Könyvek a tudatos világképtől a megismerő elfogadásig

A. Gergely András

„Világunk nem racionális és nem is fenntartható” – summázza korunk ingatag rendszereit (társadalmiakat, politikaiakat, morálisakat, ökológiaiakat) újabb könyvében László Ervin egy időszerű, fennmaradási vagy megmaradási stratégia részeinek, szereplőinek tekintő felfogásmódban is más utakat kereső „policy” alapelveit taglalva. Az Új világkép. A tudatos változás kézikönyve című opusz nem kisebb politikai közszereplők előszavával jelenik meg, mint az egykori államfő Mihail Gorbacsov, vagy a spirituális vezetőként elhíresült orvos, Deepak Chopra morális tanításával, aki a kettős világ-osztottság gazdasági kíméletlenségének opciójaként a humanitárius gyalázatok elkerülésének programját hangsúlyozza méltóbb jövő-perspektívaként.ⁱ Az új világkép a tudatos krízismenedzselés fontosságára int, a környezeti etika felelősségére kötelez és korunk társadalmainak roppant mértékű fogyatékosságáról mond ítéletet, mikor a válságról részint veszélyként beszél, másrészt viszont esélyről is, hogy a kulturális intolerancia adott mértékét és romlási trendjét elkerülhetőnek hihessük. Az erőforrások gazdasági, ökológiai, munkamigrációs, megélhetési és demográfiai turbulenciákban kimerítően méltatlan túlfogyasztása nemcsak a túlélés veszélyeztetettségének állapotára, hanem a fenyegető instabilitás és a társadalmi-politikai rendszerek összeomlását vizionáló közeljövő élményére kényszeríti a szemlélődőt vagy mérlegkészítőt.

László Ervin, aki zongorista csodagyerekként már kilenc évesen a Pesti Vigadóban lépett föl, tizenöt éves korától húsz éven át koncertezett a világ leghíresebb pódiumain, majd filozófiai és rendszerelméleti tudományok professzoraként a világ legjelesebb egyetemeinek oktatója lett, 1978-ban készítette el Célok az emberiség számára című jelentését a Római Klub számára. A jövőtudományok terén végzett kutatásai, több mint hetven könyve alapján valóban egyetemes jelentőségű gondolkodó nemcsak a legkiválóbb univerzitások díszdoktora, Nobel-békedíjra jelölt közszereplő, a Budapest Klub alapítója és elnöke, hanem az emberiség várható jövőjéért okkal aggódni kész morális gondolkodó is, akit korunk egyenlőtlenségeinek és fogyatékosságainak kérdése nemcsak krízis-teóriaként érdekel, hanem akit a mentális-morális nyomásgyakorlás felelőssége is elkötelezetté tesz. Kötetének a „Mi történne, ha…?” és „A 2012-es jövőkép” fejezetein túl a planetáris tudatról szóló kiáltvány mellett egy „új emberiségért vállalt misszió” alapjainak letétele lett kiemelt célja, s ezen belül is a könyv „Jól időzített változás” fejezetében fundált etikai rendszermegújítási programban hangsúlyozott alapelvek kerültek fókuszba. Itt László Ervin a globális egymásrautaltság követelményeként a „harmóniában éljünk egymással” elvét, az „együttélés minimumfeltételeként” aposztrofált „közös etikai rendszert” és a tudományok felelősségét hangsúlyozza: bár a világ nagy vallásai által több ezer éve megfogalmazott viselkedési és erkölcsi szabályrendszerek kínáltak harmóniákat, de ezeket (a zsidó-keresztény Tízparancsolat, a buddhista Négy Nemes Igazság, vagy a Korán alapelveit) a tudományok valamely hideg intellektuális fölénnyel nem fogadták el, továbbá noha az emberi lét harmóniáit programosan meghirdető teóriák (így Saint-Simon 1700-as évekbeli, Auguste Comte 1800-as, Émile Durkheim 1900-as évekbeli normatív erkölcsi vagy „pozitív” célkitűzései) nem lettek „a tudomány elvi alapjául szolgáló ’tökéletes objektivitás’ törekvésének” irányadó programjai, mégis, ma már nem elodázható egy új etikai rendszer kidolgozásának és ezt megerősítő mozgalomnak életrehívása, amely a felelősség új korszakát készítené elő. A világ vezető tudósainak szervezete (Union of Concerned Scientists) 1993-ban kibocsátott nyilatkozatát 70 ország 1670 tudósa írta alá, melyben a Földhöz való viszony és az emberiségnek a természeti világgal való szembenyomulása mint fenyegető jövőkép kapott felkiáltójelet, abban a figyelmeztetésben csúcsosodott ki, hogy „éljünk úgy, hogy mások is tudjanak élni”. Ez a „planetáris etika” a szegényeket és az újgazdagokat is változásra, felelős konszenzus keresésére szólítja fel, s főként arra: akár fejlett, akár fejletlen országban, elzárt életmódban vagy fogyasztói korszakban, de a közös etika nevében csakis úgy igyekezzünk élni, hogy az igazságos és felelősségteljes élet minél kevésbé lehetetlenítse el mások életét. A „tudat evulúciójának előmozdítása”, az érzések, érzelmek, közösségi kapcsolatok, „az önerősítés” mint az individuumtól elválasztható univerzális egyensúlyok átélése”, valamint az alapvetően közös értékek – társadalmi, intellektuális, érzelmi tartalmak – átélésnek segítő hatása hangsúlyosabban részt kaphatna a jövőépítés társas dimenziói között. Akik nem a külső, pénz és hatalom, birtoklás és gazdagság-alapú értékrend elfogadására képesek csupán, hanem a belső, új értékigazságok belátására is, azok maguk és egész emberi közösségük számára megszerezhetik a létezés élményének mélyebb tartalmait, a természet rendjében is harmonikusabb együttélési-együttműködési normák sikerélményét. Ehhez azonban a kapcsolatgazdag, emberi erőforrások iránti tisztelet és intenzív (a hódítás, gyarmatosítás, fogyasztás extenzív silányságaival szemben is életképes) kommunikáció, transzperszonális értékrend és a befogadóbb, a közjó tartalmait az emberi mélységek felé is kiterjesztő kooperáció életterének gazdagítása szükséges. Amihez pedig nem (világ)kormányok programja, nem felsőbbrendű tudatok térhódítása, nem gátlástalan sikerképesség erőszakos nyomulása, hanem a befogadóbb, a közhaszon lényegét a harmóniák meglelésében megnevező tudatos program és döntésbefolyásolási akaratosság szükséges. Ezt a hitvallást, a tudat magasabb szintjének célrendszerében megvalósuló szeretet és kapcsolat, egység és összekapcsoltság követelményét éppen a megkülönböztetések kihívásainak leküzdésével, egyéni morális programok kidolgozásával tehetjük teljesebbé – ezzel a drámai múltélményt és egyenlőtlen fejlődésre alapuló örökséget is képesek lehetünk az újabb és végleges megrázkódtatások előtt a magunk felelős jövőképévé alakítani. Semmiféle szervezett (vagy szervezeti) világ nem lehet meg egytónusú, egysejtű, egyhangú stratégiával (még a szivacsok is fejlesztenek szakosodott funkciójú sejteket!), ezért az emberi és kulturális világban a sokféleség megőrzésének elve, az eltérések megbecsülésének normája, a multikulturális sokszínűség mint strukturális elv kell az uniformizálás-nélküliséget elősegítse. A „statikus stabilitás vágyálom, mert az egyetlen állandóság a fenntartható változásban és átalakulásban rejlik. Társadalmaink fejlődését folyamatosan irányítani kell, hogy elkerüljük a sikertelenségeket, és olyan világ felé haladjunk, ahol békében, szabadságban és méltósággal lehet élni. …Lényegében és legfőképpen azonban ez személy szerint mindenkitől várható… Saját magunknak kell elkezdenünk” társas tudásunkat és kollektív normáinkat a társadalmi változtatás felé alakítani, hogy „az emberiség létfontosságú egymásrautaltságát és alapvető egységét fölismerve önként elfogadjuk az ebből származó etikát és étoszt. Ennek kifejlesztése elkerülhetetlen az emberiség számára, ha fenn akar maradni e bolygón” (165. old.).

