Háromszékiné Farkas Éva: Azon az éjszakán...

1949-ben semmisítették meg Románia középbirtokos társadalmát.

Az alább következő történetet sokan megírhatták volna. Nem könnyen bírtam rá a Kovászna megyébe szüleivel és testvéreivel deportált Háromszékiné Farkas Évát, hogy az ötvenedik évforduló alkalmából írja le visszaemlékezését. Alig-alig egyezett bele, hogy nevét is közzétegyük, ami nélkül természetesen hiteltelen maradhatott volna egy középbirtokos, szilágysági magyar család tragikus sorsa. De emlékeznünk kell, emlékeznünk kötelességünk. A gaztettek elkövetői jórészt már nem élnek, de az emlékezők vádirata hadd legyen a jövőnek szóló figyelmeztetés: egyetlen társadalmi-politikai rendszernek, ideológiákba csomagolt bűnszövetkezetnek sincs jogában bárkit is megfosztani emberi méltóságától, munkával szerzett javaitól és szülőföldjéről elüldözni. (PUSKÁS ATTILA)

Azon az éjszakán, 1949. március 2-3-án éjjel két órakor az egész ország területén egyszerre több száz családot leptek meg álmukban a milicisták és pártaktivisták csoportjai, azzal a felszólítással, hogy csomagoljanak családonként 100 kg-ot, mert otthonunkat el kell hagyniuk, és a megyeszékhelyen kell gyülekezniük.

Édesapám, Farkas József erdőmérnök családjához is kimentek a tanyára. A csoport 11 milicistából, pártvezetőből állt, akik Tasnádról és Kegye (Chegea) községből jöttek. A tanyán csak Édesanyám volt otthon a legkisebb gyerekkel és egy háztartási alkalmazott lánnyal. Egy másik házban, a béreslakásban volt a béres és családja. Édesapám egy közeli faluban volt földet mérni, és ott maradt éjszakára is. Ketten, én és öcsém Tasnádon jártunk iskolába, és tanárnőimnél laktunk. Édesanyám nagy lelkierővel csomagolt, de bizonyára nagyon megrémülve. Néhány ékszert a lány kezébe adott, de a tasnádi pártmegbízott elvette tőle. Utazókosárba és pokrócba lehetett csomagolni. Annyit még mondtak, hogy pár napi élemet és ágyneműt szedjen össze. Zilahra vitték őket. Másnap megkeresték Édesapámat is, de ő már nem mehetett haza. Eljött értünk Tasnádra, szekeret fogadott, amivel bezötyögtünk Zilahra, ahova összegyűjtötték a kiemelt családokat. A zsidók deportálásához hasonlítottuk sorsunkat: batyukkal a megrémült, kétségbeesett emberek. Mikor mindenki bemondta azt a helységet, ahova menni óhajtott, kihurcolkodtunk az állomásra. Ekkor én 11 éves voltam, két öcsém 9 és 7 évesek voltak. Édesapám ekkor már 59 éves, mivel az első világháború után orosz fogságba került, ahol hat évet volt, s így csak későn nősült.

Tehát az állomáson a sok család várta azt a vonatot, amivel utaznia kellett. Mindenki attól félt, hogy Oroszországba visznek. Nekünk 100 hold erdőnk és 100 hold szántóföldünk volt, valamint a tanya, melléképületek, istállók, 11 szarvasmarha, két bivaly, disznók, majorság. De volt köztünk olyan család is, akinek éppen csak 50 holdjuk volt. Ugyanis ez volt a "határ". Akinek ennél kevesebb volt, azt nem "államosították". Így a sokat dicsért Groza-kormány egy egész termelő társadalmi réteget tett földönfutóvá, eltüntette a jól gazdálkodó úri földbirtokos osztályt. Már az ezt megelőző években is annyit gyötörték őket a nagy adóval, beszolgáltatással, hogy csaknem örültek annak, hogy elvették földjüket, de hogy mindentől megfosszák őket, ez kétségebejtő volt.

Megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre, nagy hó volt. Egy Pakucs nevű gazda vitt ki Rétyre. Édesanya és a két kisebb felült a szekérre, Édesapám és én mentünk utánuk a térdig érő hóban. Így érkeztünk meg a Kozma család ajtajához. A házban két idős asszony lakott, az egyik súlyos beteg volt. Édesapám magyarországi unokahúgán keresztül volt velük rokonságban. Befogadtak, megismerve helyzetünket. Édesapámnak a sepsiszentgyörgyi milicián kellett jelentkeznie, ahol tudtára adták, hogy nem maradhatnak Rétyen, Sepsiszentgyörgyön kell lakniuk. Lakást kerestek, de a három gyerek Rétyen maradt az iskolai év befejeztéig. Amikor a rétyiek megtudták, hogy öttagú család érkezett a faluba, mindennap egy kenyeret, szalonnát és egyéb ennivalót hoztak a részünkre, amíg Édesapáék teljesen be nem költöztek Szentgyörgyre.

Szentgyörgyön nagyon sok hozzánk hasonló család volt, a rendőrségi előszoba tele volt emberekkel. Minden hétfőn jelentkezni kellett személy szerint, és a személyibe beleütötték a D.O. (domociliu obligatoriu) pecsétet. Ami düledező, régi ház a városban volt, pincékben, istállókban, mindenütt csak kitelepítettek laktak. Igen nehéz volt helyet kapni, mert sok család volt, s nemcsak az erdélyi megyékből, hanem sok regáti földbirtokos is ide jött. A férfiaknak csak nehéz testi munka járt, például éjjeli vagonterhelés. Majd később az építkezéseknél maltert, téglát talicskáztak, lapátoltak. Két férfi elvállalta a város tisztán tartását. Évekig seperték Szentgyörgy főterét. Az érszentkirályi Kajzler Zolti bácsi a Parktól Szemerja felé, míg Kajzler Anti bácsi felfelé, a Vártemplom, a Baromhegy irányába. A két utcaseprőnek gazdasági akadémiája volt, de olyan tiszta volt a város, hogy haláluk után soha többet. Édesapám végképp elbúcsúzott az erdőmérnökségtől. Öt évig talicskázott, aztán kapott egy 250 lejes, éhbérnek megfelelő nyugdíjat. Édesanyámnak az volt a szerencséje, hogy Debrecenben zöldkeresztes védőnői iskolát végzett, de volt még leánykorából gyakorlata is, s az egészségügy alkalmazta. No, persze az orvosoknak kellett falazniuk, de volt aki vállalta az alkalmazás kockázatát: így Dávid György doktor, a gyermekpoliklinika főorvosa akkoriban, az öreg Fogolyán Kristóf doktor, de doktor Feketéné gyermekorvos is. Mivel akkoriban kevés volt a városban a védőnő, mondhatták, hogy szükség van Édesanyámra.

