1.

Azt hiszem, széles e világon nincs egy olyan társulat- vagy klubféle, amelyben időnként összeülhetnének egy kis beszélgetésre-poharazgatásra azok, akik ilyen vagy olyan okból kifolyólag nem láthatták a születésük helyét (Petőfi), közelebbről a szülővárosukat-falujukat. Annyi bizonyos, hogy nagyobb csoportjukat a hajón, vonaton, repülőgépen (újabban autóbuszon is!) világra segített, váratlan „jövevények" alkotják; számuk – ebben a modern utasforgalomban – egyre szaporodik. De vannak ám olyanok is, akiktől egyszerűen a történelem, az emberi színjáték zúgó-risztó, félelmetes folyamata tagadta meg a lehetőséget, hogy legalább egy villanásnyi emléket őrizzenek arról a földdarabocskáról, amelyen az édesanyjuk megszülte őket. Ezek közé tartozom én is.

1919. január 21-én születtem Pusztacelina községben; a dél-erdélyi, régi Nagyküküllő vármegye szívében fekszik (ma Szeben megye területén található), nem messze Nagymohától és Hégentől. Magyar neve a toponí-miai tautológia tipikus példája: két különböző nyelven fejezi ki ugyanazt a tartalmat, illetve meghatározást. Telina románul ugart, parlagot, szántatlan földet (is) jelent; szláv eredetű szó, a románok egyszerűen átvették, őseink viszont – a puszta kifejezést használva – lefordították magyarra, és hozzácsapták a telinához. Környéke nyájasan dimbes-dombos.

Édesapám, Lőrinczi Ferenc tizenöt évig – 1904-től 1919-ig - volt állami tanító ebben a faluban, amelynek többnyire román anyanyelvű lakossága az 1910. évi népszámlálás adatai szerint 551 főre rúgott. Édesapám szolgálatát kétszer szakította meg: 1914 őszétől csaknem egy évre, az orosz fronton szerzett súlyos sebesüléséből való teljes felépüléséig, majd mintegy hat hónapra 1916 augusztusától, amikor is a hatóságok a Délvidékre, Nagykikindába telepítették át családostul, Románia hadba lépését követően. Megjegyzendő, hogy a falu határa komoly csaták színhelye volt.

A szüleim hét gyermekéből hat (négy leány és két fiú) látta meg a napvilágot Pusztacelinán.

Házasságukban a székely reformátusság északi és déli határvidékeinek a szellemisége egyesült. Édesapám a mezőbergenyei (Maros-Torda vármegye) Lőrincziek közül származott. Dédapja, Sándor (egy 1790-es adat szerint) református lelkész volt Mezőbergenyében. Apja, György is ott született. (Nagyapjáról semmit sem sikerült megtudnom.) Lőrinczi György Dél-Erdélyben, Bürkösön élte le az életét, és nyolc gyermeket nevelt fel, közöttük negyedikként édesapámat, (született 1884-ben). Lévita-tanítóként működött, tehát bizonyos lelkészi teendőket is ellátott. (A lévita képesítést édesapám is megszerezte a szászvárosi tanítóképző elvégzése után.) Anyai ágazatomnak viszont a Háromszék vármegyei Bikfalva volt a fészke; a tekintélyes Simon-lakóházat csak nemrég bontották le, minthogy elnéptelenedett. Édesanyám, Simon Piroska Nagymohában született, ahol édesapja, a bikfalvi születésű Simon Endre az akkor nagyon erős református gyülekezet lelkipásztora volt. (Halála után a fia, Gábor lett az utóda.) Édesanyám később Fogarason élt özvegy édesanyjával és két nővérével. Édesapám ott ismerkedett meg vele.

Pusztacelinában a gyermekek ebben a sorrendben követték

egymást: Piroska (1905), Sára (1907), Márta (1909), Katalin (1911), Ferenc (1916) és László (1919), A hetedik gyermek, Júlia húgom 1920 nyarán született Fehéregyházán.

Mindannyiunkat egy román bábaasszony (a „moasa"), Silvia segített a világra, övezze hála és szeretet az emlékét! Katalin néném után, 1913-ban édesanyám egy halott kislányt szült, akinek Silvia az Erzsébet nevet adta, és Gábor nagybátyám, a nagymohai lelkész ezen a néven temette el Leánytestvéreim rendszeresen vittek virágot a sírjára.

