Görgey Gábor író (Artúr a keresztségben maga is), rendszerváltás utáni volt művelődési miniszter, a negyvennyolcas tábornok unokája, a kilencvenes években írt publicisztikai állásfoglalásaiban gyakran foglalkozott a sajátosan magyar konfliktusok átvilágításával, kezelési módjával. Néhány, ma is igen aktuális „mementóját” válogattuk alább össze Waterloo kellős közepén (Magvető Kiadó, Budapest, 1994) című kötete alapján. (csg)

MINT A MESÉBEN

Mennyit álmodozott az ember az elmúlt nehéz évtizedekben, józan fejjel, de naiv lélekkel, hogy tulajdonképpen milyen egyszerűen meg lehetne oldani a világ bajait, azt a rengeteg feszültséggócot mindenfelé, melyek miatt állandó a robbanásveszély. Az államhatalom leginkább ezekre a világkonfrontációs feszültségekre szokott hivatkozni, ha például szabadságjogainkat – mint valami lisztfejadagot – megkurtítja, vagy netán teljesen visszatartja. Mondván, most egy fontosabb és magasabb rendű ügy érdekében szükség van minden deka lisztre – vagyis az én szabadságjogaimra. Mintha a fel nem használt, felhalmozott szabadság valamely láthatatlan és titkos állami gabonaraktárban adhatna csak erőt a hatalomnak, állni a sarat nehéz időkben.

Igen, kisebb-nagyobb, változó szabadságfejadagjainkat kedvetlenül eszegetve milyen sokszor elálmodozott az ember, hogy tulajdonképpen miért nem ülnek le asztalhoz vagy kandalló mellé a különböző hatalmak letéteményesei és miért nem beszélik át és oldják meg az alapkonfliktusokat a világban, melyek miatt oly régen állandó frászban kell élnie az emberiségnek? Arról a népmesei megoldásról már nem is beszélve, ami a történelem, a folytonos háborúk évezredeinek vérfürdőiről jutott gyerekes naivitással nem is egyszer eszünkbe: ezrek, százezrek és milliók, a nagy csatákban elesettek helyett miért nem áll ki a két ellenséges fél oldaláról egy-egy vitéz (hadügyminiszter, hadvezér, tábornok), és vív meg egymással a győzelemért? Ha már egy ügy elrendezéséhez mindenképpen a győzelem szükségeltetik!

De mondom, ettől a gondolatmenettől el is tekinthetünk, annyira gyerekes. Álmodozásaink tárgya csupán annyi lehet: tessék végre leülni és asztalnál elintézni a konfliktusokat. Persze nem úgy. mint a háború küszöbén Münchenben, ahol Hitler megkapta, amit (pillanatnyilag) akart. És nem is úgy, mint a hátború végén Potsdamban, amikor a győztes hatalmak vezetői leültek egy nagy kerek asztalhoz és felosztották, illetve megosztották Európát, de tulajdonképpen a világot, azóta is ezt az osztozkodást nyögi Európa keleti és középső fele.

Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a döbbenetet, amikor a hetvenes évek elején az NDK-ban járva idősebb írókollégáimmal elvittek bennünket a Berlin melletti Potsdamba, ott is a Cäcilienhof nevű királyi, illetve királynői nyári kastélyba, ahol 1945-ben a győztes hatalmak konferenciája zajlott. A nagy teremben, a történelmi helyszínhez méltóan sok dokumentum látható, legfőképpen térképek és tervezetek. Elállt a lélegzetem, amikor elkezdtem ezeket nézegetni, hogyan képzelték el a hatalmasok a legyőzöttek jövőjét. Hihetetlen volt, többször elolvastam a tájékoztató szövegeket, majd meg is kérdeztem: ez igaz vagy csak rossz vicc, játékos irka-firka rnellyel a hosszú tárgyalások alatt szórakozottan rajzolgatva múlatták az időt a mindenható urak? A válasz természetesen az volt, hogy mindez nem rossz vicc és nem is irka-firka hanem csupa komoly javaslat és tervezet, ezeket megbeszélték, ezek fölött vitatkoztak. Ökölbe szorult a kezem, úgy meredtem a jegyzetekre, hogy milyen népcsoportokat, nemzetiségeket honnét hová kéne szülőföldjükről átterelni mint valami marhagulyát; hogy miféle, nemzetektől, népektől, történelemtől magukat csöppet sem zavarható elmeszülemények kerültek komolyan terítékre; hogy miféle képtelen önkénnyé, mintha kifestőfüzetbe irkálnának, rajzolgatták át a határokat; hogy micsoda mérhetetlen tájékozatlanság és pöffeszkedő műveletlenség áradt mindezen irományokból és térképvázlatokból!

