Darab ideje már, a hazai és erdélyországi tudománytörténet Gazda István lefektette alapjain, továbbá számos erdélyi történész vagy értelmiségi szakember helytörténeti munkássága nyomán is biztos irányultsága lett a szakmai vagy szakmatörténeti portréknak, mesterségek művelését körüljáró néprajzi vagy ágazati monográfiáknak, s így a kiemelkedő személyiségek történeti arcképét is megrajzoló kutatói adatközléseknek. /Legutóbb éppen Felvinczi Takács Zoltán kolozsvári egyetemi tanár, jeles akadémiai tag, a szemléltető művészettörténeti oktatást a keleti művészet iránti érdeklődéssel harmonizáló tudós pályaképének ismertetőjével kezdtem a mindegyre szélesedő tudásterület bemutatását/.ⁱ Az alábbi mű ugyancsak monográfia, de nem a portré szűken vett profilját követő, hanem egy adott korszak tudós személyiségeit csokorba gyűjtő, a szakterületek méltó képviselőit életmű-értékben bemutató, s ezzel a századfordulós tudástörténet egy speciális körképével önálló témakört vállaló szempontú történeti anyag. Persze tudjuk jól, a történeti, s főleg az átfogó, kor- vagy korszaktörténeti művek kézenfekvően nem tartoznak föltétlenül a szakmai csillámlások megbecsült körébe, de éppen ezért érdemes a legszélesebb körben is hírét vinni a hosszabb időtávon megtérülő forrásművek polcára kerülő opuszainak. Ide illő és ezért figyelemre érdemesnek mutatható mű az a kötet, mely a jelenben a jövőnek dolgozó elemzői számára ad adatbázis-hátteret. Forrai Judit: Central European Medical Doctors at the Turn of the Century 1890–1910. I. Database for Hungary című munkája az, melyben a forrásfeltáró szorgalom épp a további forráskutatásoknak szolgálhat alapul.ⁱⁱ A magyar orvostörténeti kutatások forráselemzése ebben a kötetben is mutatja, miképpen épül maga a tudománytörténet nemcsak szigorúan méricskélt életrajzi adatokra, hanem ezek tágabb jelentéstérben, a családtörténet, a demográfiai jegyek, a térbeliség megannyi további szintjéhez is kapcsolódnak. Forrai alapos munkájában a családkutatás kiegészül a nyelvi rendszerezéssel, az egyházi-felekezeti mutatókkal, a többnemzetiségű társadalmak térbeli és vallási tagoltságára jellemző további értékek felmutatásával is. Sőt, továbbelemzés közben látva látszik, hogy a társadalomtudományok felől nézve, de néprajzi, oktatáskutatási, nőtörténeti, sőt az orvostörténeti ismeretek és tudás szakterületén is relatíve kétes megbecsültsége van az adatbázis-jellegű közleményeknek, holott ezek éppen rejtett adatsoraik révén olyan többrétegű társas miliőbe vezetnek, ahol a címben jelzett korszak és társadalomtörténeti horizontján épp az elmúlt évtizedben megindult történeti és szociológiai hazai elitkutatások és szakmatörténeti alapművek (mindösszesen kb. fél tucat) fundamentális igényű produktuma közül az egyik lehet ez. Ismeretes a hagyatéki leltárak feltárásának új társadalomtörténeti korszaka az 1990-es évek magyar történeti néprajz és helytörténeti mikrokutatás területén (példaképpen Benda Gyula, Tóth Zoltán, Granasztói Péter, újabban Kunt Gergely, Tóth Eszter Zsófia vagy Szijártó M. István munkáiban), vagy a színészportrék mellett az intézménytörténeteket kiegészítő szakmatörténeti részkutatások alakzatai között (pl. Heltai Gyöngyi írásaiban), hasonlóan a pedagógia- és oktatástörténet adatbázisainak kiépüléséhez (példaképpen Nagy Péter Tibor, Karády Viktor, Bíró Zsuzsanna Hanna munkái között), de épp ilyen széles tudástérséget érintenek a hiányzó forráskutatások a forrásmű-gyűjtések (Wesley Főiskola, CEU, Pécsi Tudományegyetem), az oktatásszociológiai és társadalomtörténeti adatbázisok, hazai és szomszédos országbeli adatforrások összehasonlító áttekintései (a nyugat-szlovák, nyugat-magyarországi, osztrák, kelet-szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, horvátországi, szerbiai kútfők, OTKA és OKTK kutatások, oktatásfejlesztési tervek) elemző feldolgozásai térfelén, valamint számos kutatás- vagy elemzés-módszertani háttérig, kereső és komparatív szempontig, vagy másodelemző összképekig bezárólag, hogy ezek eredményeként a századvég és századelő meghatározó trendjeinek körvonalai kibontakozzanak, ezeken belül pedig az orvostörténeti érvényű jegyek, meghatározó hatások és folyamatszerű trendek megnevezhetők, összehasonlíthatók, adatszerűen pontosíthatók legyenek.