Történt, hogy egy alkalommal csak Gidófalván adhattak állást, s a milícia beleegyezett, hogy kiköltözzünk. Innen, hat km-ről jártak be szüleink jelentkezni. Ott kaptunk konyhai edényeket, bútort, sok család segített. Említsem meg Daczó Klárika szüleit, a Kátai családot, a molnárékat. Ingyen adott tejet Erdős Gábor református tiszteletes úr. Ott láttam életemben először vastag kőtes palacsintát. Mifelénk Szilágyságban bélesnek sütötték. Nem sokáig maradhattunk itt. A rendőrség kijelentette, hogy vissza kell mennünk Szentgyörgyre, mert különben Édesapámat bebörtönzik. Újra csomagoltunk. Kátai Károly bácsi befogta a lovait és újra Szentgyörgyre költöztünk. Újra lakást kellett keresnünk, s ez nem volt könnyű. Édesapáék egy istállóban aludtak fél éven át, majd egy olyan szobát kaptunk egy omladozó házban, amelynek a falai repedésekkel voltak tele, a repedések pedig poloskákkal. Szerencsére a védőnői állás Édesanyámnak megmaradt, s analciddal kiirtottuk a poloskákat. Közben az otthoni szobalányunk is utánunk jött, s ingyen segített Édesanyámnak a házi munkában, meghúzódva abban a szobában, amelyikben már ötön laktunk. Szerették szüleim, mert nagyon rendes, megbízható lány volt, családtagnak számított. Egyszer aztán nem jött vissza: férjhez ment. Azután sem feledkezett meg rólunk. Minden karácsonykor disznóvágás után csomagot küldött. De a tasnádi tanárnők, akiknél laktunk, néha azok is küldtek. Édesanyám bátyja, aki Debrecenben volt sebész főorvos a klinikán, rendszeresen, havonta küldött pénzt, akárcsak leánytestvére, aki a pesti kórházban volt könyvelőnő. (Édesanyám érkörösi volt. Heten voltak testvérek, s a nyolcadik gyermek jövetelekor halt meg nagyanyám, Görgey Piroska – ezért lett a legnagyobb fia szülész-nőgyógyász-sebész. Mindegyik testvérét segítette, amelyiknek erre szüksége volt. Édesapám pedig ceglédi volt, az erdészeti főiskolát Selmecbányán végezte. Majd átjött Erdélybe és Nagykárolyban a gróf Károlyi családnál lett mérnök. Amikor hat év után Taskentből, a hadifogságból hazajött, a gróf kiadta a fizetését az eltelt időre, s tulajdonképpen ebből a pénzből vásárolta a birtokot egy kitelepedő zsidó családtól.

Miután a grófi birtokot felszámolták, Édesapám Szilágysomlyóra ment állami állásba. Ott értük meg a németek visszavonulását, de Édesapám tudott németül, jól értekezett velük, majd az oroszok jöttek, s mivel oroszul is tudott, ez megmentette az életét, mert megmagyarázta a pincében lévő – németek által otthagyott ládák eredetét. S miután a románok foglalták el a vezető állásokat, nem kaphatta meg az erdőtanácsosi állást (egy román almérnököt neveztek ki), hanem egy regáti helységbe nevezték ki. A távollétében amúgy is elhanyagolt birtokot nem hagyhatta, ezért ezt az állást nem foglalhatta el. Hozott egy erős román fiatalembert maga mellé a közeli faluból, és ketten nekiláttak a föld megművelésének. Egyébként igen jó viszonyban volt a közeli román falu lakóival, tisztelték őt, pedig ugyancsak lopták az erdőből a fát, nem adták meg adósságaikat, egy-egy darab eladott föld árát. Ezeket a pénzeket sohasem követelte, mégis amikor elhoztak otthonról, nekiestek az épületnek, kifosztották, lerombolták, s a szép tanyánknak még nyoma sem maradt.

Amikor feloldották a D.O.-t s hazamehettünk volna, nem volt hová mennünk. Rokonaink nem voltak a környéken. Így aztán végleg szentgyörgyiek maradtunk.

Teltek az évek. Engem nem vettek fel a leánylíceumba, s a hetedik elemi után csak a textiltechnikumba járhattam, mint IV. kategóriás – vagyis kizsákmányoló gyermeke. Miklós öcsémnek sikerült érettségiznie, de Csaba öcsémet fél évvel az érettségi előtt, minden magyarázat nélkül penderítették ki még két hasonló származású tanulóval. Pionír, IMSZ-tagság még csak szóba sem jöhetett, amit a gyermek akkori eszével kiközösítésnek tekintett. Így én és kisebbik öcsém sohasem juthattunk be az egyetemre, csak Miklós öcsém, ő is több év múltán.

Közben Édesanyám súlyos szívbeteg lett, s ez okozta korai halálát. Amikor már nem bírt többet dolgozni betegsége miatt, s amúgy is elérte a nyugdíjas életkort, nyugdíjazták. A jogos nyugdíj 400 lejen felül lett volna, de egy bizonyos Keresztes elvtárs egyszerűen kijelentette, hogy neki nem jár több 350 lejnél, mert kizsákmányoló volt. Szegény, ettől még hamarabb megbetegedett, súlyos betegen már nem lehetett műteni, s mikor a brassói törvényszék megítélte az eredetileg kiszámított jogos nyugdíját, már csak néhány hónapot élt. Az utólag megkapott különbözet a temetésére ment rá. Édesapánk még öt évet élt. Az általa felmért református temetőben – száműzött életének egyetlen mérnöki munkája – nyugszanak. Száz Tibor esperes bízta meg ezzel a munkával, s fizetségül kapták a sírhelyet.