Akkor ott, dührohamtól környékezve, ismét eszembe jutott a gróf Teleki Pál demonstratív és hősies öngyilkossága után elhangzott Churchill-kijelentés, hogy a majdani béketárgyalásokon Teleki szellemének jár egy üres szék. Azaz a magyaroknak lesz egy hatalmas jó pontjuk. De persze a béketárgyalásokon sem ez az üres szék nem szerepelt és nem nyomott a latban (holott az angol gentleman arról híres, hogy szótartó), sem a többi jó pont nem számított, mint például a nácik elől hozzánk menekült lengyelek abszolút védelme és letelepedése, vagy a Hitlernek ki nem adott francia hadifoglyok ezrei. De én most nem magunkról akarok beszélni, hanem az egész közép- és kelet-európai térségről. Amit én Potsdamban a győztes hatalmak egyes képviselőinek vázlatocskáiból és kisded játékaiból akkoriban megismertem – ahhoz képest az éppen manapság manifeszt módon bizonyítottá vált pocsék potsdami egyezmény végső formája valóságos eldorádó.

Naiv és romantikus álmodozásaiban az ember a politikusok nem efféle asztalhoz ülésére és egyezkedésére gondol. Hanem arra, hogy népek tervszerű egymásnak ugrasztása, valamely sötét cél érdekében szított mesterséges gyűlölködés, primitív hazugságépítmények, a nem létező ellenség gondosan ápolt fantomképe, alantas manipuláció, egymás nem ismeréséből táplálkozó előítéletek, kis és nagy próbaháborúk helyett: üljenek le és intézzék el asztal mellett, kandallónál. A legreménytelenebb időkben hányszor és hányan mondogatták magukban tehetetlenül: ha én volnék a helyükben, úgy elintézném, mint a pinty. Menne minden, mint a karikacsapás. Akárcsak a mesében.

És most tessék, itt a mese! Alpári acsarkodás helyett divatba jött a barátságos asztali csevely, békíthetetlen ideológiai ellentétek helyett a tolerancia, ágyútűz helyett a kandallótűz. Kanapékon üldögélnek egymás mellett a világ politikusai és békésen tárgyalnak. Évtizedek óta vagy még régebben elmérgesedett, megoldhatatlannak látszó problémákat kezdenek megoldani. Fantasztikus változásnak indult a világ. Naiv és romantikus képzelődéseink kezdenek valóra válni. Álmaink testet öltenek. Teljesen úgy, mint a mesében.

Mégsem olyan eszeveszett és elvetemült az ember? Mégiscsak van benne valami jó is? Micsoda hatalmas, nagy reménység ez!

Még akkor is, ha a sok megszelídült politikus közt azért akad mindenféle. Például olyan, mint a mesében: „Mindenkiben van valami jó!" – mondta a farkas. – „Bennem például Piroska." (Magyar Nemzet, 1990. január 13.)

