A fenntarthatatlan fenntartása
Kicsiny Balaton, földrésznyi válságövezet
A. Gergely András
A frissen megjelent írásból, Zsehránszky István okos és jogos klíma-cikkéből kihangzó aggályok és felelőtlenségek egy további verziója ötlött eszembe, s kellő összefüggéseiket a legfrissebb ürügy egészítette ki.1 Ezek csak alkalmat kínáltak a továbbgondolásra, mélyebb összefüggéseik azonban kínosan kapaszkodnak a tünetek, lelkiismeretlen emberi viselkedésmódok és ellenoldalon a felelős bolygótudatosság, óvatos rákérdezés a földi civilizáció megmaradásának problematikáira. Itt most két példával kuncsorgok elő, egyikkel jelzésszerűen, másikkal szándékos távlatokig incselkedve.
Zsehránszky utal egy kínos-kellemetlen körülményre, a brazil esőerdők tűz-pusztította idei rémhíreire, meg a Románia-szerte vastagon szemetelő turistákra, s nem utolsósorban a tengerekben felgyülemlett szemét (műanyag és vegyi) riasztó terjedésére is. Cikkében alaptónusként a felelős emberi gondolkodás hiányát említi, amivel egyetértve ugyan, de kiegészítésekkel élve én meg úgy látom, sok esetben a kormányszintű felelőtlenség, a nemzetközi partnerség nem-vállalása, sőt a bolygó állapota iránti közömbösség, haszonelvű konokság (például a magyar kormányzat részéről harsány, Trump elnök áradásaival még dacos ostobaságként is kiegészített) felelőtlen dúlása nevezhető meg háttérként és következményként is. Vagyis ha félnivalónk van is, az nemegyszer a glóbusz fejlődési-változási ökonómiájának alapkérdését alig érinti, hisz az évmilliók vagy százmilliók óta köszöni szépen, elvan önmagával harmóniában… – „mindössze” az ember az, aki ebbe beletramplizik, s ezzel önmagának többet árt, önnön jövőjét dacosabban olvasztja le, mint arra számíthatott évtizedekkel ezelőtt. A brazil vagy amerikai erdőtüzek, a tengeri szemét, az országúti műanyag, s egyebek – talán csak vészjelek, kicsiny mennyiség a mégtöbb zúzós jövőképtelenségből, s ugyanakkor mégis valamiképpen összhangzó tünetek. Tünet például, hogy az égetéses művelés (mely a zöld természetet lepusztítva termő talajt biztosít a kertgazdaságnak vagy nagyüzemi ültetvénynek – de csak rövid időre, azután a szél és a csapadék elhordja, s marad helyette a terméketlen homok vagy ehetetlen kősivatag), épp a nomád törzsek, brazil indián lakosság által évszázadok óta fenntartott művelési technika volt, s mégis megéltek valahogy, hisz az erdő újratermelte önmagát…, mindenesetre már fél évszázaddal ezelőtt a brazil antropológusok leírták az égetéses művelési ág hódításának végjátszmáját, de főképp a földbirtok-rendszer és a tulajdonjogok terén lehetséges visszaélések következményeit, melyek tényleg milliókat tettek hontalanná, éhezővé és menekülővé. Ugyanakkor a „fejlesztő beruházások”, melyek a térség népesség-megtartásában véltek haszonkulcsra lelni, szabad teret nyitottak az Amazonas-menti erdők lehasználásában. Erről ugyancsak leírták az antropológusok a folyók menti (robbantással elősegített) aranymosás hatását is: a mérgező robbanóanyag a halakba jutva és a lakosok által elfogyasztva végtelen nagy arányú emberi pusztulásukhoz volt segítség. Ehhez képest az erdőégetés csak tünet..., ha félelmes is.