A magyar tudáskutatás térségében éppen ilyen sziszifuszi munkát végzett el Forrai Judit, aki összehasonlító adatbázisát is azzal a hiányérzettel kezdhette el, hogy ily áttekintés nemigen van a köztudatban, vagyis kitartó munkája hiánypótló lehet a szaktörténetírásban, alapozó és serkentő maradhat a további komparatív vizsgálódásokban is. Vállalása, mondhatnám missziója nemcsak sikeres, szerényen szólva is látványos volt. Bevezetőjében először rögzítette, hogy az orvostörténeti kutatások forráselemzése miképpen épül nemcsak életrajzi adatokra, hanem ezek családhistóriával, nyelvi rendszerezéssel, továbbá egyházi-felekezeti mutatókkal kiegészülő tényanyagra, ide értve a többnemzetiségű társadalmak térbeli és vallási tagoltságának áttekintő bemutatását, a családtörténetek nevekben is árulkodó mutatóival. A kötet így eleve a demográfiai forrásokkal, sajátos és általános jegyek szemléjével indulhat, tagolva mindezeket a születési helyek, a csoportbesorolás lehetőségei, a pályaorientáció szempontjából meghatározó oktatási helyszín (így Budapest és Kolozsvár is kiemelt fókusszal szerepel), továbbá a pályaválasztók gazdasági-társadalmi hátterének körvonalaival. A mutatók, táblák, térképek finom részletezettségű információkhoz vezetnek, ezeken belül az orvosi pályairányultság jellemző jegyeinek alap-adataira épülő további mutatókra, aggregátumokra, valamint komparatív elemzési lehetőségekre adnak egyértelmű serkentést. A részleteket tekintve már az alapozó módszertani eligazításban az egyetemista korosztály társadalmi háttérelemzése is kínálkozott (tisztított adatsorokkal a szláv, német és román hátterű hallgatók esetében), s ebben szükségképpen már a második további szempontra, az egyetemet megelőző tanulmányok fokozataira is sor kerülhetett, középiskolai, főiskolai, továbbá más szakképzési formák is elemzésének fókuszába kerülhettek. Az ezekre épülő strukturális változók, melyek már az egyetemválasztás és felsőfokú szakosodás kiindulópontjaira is rámutatnak (ide értve szakmai tagozódást, álláslehetőségek perspektíváit, törvényi szabályozást és korlátozásokat is jól mutató időrendiséget), valójában már tiszta alapjai lehettek a lefuttatott program-adatoknak, melyekből az egész magyar adatbázis formálódhatott (lásd példaképpen a Budapesti Egyetem Orvosi Karának vallási/korosztályi/származási adatsorait a 127–218. oldalak között, vagy a 219-280. oldalig a kolozsvári fakultás számszerűsíthető mutatóit a kontraszt kedvéért).

További rész-adatok, számsorok, meghatározó mutatók kínálkoznak még a kereszttáblás olvasatokat, áttekintő vagy komparatív adat-összefüggéseket kiemelni lehetőséget nyújtó, szám szerint 117 táblából (s az össz-mennyiség ennek valójában többszöröse, lévén a bontások és mutatók több aspektusból is tagolják az egyes oldalakat), de ezt épp a kötet révén teheti meg minden érdeklődő. A szerző részletes eligazító bevezetője a praktikus mutató-használatra is kitér, a tagolás aspektusait is jelzi, így az adatbázis voltaképpen innentől kezdve már a Felhasználó kezeire játszik. S ha a bevezetőben az ilyenszerű munkák kétes megbecsültségére utaltam, azt nem megerősítenem lehet, csupán sajnálkozásomat kifejezni a haszontalannak tetsző adattenger hasznavehetetlenségét képzelő iránt. Engedtessék itt egy egzaktabb példával élni.