A fennmaradás és a harmónia-keresés etikáját, a szavak mögött és a tettek mélyén rejlő emblematikus késztetettségek tartalmait kutatta, esélyüket és metakommunikatív rejtett üzeneteik önsegítő erővé avatásának perspektívái szerint elemezgette egész tudományos életének hosszán Buda Béla is, akinek munka- és pályatársai, társtudományi követői vagy szellemi örökösei köszöntő- és tanulmánykötetet állítottak össze 70. születésnapja alkalmából. A Polihistória címen keménykötésben prezentált opusz utolsó 30 oldala az ünnepelt publikációs listáját tartalmazza, első száz oldala pedig a „szellemi olimpikon” köszöntésének tizenhárom méltató esszéjét.ⁱⁱ A negyvenkét szerző nevének teljes körű felsorolása itt nem lehetőség (bár lehetne cél), de a fő tartalmat talán már a fejezetek tematikai tagolása is mutatja: tudománytörténet, kommunikáció és nyelvészet, antropológia, epidemiológia és adatgyűjtés, addiktológia, szexualitás-kötődés-család hármasa, szuicidológia, végül pszichoterápia kínál terepet az életigenlés és szeretetkifejezés tudományos gesztusaira, mely köszöntő ünneplés „az emberszolgálati professziók puritán professzorát és polihisztorát” illeti meg (Prológus). „Buda Béla kétségkívül évtizedek óta mindenütt jelen van a magyar értelmiségi létezés valóságában. A tudománytörténet, kommunikáció, nyelvészet, antropológia, szociológia, addiktológia, szexológia, szuicidológia, pszichiátria-pszichoterápia (a pszichoanalízistől a családterápián át a csoportterápiákig) és a mentálhigiéné területein éppúgy otthonos, mint a szakképviselet és a kapcsolatok nemzetközi színterein, ahol szakmai nagykövetünknek tekinthetjük. Minden közösségisége mellett mégis Benne tisztelhetjük a szellemi szabadságát soha fel nem adó, megvesztegethetetlenül autonóm embert”. A prológus és a személyes köszöntők emelkedett szavai „a magyar pszichiátria Kazinczyját”, a „budabélaság, ez az egyszeri, egyedülálló és megismételhetetlen minőség” titkát és közvetlen élményét írják körül, az európai önsegítő mozgalom ideológiai megújulását, a telefonos segélyszolgálatok rendszerének kiépítését, a magatartástudomány egyetemi megalapozását és más „huszútávfutói” vállalások hosszú sorát említik föl mint e tudományos magatartás emberi vállalástömegét. „Mi késtünk le Róla!” írja Deme Tamás lekötelezett köszöntője az egykor klasszika-filológusnak készülő Buda Béláról, akit nemhogy verseny- vagy pályatársai, de követői sem remélhetően érhetnek be. Majd még további száz oldal lapozás kínálkozik, hogy a tisztelgés közvetlenségére felkért/vállalkozó szerzők leróják tudományos tiszteletköreiket a Mester előtt, aki nem akart sem mester, sem balett-táncos, sem kőfaragó, sem sokdoktorátusú akadémikus lenni, viszont pozitívan deviáns, folyvást gondolkodó, magányos és eltökélten autonóm „kívülálló” szerepében küldetéses akart és tudott is győztes maradni. A kötet írásaiból képtelen tisztség lenne szárnyas szavakat vagy magvas gondolatokat idézni oly mértékben, ahogy az méltó lenne, rövid összegzéseket kínálni pedig szinte talmiság és méltatlanság is volna… Hagyom hát a hatszáz oldalnyi válogatás esélyét, örömét és késztetettségét az Olvasókra, akiké a belátás, felismerés, megértés élménye is lehet ugyanakkor arról, milyen a másság, ha hasonló, s milyen az azonosság, ha érdemben eltér.

A kötet egyik legkiadósabb fejezete az addiktológia, mely az alkohol-, drog- és egyéb toxikus vagy társadalmi függésviszonyok terén fogant kortárs kutatások és belátás-lehetőségek szinte körképszerű szociokulturális rendszerét jeleníti meg. E tudásterület a maga multidiszciplináris beágyazottságát és kialakulás-történetét tekintve a neurobiológiától a klinikai pszichológián át a kulturális antropológiáig vagy szociológiáig megannyi határtudományt tud maga körül kiindulási bázisnak tekinteni, mikor legalapvetőbben a szenvedélybetegségekkel foglalkozik. Játék vagy drog, alkohol vagy erőszak, szexus vagy tárgyfüggés éppúgy leképezi a szakképesítést elnyerő klinikai és mentálhigiénés orvosok tapasztalati területeit, mint a szubkultúrák, AIDS, tárgymániák, kábítószeres vagy depressziós dependenciák és további addikciók (vagyis a személyiség adaptációs magatartásformáinak függőségekké válása). A viselkedési vagy kémiai addikciók esetében „a tüneti kép nagyon hasonló”, a „viselkedések kényszeressége, ciklikussága és impulzivitása” egyaránt a tanácsadásra, segítő támaszra, kapcsolati kölcsönösség kiépítésére vár, s maga a függőség nem a diagnózis-alapú klinikai kórlap csupán, hanem a beteg személyek és környezetük közvetlen kölcsönkapcsolatának, életviteli és életminőségi viszonylatok rendszerének ártalmas hatásegyüttesére segít következtetni.