ESZKIMÓ NYÁR

Ó, én szerencsétlen naiv, ó én javíthatatlanul hiszékeny félnótás! Már megint hittem a mesében, már megint bedőltem, én slemil, azt képzeltem, létezik mesebeli helyzet a világban. Tavaly ilyenkor tárcát írtam, az volt a címe: Mint a mesében. Én lelkes bolond, azt írtam ebben, hogy lám, mennyit álmodozott az ember az elmúlt nehéz évtizedekben, milyen egyszerűen meg lehetne oldani a világ bajait, azt a rengeteg feszültséggócot, melyek miatt állandó a robbanásveszély, mi meg riadtan csak kucorgunk a fortyogó-morajló vulkán peremén. Milyen sokszor elálmodozott az ember, hogy tulajdonképpen mért nem ülnek le, asztalhoz vagy még inkább kandalló mellé, a különböző hatalmak letéteményesei, mért nem beszélik át higgadtan és mért nem oldják meg az alapkonfliktusokat, melyek miatt oly régen permanens frászban kell élnie az emberiségnek? Tessék végre leülni és asztalnál teázgatva elintézni minden kérdést. Persze, nem úgy, mint a második világháború küszöbén Münchenben, ahol Hitler asztalnál ülve megkapta, amit (pillanatnyilag) akart. És nem is úgy, mint a háború végén Potsdamban, amikor a győztes hatalmak vezetői leültek egy óriási kerek asztalhoz és felosztották maguk között, pontosabban: megosztották Európát, de tulajdonképpen a világot, azóta is nyögjük ezt az osztozkodást. És ne is úgy üljenek le, mint..., de mit soroljam a sok rossz és cinikus alkut, mindig embermilliók bőrére és embermilliók megkérdezése nélkül. Naiv és romantikus álmodozásaiban az ember a világ urainak nem efféle asztalhoz ülésére és egyezkedésére gondolt. Hanem arra, hogy népek tervszerű egymásnak ugrasztása, valamely sötét cél érdekében szított mesterséges gyűlölködés, primitív hazugságok, örök ellenségek gondosan ápolt fantomképe, alantas manipulációk, egymás nem ismeréséből táplálkozó előítéletek, kis és nagy próbaháborúk helyett: üljenek le és intézzék el asztal mellett, kandallónál. A legreménytelenebb időkben hányszor és hányan mondogatták magukban tehetetlenül: hej, csak volnék én a helyükben, úgy elintézném a világ elrendeződését, mint a pinty. Nem létezik, hogy okos szóval, jó szándékkal, toleranciával ne lehetne mindent megoldani. Menne minden, mint a karikacsapás! Mint a mesében.

És most tessék, itt a mese! – írtam volt tavaly ilyenkor abban a bizonyos tárcában. Alpári acsarkodás helyett divatba jött a barátságos asztali csevej, békíthetetlen ideológiai ellentétek helyett a tolerancia, ágyútűz helyett a kandallótűz. Kanapékon üldögélnek egymás mellett a világ politikusai, mosolyognak és békésen tárgyalnak. De nemcsak úgy a semmiről és a semmibe, üres zárónyilatkozatokat gyártva, hanem évtizedek óta vagy még régebben elmérgesedett, megoldhatatlannak látszó problémákat kezdenek megoldani, fekélyes gócokat gyógyítani. Fantasztikus változásnak indult a világ, mindenekelőtt a mai megosztott Európánk. Naiv és romantikus képzelődéseink kezdenek valóra válni. Álmaink testet öltenek. Teljesen úgy, mint a mesében.

Hát mégsem olyan eszeveszett és elvetemült az emberiség? Mégiscsak van benne valami jó is? Micsoda hatalmas, nagy reménység ez! – ujjongtam az eseményektől és a reménytől szinte mámorosán. Tavaly ilyenkor. Látná ezt szegény, bomlott idegzetű Vörösmarty, akinek kétségbeesett versei közt is a legkétségbeesettebb, mely Az emberek címet viseli, a szörnyű refrénnel: „Nincsen remény!" Ezt hét strófán át nyolcszor ismétli, sírva és feljajdulva. Bárha látná szegény, hogy megbolydult itt valami, nemcsak tárgyalnak, de meg is egyeznek, átalakul a világ, vagyis egyelőre Európa, de aztán jön a többi is, ha a két ősellenség is úgy akarja, mert rájöttek, hogy nem is olyan ősellenségek. Bárha láthatná Vörösmarty halvány kezdeti cáfolatát annak, amit leírt: „Istentelen frigy van közötted, / Ész és rossz akarat!" És annak is, hogy: „Ez őrült sár, ez istenarcú lény" – mégis észhez tér. És nem biztos, hogy: „Az ember fáj a földnek; oly sok Harc – s békeév után / A testvérgyűlölési átok / Virágzik homlokán: S midőn azt hinnők, hogy tanúi, / Nagyobb bűnt forral álnokúl. / Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!" Ó, ha látná szegény Vörösmarty, hogy mégis van egy pici remény! – gondoltam. Tavaly ilyenkor.

