Talán minden évfordulós tisztelgésnek, merengésnek, emlékezésnek és ünnepnek meg kell legyen a maga méltósága, de szándék nélkül is megvan a maga keletkezéstörténete, előzményekkel és körülményekkel tarkított aktualitása, bűvköre és nimbusza is. Ilyen ma már 1989 is – a legeltérőbb német, amerikai, kelet-európai, ukrán vagy román, de köztük magyar közérzetekkel ugyancsak körülvéve. Ama közösségi rítus, hogy emlékezünk, korra hangolunk, mérlegelünk, fölbecsülünk vagy sajnálkozunk, alighanem mélyen hozzátartozik az ünnepléshez, része az emlékezésnek, méltósága az értékelésnek, jólhangolt ritmikája a múló időnek is. Így hát minden konstrukció, melyet az emlékezés oltárára helyezünk, nemcsak túlél, tovább él, hanem jövőt is hangol. A hamisan hangolt múltból mindig lehet elegünk, vagy mindig kínálkozik áthallás is egy más hangnembe a még lehetséges modulációban – de nem kerülhetjük el, hogy (Herta Müller mélyen drámaira fogalmazott kifejezésével)ⁱ az idegen pillantás ne csak a közösségben, de magában az időben is idegenné tegye, amit amúgy ismerősnek látnánk…

Mindezek okán feltehető, hogy mérlegelésnek, a változások sodrába került emberek és események fölbecsülésének, a nemzedéki időnek, s a mindezt súlyán mérve, egyedi mércével szavatolva elhelyező tudásnak egyaránt megvan a maga értéke. Sőt, mértéke, módja, nehézsége is megvan, ha egyetlen kötetbe illeszkedik a mindezeket (is) magába foglaló többféle értelmiségi és értékelő megfontolás eszközévé lesz. A „rendszerváltási harminc” ma már nemcsak az időmérték része, a szembesítés eszköze, hanem az értékmentés, eredmény-fókuszálás, a közjóléti hullámzások, a bizonyosságkeresés és átmenet-kép korszaka is. Változás, váltás a valamiből valamibe, aminek sodra van, tétje is akad, önnön Átmenet-jellege adja megkülönböztető karakterét is. Sőt, a múlt vektorából eredő jövőkép mozgásdinamikája ugyancsak kialakul s hosszabb ciklusokban vagy rövidebbekben, de maga A Változás immár profillal rendelkező időleges útválasztási eljárás is.

Mindezt ha tudja, látja, megnevezi egy szerkesztő, aki amúgy is politikatörténész és közéleti szereplő is, amikor megengedi magának a szellemi élet jeles szereplőinek felteendő kérdések merészségét, várhatóan számol a válaszok sokféleségével, a programtervek felelősségével, ezek stiláris eltéréseivel, ütközéseivel, továbbá az egymást félretaszító érvelések rangjával, sokféleségével és kötöttségeivel is. Alighanem így tett Földes György, amikor korunk hazai értelmiségi „arcaitól” kért válaszokat a rendszerváltó évtizedekben, a „politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból mélyreható változások” korszakában érzékelt események történéseiről. Valójában főképp azt az alapkérdést szegezte meghívott szerzői, szerzői köre felé: ha történtek is visszavonhatatlan változások az elmúlt 30-ban, lehet-e tudni ezekből következően, hol állunk most, ez a közelmúlt változás-sor milyen jövő felé vezet, vagyis mi oka lehet, ha „ma mégsem lehet tudni, merre tartunk: az ingatag világpolitikai konstelláció mellett Európa helyzete is egyre bizonytalanabb, kérdés, hogy hol és hogyan talál helyet ebben az átformálódó világban Magyarország?”. Márpedig amikor a „fejlődés és a változás nem szinonimái egymásnak, megrendült a haladásba vetett hit”, akkor ezzel a múlt is leértékelődhet, maga a váltás is fenyegetővé erősödhet, a cselekedetek lehetőségei is szűkülnek, s a még válaszolni képesek is sokszor beszorulnak a dolgozószobák félhomályába, vagy amúgy is félrefordítják fejüket, s nemegyszer úgy tesznek, mintha a válaszadás nem az ő dolguk lenne, megoldja majd ezt valaki más, a Közös Más, a mindenkori megoldóemberek köre… Persze mindezek akkor is feleletek, ha méltatlan hallgatásnak vagy bölcs távolságtartásnak tűnnek a válaszadóktól, vagy ha kisajátítják a válaszadás jogát valaki mások elől, s ha netán a harminc évvel ezelőtti kérdésekre még a harminc év múltán esedékes válaszok is tétovák maradnak, elhallgatóak vagy lehangoltak. Hiszen akad olyan korszak, amikor lehetséges vagy tanácsos a nemválasz-válasz, vagy amikor a nemkérdés is probléma, az időfüggés sem lényegtelen körülmény a megértés dialógusát tekintve.