Forrás: RMSZ, 1999-03-03

Balogh László: „Kalandos" élet

Hariton Dimitrie csendes rezignáltsággal veszi számba az életét, de a jóvátehetetlen tudomásul vétele mögött akarva, akaratlanul is ott lapul a kimondatlan vád. 1949. március másodikán... kezdődött a „falu szocialista átalakítása", mivel a kollektívek megalakulása csupán a folytatás volt. Ahhoz, hogy a kollektívek megalakulhassanak, először meg kellett szüntetni a magántulajdont, el kellett tüntetni mindazokat, akiknek nem csupán birtokuk volt, hanem szavuk is azon a vidéken, ahol éltek, és nemcsak a földet és parasztjaikat ismerték, hanem a gazdálkodás fortélyait is, viszont az új világnak már nem volt rájuk szüksége, mert az új világ hazai földön, hazai emberekkel, de szovjet minta szerint épült. Így aztán 1949. március másodikán ezreket vertek fel hajnalban és egy kis batyuval a kezükben hajtották bele a vakvilágba. Mindenüket elvették, alig vihettek többet magukkal, mint amit hirtelen magukra kaptak, és ha elégtétel az, hogy üldözőik kaján számítása nem vált be, mert sem a Baraganba hurcoltakat, sem az Erdélybe érkezőket a helyi lakosság sehol nem kezelte számkivetettként, hanem a maga nyomorát is meglopva igyekezett segíteni a nincsteleneken.

Azóta a "kaland" már elszállt, és a nincstelen élet után még mindig csak a remény tollászkodik az idő düledező tornyán...

1. Így kezdődött

Harminckilencben behívtak koncsentrára, átképzésre, közben megjártam a háborút is, és csak negyvenötben kerültem haza. Jelentkeztem az ügyvédi kamaránál, de ők már kirúgtak bennünket, ugyanis volt egy csoport kommunista ügyvéd, azok intézkedtek, és azzal az ürüggyel, hogy az utóbbi négy évben nem foglalkoztunk ügyvédséggel, többünket menesztettek. Pedig ők is nagyon jól tudták, hogy sem Ogyesszában, sem a Kaukázusban, sem a Tazlovi-tenger partján nem ügyvédeskedhettem, még ha akartam volna sem. S mivel más megélhetés nem volt, hazajöttem vidékre.

"Kalandos" életem volt, nagyon kalandos... Velünk ért véget a bojárság sorsa. Velünk... de én máig nem tudtam eldönteni, hogy ez kinek volt rosszabb: nekünk vagy azoknak , akik ott maradtak a tyúkokkal az udvaron, mesterség és munka nélkül. És még az sem volt, ahová menjenek. Ott maradtak farmmunkásnak, és kiszabott normát kellett végezniök...

Az igaz, hogy mi sem a mennyországba kerültünk a kollektivizálással! Még az sem volt, amire a fejünket lehajtsuk! Azzal maradtunk, ami rajtunk volt, vagy amit magunkra kaptunk akkor hajnalban, amikor elhajtottak... A feleségem egy kivágott szandálban jött el. Az egyik szolgálólány sajnálta meg, és lopott egy csizmát meg egy bundácskát a feleségemnek, a sajátunkból, hogy a márciusi havazásban ne fagyjon le a lába a szandálban, és hozta el Mizilre utánunk.

1949. március másodikáról harmadikára virradó éjszaka, éjféltájt, arra riadtunk fel, hogy a ploiesti munkások és a frissen megalakult új szekuritáté katonái megjelentek nálunk Salciile községben. Az "urak" nem a szekusok voltak, hanem a kommunista párt emberei: Gheorghe Boncerea és mások... A szekusok arrább húzódva figyelték a dolgokat. Csak figyeltek, de nem avatkoztak bele.

