A rendszerváltások sűrű és sötét éjszakák... Meneküléssel, lövésekkel, hullákkal, érthetetlenül elszabadult erőszakkal és menthetetlenül föltámadt igazságtételi gerjedelmekkel. Lehet ezeket a „hosszú kések éjszakáit", a sodró és elsöprő változások, meg a puha és titkolt sunyiságok napjait, sötétségeit filmeken, képeken bemutatni, elítélni. S lehet megértő, kíváncsi pillantások számára megjeleníteni, talányként felfogni, sorsdöntések előszelének tartani, fényes jövő jeleneként felfogni.

Az Egy történet a szabadságról című kiállítás anyagának előkészítése közben (filmeken, fotókon, iratokban és hangüzenetekben) végtelen tömegű kényszerrel, erőszakkal, durvasággal, fanatizmussal, elszántsággal találkoztunk. Rendszerváltás névvel illettek durva eseményeket, fenekedett gonoszságokkai teljes kegyetlenségekéi, és rendszerek változásai keretezték a sötét börtönöket, a sötét kivégzőhelyeket, a sötét bíróságokat, sötét lelkű pártemberek erőszakosságát és kíméletlenségét is. Rendszerváltó szándék formálta az 1945-48-as megtorlásokat, az '56-os kivégzéseket, a '68-as tankokat, a '77-es alkukötést, a '81-es szolidaritást, majd 89-ben a késő szovjet birodalom európai részén a forradalmakat... De előtte és közben ugyancsak a gyökeres változtatás szándéka eredményezett kitelepítést, megfigyelést, munkatábort, laktanyafogságot, bérgyilkosságokat, kihallgatást és kínzást, ez indokolta a magánzárka belső terének ürességét, a kivégzőosztag kegyetlen szakszerűségét, s legitimálta, jóváhagyta akár tüntető bányászok vagy a kondukátor lepuffantását, és így tovább...

De ha nem akarunk ilyen „sötét legújabb kort" idéző alaptónust, amely minden oldalon egy gyászkeretbe zárt hír, esemény, fotó, közlemény, nyilatkozat, portré, stb. lenne..., akkor föl kellene venni azt a „gyerekszemüveget", amely piros és kék színben látja a világot, „neki való" történéseket és „ellene való" folyamatokat, jókat és rosszakat, anélkül, hogy a két kép ténylegesen összekopirozódna téri dimenzióvá. A szocializmus világai - ma még és már megint - a gyermekek (akár nagyobbak és értelmesebbek) naiv világán át látszanak...: ahogy apukát elviszik, mert valamit mondott a kocsmában...; ahogy anyukát nyolcszáz kilométerrel távolabbra küldik munkavállalónak, mert más a nemzetisége vagy értelmiségi...; ahogy a Duna-deltát megtöltik a papok, bűnözők, másként gondolkodók gulág lakói és kitelepített családjaik...; ahogy a pártkáderek mosolyognak a kongresszuson, és még aznap kivégzési papírt írnak alá...; ahogy a dicsőséges termelőmunka csak adósságállományt növel...; ahogy a cigányokat beterelik a városi blokkházba és a gyárakba...; ahogy a munkásarisztokráciának jár az üdülés a tengerparton...; ahogy a párt elvtársi légkörében récék és nyulak és őzek és madarak százait lövik le a jeles emberek vadászatain...; ahogy a gyanús külföldiek kihallgatása lezajlik, mert imperialista kémet sejtenek bennük... - és így tovább. Visszaemlékező gyerekek, tárgyakat őrző felnőttek, kiszolgáltatottá vált tömegek, minden tízre jutó négy besúgó, börtönnapló és vallomások fájdalmaiból vett idézetek, pionírdivat és farfmertilalom, taps-csoportok és állami Daciáktalálkozásai, puszilkodó elvtársak és tisztelgő elvtárs/bajtársnők kontrasztja, stb., stb.

Lehetne továbbá „kiragadott időket” venni: munka ideje, sportolás ideje, politikai kényszer ideje, száműzetés ideje, szervezett csoportos kirándulás ideje, kötelező újságolvasás ideje, falu- vagy üzemi gyűlés ideje, politikai idő, posztháborús idő, börtönidő, „békeidő", kisebbségi létidő, városépítés ideje, falurombolás ideje, fellendülés és terménybeszolgáltatás ideje, az idő mint a 24 óra korszakoló ritmusa, felszabadulás ideje, királyság nélküli idő, szocializmus utáni idő, modernizációs idő, európaizálódási idő, munkanélküliség ideje, globalizáció ideje internettel és beszűkült/kitágult univerzummal, családok ideje az elmúlással, iskolák ideje a megszűnésig, szerelem ideje a vegyes házasságig, az órák arculata az idő változásában, az emberek arcmása a kultúra változásában, az öltözet változása a negyvenes évekbeli bányászegyenruhától a modern vállalkozó-menedzserigazgatók öltönyéig, stb.