Bizony, egy-másfél nemzedéknyi idő ez a harminc, melynek visszább tekintve az 1989-es illúziók mezője látható be, melyben élményvilágok gyűjtői immár objektív tények és személyes válaszok alternatíváit kínálhatják az összegző válasz helyett, vagy éppen csak a szükséges és méltó válaszkísérlettel adóznak a változás mérlegelési feladatának. A Plusz/Mínusz 30 kötet,ⁱⁱ a mából nézve látható perspektívákat latolgatja, a visszatekintőeket is, a jövendő és válságos összképeket is. A kötet alaptónusát áthatja a programosság szabadsága: „Elegendő lehet 30 év a történelmi távlathoz? A szerzők a válaszaikban a számukra fontos területeket szemlélve tekintenek vissza a múltra, a beteljesületlen reményekre, arra, hogy mely problémák maradtak megoldatlanok, és hogy eljuthatunk-e a tanulságig. /…/ Az írások nem tudományos igényű dolgozatok, nem is csak személyes élményeken alapuló szubjektív beszámolók – inkább reflexiók, amelyekben sokan saját élményeikből, emlékeikből idéznek, mások objektív tényeket – GDP-adatokat, statisztikai beszámolókat állítanak egymás mellé. A kötet mégsem az ’ahány szerző, annyiféle válasz’ modelljét követi: bár különböző szakmájú, karakterű, beállítottságú emberekről van szó, mégis feltűnő, hogy szinte ugyanazokra a kérdésfelvetésekre jutnak, így téve az olvasó szeme elé újabb- és újabb prizmát, hogy mindig más megvilágításban láthassuk ugyanezt az időszakot. Az utolsó esszé Térey János munkája, aki sajnos már nem lehet velünk a mű megjelenésekor”.

A mű ez esetben 12 eseti választ tartalmazó érdemi esszékötet, avagy történeti tónusú politikai publicisztika, netán szabad politológiai esetelemzés az időiség fogságában. Harminc év már annyi egy ember életében, hogy rálát az előzményekre, ismeri a kiindulópont esetlegességeit, a nekibuzdulások motivációit, a szereplő (elitek és magánemberek) politikai karakterek mibenlétét, sőt visszanézve már szándékaik is tisztábban fölsejlenek a történések fényében. Sőt: jelen esetben (a kötet címébe emelt) harminc-mínusz talán a múlt és öröksége, a vakremények ideje, a perspektívák beszűkülésének kora – a harminc-plusz ugyanakkor nemcsak a rálátás, a múlt leértékelődésével összefüggő okok keresése, hanem a jövő bizonytalanságaival szembeni markánsabb helykeresés inspirálója is szeretne lenni. „Legalább három oka van annak, hogy az olvasó esszégyűjteményt tart a kezében. Az első: mert ez a legalkalmasabb módja annak, hogy a gondolatokat szabadon, de ne fegyelmezetlenül fogalmazzuk meg. A második: az esszé – mint azt Theodor /W./ Adorno kifejti – nem tűri, hogy feladatát előírják, arra reflektál, amit szeret és amit gyűlöl. Ezzel ösztönöz a vélemény kifejtésére, és ad egyúttal szabadságot is ahhoz. A harmadik ok: ez a forma közös nevezőt és teret teremt a különböző beállítottságú, szakmájú emberek számára a beszélgetésre” (Földes György szerkesztő, a kötet 7-8. oldaláról).