Mi már aludtunk, amikor azzal vertek fel, hogy öltözzünk gyorsan, mert velük kell mennünk. Este gyanútlanul lefeküdtünk, még csak nem is sejtettük, hogy mire virradunk. Semmiről sem tudtunk, ha tudtuk volna, egész biztosan teszünk valami óvintézkedést, de így csak lódultunk hol jobbra, hol balra, aszerint, hogy honnan szóltak ránk, melyik irányból.

Megengedték, hogy egy fizetésnek megfelelő összeget magunkkal vigyünk. Nagylelkűek voltak (!), de még egy fizetésnyi pénz sem volt akkor a háznál, hiszen a napokban kellett kifizetnünk a vetőmag árát, s erre minden pénzünk ráment.

Az orrom alá nyomtak egy fehér papírt, írjam alá, mondván, ők majd utólag elkészítik a leltárt a mi jelenlétünk nélkül is, én csak írjam alá üresen a papírokat. Aláírtam, mert mit is tehettem volna mást... és ott hagytam nekik egy birtokot lovakkal, marhákkal, mindennel... Gépekkel... Ugyanis én gazdálkodtam, hiszen miután hazakerültem a háborúból, és az ügyvédi kamarától kizártak, mi mást csinálhattam volna...

Mintagazdaság volt... Nyilvántartva a mezőgazdasági minisztérium által, és adminisztrátorként engem is bejegyeztek. 125 hektár... A birtok az apámé volt... Ennyi maradt meg belőle az első kisajátítás után1), ezen gazdálkodtam, amíg jöttek, és minket és egy nagybátyámat szekérre raktak, és bevittek a járási székhelyre, ahogy akkor nevezték: Draganesti-re. Délutánig itt tartottak, majd felraktak egy teherkocsira és elvittek Ploiesti-re, a városi rendőrségre. Itt nem időztünk, csak 2-3 órát, ameddig szétosztottak, ami tulajdonképpen abból állt, hogy mindekinek megadták két-három helység nevét, hogy azok közül válasszon, hová akar menni2). Én Mizilt választottam, mivel közel volt a birtokhoz... A környékről kevesen voltunk, mi voltunk ebben a helyzetben, a már említett nagybátyám és még egy család, de nekik szerencséjük volt, mert nem tartózkodtak idehaza, és így végül megúszták a dolgot. Éppen Bukarestben voltak azokban az időkben.

Ma már nem hiszik el, hogy ilyen egyszerűen mentek a dolgok: bejöttek, és szabályszerűen elhajtottak az otthonunkból. Nem hivatkoztak semmilyen törvényre, csak mint valami útonállókat elkergettek. Feleségem, szegény, kivágott szandálban indult útnak, márciusban, később nagy havazás lett, és kénytelen volt a hóban szandálban bemenni Ploiesti-re a rendőrségre, mert kellett jelentkezni.

2. Letartóztatás

Amikor megérkeztünk Mizilre, első éjszaka a gyógyszerész fogadott be, sajnos már nem emlékszem a nevére. Másnap aztán a doktor adott szállást, és látott el, amivel tudott. Amíg Mizilen voltunk, nem dolgoztunk, csak tengtünk-lengtünk egyik napról a másikra, mert nem volt ahol dolgozzunk. Egy szál ruhában, semmi nélkül, kegyelemből éltünk csupán. Salciileből, miután megtudták, hogy hol vagyunk, a parasztok, az általunk „kizsákmányoltak" jöttek el és hoztak élelmet nekünk. Ők viselték gondunkat egészen addig, amíg a szüleim tudomást szereztek a dolgokról. Egy hónap telt így el, és közben időnként jelentkezni kellett a rendőrségen. Május elsején jelentkeztem, és akkor fogtak és letartóztattak, és elvittek Ploiesti-re, ugyanis a birtok egyik kútjában találtak két, még a török háborúból visszamaradt, 1877- es típusú Smithwesser, amerikai gyártmányú revolvert. Ezek természetesen valamilyen fegyvergyűjteményből kerülhettek ki, hiszen 1950-ben már senki sem használt múlt századbeli fegyvereket. De őket mindez nem érdekelte, elég volt számukra a tény, hogy egy volt földbirtokos kútjában fegyvereket találtak, és ez jó ürügy volt az illető meghurcolására. Nem siették el a dolgot, mármint ami a fogva tartást illeti. Májusban tartóztattak le, és ott tartottak egészen szeptemberig. A közbűntényesekkel, rabokkal, betörőkkel, tolvajokkal voltam összezárva.

