár részének, mert hisz jelen van, hangzik, látható, címerpajzsra és borosüveg-címkére rajzolják, történelmi-muzeológiai anyaggá válik, könyveket adnak ki róla, tehát semmisnek tekinteni éppoly semmis, mint mítoszt formálni belőle a nemzeti nagyság ellenoldalán. Nézőpontom tehát, de nem kerüli el fölfedezni valamely közismereti, helytörténeti és nemzeti emlékezeti piacon érvényesülő formákat, de a mitikussá vált világképet sem tekinti kevesebbnek, mint kisebbségi többség mitizálódási horizontját igazolni képes tudást, a kollektív emlékezet részének mondható értelmezési valóságot

Pragmatikus kutatói nekibuzdulásom a tanulság arra, miképpen lehet tündéri farkasvaksággal közelíteni ahhoz is, ami köztudottan „nem-van” vagy másképpen van. Franciaországi tanulmányaim közben a legjelesebb társadalomtudományi akadémiai forráshely könyvtárában kutakodtam azt keresve, miért nincs, ami van, s miért látszik nem lenni, ami mégis létezik a történeti önkép, nemzet-víziók és helyi históriák világában. Témaválasztásom nem előzmények nélküli, mondhatnám több évtizedes kun identitás-kutatás és kisebbségtudományi búvárkodás élménytárából fakad, amikor is történeti (nemzeti és helytörténeti, népvándorlás-korig vagy a kunok erdélyföldi vagy mongol származás-hagyományaiig kiterjesztett) identitás-konstrukciók szemléjét követően analógiásan megnevezhetőnek tartottam a hazai nemzetépítés és a francia náció-konstruálás kora-újkori szisztémáját, majd ennek időközbeni ellenoldalát is beláthattam a helyi közösségek válaszai alapján. Minkét etnikai—nyelvi—kulturális—életviteli csoportközösségnek (a kunoknak éppúgy, mint a gasconoknak) megvoltak és megmaradtak konvencionális narratívái, kulturális örökségként vagy népi szokásjogként tovább élő autonomiális radikalizmusai, de meg adaptációs stratégiaként érvényesülő másságosságai ugyancsak. Ezekben a társadalmi, történeti, szakirodalmi és helyi terekben keresgéltem, amikor azt a párhuzamot találtam, hogy létezik egy, a korábbi „nemzeti” múlthoz később kapcsolódó, bevándorolt és letelepedett közösség, amely kisebbségi helyzetet nyer idővel, de még ezt megelőzően is csatolt részként, a nemzet múltjának építő tartozékaként azonosul egy többségi (frank, gall, kelta) társadalmi világgal Franciaország esetében, s a magyar államiság 14—18. századi históriáját tekintve a kunok (Kiskunság, Nagykunság, „Jászkunság”) autonóm közössége formájában. A társadalmak és történeti tudások persze koránt sem képtelenek a visszavetített egység jelképes öröksége kedvéért egybevonni azt is, ami különálló, s beilleszteni mintegy a történeti vízióba is, ami amúgy öntörvényűen magáértvaló volt. Ez a történeti—társadalmi tudás és a mitologizáló eljárás leírható úgy is, ahogyan e mítosz-konferencia céljait körvonalazó összegzésben, meghívásban az megfogalmazódott.

Idézem: „Tudás és mítosz. Első olvasatra egymásnak ellentmondó fogalmak, hiszen ma tudásnak azt tekintjük, amiről konkrét ismereteink vannak, ami tapasztalaton alapul, amit bizonyítani lehetséges. Ezzel szemben a hiedelmek és a mítoszok éppen ott keletkeznek, ahol az igazolt tudás hiányos, és a nem-tudás okozta űrt nem feltétlenül igazolható és nem csak tapasztalaton alapuló elemekkel szándékoznak betölteni. Ennek megfelelően a tudás—hit, tapasztalati tudás—hiedelem, vagy a tudás—tudatlanság ellentétpárok léte magától értetődő és köztudomású. Hasonlóképpen jelen van mindenkor az igaz tudás és az elutasított tudás megkülönböztetése, mitikus szembeállítása”.²