...A családból már csak én járom az evilági utakat. A szüleim több évtizede elköltöztek a kolozsvári Házsongárdra, s négy testvérem – Piroska, Katalin, Ferenc, Júlia – nyugszik mellettük. Sára néném a temesvári, Márta pedig a székelyudvarhelyi temetőben alussza örök álmát.

2.

1918 végére a királyi román hadsereg gyakorlatilag egész Erdélyt elfoglalta, a hirtelenében kinevezett adminisztratív hivatalosság máris követelni kezdte a hűségesküt a volt magyar állami alkalmazottaktól. Édesapám ezt – sokezernyi sorstársával együtt – megtagadta, így azonnali hatállyal elveszítette pusztacelinai tanítói állását. 1919 márciusában elhurcolkodtunk Segesvárra; én még félig vakon pislogtam a pólyában. Ezzel örökre lezárult a Lőrinczi család pusztacelinai élete.

Maradtak az emlékek, amelyeknek színei-árnyalatai később felbukkantak az esti beszélgetésekben, néha sóhaj, máskor nevetés kíséretében. Idő teltével krónikásuk is akadt, mégpedig Sára néném (férjezett Martos Pálné) személyében. A hatvanadik születésnapomra egy hosszú-hosszú levél volt az ajándéka!

(Mielőtt idéznék belőle, a „maiak" számára előre kell bocsátanom, hogy mi, leány- és fiútestvérek, régi erdélyi szokás szerint, magázódtunk.)

A levél így kezdődött:

„Édes Laci! Aznap, amikor maga megszületett, Pusztacelina tele volt a frontról hazatért, részeg, lövöldöző katonával. A román lakosság egy része körülvette házunkat, ahol Mama vajúdott. Silvia persze már ott volt nálunk. Az emberek beizentek, hogy legyünk nyugodtak, mert nem lesz bántódásunk."

(De hogy mindez a hét melyik napján történt, arra már senki sem emlékezett, édesanyám is csak bizonytalankodott. Én viszont a levél vételekor már tudtam, mert Thomas Mann háborús naplójából pontosan megállapítottam, hogy egy keddi napon születtem.)

A pusztacelinai tanító tehát békességesen élt a román lakossággal. 1914 augusztusában – bár négy gyermek apja volt – népfölkelőként a falubeli román fiúkkal együtt vonult be a nagyszebeni 24-es honvédekhez, majd ment ki az orosz frontra. Izes erdélyi kiejtéssel beszélt románul, pályája során sohasem hívták nyelvvizsgára.

(De Piroska néném nevetve mesélte egyszer, hogy amikor már közeledett az eltávozásunk napja, a román gyermekhad így csúfolkodott apróka nénéimmel: „Sambata va carati!" - szombaton eltakarodtok -, és füttyentettek egyet hozzá.)

Az eltávozásunkról Sára néném így ír:

„Tavasz felé Mamáék bejöttek Segesvárra. Én Piroskával már ott voltam nagymamánál, s a német iskolába jártunk. Velünk lakott két nagynénénk, Emma néni és Berta néni is. A postánál várakoztunk, ahová fütyülve érkezett meg Hégen felől a kisvonat. Maga pólyában volt."

3.

Szállj, emlék! Sárika tovább mesél, hallom a hangját:

„Pusztacelina egy völgyben fekszik, 500-600 méter magasságú dombok és hegyek között. Három utcára ágazott. Az iskola, s egyben a mi lakásunk épülete a középső utca felénél volt. A tőlünk levezető főúton állott Lövy bácsi kőből épült szép háza, üzlettel. Lövy bácsi úgy kezdte, hogy cipőpertlit árult a karján. Három vak gyermeke volt: Rózsika, Sarolta és egy fiú, akinek a nevére nem emlékszem; de úgy tudom, hogy később egy marosvásárhelyi lokálban zongorázott. Regina és Samu nevű gyermekei nem voltak vakok. Lövy bácsi a vak gyermekeket Budapesten taníttatta, és Sarolta ott is halt meg 1919-ben a honvágytól, mert nem tudott hazajönni szüleihez. Rózsika a vakírást folyékonyan olvasta, és diktálás után regényeket másolt Braille-írógépén. Volt egy nagy, tölcséres gramofonjuk. Sokszor elmentünk hozzájuk lemezt hallgatni, s bár a készülék erősen recsegett, én nagy gyönyörűséggel hallgattam. Minden szombat délután Juli, a leány elment Rózsikáért, és felvezette hozzánk. Élvezet volt beszélgetni vele, miközben tapogatta az arcunkat; megérezte például, hogy babos kötény van rajtunk."