Végül elvittek a közbűntényesek mellől, és bezártak a politikai foglyok közé. Itt megváltozott a világ: nem kaptam se cigarettát, se élelmet, semmit. Az ágyneműm gyékény volt. És gyékényt füstöltem... Az alatt, amíg ott tartottak, teljesen elpipáltam az "ágyneműmet", amikor elengedtek, csak a csupasz ágy maradt utánam...

Októberig tartottak ott. Októberben se szó, se beszéd, egy nap egyszerűen kilöktek a Szekuritáté kapuján. És nem furcsa? Kilencvenben, miután megjelent a 118-as3), kértem, hogy adjanak igazolást a letartóztatásomról, de azt a választ kaptam, hogy nincs róla dokumentum. Hogy van ez? A letartóztatásomról nincs dokumentum. Mármint nekik! Az ő nyilvántartásukban... Viszont nekem megvan az eredeti szabaduló levelem, amivel annak idején kilöktek a Szeku kapuján? Pedig minden cirkuszt elműveltek velem, ujjlenyomatot vettek, nyilvántartást csináltak, és a végén mégis azt mondták, hogy nincs adatuk rólam. Kértem, adjanak igazolást a "cazieremről", a priuszomról, nem adtak, mert "nem szerepelek a nyilvántartásukban"... Hogy van ez? Kiállítanak egy hivatalos szabaduló levelet, és utána azt mondják, nincs dokumentáció?

Miután szélnek eresztettek, kitettek a Szeku kapuján, megkérdezték, hol akarok letelepedni? Mondtam, Sepsiszentgyörgyön.

Rendőr kellett volna ősről ősre kísérjen, de mi fogadtunk egy teherautót és azzal vágtunk neki az útnak. Amikor megérkeztünk Brassóba, mentünk és jelentkeztünk a brassói rendőrségen. Itt hál’ istennek nagyon rendesek voltak, megengedték, hogy a szolgálatos tiszt szobájában töltsem az éjszakát, és másnap eljöttem Szentgyörgyre. Itt is jelentkeztem a milícián, ahonan fél tizenegy körül már utamra bocsátottak.

– S én most mit csináljak? – kérdeztem a milicistától, miután azt mondta "szabad vagyok".

– Amit akarsz, csak ne hagyd el a várost – vagyis kényszerlakhelyes lettem, nem volt szabad a várost elhagynom, de akkor még a személyazonossági igazolványomba nem ütötték be a D.O.-t4, azt csak később pecsételték bele.

Miután elengedtek, elmentem és ettem valamit, majd megborotválkoztam, és kimentem az állomásra. Volt ott egy homokbánya és jelentkeztem. Nyomban oda is állítottak krumplit válogatni. Másnap meghallottam, hogy erdei munkásokat keresnek. Elmentem, vásároltam egy fejszét magamnak, és karácsonyig favágóként dolgoztam, gödröt ástam, csemetét ültettem, mikor mit kellett csinálni. Az előpataki út mellett van egy csemetés, azt úgy hívták: a kulákok csemetése. Ott dolgoztam sokáig.

Mit mondhatnék? A szentgyörgyi milícián rendesen bántak velem... Ekkor még egyedül voltam itt. Az én Marioarám ott maradt terhesen, egyedül...

Addig, amíg "beálltam" favágónak, hol itt húztam meg magam, hol máshol. Miután jelentkeztem, az erdésznél, Veres Traiannál kaptam szállást az alagsorban... Ő keresztelte meg a gyerekünket is, november 17- én megszületett Danut...