Mármost e tudományos és jelenkor-kutatási nézőponttal szemben – s azon túl, amit ebből egyértelműen sugallt tartalomként készségesen elfogadok –, úgy látom, létezhet és létezik az a fajta változat is, melyben a nem-tudás lesz tudássá, a képzet érdemel ki elismerést, a hit nyer tudásformát, a hiedelem pedig nemcsak „igazolt tudásként” nincs jelen, hanem éppen nem-hiedelemként formálódik, vagyis önmagát legitimáló, létének kétségbe vonását nem engedő, sőt identikus—énazonos evidenciaként van jelen. Sőt, jelen lehet ott is, ahol mitikus mivoltának nem a tényszerű, történeti hitelű, hanem ellenkezőleg, a mentális értékrendi alapon meghatározódó „adatok” lesznek forrásai. Körülbeszélésnek tetszik ez, de mindjárt pontosítom. Hadd lám a példát, analógiát, értelmezést…

A színtér a történeti Gascogne, fővárosaként Auch, s ennek városközponti sétahelyén, a dombtető közparkjának közepén áll D’Artagnan szobra. A helyiek és környékbeliek hittel hiszik, történeti forrás-irodalommal bizonyítva látják, hogy a gascon identitás nemcsak fennmaradt, tovább él, közmegbecsülésnek örvend, a kollektív emlékezet helyi és a nemzeti emlékezet párizsi néprajzi múzeumában is jelen van…, vagyis D’Artagnan nemcsak mindössze az övék, de a nemzeti mindenkié, a francia hagyományé egyaránt. A helytörténeti emlékezet, a városi gascon múzeum, a gasconok két helyi polgári társasága, az iskolai osztályoknak „iskolán kívüli történelemóra” keretében előadást tartó muzeológusok példázatai alapján nem kétséges tehát, hogy a nagyság és küldetésesség, a baszk eredetű népesség bevándorlása és letelepedése, katonai és királyi testőrségi szolgálata, „rendvédelmi” funkciója történetileg is megkülönböztető rangú volt és maradt. De persze, mítosz is épült Dumas regénye, a három testőr s a következő, folytatások történetmesélési romantikus dicsőségtára köré. Olyan mítosz, mely a nagyságot a vállalásos személyiség, a hűség, a honvédelem, a szolgálat, s egyéb, a katonanépeknél evidens szereptudatok mentén rajzolja meg magát, sőt, ekként mutatja be a kulturális és viselkedési örökséget, a másságtudat létjogát, a mitikus históriát, a „tapasztalati tudás” képzelődésre igényt nem tartó örökségét, a tudományos elismerésre és ennek megfeleltethető kivételezettségre ma már igényt nem tartó egyediséget. A helyi történeti narratíva szerint a gascon identitás olyasféle analógiákkal ékes, mint mondjuk a huszároké, vagy még inkább a hunoké, Attila népéé, melynek evidens jöttéről és hódításairól, harcairól és kulturális örökségéről, avagy a mindenkori „kurucos” öntudat lehetséges továbbélésének körvonalairól nemigen van helyben „normális” ember, aki másképpen gondolkodna, mint a mítoszmesélés valamely verzióját követve. Akár tudományosítja ezt valaki, akár elvitatja… A magyar történetírás kiemelt évszázadai számára is ugyanilyen analóg helyzet a székelység mibenléte, vagy más helyi közösségek számára „az erdélyi örmény gyökerek”, a moldvai csángókat körülvevő kunok birodalma, a származási mitológiájukat az Ararát hegyétől máig vezető „palóc nemzettudat” elbeszélés-mintázatai is…