Demetrovics Zsolt, kinek szerkesztésében megjelent Az addiktológia alapjai I. című kötet, az alapfogalmak körébe invitáló szakmai glosszárium függőségi relációkat tárgyaló részében éppen ezekbe a „függőség-teóriákba” csomagolt feltárási gyakorlat nehézségei közt említi meg, hogy „a függőség a személyre és/vagy környezetére nézve ártalmas jelenség.ⁱⁱⁱ Azoknak a függőségeknek, amelyek nem okoznak problémát az egyén és/vagy környezete számára, klinikai (orvosi, pszichológiai) szempontból nem tulajdonítanak jelentőséget. Függőség – általános, köznapi értelemben – lehet a madarászás, a horgászás, bármilyen gyűjtőszenvedély és ezer más tevékenység, amelyek valóban csak a szó köznapi értelmében függőségek. Ebben a tág értelemben valamennyi embernek vannak függőségei. Klinikai jelentőségük azonban ezeknek a tevékenységeknek mindaddig nincs, amíg nem okoznak szenvedést, nem okoznak egészségügyi vagy pszichológiai ártalmakat, romlást a mindennapi életvitelben, a teljesítményben, a társas (családi, baráti) kapcsolatokban” (34. old.). A kötet négy nagyobb tankönyvi blokkban, tizenhárom fejezetben tárja föl a szakirodalmi ismeretanyagot, azzal a konzekvens és tájékoztató szerkesztésmóddal, ahogyan az orvosi tankönyvek-szakkönyvek hajlamosak erre. A kilenc szerzői mű-részlet Buda Béla lektorálása alatt készült el, igényessége szinte látványosan visszaigazolja a Róla föntebb elmondottakat. Mint e tudományterületen az első tankönyv, vállalása nem is kevesebb, mint „minden” bemutatása, ami persze lehetetlen. A fejezetek több mint felét Demetrovics Zsolt meg Paksi Borbála írta, akik nélkül a függési és viselkedési kiszolgáltatottságok rendszere most nem lehetne közérthető nyelven megírt ismeretanyag, ha nem veszik nyakukba a kötet alapozó részének fejezeteit. Laikus olvasó számára talán leginkább a szószedet igazít el elsőként, hogy azután a Pikó Bettina, Paksi Borbála komponálta részek vezessenek tovább a részkérdések felé. E gazdag és (nemcsak orvos- vagy viselkedés-, hanem társadalomtudományi értelemben véve is) korszakosan fontos ágazati tudás apróbb részkérdéseit itt lehetetlen lenne elemezni vagy fölidézni, de az ifjúsági szubkultúrák, drogfogyasztási és prevenciós programok, drogfüggőségi állapotrajzok, pszichodinamikai verziók, epidemiológiai (drogfogyasztás-terjedési) mutatószámok vagy a magyar társadalom drogérintettségének, a bűnelkövető viselkedésmódok társadalmi hátterének, vagy az alkohol-, nikotin- és viselkedési addikciók tipológiájának felmutatása megannyi társtudomány számára is megvilágosító hatást kínál a rendszerlogikák, típustanok, empirikus megértési törekvések számára.

Csupán egyetlen dimenziót hadd emeljek ki itt az imént jelzett hatásegyüttesből. Demetrovics az addiktológiai alapfogalmak között tárgyalja a szerfogyasztás tünetegyüttesei között a tolerancia-szintek (a hozzászokástól és ingervezérelt receptor-működéstől kezdve a funkcionális, a metabolikus, a fordított és a kereszttolerancia szintjeiig lehetséges) megnyilvánulási formáit, rámutatva arra, hogy a viselkedési tolerancia szintjén, ahol a társadalmi tanulás (szocializáció, minták, életminőségi háttér, függővé válási kondíciók, stb.) és „a változó környezeti feltételek közösen felelősek a hozzászokás kialakulásáért” (38. old.), az érintettség (az adott populáció szóbanforgó körének társadalmi arányszáma) miképpen lesz feltételévé és folytonos körülménnyé. Rövidebben, és Pikó Bettina devianciaszociológiai modelljét is ezzel mintegy „beágyazva” a szociológia-elméleti megközelítésbe, itt olyan deviáns magatartásformák (öngyilkosság, alkoholizmus, illegális drogfogyasztás, bűnözés) értelmezésének kontextusát világítják meg, amelyek a társadalmi szabályozó normákra épülnek, illetve a kutató ezekből kiindulva kísérel meg értékelést elvégezni. A deviáció (vagyis elhajlás, de/via, az útról való letérés) társadalomtudományi megközelítése nem tagadja a neurobiológiai vagy lélektani háttér összefüggéseit, de ezeket a társadalom-értelmezésekkel teszi összefüggő rendszerben leírhatóvá. Magyarán: nem létezhet magában véve deviancia, mindig csak „az adott társadalomban levő magatartási szabályokat (normákat) ismerve” mondható ki, mi az, ami már a minden társadalomban létező devianciák erősen kultúrafüggő mivoltában is normabontó, az adott társadalom normáitól eltérő, azokkal kontrasztban álló magatartás. A civilizáltnak tekintett országokban és kultúrákban a korszak társadalomlélektani szempontból immár megnevezhető devianciái egyfajta „epidemiológiai robbanás” jelenségére vezethetők vissza, a biológiai kondíciókat felülmúló mesterséges környezet hatásaira, melyek javarészt jelzésértékű cselekvések, mivel pszichikai és szociális krízis-hátterükre irányítják a figyelmet, szociokulturális összefüggések nélkül nem tárgyalhatók (357. oldal). A kultúra mindenhol normatív rendszere, a társadalmi konszenzust sértő megnyilvánulásai immár nemcsak (a funkcionalista megközelítés-modellekben még kardinális szerepet játszó) „biztonsági szelepek” vagy anómiák (Durkheim), hanem a megjelenő életcélok és életviteli módok tartós állapotává lettek, mivel a cél- és eszközrendszer harmóniája megbomlott (Merton), a konformitás mellett megjelent az újítás, teret nyert a csak részben konvenciókra támaszkodó ritualizmus is, de egyre gyakoribbá válik a befelé fordulás és visszahúzódás, amely segíti a devianciák formálódását és a nemsikeres adaptációs viselkedésmódok elterjedését is, vagy elvezet a lázadás kollektív és személyes szubkultúra-normáinak térnyeréséhez (358-360. old.). Az itt ehhez kapcsolódó ökológiai, adaptációs, kultúra- és szubkultúra-elméleti megközelítéssel, továbbá a szimbolikus interakcionizmus bemutatásával Pikó Bettina mély hátteret fest napjaink fogyasztói kultúráira jellemző izgalmak, kalandok, fogyasztói modellek, stimulált-felpörgetett életstílus-változatok keresésének, a „mának élés” normaformáló hatásának és a hedonizmusra éhes társadalmi szimbólumvilágok szinte már kontrollálhatatlan tömegének feltűnő jelenléte mögé, egyúttal alapkérdéseket fogalmaz a megítélésmódok disszonáns voltára, a sodródásba került magatartások konform-ellenes hatásainak elfogadásába is belenyugvó normarendszer eluralkodására, és a „deviancia mint reakció” konfliktusmodelljének érvényesülési terére vonatkozóan (360-363. old.).

