Ez a szó: a bozgor.

A szerző pedig Simó Márton.

2005 januárja óta olvasom munkáját, amelyet egy-két éves ütemmel tett le elém * - a szó szoros értelmében -, mintegy jelezvén, hogy nagyon kíváncsi a véleményemre, hiszen nem mindennapi kísérletről van szó a részéről: regényben körüljárni egy olyan szót, aminek tulajdonképpen nincs is pontosan definiálható értelme, de amely nemzedékeken át mindig csak sérelemként és sértésként jelentkezett életterünkben.

A szerző első prózakötete, a 2003-as Az utolsó tanító markáns prózaírót ígért, akitől minél hamarább új olvasmányt vártam, s nem is csalatkoztam: a bozgor című trilógiával idősíkokban elválasztott, de alakulásukban szorosan összefüggő kisebbségi sorstörténeteket görgetett előttünk; mire az érdeklődést a kellő hőfokra hevítette, lépcsőt és idősíkot váltott, mintegy azt sugallva, hogy életünk tegnapi, mai és holnapi kapcsolódásai nem véletlenszerűen, ám roppant kuszán alakulnak.

A kisebbségi sors regényfolyama ez a sokszínhelyű és sokszereplőjű történet, s most ahelyett, hogy azon elmélkednék, esztétikailag mennyire sikerült Simónak autentikus világot teremtenie, mindent átfogó szemléletmódja az, ami fogvatart: az a felismertetés, hogy az életben vannak helyzetek és helyzetek, amikor nyelvtől és politikai helyzettől függetlenül egyszer mindannyian kerülhetünk kisebbségi sorsba, lehetünk bozgorok, akik többször is nyelnek, mielőtt szabad utat engednének indulataiknak.

A könyv majd minden szegmenséből kitetszik: bozgorok akkor vagyunk, amikor valamiért egyedül maradunk, nem fogadjuk el a minket körülvevő és magával sodorni akaró többség kényszerét, bármilyen szelíd agresszióját, erkölcsét és értékítéletét; amikor az arctalan divat sodrával szemben határozottan önmagunk akarunk lenni.

A könyvet szakaszosan olvasva hiányérzet és megrendítő olvasmányélmény elegye szállt meg. Együltömben végeztem például az első kötettel, igazat adva a szerzőnek, aki azt írta kísérőlevelében: „Eddig mindenki azt mondta, hogy olvasmányos, élvezhető könyv." És ez nem kicsi dolog manapság, amikor oly sok könyvbe törik bele az agyunk és a kedvünk. Hasonlóképpen történt a második, sőt a harmadik kötettel is. Akár a jól megkevert kártyák, a négy különböző idejű történés-szál akkor és ott csusszan egymásra, amikor már-már egyoldalú következtetéseket vonnánk le magunknak. A szerző gondoskodik róla, hogy tovább, újabb dimenzióból szemlélődjünk hősei sorsának alakulásában.

Az első kötetben még benne van egy adag első világháború, válogatott helyszínekkel, de nem válogatós halálveszedelemmel, benne van egy bizonyos Kadácsfalva néhány sorsdöntő napja, amikor a románság többségiként veszi át a hatalmat Erdélyben, olvashatunk egy munkaszolgálatos fiatalember gyermekkoráról a népi demokrácia éveiben és egy fiatal mérnök dilemmájáról, aki neveltetése és elvei dacára rabja lesz egy székelyföldi „misszióra" küldött, s ezért jókora hópénzt kapó román anyanyelvű tanárnőnek, aki ráadásul magyar nyelvet és irodalmat tanít és - együtt örvendeznek 1989 sorsfordító decemberének...

A második kötet folytatja az abbamaradt történéseket: a 89-es december szinte észrevétlenül, de nem véletlenül fordul 1990 márciusába a regénybeli Marosbcsen, s a valóságbvól is ismert etnikai összecsapásban a felismerhetetlenségig egymás közé vegyülve, az egymásnak feszülő indulatban lapul tettes és áldozat, igazság után áhítozó és ködösítő, őszintén békülni akaró és sunyi haszonleső. Az anyaországban, vagy akár a távolabbi nyugat, Európa vonzáskörében sorsot váltó igyekezet sem menti fel az embert a bozgor-lét alól, mert akár a huszadik század első felének történései, akár a mához igen közel álló évek tisztázatlan ellentmondásai mindvégig feloldatlanok maradnak.