További félelmes tünet a brazil esőerdők indiánjainak kollektív tudat-változása, amelyban a vándorló, zárt, harcos, kiegyezésképes vagy kegyetlen törzsek egymás közti háborúi mellett is egy kollektív közösség együttes fenyegetettségére kellett számítsanak: a fegyvert adó, egymás ellen uszító idegenek hatására nemcsak a törzsi háborúk lettek tizedelői az őslakosságnak, hanem a mentalitás változása is: a pénz, a haszonelvű beruházás már erőteljes individualizmussá változtatta a közösségek közötti, sőt törzseken belüli, családokba is beférkőző normarendet, s azóta mindezek tüneteitől tovább ritkul, pusztul, nyomorodik mindaz, ami a termelői, erdőkihasználói, önfenntartói múltból még megmaradhatott. Mert nyomorodik, s ebben mint folyamatban a kulcsfogalom inkább az individualizálódás, mintsem csupán az égetéses művelés elavulttá válása. Viszont hát erre épülhetnek a tőkehaszon kalkulusai, a kapitalizmus győzedelmessége, a gyarmatosítás mindenkori haszonkulcsa, s a kíméletlenség egyetemes igényének helyi változatai is. Mert ha jövő és jelen már nincsenek is, akkor nemigen törőd(het)nek a buján burjánzó erdők fennmaradásával, a távoli szemlélő, a turista vagy az olajkitermelő magánérdekének kiszolgálásával, legyen az banánültetvény vagy őserdei turizmus... Akik meg kitermelik az erdőket, hogy helyükön ültetvények legyenek, ezúttal nem az őslakosok (önfejűen döntve), hanem kizsákmányolóik, amerikai üzletfeleik megbízottjai, emberpusztító haszonlesők, kiknek az ember a legkevesebb, s leginkább csak fölösleges, útban lévő tényező...
Lehet, s miért is ne fedezhetnénk föl kellő döbbenettel, hogy az ember nem érték...! Ebben tévedünk mi, nagy-nagy emberpártolók! Föltételezzük, hogy a nagy európai felvilágosodott világkép fókuszába állított ember a mindenkori legkiválóbb használati érték, ami csak lehetséges… Ebben esetleg mégsincs igazunk, mert ember(ek tömegei) nélkül mindaz, ami lehetséges haszon még ígérkezik maradék néhányak számára, szinte sokkal biztosabb befektetés. Kipróbálhatjuk rajtuk még a veszélyes vagy kísérleti állapotú gyógyszerfejlesztési programot, elönthetjük őket fölösleges tárgyak vásárlási divatjával, önpusztító technikákkal, kiszolgáltatott helyzetekkel, tiltakozásmentes manipulációink minden műfajával… S a maradék néhányakra nézvést a haszonlesők pontosan tudják, hogy a haszonért minden kellően olcsó, az egészség is, a légtér is, a talaj minden centimétere, a termőföld, ivóvíz, tiszta levegő, sőt végső soron az ember maga is.
A párhuzam okán ugyanakkor hadd invitáljam az olvasót egy másik tiszta légkörű, bővízű, impozáns tájra, mely ugyancsak a korai földkorok adománya és kiteljesedett maradéka…! Nevezzük most az egyszerűség kedvéért Balatonnak. Még idén júniusban írtam ismertetőt Lányi Gusztáv kötetéről, a Fenntartható? Fejlődés? Pszichológiai elemzés a Balatonról.2 A kötet egyik budapesti bemutatója éppen tegnap zajlott a Sapientia főiskola nyilvánossága előtt, egyúttal a szellemi elődökként tisztelt Karácsony Sándor és Sík Sándor nevéből formált „Sándor Kör” rendezvényeként. S meghívott előadók, kiadó-igazgató, régi iskolás társak mellett a szerzői elbeszélőmódot is illene teljességgel fölidéznem, de erre most nem leszek képes. Ami az ökológia és pszichológia határán, sajátos ökopszichológiai és megismeréstudományi megközelítések többféle elbeszélőmódja közül kinek-kinek emlékezetes marad – hol Karácsony Sándor tanításaiból, melyek a magyar észjárásban „a szolidak” és „biztosan tartók” közötti harmóniák keresésével, vagy a természetes ökonómia és a mesterséges beavatkozások kártékony jelenlétének (utóbbira jellemző) túlsúlyba kerülése okán válnak fontossá, példaképpen Lányi András szkeptikus világképében kifejeződve, vagy Deme Tamás pillantása révén, ki a tihanyi Belső tó funkcióját „Isten szeme” révén tekinti a társaslény mivoltának lehetséges opciójaként (lásd a kötet 129-130. old.) – egyszóval „a valóság” és a költészeti, tájépítészeti, vizuális érték és költői képzeletben lakozó további perspektívákkal hozza összefüggésbe, magam kicsit más nézőponton vagyok. Ebből néhány momentumot idézek föl csupán az alábbiakban…