A kötetben Paksi Borbála idézi föl a devianciák szociálpszichológiai modelljeihez kapcsolódó társadalmi mintázatokat (379-415. old.), elsősorban a droghasználat dimenzióinak szociológiai aspektusait sorra véve, de talán külön hangsúllyal is e mintázatok anómia-függő kulturális normarendjére, a társadalmi struktúra szabta kilátások és kultúra teljesíthetetlen követelményeinek áldozataira, a „legalul élőkre” kitérve. A gazdag fejezet nemcsak nemzetközi trendek tükrét, a drogfüggés és érintettség idői, térbeli és szubkulturális képleteit kínálja, de az iskolázottság, visszavonultság és szabálykövetés/megszegés határozott orientációs folyamatait is abba a következmény-együttesbe vezeti át, melyben a drogfüggés kockázatai és az érintettség/veszélyeztetettség értékhierarchiái nagymértékben magyarázó állapotábrái is az elidegenedési, integráció-hiányos és kockázat-függő magatartásoknak, vagyis a társadalmi kohézió erejének csökkenését, a családi integrációs modell válságát, az iskolai végzettség és a szociális integrálódási célok terén feltűnő másságok körét formálják meg. Az individualizációs hatásokkal, posztmodernséggel, fogyasztás-kultusszal is számoló kulturális normarendszerek szinte egyértelműnek mutatkozó összefüggésben állnak a függetlenségre, elismerésre, bizalomra, tudásra, és a külsőségekben megmutatkozó értéknormákra vonatkozó célokkal, de velük együtt a többségi társadalom értékpreferenciáival is. Itt nem valami „determinisztikus kultúraelméletről” van szó, hanem a deviáns és a konvenciókövető társadalmi kötések jelenlétéről is (396-409. old.). Olyasmikről, amiket a kötet Prevenció-fejezetében Rácz József tekint át mint a droghasználat érzelmi nevelési, társadalmi hatásegyüttesekben és kompetencia-fejlesztési programokban korrigálandó szféráját, vagyis a veszélyeztetettekkel bánás lehetséges útjainak alapjait (417-447. old.).

A témakör Nemzeti Drogmegelőzési Intézet által indított szakmai forráskutatási kötetsorozatban már megjelent opusza Demetrovics Zsolt feltáró összefoglalója révén már ismert kérdésekkel függ össze, hisz a droghasználat nem parfümpiaci kérdés csupán, hanem az eltérő típusú szerek társadalmi eloszlásának kor- és térbeli modell-lehetőségben, feltáró kutatás alapján deklarálható tapasztalati tényanyagon alapuló térképe is. A Drog, család, személyiség című kötet épp azokat a mögöttes relációkat, intim kapcsolati kötődéseket, depressziókat, szorongásokat, szülői kontroll és érzelmek összefüggéseit, továbbá a szerhasználók családjának dinamikai terét világítja meg, keresve a szerfüggés okait, a viselkedési funkciózavarok magyarázatait és családdinamikai históriáját is.^iv Az intim kapcsolati kötődés és a családpatológiai mutatók az életinterjúkban rögzített hatások szerint nem tisztán a „kontrolláló anya és autokratikus apa” képlet igazolhatóságához vezetnek mint a „magas szenzoros élménykereséssel” összefüggő droghasználat mélyebb okai, legföllebb érzékenyítő hatással segítik elő a drogfüggést (147-149. old.). De a „deviáns karrier” az életútválasztás olyan „felettes én-funkciókban” gyengébb működésére utal, amelyben „a lelkiismereti funkciók gyengébb működése, a szociális érettség és szociális felelősségérzet alacsonyabb szintje, s feltételezhetően ezzel összefüggésben a konvencionális értékek általi gyengébb megkötöttség olyan közös faktor, amely általános predikciós erővel bír a droghasználat kialakulását illetően. Viszont a társadalmi csoportok elkülönülésének és elkülönítésének tartalmait vizsgáló „felettes én-funkciók”-kutatás arra vet figyelmet, hogy a szociáliskontroll-elméletek és analitikus megfigyelések egyértelműen láttatják a társadalmi normák által kevésbé kötött fiatalok valószerűsíthető deviáns viselkedés irányába kitérését, az antiszocialitás gyakran „adottságnak” tetsző, de mégsem pszichopatoid működést igazol, vagy lelkiismeretlen, empátia nélküli és szorongásmentes magatartást valószerűsít. „Az alacsony szintű szocializáltság az opiátfüggők esetében magasabb szorongással, alacsonyabb élettel való elégedettséggel, alacsonyabb önértékeléssel, öntisztelettel és az önszabályozás funkcióinak gyengébb működésével jár együtt” (152. old.). A drogok tehát „betöltik funkcióikat, segítik a személyt abban, hogy elbírjon, pontosabban, hogy el tudja nyomni kezelhetetlen s a belső kapacitások hiányában kontrollálhatatlan belső feszültségeit, indulatait”. E depresszáns hatású stimulálók „a belső indulatok csillapítására és a dezintegrációval szembeni védelem mellett a családi homeosztázis fenntartásában is alapvető szerepet töltenek be”. Az empirikus, klinikai megfigyelésekre épülő következtetések persze kutatásközi állapotot tükröznek, de fontos spot-fényt vetnek a szociodemográfiai és személyiséglélektani összefüggésekre, melyek az egyén társas fejlődési dinamikájában az önállóság, autonómia, énfunkciók és önszabályozás terén a szimbolikus kötődések családon belüli hangsúlyaira, a dezorganizációra kényszerülő fiatal életek szükségleteire fókuszálják a figyelmet (152-153. old.).