A tizenkét válaszadó idő-fókuszú esszéje ugyanakkor a szerzői-írói tónus változatosságával teszi összképpé vagy körképpé a közreadott szövegeket. Nem mintha nem lehetne sokszor ugyanennyi szerzői vélelem egybegyűjtése, de hát itt és most épp ez kínálkozik. S talán sokan emlékeznek rá: egykoron szokásos volt ilyen „hangzatos” könyvcímekben gondolkodni és közölni, mint „korunk értelmisége” vagy „a korszak szellemi elitje”, a „rendszer értelmisége” vagy „értelmiségi hatalom képviselői”… – ezért ha nem is egészen világos, miért épp Ők és miért csak Ők a feleletre felkértek, mégis kellőképpen kies a megszólalók szerzői köre, korunk értelmiségi elitjét bizonnyal képviselő közlésbátrak megszólaltatott tábora. „Könyvünkben különböző beállítottságú, szakmájú alkotó értelmiségiek, tudósok, írók, hitek vallói és hirdetői válaszolnak a feltett kérdésekre a legjobb belátásuk szerint. A felkért szerzők tetszésük szerinti arányban és módon fejtik ki véleményüket a témáról. A cél nem a tudományos arzenál felmutatása, hanem az erkölcsi felelősség felébresztése, mozgósítása, az, hogy hozzáférhetővé tegyük a nagyközönség számára szerzőink világlátását. Reményeink szerint a kötet arra ösztönzi a nagyobb közönséget, hogy bekapcsolódjon az eszmecserébe” – fogalmazza Földes György szerkesztő a szemhatárt alkotó elemek hátteréről. Ezzel is érzékelteti, hogy ami mégis egy keretbe segíti komponálni a gondolkodók meghívott körének véleményét, az elnagyoltan szólva a társadalmi helyzetek, történeti állapotok, vallási-egyházi aspektusok, szociális trendek, gazdasági kondíciók és politikai közéleti feltételek köre. Mindezeket „becsatornázni” próbálva fogalmazódott meg a szerkesztési elveket pontosabban körülrajzoló öt alapkérdés: „Hogyan értékeljük a világ és a hazánk elmúlt három évtizedét? Milyen tanulságai vannak ennek az időszaknak? Magunkra, társadalmi szerepünkre nézve milyen következtetéseket vonunk le ezekből? Hogyan látjuk a jövőt? Milyennek szeretnénk a jövőt?” (Földes, uo. 7. oldal).

A kérdésfeltevés „megengedő” volta teret enged a személyes, szubjektív, én-érdekű válasznak is, s a tucatnyi érdemi felelet ennek (eltérő mértékben és tónusban, de) meg is felel. S ha a jövőt másképpen, a szociális hullámzást még inkább eltérően, a politikai légkört annál is inkább változásban, vagy a globalizáció-europeizáció trendjeit még ezeknél is kevésbé drámaian látni remélő válaszok érdemi ismertetése itt lehetetlenség – nem utolsósorban, mert Ferge Zsuzsát vagy L. Ritók Nórát, Donáth Lászlót vagy Beer Miklóst lehet valamely tükröztetett harmóniában megszólaltatni, de Markó Bélát vagy Spiró Györgyöt, Nádas Pétert vagy Térey Jánost már kevésbé érdemes „közös nevezővel” jellemezni – s akkor még a tónuskülönbségek, az esszéforma szabadsága, az időváltások átélése és értelmezése is oly sokarcú marad írásaikban, hogy kulcsmondatokat kiemelni is vétség volna. Bizonnyal lehetséges még számos további részletező megoldás, de a kivonatos kivonat eszközével élve mindössze csupán hangulati elemeket idézek föl mindezekből. Így is a „kijegyzetelés” érzete ül rajtam, holott inkább a tónuskülönbségek érzékeltetése a fontosabb célom.