Elsődlegesen azt, hogy „a Valóság” nincs. Nincs magában sem, csupán érzékelések által, s ha van is szubjektív tudatunktól függetlenül mégis, az számunkra szerfölött sokféle valóság, többes számú valóságosságok alakjában marad meg inkább érvényesként. Lányi ezekkel bőven él, a költőit vegyíti a tudományossal, a lírait a szakrálissal, az empirikus könnyedet a drámaian kalkulatívval, a helyit az univerzálissal vagy szakrálissal is. De kötetében ezt egyfajta „vezetőként”, kézenfogva-kalauzoló terapeutaként teszi, aki közös sétára invitál a táj, a tó, a kertek, a növényzet, a bogygóközi légifelvételek és Egry József festményei közötti tudás-szférákban. „Ökopszichológiainak” nevezi mindezt, mivel egyenként a szóösszetétel lehet ugyan önálló tudástér, da a Balaton jelentésterét elsőként Ő kezdte vizsgálgatni a lélekpendítés hangjai révén. Involvált, beavatott, helyismerettel bíró, bár nem helyi lakos, csak elfogult „fogyasztó” ebben a helyzetben, aki megrémül, föllázad, félteni kezdi élményét a túlsúlyba került üzleti, individualisztikus, gyarmatosító, haszonelvű érdekektől. Épp emiatt érzékelése nem száraz, hanem motivált, nem „a választ” adja az ökológiai kihívásra, hanem megannyi választ kísérel meg vázolni, s megannyi szempontból teszi mindezt. Végső hangsúlya nemcsak a tudatosság fontosságára, igényére, felelősségére utal, de a történeti előképek vázolásával a társadalmi élőhely létjogáért küzd, bevallottan és kimondhatatlan szorongást is megfogalmazva. „Ökopesszimizmusa” ugyanakkor az életvilágok megismeréstudományi kérdéskörébe vezet, annak megannyi hangnemében, felhangerejével és fogalmi „akkordjaival” együtt. S mert egyik kulcsfogalma épp az innovativitásra emlékeztet, a megújítható érték, a megvédhető táj, a megelőzhető károsodások személyessége dúl benne, annál inkább fölmerül a kérdés: a provokatív cím kettős kérdőjele (Fenntartható? Fejlődés?) mint pszichopedagógiai, pszicholingvisztikai mémek is kérdésesek maradnak…
A magam kérdései durván egyszerűsítve is sorozatban megfogalmazhatók. Például: amikor az evolúció és a természetes létmódok eredendő, a „fejlődés” programjába illeszkedő (vagy onnan kiilleszkedni látszó, annak ellentmondó) üzelmeire utal, vajon a „haladás”, az előrébb jutás, az irányát természetes módon megtaláló (természeti? félig mesterséges?) törekvésről (is) szól. De mi ez a fejlődés névvel illetett mozgás (?), tempó (?), akaródzás (?)? Van benne valamely cél-okság? Tételezett végcél? Vagy csak megúszható és csökkenthető katasztrófa-tömegből áll? Tervezhető-e mindez, vagy már elszállt velünk a haszonelvűség kapitalista szelleme, a felhalmozás és rablás új korszakába értünk? Van emögött valamely rendeltetés? Isteni akarat, útmutató szándék, külső késztetettség? Vagy csupán a nem vágyott, de megtűrt és kényszerből elfogadott sodródás üli meg a tájat? S lehet-e kreatívan, teremtő módon viszonyulni ehhez? Beton-vályú legyen a part egésze, vagy szabályozott vízhozam és vízmélység, telepített hajfajokkal, ápolt nádasokkal, algamennyiség szabályozásával terhelt ökopolitikai felelősségtudat kell áthassa a mindenkori helybenlakókat, a nyaralókat, a külföldi telekvásárlót, a vitorlás- és jet-sci zónák megvásárlóit, a parti telkek felvásárlóit és kerítéseit? Mindez kikkel, mikor és hogyan egyeztethető, s mennyi benne az idegen, a helyi, a hasznos, az üzleti, a méltányos, a gyarmatosító, az állami, a privát…?