(Közbeszólok: Sárika nem írja, de én jól emlékszem arra, hogy elköltözésünk után a szüleim még hosszú ideig leveleztek Rózsikával. Még 1926 után is, Kolozsváron láttam édesapám íróasztalán a Rózsika Braille-írásos, szúrtbetűs leveleit. Sajnos, további sorsáról nem tudok.)

„ Lövyéktől egy sikátor vezetett a hegy lábához, ahol a cigányszeg volt. Ezen a hegyen szánkáztunk, és innen bosszantottuk Hilát, a cigányasszonyt: Popa . prrr, ia thiatra (piatra) si zvrrr! A mai napig nem tudom, hogy pontosan mit jelent, s hogy kitől tanultuk."

(Én: a pópa nyilván nem volt jóban a cigányokkal; tehát a „csatakiáltás" ilyesmit jelenthetett: ha jön a pópa, fogj egy követ, és dobd meg vele!)

„A kertünk végében folyt a patak, rajta híddal. Valamelyik résén egyszer belehullattam a vízbe egy ezüstkoronást, amellyel Maggi-kockát kellett volna vennem Lövy bácsinál. Utcai szobánk ablakával szemben egy nagy jegenyefa állott, ettől nem messze volt a Moldován bácsiék emeletes háza, földszintjén szatócsbolttal. Itt a petróleumtól kezdve mazsoláig mindent lehetett kapni! (Persze a petróleumszag átitatta az egész helyiséget.) A boltban a lányuk, Elvira árult. Sokszor vettünk tőle egy rézkrajcárért „micénszák"-ot, zsákbamacskát, amelyben cukorkatörmelék, egy-két üveggyöngyöcske, néha apró porcelánbaba is volt.

Az egyik fiú, Niculai jól tanult. Hallottuk később, hogy elvégezte a teológiát, és celinai papnak választották meg. Miközben a saját házát építtette, reázuhant egy gerenda, és Niculai belehalt súlyos sérüléseibe. A másik fiúk, Iuon megrnaradt parasztnak. Fiatalkorában a falu legjobb táncosának tartották.

Lakásunk másik ablaka az ortodox templomra nyílt. Jól láthattuk, amikor az asszonyok a templomba mentek, orruk alatt szagos virágot tartva, és vitték a pápának a preszkúrát, az oltári kenyeret. Néha nekünk is jutott belőle. A pap annyit kapott, hogy még a disznóit is ezzel hizlalta.

A mi utcánk egészen a falu végéig vezetett, ahol Karamán Miklós bácsi, az útmester lakott. Mivel Apa nem tűrt meg kártyát a házban, hozzájuk jártunk disznót játszani. A kertjük a dombon feküdt, mi itt szobácskákat építettünk, s feldíszítettük őket üvegcserepekkel és pléhdugókkal (ezek nagy kincsek voltak!), és így vártuk haza a férjünket.

Odamenet, az úton túl, a falunak volt egy közös káposztása, amelyből Mamáéknak is jutott hely. Itt, a falu végén, minden évben vásár volt. Mama ilyenkor anyagmaradékokat és mézeskalácsot vett nekünk.

A hegy egyik mélyében állott Ciurughel bácsi kicsi háza, közepében egy örökké csordogáló forrással. Cipőt-csizmát javított az öreg, de egyedül élt, mint egy vezeklő remete. Állítólag börtönben is volt, mert megölte a feleségét. Amikor nagy ritkán lejött a faluba, egy nagy szentképet tartott maga előtt. Alacsony termetű, szúrós szemű, bajuszos emberke volt, mi bizony féltünk tőle.

A másik utca jobbra vezetett, a túlsó hegy felé. Ezen a hegyen keresztül mentünk Hégenbe, amikor a kisvasúttal Segesvárra akartunk utazni. A harmadik utca, amelyet mi Major utcának hívtunk, párhuzamos volt a főutcával. Itt, a dombháton volt a temető.

Mamáék nagyon szerették Pusztacelinát, mi is. Apa sok gyümölcsfát ültetett, aszalót is épített a kertben. A termés jó részét már nem élvezhettük, minthogy el kellett hagynunk a falut, de Moldovan Niculai, aki mint új pap ideiglenesen a mi lakásunkat használta, kóstolót hozott nekünk Segesvárra. Volt nagy méhesünk is, több mint száz családdal; jól jövedelmezett, akár fürödhettünk volna a mézben. A fészerben állott Apa gyalupadja, amelyen állandóan fúrt-faragott, méhkaptárakat is készített. Hazatérve a háborúból kosarakat is font, mert mint lábadozó hadirokkant, ezt is megtanulta. Majorságot is tartottunk, pulykától a lúdig. Piroskával mi vágtuk a répalevelet, és kukoricaliszttel keverve adtuk a libáknak. Az udvaron egy hintát is felszerelt Apa.

1916-ban a román támadás elől egy kóberes tehénszekeren menekültünk Kolozsvárig. (Feri még csak hathetűs volt.) Amikor felszálltunk a szekérre, a libák mind felsorakoztak a ház mellett, a fejüket balra hajtották és köny-nyeztek – én legalábbis így láttam. Mindennap egy szem sósborszeszbe áztatott kockacukrot kaptunk, előzetes orvosságként. Kolozsvárról Nagykikindára irányítottak, végig vonattal utaztunk. Előbb egy szerb családnál laktunk, az asszonyt Sztrinának hívták, és elég barátságtalanul fogadott bennünket a sok gyermek miatt. Innen egy Gassner nevű családhoz költöztünk, az udvari lakásba. Jó, kedves emberek voltak, az asszony nagyon szerette Ferit. Sokszor ebédeltünk náluk. Apa a közeli Antalfalván tanított. Életemben ott voltam először moziban; s mint menekült, ingyen. A dolovai nábob leánya című filmet láttam, Bánky Vilmával. Nagy, lenyűgöző művészi élmény volt számomra!

Félév múltán hazakerültünk. Apa összeszedte a bútorokat az emberektől és a lövészárkokból, s újra ment tovább az élet, 1919 tavaszáig."

4.

Sárika néném megkapóan részletező leírásai néha valósággal meghatottak, és el is szomorítottak. Kiderült belőlük, hogy Pusztacelináról alig tudtam valamit, igazából csak Vak Rózsikát emlegették a szüleim. Mintha nem akartak volna beszélni erről a múltba süllyedt faluról - vagy talán el akarták felejteni? Az elűzetés fájdalma élt bennük? Lehet. Tény, hogy az évtizedek során a családból senkinek sem jutott eszébe, hogy újra felkeresse Pusztacelinát, és megtapossa sáros utcáit.

Én ezeket az utcákat, házakat és az embereket, akikről Sára néném írt, sohasem láthattam; de határozottan állítom, hogy van egy fényélményem arról a pillanatról, amikor a bábaasszony, a kedves Silvia a karjaiba emelt. Csodálatos emlék, megírtam versben is 1939-ben, az első háborús karácsonyra. (A kolozsvári Ellenzék ünnepi számában jelent meg.)

Azután... évtizedek teltek el anélkül, hogy hírt kaptam volna Pusztacelináról, pontosabban 2008 májusáig, amikor jóakaró barátom, dr. Szőcs Károly, az ismert publicista (Neustadt, Németország) a kedvemért megszakította székelyföldi útját, és átugrott (Kőhalom felől) Pusztacelinába. Látogatása alatt sok fényképfelvételt készített.

Pusztacelina lakossága ma nem éri el a száz főt. A házak jó része üres, és romokban hever. Magyarok már nem élnek a faluban. Elhanyagolt környékén alig terem meg valami. Talán most érdemelte ki igazán a nevét.

Settimo San Pietro, 2009. január

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben. 2009. január 27., 4-5. old.