Persze, mondandómhoz szorosan tartozik: nem vagyok mítoszkutató. Elő lehetne bányásznom itt minden olyan mitizálódási elmélet szakirodalmi fölidézését, melyet számos kolléga nálam sokszorosan méltóbb evidenciával megjelenített már, de ugyanakkor nemcsak egy előadás, hanem egy vaskos kötet is kevés lenne ahhoz, hogy érdemi (és nem csalfa, nem képzelt, nem historizáló) teóriákat vonultassak itt fel. Ez azonban most nem célom, annál is kevésbé, mert számosan megtették ezt már az elmúlt pár ezer évben, s minden létező teóriát akkor sem említhetnék, ha katalógusba fognám össze a mítosz-elméletek főbb típusait. Amit itt megosztani szeretnék, az pusztán a lehetséges mitizálódási folyamat, ez esetben a „gascon identitás” kialakulásának kérdése, s ennek időnkénti fontossá válása, máskor elhalása vagy marginalizálódása. Olyan eset-elemzés, helyzettanulmány tehát, melynek alapja nemcsak a szóbeliség, hanem az erre ráépült irodalmi kánon, az ebből építkező tudományos és kultúra-ipari komplexum, könyvkiadástól filmig, ezen belül mondjuk a klasszikus, drámai tónusú francia nemzeti romantikus kalandfilmig, és beleértve ennek brit rokonszenvi hangoltságú filmváltozatát (melyben persze a francia ellenzék anglikán kapcsolatai, a brit uralkodóház és a francia királyság területi vitái, a kémek és árulók küzdelmei, a hősök és antihősök széles köre az elbeszélés ürügye)…, el egészen a „Barbie és a három muskétás lány” kolorikus amerikai lírájáig, Richelieu történelmi szerepének, angyali vagy ördögi természetének dilemmáján át, szakrális és állameszélyes felmagasztalásától a polgári miniszterré maszkírozásig megannyi változatban. De ez csupán a legfelszínesebb vonulat…, hadd lépjünk beljebb, s közelebb ezáltal a kisebbség, a nemzetiség, a nemzettudat és a mitikus reprezentációk világába!

Szituatív példám vázlatos ismertetése tehát a tudás birtoklása, megszerzése és hatalomként legitimálása témakörében körvonalazható. Adott egy történeti és szépirodalmi ismeretanyag tudomány-határos szférája, meg ennek lokális mítoszba fordult ellenoldala is. Terepkutatásom alkalmával kellett fölfigyelnem arra a tudástartományra, mely a kollektív emlékezet és a történeti szakirodalom kontrasztjára épül. A történeti néprajz, a térképek régi változatai még körülrajzolják (igaz, messze nem ugyanott, ugyanakkora térségre színezve Gascogne-t!) a gascon identitás létét – egészen a 19. század második feléig, s azóta a térképeken már csupán egy gasconi-öböl és egy gasconi-fennsík van, más nincs. Sőt, a történelemkönyvekből, atlaszokból is kimaszkírozták a gasconitás minden formáját: francia és angol szakkönyvek megnevezik a gascon kisebbség létét, de állítják, hogy történeti népcsoport, amely a 19. század közepéig teljesen asszimilálódott. Ámde menj el a történeti Gascogne bármely pontjára, s a helynevektől a családneveken át a kacsamáj-reklámokig, borcímkétől a sajtmárkákig, kávézóktól az éttermekig, helyi fesztiváloktól a hagyományőrző csoportok hagyományos táncaiig minden és minden gascon. Akkor hát van-e még gascon, vagy beolvadt? Ha a dél-francia táj nyugati részén bárhol leteszed a lábad, a rákérdezel: hol vannak itt a gasconok, a rövid válasz kínos tétovázás vagy harsány röhögés: hát itt, mindenhol, mindenki az…, de hát mit keresne, mire kellene az a gasconiság kigyelmednek…?!

„Thodományosabban” elbeszélve: lehet ugyan, hogy a tudós könyvek szerint már nincsenek, de ők maguk úgy tudják, úgy akarják tudni, hogy igenis vannak, sőt, legfőképp ez a vállalt identitásuk! Elsősorban helyiek, azután térségiek, azután etnikaiak, s majd csak jóval ezután franciák (vagy még tán ez előtt is kicsit baszkok…!). És hasonlót találsz, ha Bretagne-ba mész, ha Korzikára, ha az olasz alpokbeli közösségeket nézed, ha a provanszál mentalitást, költészetet, televíziós irodalmi műsorokat, helyi könyveket, tájegységi költőket, néptánc- vagy népzenei együtteseket szemléled…! Van tehát egy erősnek vélhető kontraszt a „felülről nézve” tudás és az alulnézeti önérzet között. Épp így van egy történeti tudat is, mely örömmel hivatkozik—kapaszkodik a „három testőrös” népmesébe, a romantikus nemzeti irodalomba, a békeharcos szereptudatba, a nyelvi és kulturális másságba (albigensek, provanszál irodalmi hagyomány, angolszász rokonszenv, a „gallikus tudat” és a mediterrán identitás frankok elleni kardosságának örökségébe).