Nem azt mondom, hogy jól éltünk, mert nem éltünk jól, de elmondhatom, hogy a körülményekhez képest zavartalanul éltünk. Télen még kijártam az erdőre dolgozni, de tavasszal meghallottam, hogy a Gábor Áron Szövetkezet munkásokat keres. Jelentkeztem. Öt magyar és öt román... Nagyon összebarátkoztunk és kiválóan megértettük egymást. Együtt dolgoztam egy szentivánlaborfalvi kulákkal, aki nem volt kiemelve. Egészen őszig, szezon végéig dolgoztam a farmon, ástunk, gyümölcsöt szedtünk, végeztük, amit mondtak, de ősszel a munka véget ért. Majd a Competrolnál találtam valameddig munkát. A telet munka nélkül töltöttem, és a második évben, vagyis 1951-ben az építővállalat alkalmazott szakképzetlen munkásként, napszámosként

Egészen 1963-ig, amíg megszüntették a kiemelést, szakképzetlen munkásként dolgoztam. Végeztem én itt mindenféle munkát, kezdve a malterhordástól az asztalosságig és kerekességig. 1954-ben bekerültem a központi raktárba, árumozgatóként, de valójában anyagkönyvelést végeztem egészen 1966-ig. Noha 63- tól, amikor megszűnt a kényszerlakhely, vállalhattam volna már más munkát, de ugyan mit? Nem mehettem el a városból, mert nem volt már meg a bukaresti házam. A házunkat 1950-ben államosították... A szüleim meghaltak 1952-ben... Itt maradtam Sepsiszentgyörgyön.

Apám magas rangú tisztviselő, bíró volt, édesanyám a háztartást látta el. Meghaltak... Nem mehettem Bukarestbe már azért sem, mert közben Bukarest zárt város lett. Dolgoztam tehát továbbra is az építővállalatnál egészen 1973-ig, amikor közgazdászként nyugdíjba mentem. Közben visszahelyeztek a jogaimba, és elismerték a diplomámat is. Tulajdonképpen jogot és közgazdaságot végeztem Bukarestben. 1973-tól 1981-ig még nyugdíjasként is dolgoztam az építővállalatnál.

1979-1981 között rengeteget dolgoztam a számítógépes nyilvántartás bevezetésén, mivel kiválóan ismertem az építőanyagokat. Itt együtt dolgoztam Halmágyi mérnökkel, Maciucánéval, meg egy fiatalemberrel. A mi csapatunk vitte számítógépre a készletet. Itt, az Építővállalatnál nagyon jó viszonyban voltam mindenkivel. Simon... Még most is él, meg lehet kérdezni... Ő volt az igazgatóm... A főkönyvelő Czipel volt, sajnos már meghalt... Soha semmi kellemetlenségem nem volt. Soha! Nekem nem lett volna szabad irodai munkát végeznem5), és amikor Simon megneszelte, hogy valamilyen ellenőrzés készül, mindig szólt nekem:

– Menj haza, fiú. Majd hívlak, ha elmentek – s ha nem volt alkalma szólni, akkor üzent, jöttek és mondták: „Az igazgató úr azt üzente, tessék hazamenni. Majd szól, hogy mikor tessék bejönni újra."

Vagy ott volt Barabás a milícián... Akkor még ott laktunk Vereséknél. Ez az első évben volt. Egyszer csak megjelent nálunk egy kenyérrel. Mind rendesek voltak. Mind! Kivéve egyet. Egy Teodorescu nevű marosvásárhelyi milicistát. Amikor édesanyám meghalt, elmentem a milíciára, kérjek engedélyt, hogy engedjenek el a temetésre. A véletlen úgy hozta, hogy ebbe a Teodorescuba botlottam, aki valami inspekcióba jött Marosvásárhelyről, és ő kereken megtagadta az engedélyt. Nem engedett el édesanyám temetésére...

3. A "kaland" vége

A birtokkal kapcsolatban... Soha semmit nem közöltek, minden odalett. Kilencven után Valea Calugareascaban visszakaptam öt hektár szőlőst. Volt nekem egy nagyon szép házam is itt. Ezt lerombolták... A bor eltűnt a hordókkal együtt... Nagyon jó hely volt. Napos oldal... Homokos talaj, szőlőnek való...