A fennebb részben már idézett Földes György előszava mintegy invokálja Beer Miklós harminc évnyi személyes élethelyzet-kompozícióját, aki tevékenysége és látóköre szerint a változás piaci, közéleti, politikai közhangulati és egyházvidéki reflexióit osztja meg velünk (Harminc év), melyeket azután Bod Péter Ákos „tempora mutantur” nézőpontja (Változnak az idők), a négy-nyolc-harminc évnyi visszapillantás példálózó tónusának elvitatása követ, a rossz irányba tartás, a félperifériára csúszás, a nyugati jogrend felől a parlamentáris demokrácia határozott elhagyása felé irányultság észrevételezése teljesít ki. A rendszerváltó naivitás, „értékvezérelt” képzetek csalfasága, technológiai-informatikai fókuszváltás rizikóit a sztereotípiákkal szembeállító realitás-érzék igénye hangzik ki írásából, melyre mintegy korszakos riposztként Donáth László esszéje válaszol (Ideje van…), aki a snagovi rabság napjaitól a politikai moralitás drámájáig, a Szentírás példázataitól a rendszerváltás bűnbocsánati funkciójáig és a mártírkultuszok átrajzolását megtervező orbáni gyűlöletkampányosságig egy sor erkölcsi dilemmát rak a megfigyelői torony ablakába.ⁱⁱⁱ A hiábavaló létek látványa, háborús és kudarcos nemzeti múltra épülő NER-birodalom alattvalóinak helyzetképe, s az elnyomatással mindenkor szembeszállni hivatott szereptudat kinyilvánítása számára éppúgy fontos, mint a Gonosz erőivel szembeni együtt-vonulás az úton, ahol a szociális hiábavalóságok három évtizedét tervgazdaságból piacgazdaságba, rendszerszerű átmenet közjóléti képtelenségeibe ágazóan Ferge Zsuzsa vázolja (Három évtized hullámzásai a közjólét szemszögéből) a munka-válasz, a jólétiség hiánya, a törvény és rend ellen elkövetett szociális bűnök mutatói, a civil társadalom kifosztása és az újraelosztás újraközpontosítása terén lezajlott, aggasztó jövőképet sugalló szociális modellválságot. Földes György szinte ugyaninnen, a nemzetállamiság drámájától a még rosszabbra forduló ideológiai és társadalmi közéletiség kiszolgáltatottá válása felől folytatja (A globalizáció mint erkölcsi probléma) az ideológiai fegyverletételek, a „miért nem teszik, ha tudják” értelmiségi felelősség-kérdés felé vezető okfejtést,^iv melyre szinte kínálkozó replika Gyurgyák János intellektuális válaszadás reménytelenségéből induló okfejtése (A reménytelen reményről), aki persze legutóbbi kötetében, az Európa alkonyában már megírta a közösséghiány, az illúziók válságtünetei és a kompromisszumos válaszkeresés versenyelvű demokráciák közötti csalfaságait, de itt figyelmeztet az orbáni berendezkedés történeti példákkal azonosításának veszélyeire is: így „a külső erők és tényezők a bukás okozói” szemlélet hamisságára, mely a főszereplő tragikus vétségeire, a hübrisz hét változatára is kifut, s mindez beágyazódik az elmúlt száz esztendő „majd’ egy tucat egymástól gyökeresen eltérő politikai-ideológiai rendszer váltotta egymást” állapotába, ami a mentális romlás „ősbetegségének” jelenlétére utal. Ám „az új földesurak tízezer holdjait, az elcecíliásodott stílust és kulturálatlanságot” nemcsak az uram-bátyám világ, a dzsentri tempó, a végtelen korrupció, a behódoló szolgalelkűség és a velejéig hazug közmédia alapozására épülő vidám reménytelenségének okaira vezeti vissza, hanem esszéje konklúziójában a demokratikus gondolat örökségének, a megálmodott és elképzelt „igazi Magyarország” esélyének kötelezettségével hozza összefüggésbe.^v