Másként megmondva: az érzelmi tőke és a hagyománykonstruáló tudástőke ellentmondásaira a leleményen és érőfölényen fölépült gyakorlati tudással szembeni kiállás a jellemző. Ez onnan kezdődik, hogy a francia lexikális források alapján a történeti Gascogne egy fél Erdélynyi terület, s benne a tengermelléki dűnéktől a Pireneusok magasáig megannyi társas csoport, életmód, lokális szereptudat, magatartási örökség és életmód-minta, nyelvismeret és értékrend honos. Tarbes, ahonnan Dumas szerint D’Artagnan elindul (amúgy földrajzilag Artagnan és Tarbes száz kilométerre vannak egymástól), a Magas-Pireneusok lábánál fekvő település, ahol nem épp a fakósárga csontsovány lovak élnek, de már gascon köznemesek igen, s a tájegység másik vége a virtuális etnikai táj révén egészen a déli országrész keleti földrajzi közepéig húzódik, északon meg a nyelvi—tájegységi—életviteli és történeti másság felső határáig, a Francia Középhegységig terjed. E térségi életvitel, értékrend, helyi eltérések sok évszázados rendje épp annyira változatos, mint mondjuk Erdélyé, Gyimesé vagy Moldváé, s ott a magashegyi legeltető pásztorkodástól az óceán parti dűnék ártéri gazdaságáig, erődvárosok iparosságától a dél-francia szőlőrégiók némelyikéig (Bordeaux, Cahors és még vagy öt nagyobb borrégió) több jellegzetes tradíció is együtt él a történeti Aquitánia, Auvergne, Landes, Garonne és a Midi-Pyrénées, a Dordogne partjától a Lot völgyéig, a Baszkföldtől Agenais-ig. Egyszóval a nagytérségi sokféleség mixitásáig, kevercséig minden jelen van itt. S ebben a nagytérségi változatosságban is kivételes helyzetet hozott a népesség baszk bejövetelig visszavezethető (baszk – vascone – gascon), avagy inkább a barbár (alán, hun, gót, szaracén és szarmata) inváziójának ellenállni képes közösségi megmaradása, mely Aquitánia révén azután alapjává lett a későbbi Gascogne térségnek, egészen addig területi autonómiával is rendelkezve, ameddig a francia királyság testőrei voltak a gascon ifjak, valamint addig, amíg a nemzetépítés irama kíméletlenül el nem nyomott minden más térségi identitást ebben a térségben éppúgy, mint a Vogézek vidékén, vagy a bretonok tájegységén. Azóta viszont épp a helyi másságot szimbolizálja, épp a történeti emlékezetformálás, emlékmű-építés szolgálatában áll az erre emlékezés gesztusa, a harcos mítoszát idézi tehát, s vele a küzdés parancsát, a hűség normáját és az autonóm szembenállás értékrendjének fennmaradását…, vagyis mindazt, ami a múltban a hősiesítés segítségével öntörvényűségnek, nagyszabásúságnak és eredményességnek minősíthető a túlélés egészét tekintve. Mert a szimbolikus nemzetépítés, vagy a kisebbségi örökségesítés ugyancsak…, hősökre formál jogot, celebekben beszél, eszményít és magasztosít. Szobrot formál a szimbólumból, szimbólumot a szoborba merevített hősből, típust a kivételesből, eszményt a véletlenből is.

Charles de Batz de Castelmore, általunk ismert nevén (d’)Artagnan grófja (született Lupiac, Gascogne, 1611 – meghalt Maastricht, 1673) szüleinek nemesi címei alapján francia nemesember és katona volt, a királyi muskétások tisztje, majd a királyi gárda marsalljaként a harmincéves háborúban végezte. Az analógia afféle királyi és császári testőrnek, később huszárnak felel meg a magyar históriában, fejedelmi brigadérosnak a térségünk történetében…, igen tisztes előmenetellel, apja és bátyjai hasonlóképpen gárdisták, nemzeti hősök, a király hűséges támogatói, akár a belháborúkban, akár a nemzetközi viadalokban. A kollektív helyi emlékezet a testőr, a főhatalmi államvédelem tisztségében elköteleződő gascon származástudat építésében érdekelt – s mikoron ennek divatja kimúlik (a 19. század első—második harmadában), mikor a fegyvernemi változás, a hadászati technika vagy az erődvárosok szerepe is jócskán átalakul, akkor a gasconitás mentális örökségi szerepet formál magának históriában, szimbolikus hatalom örökségévé válik, majd ekképpen is jeleskedik a provanszál nyelvi és kulturális identitás megteremtésében, az „észak dél ellen” kulturális háborúban, a lokális identitás megőrzésének és később területi autonómiájának virtuális megkonstruálásában is. Tehát nem pusztán tudás vagy hiedelem, nem-tudás és tapasztalat nélküliség formálja meg a gascon identitás mitikus képződményét, hanem épp a másként-tudás, az emlékezetkonstrukciók egy nem föltétlenül „racionális” vagy tudományos korpusza. Az érzemény…, hogy lehessek már más…, lehessek már az, aki vagyok, s legyen már karakterem olyan, amilyen egykoron volt, …szemben a színtelenné változtatni próbált nemzetivel, az „egyesítettel”, az „össz-franciával”, „a nemzeti éthosszal”!