Lehetne mindezt a térben elhelyezni. Ahol a legfontosabb változások történtek egy-egy korszakban: partizánok tere, agrárgazdálkodók tere, mocsárlecsapolók horizontja, iparvágány-lerakók terepe, városi könyvtár tere, egy buszjárat belső tere, egy párthivatal arculata, egy takarékpénztár vagy egy autó belseje, egy bálterem miliője, egy erdei tisztás egykor és most, egy híres gyógyfürdő terei, egy iskolai osztály vagy tornaterem, egy jazz-zenekar környezetváltozása, egy kórházi műtőszoba, egy szocialista realista festmény optimista tere, egy bányászkórus arcai, egy állatkerti esemény közboldogsága, egy érettségi találkozó vagy brigádvetélkedő atmoszférája, és így tovább.

Keressük ezekben a terekben és időkben a fogalmi értékeket, olyanokat, mint szerelem, barátság, béke és idilli nyugalom, biztonság, kényszer, titkosság, hűtlenség, alkotás és építés, elvszerűség és párthűség, szomszédság, népellenség, pártunk és kormányunk, nemzettudat, sztárok, megalkuvás, korrupció, siker, hatékonyság, mesehős, viccek, közellenség, kényelem, család, egészség, s.i.t.

Ezek az értékek minden rendszerváltáskor, totális átalakuláskor (vagy legalább ennek képzelése idején) megjelennek, megmutatkoznak, és reprezentálódásuk lesz utóbb egyik fokmérője, jellemvonása a történő történelemnek. Rendszert vált a kapitalizmus a feudális rendet követően – hol így, hol úgy, hol sehogy... –, majd a szocializmus a háborúba hanyatlott kapitalizmusok nyomán, majd a sztálinizmus kimúltával ismét, reformokkal és profilváltoztatással, túlélő taktikákkal és túlélő attitűdökkel együttesen... Már a belső reformok akarása, a szolidaritás ideje és a glasznoszty kora is valamelyes rendszerváltás, a Charta '77 és a gdanski munkássztrájk ugyancsak váltás szele, amilyen az 1956-os kelet-európai eszmélés, majd retorzió időszaka is volt. A nagy, korszakos váltás ideje, időpontja mégis 1989 lett ebben a nagyrégióban, határok nyílása, kondukátorok elűzése, nemzeti alkotmányok újraalkotása, parlamentek elleni tüntetések és rendőrök elleni attakok hetei, a múlt megsemmisítésének módjai szobrok döntésével, szovjet katonák hazaküldésével, régi zászlók előcsomagolásával, rádiók és tévéállomások megszállásával, titkos iratok tengerének megsemmisítésével, börtönök megnyitásával és az éhség elhatalmasodásával...

Váltás(ok) rendszere és rendszerváltások sajátosságai tehát történelembe vesző, történelmet idéző, sőt históriát formáló természetűek. Belőlük ez a kiállítás csupán maradandó pillanatfelvételeket tud felvillantani, de teszi azt azzal a szándékkal, hogy ne menjen feledésbe, ami a megerősítés révén fontosságot nyerhet. Ne legyen feledhető a szenvedők haragja, a meg-kínzottak sérelme, a kiszolgáltatottak reménytelensége, a kitartók bátorsága, a felkelők akarata, a menekülők izgalma, a mindmáig rehabilitálásra várók fájdalma, a mindmáig ügyesen bujdosók vagy átfestettek szégyene. Ne legyen kérdés, hogy volt-e egyáltalán elnyomó rendszer, ahogy kérdéssé lehetett, volt-e egyáltalán Holocaust. Ne legyen békés látszata annak, ami durván kegyetlen volt. Ne legyen természetes folyamat része a méltatlanul maradt áldozatvállalás, a szolidaritás értéke, a segítés gesztusa, a pártolás ereje, a hit támasza, a remény bizalma. Ne legyen elfogadható sodrása a történelemnek a korábbi rendszerek igazságtalanságainak folyamata. Ne lehessen áment mondani elszánt bűnelkövetésre, harcosan pártos elfogultságra, elvhűen kegyetlen cselekedetekre, kiszolgálói sunyiságra, végrehajtói alázatra, a „jóljáró" magatartások végtelen tömegére. Ne lehessen a váltás rendszerességébe beillesztem az állandóságok időszakának hétköznapi bűneit, ne lehessen a váltások gyakoriságára se fogni az állandósult kiszolgáltatottságok állapotát. De lehessen méltóságot kérni azoknak, akik elviselték a váltások nyűgjeit, megszenvedték a morózus építkezés áldozatosságát, kiszolgáltatódtak a változtatók otrombaságának, az elvbaráti elvtelenséget megformálóknak, a sokarcú hitványságnak, amely a történelmet ugyanúgy formálja, mint a nagy sorsfordító pillanatok. Ezek a nagy-nagy pillanatok ugyanis napok és hetek és évek-évtizedek rendszerét feltételezik, s egyformán formálnak folyamatokat, eseménysorokat, állapotokat, múltakat és jövőket, más és más rendszereket, amelyek majd egyszer megint váltásra kerülnek vagy változtatásra érnek meg.

A rendszerváltás tehát nem köznapi, de korszakos állapot. A történelem sodrában ma már sűrűbb eseménysor, mint évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt volt. De volt, itt van, és itt is marad velünk. Nem okvetlenül a folyamatos változtatás vehemenciájában. Hanem inkább az igényben, vagy még inkább az élményben és emlékanyagban, a személyessé vált történelemben. Helyek és idők személyessége épp oly sokrétű és épp oly természetes formája a történelemnek, mint a háborúk, csaták, hódítások, válságok, uralkodóváltások, vallásháborúk vagy tengeri ütközetek históriája. A megszemélyesített, átélt történelem pedig a jelen (és vele a jövő) múltja, feledhetetlen tehát. Méltóságát fölidézni, jelentéstartalmait és formáit reprezentálni hivatott ez a kiállítás, azon túl, hogy a történő történelem jelesebb eseménysoraira utal fotók, szövegek, hangok, színek tónusaival. Perszonális történelem nélkül köztörténet sincsen. Sem európai, sem romániai, sem litván, sem keletnémet, sem magyar. Ezek a „nemzeti történelmek" is mindig nevekhez, vagy akár névtelen hősökhöz és áldozatokhoz kapcsolódnak, velük „építkeznek", révükön keresik legitimitásukat. A magántörténetek köztörténetté is lehetnek – akár időlegesen vagy állandósultan – a rendszerváltásokban, amelyek változási tempói a szabadság keresésével felbőszült tömegektől, s a volt uralkodók maradék energiáinak mozgósításától függenek. Rendszerek váltásai tehát váltások és változások rendszerét alkotják. Személyenként, egyéniségenként mást és mást, de mindig csakis azzal az érvényességgel, amellyel ezekben részt tudott venni az egyszeri ember...

Kiállításunk* ezeket a rendszereket jellemzi és ezeket a váltásokat idézi. Azokkal, akik résztvevői voltak, itt és másutt, utcán vagy mezőn, filozófiai előadáson vagy rádióriportban, templomban vagy tankok belsejében, templom tornyára mászva vagy harckocsik elé állva, szórólapokon vagy rendőattakban, |pártirodákban vagy munkatábori barakkok sarkában. Jellemzi és idézi azt is képeink sora, hogy a maguk nemében tömbszerűen lecövekelt rendszerek mégiscsak összefüggtek egymással rendjük egészét, szervezettségét tekintve, s épp így az emberek érzületeiben, türelmében, merszében vagy gyávaságában is. Viszont ezek a monolit elemek halomra dőltek sorban, mikor egyiknek határai kicsit meglazultak. A „dominó elve" és a kelet-európai rendszerek „bedőlése" láncreakció volt – de nemcsak a szó politikatörténeti értelmében, hanem a változások rendszerlogikája szempontjából is, továbbá az európai közösségek felől nézve is. Kérdés emellett, milyen stabilitás vagy dőlés élteti/fenyegeti az új térbeli közösségbe szerveződött népeket? Milyen új identitást találnak-találhatnak meg az uniós csatlakozás után, s ez feledtetheti-e velük a korábbi sorsuk lenyomatait, kollektív és egyéni emlékezet repedéseit, törésvonalait, mozgásreményét... Váltás-e a változás, vagy fordítva: változás hozza-e a váltást, s kiknek, miként...?

Ennek végiggondolására is késztet kiállításunk. A látogató nélkül, részvevő és tevékeny, érdeklődő és válaszadó jelenléte hiányában annyi már azonnal látszik, hogy nem is oly sok jelenség öltött új arcot, formát, tartalmat... Rajtunk is áll! – sugallja expozíciónk, s ennek minden érdeklődő részese lehet…

*1989 – húsz évvel a berlini fal leomlása után - az Európai Unió bukaresti képviseletének kiállítása.

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2009. november 17., 5. old.