„Esetleges és esetlen itt minden, mégis ismerős, olyanforma, mint az életünk, amelynek hétköznapi kulisszái közül leskelődve csak alig látunk némi perspektívafélét, s roppant távol vagyunk attól, hogy képesek lennénk rendszerbe foglalni vagy értelmezni a részleteket” - írja Simó Márton. Tökéletes diagnózis, ennél jobban egy kritikus se fogalmazhatott volna. A bozgor-létet ugyanis a több szálon elindított cselekmény illusztrálja ugyan, de az időben és térben való előremozdulás nem olyan mérvű, hogy ama bizonyos perspektíva valóságosan is belátható legyen. A két erőteljesebb szál, a mai anyaországi körülményekkel ismerkedő és annak játékszabályaihoz igazodni próbáló erdélyi fiatalember sorsa, illetve a térben fikciósra változtatott, tulajdonképpen az 1990-es marosvásárhelyi eseményekből ihletődött eseményrajz a legújabb kori román-magyar egymásnak feszülésről a regénybeli Marosbecsen, további és érdemi kibontást érdemelne. A másik két vonulat - egy első világháborút követő oroszországi fogolynapló dokumentarista pikantériája, illetve a világháború utáni csonka Magyarország hangulatának meglehetősen vázlatos felfestése - színezi ugyan az összképet, de mintha azt sugallaná, hogy az ilyen irányban extenzív, a kiterjeszkedő regényépítkezés csak akkor vezet sikerre, ha Simó bátran szabadjára engedné mesélőkedvét, ha nem szabna magának keretet és terjedelmet, hagyná magát sodortatni az árral, a cselekménnyel, az egymásba gyűrűző sorsok öntörvényű alakulásával.

A harmadik kötet ezt a következtetést még jobban igazolja, hiszen bár sok mindent megtudunk még a regény hőseiről, hányattatásuk, szűkebb és tágabb határok közötti vergődésük törvényszerűségeiről, elidőzhetünk mai életünk nemrég átélt drámai fordulatainál, ízlelgethetjük a közelmúltunkról dokumentumként álcázott tanúságtételt, az írónak mégis úgy kell letennie a tollat, hogy a kísérletébe belefáradt kutatóként sóhajtva, keserűen szentenciázzék:

"Amikor hozzáláttam a trilógia megírásához, arra gondoltam, hogy az itt bemutatott sorsok, a vélt és valós helyzetek révén eljutok valamilyen révbe, és kulcsot adhatok az olvasó kezébe - talán magam is megnyugodhatok -, hogy az írásom révén ment elébb a világunk, hogy megtudhattunk további titkokat. Azt hittem, hogy érthetőbb lesz a külső és a nagyobb, valamint a belső, ám annál kedvesebb kisebb haza is. Csalódnom kellett. És az olvasót is ki kell ábrándítanom - ha mindsez már nem történt meg véle menet közben -, mert ezekből a történésekből nem derült ki semmi újdonság. Nincsen magyarázat a sorsunkra, és nem létezik semmilyen feloldozás. Élünk, itt, ilyenek, ennyik vagyunk..."

Kár, hogy a regény a párbeszédekben nem igazán tudja követni az elemzés, az értelmezés és az ábrázolás árnyalt mélységét, és az eszmék, nézőpontok életes összecsapása helyett a hősök csak a tézisek pengéit villogtatják. De hát ez a fajta csököttség is a bozgor-sors természetrajzát illusztrálja.

2008. november 25./ÚMSZ/Kisebségben melléklet

Cseke Gábor

* Simó Márton: bozgor - avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Első próbálkozás (2004); Második próbálkozás (2005); Harmadik próbálkozás (2007). Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest.