Gáll Ernő a minapi magyar szaksajtóban

Szinte alig van már „hagyományos”, nyomtatott, tematikus vagy színpompás folyóirat a mai Magyarországon, mely nyomtatásban elérhető, olykor képes, máskor mézes, de kitartóan képvisel valami világérdeklődést, társadalmi gondolatot, respektálható világképet, tudományos igényességet és harsányság-mentes politikai karaktert vagy tartózkodó elköteleződést. A kevés kisebbsége amúgy is az interneten elérhető szövegtenger aprócska, madártávlatból szinte beláthatatlanul kicsiny szigetecskéje, s ritka még, mint ilyen is, ha stílusa, profilja, vállalása mégis van. E kisebbség parányiságában is érdekes, figyelemre érdemes az a történeti—politikai karakter, mely nem kíván mozgalmian pártos lenni, sem nyalókásan cuki lenni, vagy elvakultan „főtudományos” … – egyszerűen „csak van”, mint vállalható színvonal, mint korrekt közlésmód, mint meg nem hajoló nyilvánosság, mely nem a beavatott baráti kör orgánuma csupán, hanem az Olvasóé.

A kisebbségi létnek is vannak karakteres hiányosságai – a kisebbséges folyóiratnak is előfordulhatnak „elhajlásai”, direkten—tudatosan vállalásos tárgykörei, de meg karakterisztikus megjelenésmódjai is. E kevés orgánumok Olvasók felé nyitott arculatába képes kerülni, a maga profiljával konzekvens jegyeket tud megjeleníteni a budapesti Politikatörténeti Intézet 2009-ben alapított folyóirata, a Múltunk. Sokféle magyar, hazai és külhoni, irodalmi és művészeti, szaktudományi vagy referáló szemle-kiadvány van, de ezekről sem a magyar, sem a külhoni magyar orgánumokban nem ejtenek érdemi hangot – vagy nem eleget. Vannak, ahogy vannak, elérhetők a neten, vagy sem, s jók vagy sem, de ismertetésükkel még a feldolgozó könyvtárak sem igen foglalkoznak. A Múltunk bőségesebb bemutatásával én sem fontoskodnék, ha a Múltunk Alapítvány negyedéves időközökben megjelenő orgánuma nem lenne éppenséggel egyike a politikai pártok múltjának, mozgalmak és szervezetek históriájának, történeti folyamatok vagy problematikák megjelenítésének is akár számonként tanulmánykötet bőségű orgánuma. Szolgálhat szakmai kutatást, történelemoktatást, ismeretközlést, politikai múltidézést vagy nemzetközi és hazai tematikus kutatások háttérfelületét is, időről időre mindezzel együtt vagy mindentől függetlenül kibocsát olyan tematikus számokat, melyek (nem véletlenül az intézet igazgatója, Egry Gábor érdeklődésével is párhuzamosan) éppen kisebbségi, s ezek között is olykor erdélyi témaköröket testesítenek meg.

A Múltunk 2017-4. száma most GÁLL ERNŐ ÉS AZ ERDÉLYI MAGYAR ÉRTELMISÉG címre hallgat, melyet nem kell ragozzam, miért kínálom „olvasatra”. Nem áll módomban hosszasan ismertetni, mikről miért írnak a szakik, de a „mit” nagyjából jelzem. Példaképpen a vezető írás Földes György: Utópia és felelősség. Gáll Ernő baloldalisága címmel a Korunk egykori főszerkesztőjének kommunista pártértelmiségi voltát taglalja, ezen belül súlyt ad az elméleti munkásságon túli világképnek, az életút, a politikai és tudományos tevékenység baloldali értelmiségi csoportszerepének, valamint ebben a mozgalmi funkció, erkölcsi rang és az igazságosabb társadalom kivívásának célképzetével folyó osztályharcos, kisebbségvédelmi és kompromisszumos útkeresési kanyarok megnevezésének. Közelít az életút felől, kitér a morális, pártelvű, osztály-hovátartozási részkérdésekre, a mindegyre szűkülő politikai mozgástér kényszereire, saját erkölcsi normarend és utópikus gondolkodás, válságokon átívelő magatartási rutinok részkérdéseire is. Gáll kudarcait és tévedéseit, ugyanakkor elkötelezett vállalását és cselekvő alárendeltségben kiutakat kereső énjét is a korszak értelmiségi pozícióinak tükrében láttatja.