Lányi alapkérdése az öncél dúlása, az egyéni érdek infernója és az univerzális rend-igény, egyetemes harmónia közötti szférákba vezet. Közös és kölcsönös, adaptációra képes és méltányos, kiegyezésekben gondolkodó, reflektálni képes megoldásokba kalauzol, nem utolsósorban költészeti és esztétikai példákkal, hangos meditációval, értékítéletekkel és értékképzetekkel is kiegészítve. Értékcélokat fogalmaz meg, emellett eljárásmódokat szorgalmaz a lét fogalmának komponenseiként, a kiteljesedés alternatívájaként. A fejlődés számára nem „unilineáris”, egyoldalú ívelés, töretlen mozgás, harsány mutatókkal teli látványosság, hanem ciklikusan is visszatérni képes meggondolás, a hullámtermészetű tavi jelenségek hullámzásának felfogásmódjaival teljes verziója. Ebben tehát az ökopszichológiai szempont, az érintettség és az érdekeltségre felszólítás együttes célként, teleologikus vágyképként van meg tekintetében, egyúttal morálfilozofikus is, normatív módon előíró, igényeket és értékszemléletet megfogalmazó is. De lényeges – számomra mindenképp distinkciókkal élő kötözködés – lehetősége, hogy fejlődésről vagy fejlesztésről beszél? Helyi, belső, természeti ökonómiáról, vagy mesterséges célok még mesterségesebb kivitelezéséről és kíméletlen hatékonyságától?! Fölteszi az ökológiai alapkérdést: ha így megy minden, ahogy…, akkor „ki éli túl” majd mindezt? E téren tehát vallottan „ökopesszimista”, aki nem lát jó jeleket, nem hisz megértő üzemmódokban, s látja pusztulni mindazt, ami érték volt – de felmentő lehetőségek sehol a határon!
Ami a Balaton fennmaradásának, fenntarthatóságának fejlődési kérdése, az Lányi számára a kreácsolt, buherált, szedett-vedett, nem fejleszthető helyzetek fejletlen megoldásait idézi fel. Egy helyen szimplán „a Balaton elrablásáról” szól, mélységes szépen megjelenítve a nőnemű tavacskát az Európát elrabló főbika áldozataként. Mindezzel együtt, amikor a tó állapotát egy 1942-es szövegidézettel illusztrálja: „Tavunk élete nem áll meg az időben, hanem tovahalad, s ezt a haladást a természet hatalmas erői és az ember értelme irányíthatja” (Entz – Sebestyén),3 akkor a „véges végtelen transzcendálása” és „a teremtés csodája” közötti kultusz időtállóságának feladatát rögzíti, nem utolsósorban Karácsony Sándor olvasgatása („karácsonyista társadalomlélektan”) nyomán, amely erős szakmaisággal és involváltsággal rögzítve a tudás-rekonstrukció és az identitás mint cselekvésformák kerete. Ennek megvan előzménye a magyar nemzettudatban élő passzivitást integratív és emberközeli (transzperszonális) pszichológiai elemzés tárgyává tevő felfogásban, mely képes ökológiai és politikai pszichológiai megértés lehetőségeként. Ehhez a maga feladatát és részben az olvasóét is meghatározza ama késztetéssel, hogy ne elégedjünk meg a haldoklás megállapításával, hanem tenni is próbáljunk érte. „Az autonómia-vesztett, mellérendelés-hiányos, ökológiai katasztrófa-közeli, értékrendjében és mentálisan is szétzilált világunk diagnosztizálása és (ha lehet még) gyógyítása” a feladat tehát,4 mely „szolgáló, s nem kiszolgáló tudóst” igényel a tudományban, oktatásban, nevelésben – és a politikában is. (i.m. 42. old.)
Lányi talánya tehát a tett és az okoskodás közti megoldás, a személyesség és beavatottság motivációival, a diagnózis és a terápia eszköztárának együttesével. S ebben, ha lehet, nincs is egyedül. Pozitív késztetése jelen van a fenntarthatatlan fejlődés egy másik, a fennmaradásért tenni kész, a rettenetes diagnózisok után a tennivalóknak nekifogó, az emberről való tudás reménytelen és fenntarthatóan pusztító ismereteivel szembeszálló személyiség egész eddigi életprogramjában is. Most Ő lesz az alábbiak főszereplője, illetve még valaki: a teremtett Föld maga…!