Nemigen lehet kérdéses az ismertetők e pontján, hogy a devianciák, függések és társadalmi anómiák rendszereinek, kihatásainak szemléjét nem pusztán az addikciók mintázatai vagy a szubkulturális társadalmi tagoltság képletei kedvéért vonultatom föl; nyíltan bevallott célom, hogy a társadalmi kirekesztődések és kirekesztések folyamatait helyezzem folyóirat-számunk hátterében munkáló fogyatékos-megítélések mögé, mintegy a fogyatékossággal élők szociális befogadási/kirekesztési kontextusainak kontrasztjaként vagy lehetséges okaként. Az elfogadás és a megismerés szociálpszichikai tényezői, a belátás, értékelés és kooperáció teorikus vagy hétköznapi esélyei alighanem súlyos esélyként/devianciaként vannak-lehetnek jelen a másságok felismerésében, tűrésében, elfogadásában. Ennek számos türelmetlenség látszik ellentmondani, de ezek oka sem teljesen ismeretlen. A „felhasználóbarát” felfogás, a bevonódottság és a társadalmi befolyással történő felruházás képletei azonban a társadalmi „fények és árnyak” kutatások alapján (NKFP kirekesztődés-vizsgálat) olyan folyamatokra is rámutatnak, melyek a hatalom- és én-technológiák „új kormányzási” (governmentality) elvek Foucault-féle képletével is összefüggenek. De az individuum társadalmi szerepének csökkenésével szembeállított program, mely az egyént képessé teheti arra, hogy önkreatív képességeit vesse latba, nagy mértékben korlátozás alá kerül a felelősség, a kapcsolati tőkék, a lefelé csúszás tömeges jelenségével, a stigmatizációval és a „felelőssé tevés” terápiás lehetőségeivel is. Az „énprojektek” és a „cseppfolyós modernitás” körülményei folyamatos határdefiníciós játszmákba torkollanak, melyekben a kirekesztési stratégiák sokszor a nulla végösszegű interakciókhoz vezetnek, de sajnos nem kevesebbszer a társadalompolitikai félreértésekhez, a hatalmi oldalról az egyén védtelen világába továbbított felelősség-áthárításnak útján át is érvényesülnek. A Leszakadók. A társadalmi kirekesztődés folyamata című tanulmánykötetben (Rácz József szerkesztésében)^v éppen ennek gátat vetni próbáló kutatói szemléletmód érvényesül, midőn az ágencia (érintettség felismerése, felelős kezelése) kérdéskörébe a felelőssé tétel (responsibilisation) problematikáját vonja be, vagyis azt, miként nem szabadna a generációkon át munkanélküli, az elnyomott kisebbség tagja, a hajléktalan vagy a szabadult „börtönviseltek”, a prostituált vagy az állami gondozott, a krízisszállóra került fiatal anyák vagy a társadalmi tőke és segítők nélkül vergődő más csoportok praktikus stigmatizálásával teremteni olyan értékrendet, amelyben a kiszolgáltatottak létbizonytalansága, a fehérgalléros bűnözés vagy más rizikócsoportok is sommás lekezelésnek eshetnek áldozatul. A kvalitatív kutatás anyaga másfélszáz oldalon taglalt árnyalatai roppant nehezen emelhetők át egy rövid figyelemfelhívó szövegbe, így hadd szorítkozzam a kötet olvasásának, befogadásának fontosságára utaláson túl arra az alaptónusára, amely nemcsak diagnózist, hanem terápiát is nyújtani kíván. Az életút-elemzések, interjú-részletek, integrációs minőségeket „célcsoportok” kontextusában körvonalazó projekt a „kockázati magatartások” felé eltolódott sorsokra fókuszál, melyek a szociológiai és szociálpszichológiai vagy addiktológiai és devianciakutatási perspektívákra is kihatnak. A kirekesztettség és a visszaintegrálás célképzete jellemző módon nem „tömeges” felmérésben, kvantitatív mutatókban látta meg eszközárát, (sőt, magát a felmérési helyzetet is kellő önképpel jellemzi, miszerint a kutatás etikai kérdései közé tartozott az is, hogy maguk a kutatók nem voltak kirekesztettek, sőt nem lehetett vállalt feladatuk a szolidaritás, viszont a megértés és az együttérzés igen, ld. 17. old.), ezzel pedig annak elősegítése is, hogy az érintett kirekesztettek felfedezése, megtalálása, meghallgatása, kizárásuk lehetőség szerinti enyhítése éppen e publikáció révén lehessen eredményes, sőt társadalompolitikai programcél is. Ezért az ágencia értelmét a leszakadó csoportok esetében nem pusztán társadalmi-strukturális keresztmetszetben használták, hanem a mintázatok kirajzolásához hosszmetszeti, idői, átélt, belső narratívákat is föltétlenül tartalmazó szempontot vettek inkább, melynek része volt a „sors” sodrásainak kitett egyének védekezési mechanizmusai, túlélési technikái mögött megfogalmazódó én-képe, sorsfelelőssége, normasértési és akarat(osság)i eleme, választási és magatartási bázisa is. A kötet alaptankönyv – nemcsak segítőknek vagy segítők segítőinek, hanem mindennemű kirekesztési és bekebelezési folyamat megértésére, elfogadó és leszakadásra ítélő társas viselkedési gyakorlat megismerésére merészkedő olvasó számára is.

A meglehetősen nehéz társadalmi és tudományos feladatot, a szocializációs és az uralkodó (fals vagy önemésztő) értékrendet kevés jó társadalomtudományi könyv tematizálja. Ezek egyikeként biztosan helye van önkreatív könyveink polcán a Kállai Ernő és Kovács László szerkesztette Megismerés és elfogadás. Pedagógiai kihívások és roma közösségek a 21. század iskolájában című szövegválogatásnak.^vi A testes kötet 21 szerzője és cikkeik-tanulmányaik címeinek roppant változatossága ismét csak kifog a recenzens merszén, hisz mindőjüket fölsorolni nem lehet, kiemelni viszont merész kockázatot is jelent, ha nem akar minősítés lenni egyúttal. Márpedig ettől épp azért ódzkodni kéne, mert a pedagógia társadalmi és iskolai vagy óvodai nevelési metódusai semmivel sem kiemelhetőbbek, mint a kirekesztettek, hátrányos helyzetűek, csonka családok vagy roma kisebbségiek helyzetképei és megértésük módjai. A kötet három tematikus blokkjában ugyan elválik valamelyst az elméleti pedagógia, általános neveléselmélet, az erkölcsi nevelés, értékrendek és megismerés, iskolai fegyelmezés, családi szocializáció és kapcsolatépítés, személyiségismeret és 21. századi gyermeklét megannyi kérdésének első első blokkja, a második rész az identitás, közoktatási „másság”, napközis lét, kirekesztés és empátia, pszichológusok és pedagógusjelöltek tapasztalati anyaga, hátrányos helyzetben lakozó családok szituatív megismerési és megértési módjainak kötet-egysége a harmadik, romológiai tömbtől, társadalomtörténeti vázlattól, cigányoktatás-históriától, irodalmi neveléstől és romapedagógiai hatásvizsgálattól, de mindhármon végighúzódik a problematikák nem egyfókuszú, hanem multidiszciplináris, humánus, sokszor szinte alázatos hittel interkulturálisra hangolt belátása. A fő cél maga az EMBER teljesség-igényű megismerése, megértése, elfogadása és társadalmi vagy egyéni szinteken megvalósuló lét-teljessége … – ami bár igaz program, de nemcsak a tényekhez, hanem a kalkulálásra kerülő előzményekhez is tartozik már, hogy korunk változó közélete, sodró hétköznapjai, kívülről determinált személyiségideálja, öntörvényű utak járhatatlansága vagy nehézsége, bezártság vagy kirekesztődés nyomasztó következményei immár nem csupán az egyszeri embert zúzzák bele a közös, „homogén” társas világba, hanem a megismerhetőség hiánya, a megértés nélkülözése, a kirekesztettség csapásai és a berekesztés technikái is ugyanúgy megtiporják a motivációk, hovátartozások, személyes tudások, egyéni viselkedések és közösséghiányos létformák pedagógiai „alanyait”. A szocializációs, társas beilleszkedési programok tehát sosem (csak) rutinra, de annál több adaptációs struktúrára, alkalmazkodási stratégiára épülve kell formálják a pedagógiai, társadalomszemléleti, emberfejlesztési célrendszereket… – akár kiilleszkedőkről, akár besoroltakról, akár érthetetlen vagy épp átlátható viselkedésmódokról, másságokról van szó. E programos szándék, a pedagógia egyre hangosabban megnyilvánuló, mert egyre küzdelmesebb és még szorongatóbban próbára tett értékrendje talán épp ennek révén lehet képes (a minőségi másságok látszatai mögött) a hátrányos vagy fogyatékos állapotok mélyén rejlő humánus programterv érdemi kidolgozására és a meg-megújuló önkép és társadalomkép formálására is. Így lehet talán esélyünk arra, hogy az első ismertetett kötet „új világképe” szerint, a változó világrend gazdasági kíméletlenségének opciójaként a humanitárius gyalázatok elkerülésének programját a krízismenedzselés hangsúlyozásával egyensúlyozzuk ki egy méltóbb jövő perspektívájaként.