Ezt a mérlegelhető, de beláthatóan és világosan baloldali világképet vagy reprezentációs modellt helyezi a megelőző és a következő rendszerváltások, a kisebbségi tér-alakulásban elkötelezett „muszáj-Herkulesek” túlélési stratégiáját veszi alapképletnek Markó Béla, kinek „Költő az legyen, mi népe”. Értelmiségi stratégiák 1989 előtt és után címmel olvasható itt cikke. Elemzése közben előbb a Nagy Háború utáni, a trianoni döntéssel kisebbségbe került erdélyi magyar közösség kiútkeresési modelljeit, mintázatait nevezi meg, példaképp az egykor író, építész, szerkesztő és politikus Kós Károly által írt kiáltványt, majd a Kiáltó Szót az elmúlt csaknem száz év alapdokumentumának értékeli, s vele azt a szereptudatot is, mely a kisebbségi szóértéshez az önálló építkezésben és közösségfejlesztésben, összefogásban és közös stratégiákban látja a megoldások alternatív változatát. Markó úgy véli, az értelmiségi stratégiák szükségképpen változtak az egymásra mintegy negyedszázadosan következő rendszerváltások különbözőségei szerint, de kimondja, hogy az erdélyi magyar értelmiségen belül mindvégig tapasztalható mérsékeltebb viselkedés- vagy együttműködés-modell a romániai politikai és társadalmi körülményekhez csak részben igazodó álláspontot képviselt, viszont a „politikaképes” közösség-koncepciók már radikálisabb, az integrációt szinte alapjaiban elutasító álláspontot is rejtettek. Írásában a stratégiai elgondolások és magatartás-modellek Gáll-féle változatai részint azt is magukban rejtik, hogy a kisebbségi/nemzeti identitást fenyegető helyzetekben a közösségi létet fenyegető erők ellen ez az értelmiségi közösség kitartóan hűséges volt a szolidaritás erejéhez, sőt ennek példáját is adta a diktatúra idején megjelent Lăncrănjan-könyv elleni tiltakozásban (1982), ahol a pártos szereptudat kevésbé, ám a magyarellenes hangok tompítása már politikai szerepvállalású értelmiség konstans jelenlétét mutatta. Ez a szerepviselkedési modell pedig arra is felhatalmazást adott, hogy a nacionál-kommunista diktatúra 1989-es bukása után se váljon külön az érdekcsoportok megannyi köre, sőt ha hozott is magával ezek egy része korábbi tévutakra, egyéni vagy kivételes aspirációkra épülő szereptudatot, azért alapvetően megmaradhasson a tradicionális értelmiségi szerepstratégiák egy része továbbélőként vagy csak részben átalakulóként.

Költőt és népét, politikai viselkedésmód és követőinek felelősségét, avagy immár direkten is Gáll Ernő szellemi portréjának körvonalazásával igazolható érveket találunk Salat Levente írásában is: Az értelemadás bátorsága és felelőssége. Adalékok Gáll Ernő szellemi portréjához. E tanulmányban a szerző az Oral History Archive számára készült kiadatlan életinterjú (1985), meg a 2009-ben közreadott Gáll Ernő-levelezés néhány darabja alapján kikerekedik olyan életút- és alkotói életmű, amely egészében leginkább izgalmas tudásszociológiai kísérlet: egzisztenciális megpróbáltatások, ideológiai, hamistudati, olykor utópista és elkötelezett baloldalinak megmaradt értelmiségi hivatáselit-mivolta. Ebben jelen van a mindenkori válaszkeresés, a felelősség, a válaszok fontosságának prioritása, sőt az értelmiségi hivatás kusza összefüggésrendszerében az emberi létre adható válaszok nyugtalan keresése is. Salat hangsúlyozza, hogy „a Gáll Ernő által bejárt szellemi horizontok fesztávolságát az szemlélteti a legmeggyőzőbben, hogy a dogmatikus anacionális meggyőződéstől a polgári nacionalizmus vehemens kritikáján át eljutott annak fölismeréséig, hogy a nemzeti elnyomással szemben a kisebbségi identitás védelemre szorul, amit csak annak révén lehet biztosítani, hogy a nacionalizmussal egy másik, önvédelmi nacionalizmust állítunk szembe”. Ugyanakkor figyelmet érdemel az is, „miféle komoly fogyatékosságai vannak a marxi—lenini eszmerendszernek, illetve, hogy ezek a fogyatékosságok milyen súlyos következményeket eredményeztek a kommunista rezsimek befolyása alá került országokban”.