A családból csak mi kerültünk ide, a Székelyföldre. A család tagjai, ha jól emlékszem, Curtea de Argesre kerültek. Már mind meghaltak... Én azelőtt ezt a vidéket nem ismertem. Egyetemista koromban egy alkalommal átutaztam rajta. Ennyi volt az egész. Na meg az, hogy azt mondták, „menjetek Erdélybe, mert ott van kenyér". És soha nem bántuk meg, hogy ide jöttünk, mert itt mindenki rendes volt velünk szemben, nemcsak a kiemelt háromszáz család, akiket az ország minden tájáról ide tereltek, és akik közül idővel aztán sokan hazamentek. Mi maradtunk. Mit is csinálhattunk volna mást, hiszen már említettem, hogy a házat a birtokon lerombolták... Bukarest zárt város volt, oda nem mehettünk... Nem maradt más számunkra, csak Szentgyörgy. És az is igaz, közben már megszoktuk itt.

Ma sem értem, miért romtották le a házunkat... Mintafarm volt. Minden megvolt, ami a gazdasághoz szükséges, lovak, juhok, marhák... Hosszú gazdasági épületek, kukoricagóré...

Soha semmi leltár nem készült az ottmaradt vagyonról. Amint már említettem, akkor éjszaka aláíratták velem az üres papírt és hogy mit vettek fel a leltárba, azt csak ők tudják. De hallottam, hogy azok, akik ott voltak akkor éjjel, kiürítették a házat, ami mozdítható volt, mind elvitték. Másnap már semmi sem volt benne.

Túléltük, hál’ istennek... A bukaresti házunkból zenelíceumot csináltak. Kilenc apartman volt benne, de a közfalakat kibontották, hogy a termek nagyobbak legyenek. Alul garázsok, istállók voltak. Nagyon jó fekvésű volt az épület, alig 200 méterre van a Calea Victoriei-től. Ha Bukarestben élnénk, visszaadnának bár egy apartmant belőle. Most tele van lakóval. Én megértem, hogy nehéz a lakókat kitenni belőle...

Ez volt az én kalandom... Ki tudja, talán, ha nem töltök el hat évet a hadseregben? Huszonhét évesen vonultam be és harmincnégy évesen szereltem le... A hazáért...

És minden "kaland" mellett, amin átmentem, azt kell mondanom, hogy szerencsés voltam. Ott volt például Selymes... Szentgyörgyön együtt dolgoztunk az építővállalatnál. Megúszta a frontot, hazajött és a véletlen úgy hozta, hogy pontosan akkor üldögélt a parkban, amikor egy csapat foglyot kísértek az oroszok. Nem sokat bámulhatta a fogolymenetet, mert megfogták, és belökték a foglyok közé. Lehúzott még négy esztendőt Oroszországban. De hányan és hányan voltak mások is?... Vagy ott van a volt főnököm, Czipel esete is. Őt a nyugati fronton fogták el, a kanadaiak fogságába esett. Ott a fogságban szabad volt, két év után, amikor hazaengedték, itthon elkapták, és irány Oroszország! Még négy évet letöltött ott is... Sokan jártak így a magyar hadsereg volt katonai közül... Így hát én azt mondom, minden "kalandom" ellenére is, hogy szerencsés voltam az életben, mindenünk odalett, megjártuk a nyomort, de Szentgyörgyön, az idegenek közt otthonra és barátokra találtam.

Jegyzetek

1) Utalás a 45-ös földreformra

2) Ez a kitelepítésnek egy aránylag szelídebb formája volt, tulajdonképpen ez az igazi, a következő év szeptemberében sorra kerülő kitelepítést előzte meg.

3) 118-as számú, a volt politikai elítéltekre és meghurcoltakra vonatkozó törvény

4) Kényszerlakhely, hivatalos nevén domiciliu obligat (d.o.)

5 A kiemeltek, kényszerlakhelyesek csak fizikai munkát végezhettek

Forrás: RMSZ-1999-03-04, 05, 06