Teremtés könyve, földrészek végnapjai, avagy az újratervezés
Kivételes súlyú esemény maradt hónapokig a budapesti Műcsarnokban (2017.09.06-2017.11.12.) látható kiállítás, a világ egyik legrangosabb vizuális művészének, a fotó nemzetközi hírű-rangú mesterének nagy, korszakos tárlata, ahol az 1944-ben Brazíliában született Sebastião Salgado fotográfiái kerültek a nyilvánosság elé. GENESIS címen foglalta össze korszakos üzenetét, mely nem valamiféle rock-rajongó falfirka csupán, hanem ténylegesen is szoba-fal méretű fekete-fehér fotók őrületes barlangrajz-lenyomata, korunk civilizált „ősemberének” elbeszélése 245 fejbekólintó alkotás formájában. Olyan projekt volt ez, melynek nem titkolt szándéka, hogy korunk nyomasztó hatásaitól még mentes öt földrészen, mintegy harminc expedíció során megismert bolygó-foltokat gyűjtsön, ahol részben talán még érintetlen tájakat és élővilágot fedezhet föl. Érintetlen tájakon járt, melyek már nem érinthetetlenek az ember által, pusztuló világokba világított be, melyek magukon viselik a Teremtés alanyának, az öntelten világura embernek dögletes lenyomatait, elvadult sziklákra kapaszkodott föl, hogy rálátása lehessen a létezés mélységeire, jéghegyek közé utazott, hogy „szánkázó” pingvineket és éhező rozmárokat fotózzon, örökké mozgó domokdűnéket, testékítő bennszülötteket, rénszarvas-terelő nyenyec pásztorokat, ajaktányéros etióp asszonyokat, aranybányász munkásokat, háborúzó és menekülő népeket, amazóniai halászokat, esőerdőket és pusztuló szikla-erődöket örökített meg.
Egy fotós, aki fotóz. Hm, mi is van ebben a munkánál, hivatásnál több…? Az alapképlet, kiinduló helyzet egyszerű, mondhatnánk: szinte újsághírre sem méltó… Véletlenül kezdi, huszonhat éves, mire átlát először egy optikán. Ráébred tennivalójára, még színesben is kísérletezik. Aztán már a témakörökön is átlát. Történéseket, tájakat, embereket örökít meg. Azután meg messzi népek létmódját, „egzotikumokat”, alkalmiságokat. Ám erre következően belesodródik a mélységekbe. Aranybánya, környezeti konfliktusok, munkások a világ különböző tájain, olajmunkások, hajómunkások, halászok, eltűnőfélben meglátható létmódok. Majd a migrációk, menekülők, kiszolgáltatottak, éhség, természeti katasztrófák, demográfiai válságok, háborúk, alávetettség, űzöttség, halál. Majd még halál, meg pusztulás, meg reménytelenség, kietlenség, részvétlenség, gyilkolás, rablás, erőszak, végzet. Mindenütt, ahol csak járhat, járt, s túlélte.5
Innen, ettől kezdve már csak menekül. Kilép, (ha lehet egyáltalán kilépni a planéta ártalmaiból és politikai-katonai-gazdasági őrületeiből), hazatér apja brazíliai farmjára, a pusztuló hegyek kiégett fái, lemosódott erdői, kipusztult növényzetei közé, vissza a kezdetekhez, saját kezdeteihez, meg az élet esélyeinek bölcsőjéhez. Lemond, kiégetten legyint már az esélyekre, a jövőnélküliségre, az emberiség önmagára emelt gyilkos kezére, a bármikor s bárki ellen győztes túlhatalmakra.