Talán a kötet ismertetésének e pontján lehet (ha lehetséges egyáltalán) egy jelzésnyi szünetet tartani, nemcsak azért, mert a jelzett harminc év még többé-kevésbé tart…, hanem azért is, mert a reáliák és irreáliák hullámzásában itt térhetünk át a berettyóújfalusi tanár, szociális alapítványi vezető és művészeti oktatásra, a vizuális nevelésre koncentráló L. Ritók Nóra leszakadó világ ellenében áldozatos munkavállalásába, aki személyisége révén szinte sugallja (A változások sodrásában) mindama kísértő feladattudatot, amely nélkül nemhogy jövő, de múlt sem lenne. Személyes hangú írásában egy kis falusi miliőből indulást a rendszerváltás „megváltó” reményével megtoldva mint őszinte problémakeresés és kreatív megoldás-tervezés időszakát kezeli, de e naivitások nyomán a másféle perspektívák nyílása, viszont a leszakadó vidékek térfelén, az oktatás lehetőségeinek terepén és a szociális krízisek eluralkodása területén a civilség képtelenségét éli át.^vi Az ellentétes érzületek és az érdekütközések frontvonalában nemcsak Ő, hanem Markó Béla mint politikus-költő is érzékeli a „hatvannyolcasok és kilencvenesek” konfliktusaiból adódó új perspektívát és kényszereket (utalva Orbán 2018-as tusnádfürdői kinyilatkoztatására, mely szerint az előbbieknek „búcsút mondunk”), s ezzel azt is: nem Európa a jövőnk, hanem „mi vagyunk Európa jövője, hajrá!”. Ennyit, mint a nemzedéki konfliktust, az életkori konfliktusból adódó visszarendeződő haladást egyfajta Nemzedéki számháborúban megtestesülő képtelenséget Markó úgy ábrázolja, mint ama kijelentés hamisságát, miszerint „éppen most váltja fel a kommunizmust az antikommunizmus”. A helycsinálás szándéka ugyanis csak ürügy a „liberalizmus versus illiberalizmus” kivitelezéséhez, az 1989-ben politikai törzsasztalhoz kerülő új nemzedék önálló gondolkodásának hiányát palástoló autonómia-lebontáshoz, a román és magyar integrációs szándék-különbségek uniós dilemmákhoz simulásának válságához, melynek nincsen alternatívája már, vagy nincs más, mint „a nyelvi, kulturális, nemzeti sokféleség” esélye, akkor is, ha ez már egy másik nemzedék európai jövőjét lenne képes elősegíteni. Bár lehet az is, hogy a jövő a jelenben, sőt a múltban van – mint Nádas Péter jelzi (Lampedusa szelleme) azzal: „Hosszú életemben harmadszor élek át társadalmi regressziót. Elég volt. A könyökömön jön ki. Jön egy politikai kalandor, aki a társadalom szerkezetét ismét tövig akarja visszabontani, s közben azt kiabálja, hogy itt repül a kismadár. Ezektől el akarja venni, azoknak oda akarja adni. Milliók helyeselnek neki. A politikai rögeszme szerkezete az előzőektől miben sem különbözik. A hívek tömegessége sem újdonság. Gyenge vigasz, hogy a történelmi idő metronómja másként üt, mint ahogy a kalandor órája jár. /…/ Lampedusa herceg metronómja nem ketyeg hangosan, de igen egyenletes”.^vii Ez az egynapélők időmértéke azonban az esze és szíve kívánsága alapján addig a határig tágítva, ahol most áll, már a megvilágosodás kérdéseiig viszi a lehetőségeket. E lehetőségek kezdeteitől, sőt előzményeitől ível Romsics Ignác történész aspektusú politikai-gazdasági-eseménytörténeti áttekintése (Az elmúlt harminc évről – történész szemmel) is, aki számára az erőterek és időiségek formálódása nemcsak a Horthy-korszaknál hosszabb idő-intervallum esélyeivel függenek össze, hanem a tulajdonviszonyok objektív rajzolatával kiegészülő fejlődés-állapot léte és veszélyeztetettsége oldaláról is lényeges tényhelyzet hoznak. Veszélyek és feszélyezett környezeti előképek (Bosznia, krími háború, Dunai Konföderáció, fejlett nyugat és vadkapitalista keleti nemzetállamok) kérdése izgatja Spiró Györgyöt is (Nyolcvankilenc), aki bár esszéjében a rendszerváltó évtől indul, de a térség emberpróbáló küzdelmeinek százéves előképével a mindenkori gonoszok, Sátánok, hullámlovasok, nemzetgyalázók, sőt lojális állampolgári attitűdök vonulatai felé tekint: „A magyarok azóta viseltetnek nemtörődömséggel a saját modern nemzetállamuk iránt, amióta létezik. Ez az, ami páratlan, és a jövőre nézve rémisztő”. S a rémisztő jövők közül talán a legszubjektívabb, avagy ma már a legdrámaibb is, mely a kötetet mintegy „békítő” szó vagy feloldás nélkül zárja, Térey Jánosé (Három ősz), aki 1989, 2001 és 2018 egy-egy személyes vagy közösségi haláleseményében, az elmúlás drámájában ad végszót a kötethez. Olyannyira is, hogy immár a három ősz, három halál nemcsak a szülők, a történő történelem és a szuverén élet elmúlását dokumentálja, hanem mintegy nekrológként szól a Szerzőnek is, ki immár egy negyedik őszön nincs közöttünk… „Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább” – szól záró mondata.

Pedig tudjuk, tudnunk kell, hogy van. Van is tovább – ha olyan is, amilyen –, meg másmilyen is lesz majd odább, meg a hátrálás sem örök. Ha túléljük. De a kötet e túlélés esélyét nem vitatva is arra figyelmeztet: amit az illúziók oltárán áldoztunk, értékes volt és tartósnak minősült a vágyak színterén, ám veszélybe került a realitás közegében. Való tehát, hogy a mindenkiben ott rejlő, magát az idegent is átható idegen pillantás nemcsak a közösség révén maradt jelen állandósult formában és túlélő értékként, de az időt is idegenné teszi – ahelyett, hogy (átmeneti jegyeivel akár, de a szembesítés eszközeként, vagy akár az) értékmentés korszakaként megmaradhatott volna. Ami a többlete volt magának a Változásnak, az hiánytartománya lett ennek a harminc évnek. A rendszerváltáskor imaginált jövő viszont – ezen az úton, eddig az időszakig, ilyen módokon – leginkább a jelenből a múlt felé visszahátrálással formálja a lehetséges jövőt.

Már ameddig a jövő még nem válik jelenmúlttá. Mert akkor már nem lesz hová hátrálnunk.

i http://ujnautilus.info/herta-muller-az-idegen-pillantas-avagy-az-elet-csak-egy-fing

ii +-30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019., 252 oldal. További és alaposabb visszhang látható még hivatalos kiadói bemutatójáról is: https://www.youtube.com/watch?v=9IOxbUnJ3YI

iii További hangulatkeltő impressziókat találhat az Olvasó Donáth László nézőpontjáról itt: http://polhist.hu/programok2/esszek-a-kozelmultrol-es-a-kozeljovorol/

iv Földes György esszéjének rövidített változata: A globalizáció, mint erkölcsi probléma (Népszava, 2019. június 2.)

v Gyurgyák János esszéjének rövidített változata: A magyar elit elcecíliásodása és más rendszertünetek (Válasz Online, 2019. május 21.)

vi Részlet a teljes szövegből: A változások sodrásában (részlet L. Ritók Nóra esszéjéből, Új Írás, 9. szám, 2019. július)

vii Csupán jelzésként a másképp olvasóknak: Giuseppe Tomasi di Lampedusa híres regénye, a Párduc (magyar kiadása 1975) főhőse küzd ama paradoxon kivitelezhetőségével, hogy ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia… – viszont az ötvenes éveihez közeledő herceg egy bűbájos tizenkilencessel szerelmesedik meg tánc közben, s vágyképe szerint minden pördülésnél egy-egy évet levet magáról, hogy visszataláljon húszéves önmagához, valamint hogy mintegy örökre elűzze a halál gondolatát e mechanikus megoldással.