Mármost épp e kisebbségi/nemzetiségi, és felelősségi kérdést tárgyalja kiadós írásában Tibori Szabó Zoltán: Gáll Ernő a 20. századi nemzetiségpolitika szorításában címmel. Tanulmányában jelzi, hogy Gáll nemcsak erdélyi és magyar baloldali volt, hanem az elszakadt népcsoport/nemzetiség, a két világháború közötti polgári világ és a szocialista újvilág megoldhatatlanul maradt problematikáját hordozta szerepében, fölismeréseiben, a méltóság—felelősség kérdésének vitelében is. A szocializmus belső problematikáját minden baloldalisága, holokauszt-túlélői és magyar zsidó asszimilánsi szereptudata mellett is fölfedezte, a hatvanas évek végétől mindenképpen, a hetvenes évek közepének „Helsinki-folyamatában” azután már a kisebbségi jogok terén is megfogalmazódó igény, az európai szintű megoldások keresésének fontossága felé fordult. Az időszak sok más mérvadó értelmiséginek okozott mentális krízist, identitás-válságot; a koncentrációs táborok univerzumából a mindezt „engedélyező” polgári demokráciák légkörébe vagy a dicsőséges szocializmusokba visszailleszkedni éppoly válságképlet maradt, mint az öngyilkosságot, némaságot, elhallgatást választó korabeli értelmiségiek magatartása. Azonban társadalomismereti, elkötelezett politikai és még elkötelezettebb kisebbségi szereptudatos gondolkodóként, a nemzetiség‒méltóság‒felelősség hirdetőjeként, szociológus vagy filozófus européerként mindezt idővel már mint „európai gondolatot” vallotta és tanította. A szerzői „csöndek”, a világnézeti tétovák, a meghasonlott lelkiség, a hinni-nem-lehet humanitás erkölcsi dilemmákat hozott Gáll Ernő számára is…, aminek feldolgozása és következetes képviselete az erdélyi kisebbségpolitika megmaradó dilemmái között foglal helyet azóta is. Partnerségre lelni, szóvá tenni, védőn képviselni volt választott útja, s erről a CNSAS levéltárában tízezres nagyságrendű megfigyelési anyag maradt meg – hála egykori küzdőtársainak, elvtársainak, bizalmas kisebbségieknek és bizalmatlan többségieknek.

E cikk talán a legmélyebb a folyóirat-szám anyagában, de a szerkesztők jó érzékkel letölthetővé is tették, s ezzel az Olvasó számára a személyes találkozást, az értő szembenézést is megidézik lehetőségként. (Elérhető itt: Gáll Ernő a 20. századi nemzetiségpolitika szorításában.)

A kiadvány a kisebbségi identitás kutatásával összefüggően további írásokat is tartalmaz, mégpedig kihívóan érdekes aspektusból: Egry Gábor elemző elméleti—történeti írása A kisebbségi magyar identitás változásai a 20. században fontos háttértudás az összképhez, Gáll-körképhez és egész évszázados nyűghöz. Patakfalvi-Czirják Ágnes tanulmánya is fölöttébb belátó és mélyről jövő áttekintés méltóságát biztosító A felelősségtől a hitelességig. Az erdélyi magyar értelmiségi szerepek átalakulása címen. Kelemen Ágnes Katalin pedig „Az asszimiláció az élet nagy iskolája volt”. A zsidó önazonosság és szolidaritás kérdései Erdélyben az első világháború után címmel fest idői hátteret mind a Gáll-problematika, mind a kisebbségi identitás-örökség, mind a zsidó szereptudat és küldetésesség tartalmait tekintve. A Tanulmányok, a Fórum és a Szemle rovat ismét újabb tájakra, eltérő dimenzióba és történeti világokba vezet tovább.

A teljesebb tájékozódáshoz kéretik a folyóirat weboldalához fordulni: http://www.multunk.hu/20174-szam/.

A. Gergely András