Eltűnő mindennapok, megmaradó tárgyi örökség

Köztörténeti belátásokat, mikrotörténetírási szemléletmód perspektíváit, s egy helyi közösség, magyar alföldi mezőváros kétszázötven éves tárgykultúra-lajstromát foglalja egybe Granasztói Péter könyve, Az eltűnt mindennapok nyomában, mely a kortárs társadalomtudomány szokásnéprajzi, várostörténeti hagyományai között is új szempontrendszerben taglalja Kiskunhalas 1760 és 1850 közötti időszakának hagyatéki leltártitkait.^vii Ezek talán a közgondolkodás mindennapjai számára érdektelen adalékok maradnának, ha nem lenne alkalmas épp a mikrohistória szemléletmódja ennek ellenkezőjét bizonyítani. A tárgyi gyűjtemények, muzealizált ismeretanyag és levéltári forrásfeltárás közötti tudományos térben épp a huszadik század második harmadától olyan alapos, átértékelő változások következtek be, hogy azok immár korunk egész múltképét, a szociokulturális örökség állapotát és a kultúraközi kölcsönhatásokban megmerítkező történetfelfogást is áthatják – kiemelt értelmezési feladatot és felelősséget is róva a jelen kutatóira. Narratívák, emlékezetkutatások, hagyatéki leltárelemzések, életmód-viszonyok aprólékos rajzolatai sorjáznak a történeti és helytörténeti módszertanokban, publikációkban és kutatásokban is, gazdagítva a meglévő kutatási tradíciókat új értelmezési, vizsgálati, ráközelítési perspektívákkal. A múlt lenyomatainak, a tárgyi világ és mentális örökség összefüggéseinek felmutatása a hagyatéki leltárak vallatása révén olyan innovatív eszköztár ma már, melyet a társadalomtörténetírás és néprajzi szokáskutatás kölcsönhatásaiból formált egyik új, interdiszciplináris ága ihletett.

Még humán érdeklődésű embernek is idegen, száraz, unalmasan avíttas tematika egy hagyatéki leltár, hát még ebből egy levéltári gyűjteményre való, sok száz oldal szöveg egy sok ezer/tízezer oldalnyi forrás alapján. Pedig a mintegy tizenöt esztendeje indult kutatás, melyben Granasztói Péter Kiskunhalasra fókuszált érdeklődése kiteljesedett, s immáron nemcsak egy mezővárosi évszázad nagymonografikus feldolgozásává érett, hanem a társadalomtörténészek hazai iskolájának és a francia kultúratörténész hagyomány markáns követőjének leleményes mentalitáshistóriai eredményévé is vált. Ebben a létmódok, mentalitások, életstílusok, lakberendezés és tárgykultúra olyan komplex körképét kínálja, amely a mezőváros (frankofón analógiákkal párhuzamos) feltárásában az Atelier bölcsészdoktori iskola (ELTE) tárgyi néprajzi, mentalitáskutatási, historiográfiai, muzeológiai, szellemi néprajzi kutatásirányát is követi, sőt részben alkotja. A párizsi társadalomtudományi akadémia /EHESS/ több mint félszázados konvenciói szerinti kortárs historiográfiában (s az ott iskolázott kutatók körében is) kiemelt, fölbecsült jelentősége van/lett a mindennapi élet lenyomatainak, jeleinek, tárgyainak, atmoszféráinak, továbbá az ezekkel kézenfekvő kapcsolatban álló társadalmi hálózatoknak. Iparosok, szolgáltatók, befektetők, rangtartó gazdák, városlakóvá nemesedett parasztpolgárok, redemptus és irredemptus családok életmódja hordozza és teszi elemezhetővé azokat a helyi és (a fogyasztás, felhalmozás, csere, örökítés, tulajdonépítés terén nyomon követhető) inventáriumokba tagolt társadalmi kapcsolatrendeket, melyekben a polgárosodás mintakövetési tipológiája, a társas lét hierarchiáját meghatározó hatások és csoportozatok viszonyrendszere, az egész anyagi- és mentalitáskultúra formát ölthetett. Granasztói kötetének nagyjából egyharmada (a glosszáriumot, jegyzeteket, bibliográfiát és képes illusztrációt leszámítva) hagyatéki inventáriumok listája – ezek olvasatai is mutatják, mely forrás, mily elemzőkészség és interpretációs logika építi a könyvnyi ismeretanyagot. Narratív eszközeivel a helyi gazdasági érdekközösségek, a társadalmi rangok és presztízstőkék, a református és katolikus számarányok, sőt társadalmi létszámban is jellegadó arányváltozások mentén egy reformkori magyar mezőváros elitjének, meghatározó szereplőinek, törzsökös és polgárosodó népének komplex reláció-rendszerét írja körül. Könyve tónusát nemcsak a magyar paraszttársadalom fontos forrásainak értelmező ismertetése, a kiskunhalasi lokális kultúra természetrajzának feldolgozásaiból ismeretes tényanyag átfogó rajza adja meg, hanem a paraszti polgárosodás teljesebb folyamatának, a redempciónak, a territoriális önállóság változásainak és a paraszti létformák polgári enteriőrökbe, viseletbe, öltözködésbe, divatba, tárgyalkotó kultúrákba ívelő komplex vizsgálata is.

Granasztói opuszában a paraszti kultúra változó, de még maradék volta már teljesebb értelmezés tárgya, a feltárható összefüggésekben kibomlik a termelői és piachasználó kultúrák találkozása a gesztusrendszerekkel, tárgyi szimbolikával, a kényelem és luxus 19. századi típusaival, s mindezek eltérő kulturális mintái olyan szubkultúrák felé vezetnek bennünket, amiből az is kitűnik, mi a veszteség, mi az örökség, mi az érték és a térhasználati dimenziók jelentősége a kistáji horizonton maguk a halasiak és a környékbeliek számára. A monográfia a fogyasztás kultúrájának témakörétől, a tárgyhasználattól a tárgykultúra termelési hátteréig, az anyagi kultúrában megőrzött hagyományokig, az életmód teljességébe és az értékrendek árnyaltságába vezető kérdésekig, mintakészletekig és mintaszolgáltató társadalmi csoportok direkt leírásáig is eljut, megnevezvén a helyi társadalom átalakulási trendjeinek mozgatórugóit, mögötteseit, értékrendi és materiális alapjait, presztízs-tényezőit és mintakövetési struktúráját mint olyan kölcsönhatások árnyalt rendszerét, melyet a feltáró, oknyomozó, a lakásmódok és fogyasztási szubkultúrák viszonyát kortárs társadalomtörténeti következtetésekben volt képes feltárni. Mindezt a Szerző azzal a francia és européer kultúrakutatási irányzattal „keretezi”, amely az európai folklórkutatás belső kiteljesedésének perspektíváját, sőt részben alternatíváját is mutatja a közelmúlt évtizedek kutatási inventáriumában.

A romániai magyar kisebbségtörténet otthona/hazája

A kiskunhalasi polgári kultúra és történeti olvasatainak méltó párhuzama a romániai magyar kisebbség történetéről, impériumváltásokról, magyar intézménypolitikáról és generációs képviseleti konfliktustörténetről beszámoló Bárdi Nándor munkája,^viii mely doktori értekezésként keletkezett és Szeredában jelent meg. A monográfia könyvészeti háttere, tudományos súlyú előzményekre utalásai puszta listában is negyven oldalt tesznek ki, sok-sok évnyi (egyszerűbben: két évtizednyi) kutatást, adatbázis-építést, forrásfeltárást, részközleményeket, esetelemzéseket, feltáró vagy elemző írásokat súlyba véve. Esettanulmányi, vagy kisebb monografikus egységekre is épülő fejezetei (Töréspontok; Keretek; Folyamatok) gazdagok a tipológiákban, komparatív áttekintésben, csoportkonstrukciók vizsgálatában, s magának az önálló erdélyi magyar kisebbségi mozgalomtörténet szakaszainak, önszervező hatásainak, intézményi átalakulásainak, századvégi transzilvanizmustól ezredvégi integrációs viszonyrendszerig terjedő hullámok gazdag jellemzésének mélyértelmű, de határozottan és karakterisztikusan egyértelmű részletrajzaiban (517-523. old.).

Bárdi 600 oldalas tudományos művéről közel reménytelen rövid kivonatot adni, de megkockáztatható az összegzés: a romániai magyar kisebbség történetének alakulás- vagy változástörténetében két fő csoportozatot tekint felelősnek, magukat a mindenkori politikai, kormányzati eliteket, illetőleg a kisebbségi eliteket. Az ő háborúik, érdekeik, alkuik, sumákságaik, játszmáik, eredményeik és kudarcaik, kényszereik és belátásaik hatnak vissza a kisebbség históriájára, nemzeten és határon belül, vagy azon túl is, kisebb időciklusokban vagy évszázadnyi következménnyel együtt akár. Kötete nem csupán a 20. század kisebbséghistóriájában talán legnyomatékosabb hatású, legtöbb kihívást és választ, politikai megoldást és ideológiai trükközést megélő, legtöbb ügyet és ürügyet szolgál(tat)ó kisebbségéről, a romániai magyarságról szól, hanem a magyar nemzeti mozgalom társadalomtörténetéről, szerveződésének okairól és módjairól, az anyaországhoz fűződő viszonyáról és a magyar kormányzatok támogatáspolitikai rendszeréről, az impériumváltás(ok) folyamatairól, szemléletváltozásokról, helyi/nemzeti kisebbségi stratégiákról és különböző generációs csoportok intézményrendszeréről is. Mint kutató, úgy vélem, ma már korántsem kérdés, hogy a romániai kisebbségtudomány egyik legkiválóbb ismerője, s alighanem első a tudásterület magyarországi elemzői, közvetítői között. Épp ezért is izgalma, hogy összegző bevezetője szerint e műben „nem a két világháború közti romániai magyarság történetét” dolgozta föl, hanem „a működés modelljének elemeit” akarta összerakni (9. old.), melyben Pál Árpád kisebbségi közíró 1933-as kéziratos művére utaló címmel (Otthon-haza) a személyes és a nemzeti önazonosság szabadságkérdéseit kívánja tetten érni. Ebben, s a korábbi szaktudományi részkérdések, monográfiák, tematikus szövegválogatások mintegy kompendiumaként nem egy ideológiában vagy a kisebbségi kérdés kezelésének lehetséges modelljében leli meg a leírhatóságok fókuszpontját, vagy nem csupán abban. Hanem „a közösségi önszerveződés működését”, „a konstrukció megértését” szorgalmazza, s ideológiai értékrend helyett az érdekviszonyokról szól, saját szavait fölidézve: „tudatosan dezideologizált” léthelyzetekről, az otthon- és haza-fogalom tartalma közti feszültségről, és lineáris fejlődésképlet helyett a „folyamatos reintegráció” természetrajzáról.

Bárdi értelmezési keretében az otthonból lehet haza, vagy valamely „haza-elvárás” is (a Szűcs Jenő-féle fogalomkör mentén), azaz olyan ház, mely egyszerre otthon is, nemzet is, szeretetteljes, patrióta, és erkölcsi-politikai elkötelezettséggel teljes. Ehhez a szülőföld mint élmény, tapasztalat és emlékezet járul, hol a nemzeti mozgalom formájában (mint 1940-ben, a visszakerült Észak-Erdély helyzetét és intézményeit, regionális jelentéstörténetét taglalva), hol a többségi helyzettudat változásával a kisebbségi nacionalizmusok formájában (mint napjaink eseményhullámai között), amikor e közösségek céljai immár „saját kvázi-társadalmaik létrehozása és a magyarországi emancipáció” (11. old.). Ennek leírása és árnyalt szemlézése közben Bárdi nem csupán nemzeti vagy trauma-kánonok tárgyalása felé tér ki, hanem a hatalomváltások, kormányzati és meghatározó nemzetpolitikai személyiségek (Klebelsberg Kunó, Jancsó Benedek, Iuliu Maniu) saját társadalmat megerősítő gondolkodásmódjára, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitikák természetrajzára is. De korántsem a szűken vett lokális térben, hanem közép-európai összehasonlításban, a támogatáspolitikai stratégiákban, párt- vagy társadalompolitikai törekvések, intézményi és világnézeti eltérések kulturális jelentéstartalmaira is rávilágít. Az ideológiai szocializációs folyamatok, a történeti dimenziók normatív komponensei, az ideológiai trendek generációs eltérései vagy korszakos hullámai, s ezek összefüggései korszellemmel, ideológiai programosságokkal, hatalmi eszköztárral, integrációs és leválási törekvésekkel, lojalitás és diszkrimináció hatásaival, revizionizmussal és integrizmussal, kisebbségvédelemmel és stabilitási folyamatokkal – olyan keretek, kulcsfogalmak és funkcionális hatásegyüttesek, melyek a romániai magyarság körülményeit ezekbe a fejezetekbe és alfejezetek résztémáiba tagolják.

Az alapkérdést Bárdi Nándor könyvének „áttekintésekor” is az adja, hogy markánsan kiemeli, melyek a lényegi, meghatározó, jellegadó folyamatok, mik a meghatározó erők, érdekek, struktúrák, funkciók, s mikor milyenek az interpretációk, hogyan változnak az áttekintett évszázadnyi időben… – mindezt egy rövid ismertetőben nevetségesen képtelen lenne „kijegyzetelni”, „lényegkiemelni” vagy összegezni. Nemcsak szaktörténészi szempontból végez el óriási munkát, dolgoz föl sokszáz forrásművet, temérdek levéltári adatbázist, irodalmi és sajtótörténeti alapanyagot a nemzetiségi mozgalmak, kényszerközösségi helyzetek, nemzeti kisebbségi folyamatok, „kényszerkisebbségi” közérzetek, modernizációs folyamatba tagolható átalakulások nagytérségi tájképét adva, hanem érzékeny ideológia- és elitkritikai alapállásával a sokszor elkent, feledésbe merült, leplezett és letagadott hatalmi törekvések konfliktustörténetének összképét is megrajzolja. Irigylendő lendülettel, a régóta készülő nagy áttekintés magabiztosságával, a szinte követhetetlen gazdagságú és heterogén helyi interpretációs játszmák tűpontos állapotábrájával. Nehéz lenne eldönteni, vajon az erdélyi politikai elitek, a romániai magyarság, a magyarországi kisebbségpolitikai irányítás, a Kelet-Európa-történeti kisebbségtudomány vagy a történész szakma lehet hálásabb ezért a monumentális folyamatábráért. Sok kötetnyi recenzió teljes terjedelmét bőven meghaladná, ha csak a Bárdi által súlyba vett fogalmak, jelentéshátterek, tisztázó szándékok, szakkifejezések, értelmezési dimenziók puszta listáját adnánk vissza… A Szerző által megismert, földolgozott, hivatkozott szakirodalom aprólékossága, kritikai körképének és egész értékrendjének nyomatékos mivolta, a kihatások és kihangzások egész sugárzó tere olyan impozáns méltósággal kerül e körképbe, amit – talán megengedhető itt a recenzens némileg túlzó minősítése – a hazai szaktudomány ily magvas egységbe sosem produkált az elmúlt évszázadban.

A kötet egésze voltaképp azt a jóleső benyomást erősíti meg, hogy minden részeredmény relatíve érvényes közlésének, összhatásának tanulsága előbb-utóbb lehet olyan nagymonográfia, mely nemcsak a szorgosan és kitartóan végzett gyűjtőmunkából származik, hanem az alkotóelemek strukturált összképének összeállíthatóságát is kínálja idővel. Bárdi művének ezért egy „nagy hibája” van, nevezetesen hogy megkerülhetetlen hivatkozási alap lesz a kisebbségtudományi térségkutatások (felvidéki, kárpátaljai, őrvidéki, erdélyi, délvidéki) összefoglalóinak készítői meg használói számára is, s mintája a hazai kisebbségtudomány jövendő kutatóinak életműve, munkássága terén. Megítélésem szerint lehetséges, hogy tájnéprajzi, szokáskutatási, folklorisztikai, vallásvizsgálati, etnoföldrajzi vagy kultúraközi interdiszciplináris kutatásokban, kulturális antropológiai vagy térségi művészeti, régészeti meg irodalomtudományi téren még számos részelemzés pontosító adalékokkal szolgálhat a romániai magyarság kisebbségi léthelyzetét megvilágítóan, de az akut, aktuális, jelenkori vizsgálódások bázisaként szolgáló strukturális lényegű áttekintések mostantól mint biztos alapra támaszkodhatnak e nélkülözhetetlen doktori értekezés eredményeire.

E kötetek, régiek vagy újak akár, a társas közösségek kapcsolati, változási és történeti univerzumait teszik elemzésük tárgyaivá. Változásokban, kölcsönhatásokban, jelentésekben. Rajtunk áll, olvasataink a kultúra s a művelődés mely területein gyarapodhatnak általuk, s választásaink miképpen lehetnek másfajta polihistóriák olvasatának majdani alapjai…

i Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009., 180 oldal.

ii Bagdy Emőke – Demetrovics Zsolt – Pilling János szerk. Polihistória. Köszöntők és tanulmányok Buda Béla 70. születésnapja alkalmából. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009., 596 oldal.

iii ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2007., 447 oldal.

iv Demetrovics Zsolt: Drog, család, személyiség. Különböző típusú drogok használatának személyiség-pszichológiai és családi háttere. L’Harmattan, Budapest, 2007., 183 oldal.

v Rácz József szerk. Leszakadók. A társadalmi kirekesztődés folyamata. L’Harmattan, Budapest, 2007., 158 oldal.

vi Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009., 264 oldal.

vii Granasztói Péter: Az eltűnt mindennapok nyomában. Mezővárosi társadalom a tárgyi világ tükrében /Kiskunhalas 1760–1850/. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2010., Tabula könyvek 10., 392 oldal.

viii Bárdi Nándor: Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről. (Jyväskylä: University of Jyväskylä, 2013, Spectrum Hungarologicum, 647 oldal); Pro Print Könyvkiadó, Magyar Kisebbség Könyvtára, Csíkszereda, 2013., 607 oldal.