Amikor a neveléstudomány, a hazai értelmiségtörténet vagy elit-szociológia a tudás társadalmi tagoltságának szempontjait elemzi, épp ilyen adatokra van szüksége – ezek azonban roppant sokáig és meglehetősen konstans módon hiányoznak. Viszont a neveléstörténet-írás összefüggése az oktatástörténet intézményeivel, a népszámlálások térségi adataival, a képző intézmények jellegével, az iskolázottság társadalmi mutatóival, a diplomások, egyetemre járók, peregrinusok, az elitbe feltörekvők iskolaválasztási vagy szakterületi orientációjával kapcsolatosan adhat részletezőbb képet mindazon koordinátákról, melyek az egyes korok elitjének reputációs mutatóival nevezhetők meg, a feltörekvés esélyét vagy akadályait mutatják, mivel ez életút-meghatározó döntések, pályaképek, előmenetelek és társadalmi presztízs-tőkék megannyi momentumához is alapvetően kötődik. Jól látszik ez Bárdi Nándor kutatásai mögött az erdélyi értelmiségtörténet terén, Zwi Hartman forrásközléseit tekintve a kárpátaljai és ukrajnai tudománytörténeti tényanyagban, vagy akár a felvidéki, délvidéki, erdélyi helytörténeti kutatások „kemény adatai” mögötti ismeretkincs feltáróinál. A történeti elitkutatások egy speciális ága vezet (leginkább a Forrai által is használt Karády Viktor, Nagy Péter Tibor és mtsai által elvégzett kutatások közleményeire építve) a reputációs elit hátterének, a felekezeti és térségi hovátartozás jelenségeinek, adatainak összefüggéseihez. Ennek mint kereső szempontnak megannyi mutatója enged a konvencionálisan csak „zsidó származású” szakmaválasztási utak belátásához, a társadalmi elismertség, presztízs, végzettség, kirekesztettség, diplomák szerinti szórásképek szemlélhetéséhez. Forrai egy korábbi írásában már illusztrálta ezt az aspektust egy résztémához vezető nézőpont láttatásával (Specialisták vagy sarlatánok? 2010),ⁱⁱⁱ ahol világossá tette a praktizáló fogászok pálya-esélyeinek, az orvosi/sebészi pályáról lemorzsolódók, a céhes vagy egyetemi előmenetelben reménykedők, meg a diploma elismerését és a végzettséget minősítő intézményi érdekháttér működésrendjét tekintve (például „Angliában a nem az anglikán egyházhoz tartozókat nem vettek fel sem Oxfordba, sem Cambridge-be…”, a „vallási diszkrimináció szerint a porosz és a magyar egyetemeken a zsidó vallású végzett hallgatók csak licentiátust kaphattak, doktorátust nem, vagyis nem léphettek egyetemi karrierre a nagyszombati egyetemen”, ugyanakkor más típusú diszkrimináció, nemek szerinti megkülönböztetés volt érvényben a Holland Köztársaságban, de a zsidóellenes diszkrimináció következményeként a fogászati szakmát választók a hagyományos nemesfémművességben való jártassággal kombinálva adnak magyarázati lehetőséget a zsidó vallású fogászok magas arányára a XVIII-XIX. századi Magyarországon…). E példák is illusztrálják az adatfelhalmozás lehetséges értelmét és a társadalomtörténeti kifejtés lehetőségeit, nélkülük pedig a további képzetek csupán bölcselmek maradnak…

A társadalomtörténeti kereső és elemző szándék a szakmatörténeti háttéranyaggal együtt képes csupán a teljesebb tablókép összeállításának alapjává lenni. Jószerivel ennek evidens hasznát láthatjuk a kötet adatsoraiban is, egyéb értelmezési paraméterekre, orvos- és társadalomtörténeti belátásokra itt most nem is utalva, melyek pedig kézenfekvő válaszokat is kínálnak arra, milyen orvostörténeti ismeretek és tudástörténeti összefüggések biztosítnak gazdag háttéranyagot a magyar és kelet- vagy közép-európai összefüggések árnyaltabb ismeretéhez.

Forrai munkája ezzel bekerül nemcsak a hazai, nemcsak az erdélyi, de valójában a teljesebb kelet-európai tudománytörténeti kincstár örökségi anyagába. Kiadásának helye, a közlés angol nyelve, s a Haifában talán nem eredendően meglévő olvasói kör vagy kutatói érdeklődés dacára ezzel a mű mintegy kilép az egyetemes tudástörténet, orvoslástörténet, oktatás- és egyetemtörténet komparatív színterére – egyúttal magával az olvasás és tudástörténeti, tudománymetriai gondolkodás számára is alapanyagot biztosítva a mélyebb belátásokhoz.

A. Gergely András

i lásd a Murádin Jenő és Murádin János Kristóf könyvére vonatkozó cikket itt: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g/szubjekt%C3%ADv-portr%C3%A9-erd%C3%A9lyi-tudom%C3%A1nyoss%C3%A1g-avagy-a-m%C5%B1v%C3%A9szet-%C3%A9s-tudom%C3%A1ny-%C3%A1ll

ii Gondos and Sosana Publish House, Haifa, Israel, 2007, 280 oldal

iii Specialisták vagy sarlatánok? Foggyógyítók és szolgáltatásaik a XVIII. századi Európában. In: Kapronczay K. et al (szerk.) Három orvostörténész köszöntése. Tanulmánykötet Birtalan Győző, Karasszon Dénes és Szállási Árpád tiszteletére. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest, (2010) pp. 49-60.