Nagy lelkesedésemben életemben először még annak is örültem, hogy elutasították egyik munkámat. Pár éve írtam egy keserű-groteszk egyfelvonásost. Két úr lép a színre, kezet ráznak, leülnek egy hosszú asztalhoz tárgyalni. Veszekednek, alkudoznak, végül megegyeznek, közben azonban, hol az egyik, hol a másik, diplomatamosolyát nem veszítve, fel-felszisszen, de nem tudni, miért. Mikor megszületik a nagy konszenzus és el akarnak búcsúzni, roppant barátságosan, egyik sem tud felállni. Két lakáj tolja ki őket tolószéken, mivelhogy megegyeztek ugyan, de közben az asztal alatt, láthatatlanul, mindkettőnek tövig csonkították a lábát. Ezt írtam meg. És mikor egy prominens, régi ellenzéki szerkesztő írást kért tőlem, én ezt a darabomat adtam oda. Ő pedig rémült szabadkozással hárította el: pont most egy ilyen szöveget, amikor minden, de minden, végre valahára, mint a mesében? S én tulajdonképpen boldog voltam, hogy a szépen bontakozó világban ez az én abszurdom már abszurdum. Be vele a fiókba!

Ó, én naiv, javíthatatlan félnótás! Tudhattam volna, elég régóta élek, hogy ilyen mesebeli történelem nem létezik. Csak történelmi történelem létezik. Az pedig Temesvár eufóriája, két hagyományosan összeugrasztott nép összeölelkezése után marosvásárhelyi pogromot hoz, betört fejeket és vakká vert írót; világot megrengető olajháborút, természetgyilkoló olajtengert, napot eltakaró olaj füstfelhőt hoz, alatta romokkal és tetemekkel; kandallótűz után mégiscsak torkollattüzet hoz, menetelő csizmákat Rigában, embertrancsírozó lánctalpakat Vilniusban. Diadalérzet helyett nagyon lassan és szomorúan előveszem azt a darabot a fiókból: ó, te abszurd, mért nem maradtál abszurd? És látom magam előtt a tavalyi választási plakátot, a vastag nyakú tábornok hurkás tarkóját, a felirattal: Konyec! Én már akkor sem szerettem ezt a plakátot, mert gyávának véltem: ha egyszer alá van írva a kivonulási szerződés, minek kell még hősködve szamárfülezni és ugrálni? Mesebeli történelem nincs, csak történelmi történelem, abban pedig minden lehetséges. Figyelmünket leköti a pokoli olajháború – s tán észre se vesszük, hogy közben a hurkás tarkójú plakáttábornok már meg is fordult, és így, a pofánkba meredve, ő mondja majd: Konyec!

Rövid volt a nagy, tejszínhabos világidill. Ó, de rövid! Vörösmarty őrjöngő szelleme: megkövetlek! És ideírom, roppant költőárnyékodban szerényen vacogva, a magamét is. Pont négy éve írtam, február hetedikén, 1987-ben.

Az a címe: Eszkimó nyár.

Lessük háromszázhatvannégy napig

a derengő opál golyót az égen,

várjuk a csontmelegítő nyarat

dideregve a jégkunyhó ölében,

s egyszercsak itt van, ránkcsordulva áttör

az égbolt jégfalán egy napsugár.

Egy percig tart. S mi ujjongunk a télben:

„Micsoda nyár volt! Ó, micsoda nyár!"

(Magyar Nemzet, 1991. február 9.)

CSAK EGY IDÉZET

Könyveket habzsoló kamaszkoromban szokásom volt, hogy egy-egy különösen tetsző mondatot, gondolatot kimásoltam. Hol vannak már azok a füzetek, tele idézetekkel? Elsodorta az idő. Hol vannak azok a gondolatok? Melyek nem az én agyamban születtek ugyan, de ha azok a füzetek megmaradtak volna, az én eszmélkedésem krónikáját tudnám nyomon követni bennük. Hol vannak a gondolatok? Ha a füzetek elvesztek is, ha idézni nem tudnék is szó szerint belőlük, mindaz, amit kimásoltam, talán bennem él, átitatva saját életemmel. Beköltözött az agysejtjeimbe, idegeimbe, zsigereimbe, úgy felszívódott bennem, hogy már nem is tudom eredetüket. Az lenne jó, ha így volna, és én remélem, hogy így van, mert az egész nagy, kamaszos olvasási dühnek és az idézetmásolgatásnak akkor volt értelme, ha életté vált bennem és általam. És mások által, akikben tán ugyanígy felszívódtak ugyanezek a gondolatok. Az emberi szellem misztikus uniójában. Ezért, csakis ezért érdemes írni, alkotni, ma is. Hogy hasson. Talán. Egyszer, valahol, valakiben. Már nincsenek meg azok a füzetek, mind elsodorta az idő. De van egy idézet, talán azt mondhatom, a legkedvesebb nekem, mindenesetre a legkedvesebbek és legfontosabbak egyike. Ezt az idézetet nem felejtem soha, ez ott világít mementóimnak szellemfalán. A francia felvilágosodás nagy filozófus írójától származik, Montesquieu-től. És így szól (tessék jól figyelni):