Persze ez a „három testőr” tematika, melyet megidézek, s melynek nemzeti identitás-építő szerepe a kulturális örökségesítési színtéren ma már nemigen elvitatható, számunkra itt a csoportkohézió jelentése/jelentősége szempontjából érdekes. Mégpedig a korábbi szolgáló funkcióból az autonómmá vált identitás államiasult intézményrend (az Ile-de-France) ellenében érvényesülő alakzataként, az autonómia maradékaként, az önállóság jogának emlékeképpen. E történeti és mitikus küzdésben a harcos reprezentációja (védekezés, cselvetés, ügyesség, lelemény, felkentség, küldetésesség, lokális kötődés, csoportreprezentációs játszmák) mitológiai funkciója is szükségképpen megerősödik. Más fogalmi tartományban, mely nem tisztán a történeti emlékezet felé kalauzol és nem csupán a szimbolikus nemzetépítés lokális változatának felel meg, föltétlenül jelen van egy etnospecifikus másság (baszk eredet, térségi autonómia, a főhatalom közvetlen szolgálatára beállított funkcióvállalás, kivételesség-tudat, katonanépek szereptudata, győzelemre-képesség stb.) – vagyis egyfajta „gyakorlati tudás” és „szimbolikus tőke” közötti párviadal formáját kapja mindez a történeti Gascogne mai helyszínein, helyi és térségi mitologikumában.

A történeti Gascogne fővárosában, Auch-ban³ a szituáció a nemzetkonstrukció versus autonóm/szabad közösség dilemmái, a helytörténet és az irodalmi—filmes feldolgozások közötti narratívák eltérései, a „gasconitás” bűvkörében kifejeződő mitologizálás elemei igen jelentősek. Alapkérdésem ezért a relevancia, az autentikus tudás viszonya az önmitologizáló hajlam és a narratív történetkutatás kettősén belül – s leginkább a mindennapi (tapasztalati) tudás és (mitikus) tudáskonstrukció esetét érintve a lokális térben zajló értelmezési dichotómia követésével. A (mondjuk úgy) szakirodalom roppant eltérő narratívákat konstruál a gasconitás köré. Eközben viszont mind az etnográfiai, helytörténeti, kisebbségi, nyelvpolitikai, gazdasági szerepköri, spanyol identitástérségekkel közös, vagy térségi autonómiát szorgalmazó, folklorisztikai és más narratívák immár fölöttébb vitathatóvá teszik, hogy létezik-e egyáltalán a gascon mentalitás, ha az ennyiféle vitának kitéve még szóba jöhet…?! A helyiek persze nem kérdezik ezt, megvan válaszuk, jóllehet gers-i, bigorre-i, tarn-i, „oxitán”, armagnac-i vagy pireneusi identitások jócskán megoszlanak e téren…,⁴ a néprajzi vagy szokástörténeti szakkönyvekben azonban látszik, hogy hiába áll a gasconokkal vitatkozó, őket beolvasztani igyekvő törekvés összhangban akár az europaizáló, univerzalizáló, interetnikus maszlagot importáló szándékokkal – épp a gasconok számára már nem kérdés mindez, s eszük ágában sem áll önként asszimilálódni a francia nemzeti identitásba. A helyi, csoport-szintű és települési (idegenforgalomban és turisztikai termékek terén jelentősen túlhangsúlyozott) identitásokban továbbra is jelen van a gasconitás, nem utolsósorban a maga kiváltságosságával, mitikus különbözőségével kellemkedő módon. De jelen van művészeti színtéren, színház, himnusz, örökségvédelem, irodalmi hagyomány területén épp annyira…⁵

Magához a mítoszfaragáshoz, az érzelmi mitizálódáshoz amúgy végtelen természetességgel hozzátartozik az is: Őket innen nézni, vagy Párizsból, Berlinből, Prágából akár, elvakultan idegen pillantásokkal jár. Ők maguk pompásan elvannak saját világukban, s ha igazán őszintén nyílnak meg, akkor éppenséggel köpnek is arra, miként látja őket a bamba világ, az idegen világ, az elnyomó, asszimiláló, átszínező, térképről vagy históriából kiradírozó. Megteremtik a saját helyi életmenetük, értékrendjük, nyelvük, irodalmuk, boruk, életvitelük, tánchagyományuk alapján mindazt, ami idegen a Nagyokétól, s amúgy „kicsiben” (de helyiben) nagyon is jól elvannak, zavartalanul. Aztán jöhetnek akár a kutatók, amerikai néprajzos, magyar szociológus, lengyel filozófus vagy eszkimó filmes…, köszi szépen, tökjól elvannak. Meg sem rezdül a helyi öntudat a kérdéstől: „…vagy-e te még…?”, hisz a válasz érdektelenül egyszerű: nézz körül, pillants rám közelről…, mi az, ami itt nem-van?!? S talán ennél magabiztosabb lét ejsze már nem is kell…

Sőt, a magabiztosság ott ül a népszokássá vált önirónián is. Moncrabeau-ban évente rendeznek fesztivált „vitézkedéseiket” nagy hantásan elbeszélő, hetykélkedő mivoltukat is kifigurázó „Hanta-fesztivált”. A nagy tudományosság köré épült hókuszpókuszoláshoz még a hantapókok akadémiáját is megválasztották, hadd legyen ironikus, ami nagyotmondó szeretne lenni…⁶ Lám, ez az a biztos önérzet, kritikus öntudat, maga-ura életképesség, mely talán túléli még a szimbolizációs háborúkat, az elnököket és császárokat, diktátorokat és újdemokratákat is…!

Amúgy, mintegy a belső és értelmezési kontraszthoz adalékul, egy érdekes dimenziót hadd tegyek ehhez: a magát jobboldalinak tituláló, mindenesetre a francia technokráciától önmagát elhatároló, de a jobboldaliság „muskétás” szereptudatát valló Denis Tilliac egy izgalmas tipológiával állt elő a kilencvenes évek elején, épp terepmunkám idejében. Kötete Le Retour de d’Artagnan címen jelent meg (D’Artagnan visszatér, La Table Ronde, Paris), s benne részletekbe menően vázolja fel a francia értelmiségből kivesző jobboldaliság-hagyományt, szembeállítva Cohn-Bendit és a ’68-asok kritikai baloldali elszántságával. Szerinte D’Artagnan plebejus baloldalisága és testőrtársainak jobboldali, konzervatív, aulikus vagy harmadik rendből feltörekvő egzisztenciális állapota pontosan kifejezi a francia politikai tagoltság történeti szimptómáit. Úgy véli, a muskétások egész státusz-arculata nemcsak a belpolitikai küzdelmek regényes megjelenítése, hanem szimbolikus szereptipológia pontos rajzolata is, s ebben D’Artagnan eredményességének egyik (a Dumas-regényben és folytatásaiban nem kimondottan harsányan megfogalmazott) sugallata a plebejus (kis- és középnemesi) autonómia küzdelme az államegyházzá erősödött arisztokratikus katolicizmussal szemben.⁷ Mélyebbre világítva úgy látja: a dél-francia eretnek-mozgalmak, de akár a gascon és provanszál vidék szakrális provincializmusának egyik forrása és fő konfliktusa az Ile-de-France royalista úrhatnámságával szemben a trónkövetelők oldaláról tekintve a protestáns (angol, skót, viking) államegyházi behatolási kísérletek segítéséig vezettek. Mint ilyen, lehetséges értelmezési mód, nem kizárt, hogy épp az egész „testőrirodalom” mint szimbolikus hatalmi és ellenhatalmi beszédmód a tipikusan francia túlhatalmiság elleni tiltakozó ellenállás eszköze is. Ez a „lokális revolucionizmus”, mely nemcsak „a vörös dél” (1680, majd 1788, majd 1851, majd 1907 felkelései, jakobinus öröksége) szellemében képvisel folytonos szembehelyezkedést, de fenntartja létjogát a „társadalom az állam ellen” forradalmiságának is, konstans módon fenntatott ellenállás-hagyomány része mindmáig.⁸ A további árnyalást persze nemcsak az Olvasóra, de még inkább a helyiekre bízom – itt csupán a tudás és mítosz, hagyomány és emlékezetpolitika egy sajátlagos verziójába szerettem volna bepillantást adni.

Összefoglalóan tehát a fenntiekről: adott egy identitáspolitikai játéktér, melyben a nemzeti romantikus irodalom keveredik a mítoszformáló helyi igénnyel, a turizmus-fókuszáltság alakítja a térségi kereskedelem- és piacpolitikát, történeti emlékmű (Gyáni Gábor egyik legutóbbi kötetcímével: „a történelem mint emlékmű”) konstruálása zajlik idegenforgalmi és népi szokáshagyományi tartalommal, s az erre hangolt Félibrige-mozgalommal a 19. században, a provanszál térségi—regionális identitás újraformálásának törekvései az 1960-as években, kiegészülve újféle nemzeti patriotizmusnak emlékezetpolitikájával, mely a helyi nyelvek éltetőjeként, ezek irodalmi rangra emelésének csoporttörekvéseként ölt alakot. A hagyomány közvetlensége és a megalkotott hagyomány funkcionalitása a gascon nemzeti hős mitologikus szereplővé válását segíti elő…

Már ameddig segíti. A kutatás számára mindezek inkább kérdések, árnyalatok, interpretációkat interpretáló megfogalmazódások alternatívái… A gasconok számára pedig a lét, a saját lét, saját identitás, saját jóllét válasza is. Tanulságosan.

*

1 Írásom csupán egy változat, akár kardozós fajta is, amely a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság konferenciáján hangzott el kivonatos közlésként, avagy párlatként egy negyedszázados kutatási anyagból.

2 A tudás mítosza. A MAKAT Modern Mitológiakutató Műhely IV. vándorkonferenciája felhívásából. MAKAT info, 2018. márc. 11. https://sites.google.com/site/makatinfo/hirek/a_tudas_mitosza

3 ókori galliai törzs, az auscusok fővárosa, lakóhelye volt, Kr. előtt 56-ban a Római Birodalom részévé tették, akkoriban Augustának nevezték.

4 lásd például https://www.youtube.com/watch?v=aB0ERA_fM2o ; https://www.youtube.com/watch?v=hWAMF15KpuY ; https://www.youtube.com/watch?v=qhW6OE2Nxbo stb.

5 https://www.youtube.com/watch?v=_EJdXcluzaE&list=PLnOSH5j1sQh-mKW1X7GX-nt_4lCktzE8l ; https://www.youtube.com/watch?v=OPR4KFCrxZg&list=PLnOSH5j1sQh-mKW1X7GX-nt_4lCktzE8l&index=2; https://www.youtube.com/watch?v=dJtjG67_hgg&index=24&list=PLnOSH5j1sQh-mKW1X7GX-nt_4lCktzE8l ; https://www.youtube.com/watch?v=K7Uq-0a3dyg ; https://www.youtube.com/watch?v=1gccS4dB5Mk ; https://www.youtube.com/watch?v=klU207uasho&index=3&list=PL0OIrgfZ0ojF_yl1m4dFFtkpuuDsMLRQM ; https://www.youtube.com/watch?v=-lxO8AD4dvw

6 http://academiedesmenteurs.fr/4_festival.html

7 lásd még ehhez újabban a Pireneusok népszokásait, viseleti és szimbolizációs hagyományait feldolgozó történész munkáit: André Lasserre 2014 D'Artagnan mousquetaire du roi; uő. 1993 Les Hautes-Pyrénées. Ed. Horvath, serie Autrefois.

8 lásd ehhez a kortárs értelmezések közül a történeti, vallástörténeti, politikafilozófiai megközelítést például itt: https://www.persee.fr/doc/pole_1262-1676_1998_num_9_1_1008