„Ha tudnám, hogy ami a németemnek hasznos, az ártalmas egy másik nemzetnek, nem javasolnám uralkodómnak, mert előbb ember vagyok, s csak azután francia, és mert szükségszerűen vagyok ember, francia azonban csak véletlenszerűen.”

Csodálatos. Olyan pofonegyszerű és nyilvánvaló, hogy az ember szinte szégyelli, hogy ez a felismerés a felfedezés erejével hat két és fél évszázad múltján is. Ahelyett, hogy közhellyé kopott volna.

Hol van a világ, hol vagyunk mi, hol vannak szomszédaink ettől a legnagyszerűbb közhelytől? Nem két és fél évszázad, hanem csillagtávolságnyi messzeségben! (Extra, 1992. április 21.)

LEVÉL GÖRGEY ARTÚRHOZ

Kedves Artúr bácsi! Bocsánat a bizalmaskodó megszólításért, de én apámtól otthon mindig csak így hallottam gyerekkoromban: „Mikor Artúr bácsinál kint jártam Visegrádon... Mikor Artúr bácsi ezt mondta, mikor Artúr bácsi azt mondta..." Ő ismerte még a nevezetes visegrádi remetét. Apám már százados volt az első világháborúban, amelyet Artúr bácsi, közel százévesen, még megélt: halála évében már két esztendeje lángolt azóta is folyamatosan újra meg újra lángba boruló Európánk. Egyszóval bocsásson meg nekem, kései dédunokaöccsének, hogy miután gyerekkoromban mindig így hallottam otthon emlegetni, én is csak így hívom: Artúr bácsi.

Pedig a nemzeti pantheon egyik szoboralakját így megszólítani már-már blaszfémia. El sem tudom képzelni, hogy ha mondjuk Kossuth-származék volnék, hasonló esetben úgy szólítanám meg a szabadságharc kormányzóját, hogy „Kedves Lajos bácsi!" De ha már Kossuth Lajosnál tartunk, aki minden nagysága, hervadhatatlan érdemei ellenére Viddinben arra vetemedett, hogy Artúr bácsit kinevezze árulónak, pedig ő női ruhában, hintón menekült át a határon, míg Artúr bácsi itthon maradt, és lebonyolította a lehető legméltóságteljesebb, az osztrákoknak egy utolsó pofont jelentő fegyverletételt az oroszok előtt, azt az aktust, melyben önök ketten tragikus egyetértésben megállapodtak, egy reménytelen végső csata tízezreinek értelmetlen halálát elkerülendő – egyszóval, ha már az árulásnál tartunk, tisztelettel jelentem a túlvilágra, hogy ez a méltatlan vád immár hosszabb ideje oszladozik. És mindenekelőtt megszűnt pártállami, hivatalos jellege.

Szegény, nagyszerű Kossuth Lajost, aki nélkül nincs 1848, az éppen száz évvel később hatalomra került hivatásos forradalmárok – egyébként többnyire pártbürokraták – arra használták fel, hogy a maguk alantas harcait és hatalombitorlását a nemzet történelmi szabadságharcainak sorába emelve, felállítsák a forradalmárokra és árulókra osztott vulgártörténelem elméletét. Nemzeti üggyé dagasztva, hogy pártjuk éppen erősebb embere leszámoljon kényelmetlen riválisaival. Így lett szegény Kossuth, akaratán kívül, méltatlanul cinkosa a legaljasabb eszközök alkalmazásának. Igy kerülhetett, jelszavak és plakátábrázolások szerint is egymás mellé Rákóczi, Kossuth és Rákosi. (Ez az igazi blaszfémia!) És így jutott önnek, kedves Artúr bácsi, a napi politika és a hivatalos történetírás lapjain a gonosz nemzetáruló mindenkori prototípusának szerepe.

Igaz, ezt a szerepet ön már közvetlenül Világos után tudatosan vállalta. Azon frissiben meg is írta és publikálta, mondván, legfontosabb, hogy a nemzet a bukott szabadságharc után ne veszítse el önbizalmát. Ehhez pedig bűnbakra van szüksége: hogy nem a nemzet az oka a bukásnak, hanem egy gaz áruló. Ön vállalta ezt a szerepet, hordta a terhet kilencvenkilenc esztendős koráig, tragikus boldogtalanságban. És én ezt legalább akkora stratégiai bölcsességnek, de mindenekelőtt hősiességnek tekintem, mint a hadtörténetben máig példaértékű téli és tavaszi hadjáratát, amelyekben Európa egyik legerősebb hadseregét verte meg, vagy Pákozdot és Isaszeget, vagy amikor az ácsi csatában lélektani szempontból fontosnak vélte, hogy katonái ott lássák, tábornoki egyenruhástól az első vonalban, és olyan fejsebet kapott, hogy szemtanúk szerint látszott az agyveleje. Igen, a nemzet önbecsülését mentő bűnbak szerepének fájdalmas vállalása ugyanilyen hősiesség volt.

Tudatom, hogy a pártállam elsüllyedt. Hivatalos, fekete-fehér történelemszemléletével együtt Ön sem kinevezett áruló többé. Tudom, ez már nem sokat számít odafönt – nekünk viszont fontos idelent. Mert nem akarunk soha többé bűnbak-történelmet. Mi több, bűnbak-jelent sem. Ezenkívül örömmel jelentem, hogy megvagyunk, habár kicsit nehezen. Nagyon remélem, kedves Artúr bácsi, hogy hadvezéri géniuszára a közeljövőben nem lesz szükségünk. Bombasztikus nemzeti pátosztól mentes, reálpolitikai józanságából azonban küldhetne valamennyit. Isten nyugosztalja 175. születésnapján békességben.

Tisztelettel:

Görgey Gábor

eredetileg szintén Artúr

(Magyar Nemzet, 1993. január 30.)

A HAZAÁRULÁSRÓL

Szabadjon hazaárulás tekintetében szakértőnek mondanom magamat.

Írói nevem, a Gábor fölvétele előtt a keresztségben kapott Artúr névre hallgattam. (Nota bene: magánérintkezésben ma is erre hallgatok.) Azaz ősöm, a '48-as hadvezér keresztnevére. És itt nyomban szeretném megjegyezni, hogy keresztnevemet a nyilvánosság előtt a nagy előd iránt érzett tisztelet, a történelmi foglalt névnek szóló tapintat parancsára változtattam meg.

Ámde gyerekkoromat még végigkísérte az Artúr névre buta automatizmussal jelentkező reflexek élménye. Áruló! – ez a szó végigkísérte ifjú éveimet, amikor még nem tudtam, csupán ösztönösen éreztem (én is reflexszerűen), hogy itt valami nincs rendjén e váddal. Később azután, eszmélkedve, tudatosan körülnéztem a tények és dokumentumok világában, az óhatatlanul elfogultsággal vádolható családi hagyományoktól és legendáktól függetlenül.

Mindenekelőtt az érdekelt: miért volt nekünk, magyaroknak, annyi árulónk? És rá kellett döbbennem, hogy a mi nemzetárulóink nem kis része valójában kinevezett áruló. Vagyis bűnbak. Mi lehet ennek az átlagon felüli statisztikának a történelmi és lélektani oka? Mindenekelőtt valószínűleg az, hogy közel félezer éve nem nagyon sikerül győzelmeket aratnunk a csatamezőkön, de még a tárgyalóasztaloknál sem. Ezt nem könnyű elviselni sem egyénnek, se nemzetnek. Már az óvodáskorú kisgyereknek is szüksége van sikerekre, hogyne volna hát szüksége egy nemzetnek arra, hogy erősnek, sikeresnek, tehetségesnek érezze magát? És ezt az éhségünket majdnem fél évezreden át alig csillapította Clio.

Ez különösen akkor elviselhetetlen, ha az előző majdnem fél évezredben viszont olyan sikeres nemzetnek mondhattuk magunkat, hogy gyakran fél Európa a magyaroktól reszketett. (Európai ima: „A magyarok nyilaitól óvj meg, Uram, minket!" Más kérdés, hogy az én „sikeres nemzet" eszményem meglehetősen távol esik bármiféle reszkető Európától.) Egyszóval nyilvánvaló, hogy nehéz leszokni a Szent Gallen-i kaland, Botond buzogánnyal bevert bizánci kapuja – képzelem, milyen művészi kidolgozású ötvösmunka lehetett! – és a Mátyás király elfoglalta Bécs nagy nemzeti sikerélményeiről. De annyira azért mégsem kellett volna rászokni e nem mindig egyértelmű sikerszenvedélyre, hogy Mohács óta valahányszor nem sikerül valami – azonnal keressük az árulókat. És ha nincsenek, akkor teremtünk magunknak. A nagyra termett, de mindig újra alulmaradó nemzet balsorsáért ki a felelős? Túl racionális magyarázat volna, hogy a világpolitikai és társadalmi erőviszonyok, a kényszerítő hadi helyzet. A kudarcokért mindig egyvalaki felelős: az ügyeletes nemzetáruló.

Gyakran elképzeltem Görgey Artúr helyzetét Világos után: Úristen, mit lehet itt megmagyarázni, logikus okfejtéssel egy illúziókba hajszolt nemzet csalódottságának keserű tengerében? Mit számítanak a tények, az okos érvek, amikor az önbecsülésében megingott nemzet kollektív traumájában olyan mentőöv érkezik, mint Kossuth hírhedt viddini levele, mely először fogalmazza meg nyilvánosan, hogy Görgey áruló? Mit számít, hogy ami Világosnál történt (megelőzve egy túlerővel bekerített sereg tízezreinek, meglehet, hősies, de értelmetlen halálát, hiszen az Ügy már elveszett): mindabban Kossuth menekülése előtt megállapodott Görgeyvel? Mit számított már Pákozd, a dicsőséges téli hadjárat, a tábornok agyig hatoló komáromi fejsebe? (Tábornokok ritkán sebesülnek, ilyesmi ugyanis csak a frontvonalban kapható.) A Kossuth által kimondott hazaárulás lincshangulatában már csak az számított, amit Görgey Artúr a Gazdátlan levelek 1867-es előszavában ironikusan így jellemez: „...kötelessége minden ildomos népvezérnek jó eleve gondoskodnia... a ki nem kerülhető catastrophának alkalmatos bűnbakjáról (villámhárítónak), akár csak a végett is, hogy immár megszokott vezére nélkül ne maradjon a nép, mikor majd beállanak a catastropha szülte nehéz napok.”

Családilag vagyok szakember tehát hazaárulás tekintetében. És éppen ezért különösen érzékeny a hazaárulási vádak osztogatásakor. Mely szerencsétlenül elterjedt gyakorlattá vált az utóbbi időben. Pedig valahogy nem illik ez az egész sem a békeidőhöz, sem a demokráciához, sem a szólásszabadsághoz. Hazaáruló akkor lehet valaki, ha ellenség van, hadiállapot van, és ez a valaki az ellenségnek elárulja az övéit. Amikor nincs ellenség, nincs hadiállapot, tehát nincs tét, mert nincs mit elárulni és nincs kinek – akkor ez az egész fogalomhasználat, a maga statáriumi állapotokat idéző fenyegetésével, egyszerűen nem illeszthető egy pluralista, intézményes parlamenti demokrácia közéletébe. Vagy ha mégis, akkor az kizárólag bírósági ügy, az ártatlanság vélelmével, tehát kinyilatkoztatásokkal nem előlegezhető. Mert különben a pártpolitika bármikor előrántható bunkója lesz belőle, demokratikus jogállamban elképzelhetetlen rágalom. Ily módon nem az a hazaáruló, akit a független bíróság netán annak ítél, hanem akit ellenkező véleménye miatt egy pártpolitikus hazaárulónak deklarál. Ám aki hazaárulózik – ezt tudni kell –, nem egyszerűen rendőrért, hanem bakóért kiált. Kimondatlanul is a statárium és a felkoncolás szellemét idézi fel – megkérdőjelezve a béke törvényességét, a minden polgár védelmét szolgáló jogállamot, a minden véleményt integráló parlamentáris demokráciát. Így hazaárulózzunk tehát, tisztelt uraim!

Egyébiránt kereskedni kéne. Jó árut termelni. Legyünk végre árulótermelő helyett inkább árutermelő nemzet. (Magyar Nemzet, 1994. március 5.)