A mentális és morális, alkotói és emberi szakadék szélén még elmereng, s döntésre jut. Ha hiába a küzdés, ha képtelen a remény…, akkor is képesnek kell maradni az alkotásra, az újrateremtésre, a Genezis könyvének/képének újraalkotására. Galapagos-ra megy, életképes, még elpusztíthatatlannak tetsző őszi lényeket fényképezni. „Bolygónk mintegy 46% százaléka még mindig pontosan olyan, mint a teremtés idején. Meg kell óvnunk azt, ami fennmaradt”. Eredeti, építészeti és közgazdasági tanulmányai élednek életképessé, a profi (ügynökségi) munkavégzést felesége révén saját Amazonas Images alakításával és projektjeik elszánt vitelével próbálja a rekultiváció, az új genezis, a visszaéleszthető világ formálása érdekében felváltani valami olyannal, ami nem szokott sikerülni. Fát, növényeket ültet apja egykori háza környékére, egyet, majd százat, ezret, s idővel másfél milliót. Bozótos éled, föltámad a brazil erdőség, újraéled a világ. Saját Genezis ez, az újraébredés művészetével kiegészülve:
„A Genesis a bolygó felfedezéséről szól, abban az állapotában, ahogyan létrejött és kialakult, és ahogyan a modern életmód felgyorsulását megelőzően évezredekig létezett, mielőtt létezésünk lényegétől eltávolodott volna” mondta Lélia Wanick Salgado, a kiállítás kurátora. „Arról tanúskodik, hogy a bolygónk még mindig olyan hatalmas és távoli területeket rejt magában, ahol a természet az úr, a maga csendes és érintetlen szépségében”.6
A korábbi, fekete-fehér drámaiságú albumai, az Other Americas (A Másik Amerika, 1986), a Workers (Munkások, 1993), a Terra (1997), a Migrations (Vándorlók, 2000), és az Africa (2007), meg számos más könyve után az Egy álom illata (2015)7 mutatja föl a hasznos, életmentő, Földnek hódoló, drámaian alázatos munkával a gyarapodást szolgáló kávéültetvényesek emberi nagyságát és esztétikai fennségű fotókkal tiszteleg a teremtő értelem előtt.8 A Genesis Project és a Salgado alapította Instituto Terra épp arra készteti a nézőket, tudatosítsák önmaguknak, milyen saját bolygónk elleni károsodást okozunk puszta létünkkel is, mert nemcsak nem ismerjük az állatvilágot, a természeti tüneményeket és őslakos népeket, de vakok és felelőtlenek is vagyunk a megoldás keresésére, meglátására, vállalására.
Persze, bölcsész merengésre, művészi fájdalmasságra, életunt lemondásra könnyen késznek mutatkozunk. A cselekvés, a kivédés technikái, a túlélés felelőssége fordulatot vett: ma már nem az a kulcskérdés, sikerül-e a természetet leigázni…, az Ember technikai fölényével mindazt kizsákmányolni, amit még lehet. Hanem inkább az, amit Salgado 2004 és 2011 között tett, több mint harminc utazása során fölhalmozott tapasztalata nyomán úgy fejezett ki: „A Genesisben a kamerámon keresztül a természet szólt hozzám. Megtiszteltetés volt hallgatni”.
„Salgado új dimenziót ad a fekete-fehér fotózásnak. Műveiben a tónusok vibrálása, valamint a fény és az árnyék kontrasztjai a régi nagy mestereket, például Rembrandtot és Georges de La Tourt idézik. Mit láthatunk a Genezisben? A Galapagos-szigetek állatfajait és vulkánjait; pingvint, oroszlánfókát, kormoránt; az Antarktis és a Dél-Atlanti-óceán bálnáit; brazil aligátort és jaguárt; afrikai oroszlánt, leopárdot és elefántot; az Amazonas-esőerdő mélyén, elszigeteltségben élő zo’é törzset; a Nyugat-Pápuán élő kőkorszaki korowai népet; a szudáni nomád szarvasmarhatartó dinka törzset; a sarkkörön élő nomád nyenyeceket és rénszarvas csordáikat; a Szumátrától nyugatra fekvő szigeteken élő őserdei mentawai közösséget; az Antarktisz jéghegyeit; Közép-Afrika vulkánjait és a Kamcsatka-félszigetet; a Szahara sivatagot; az Amazonas mellékfolyóit, a Negrót és a Juruát; a Grand Canyon szurdokait; Alaszka gleccsereit, és még sok mást”.
Salgado az idő néma drámáit jeleníti/fogalmazza meg kamerájával, portréival, vége-hossza-nincs történeteivel. Hirdeti, magyarázza is mindezt, ahol és amikor csak teheti.9 S amikor minderről hosszú pálya- és élettörténeti filmben vall Wim Wenders és Juliano Ribeiro Salgado készítette portréfilmjében, ahol helyenként főszereplő, vallomásos cselekvő, másutt meg résztvevő filmkészítő is, akkor módot kínál a Bolygó iránti tiszteletét elsőbb az Ember, az Alkotó Ember iránti tisztelet fohászává tenni.10
Talán kivételes élményünk, szerencsénk, megtisztelésünk és megtiszteltetésünk is, hogy Salgado megörvendeztet nemcsak monokróm képeinek, fekete-fehér drámáinak, visszaélesztett természeti környezete reménységeinek totálképével, de portré-közelbe hozza, megemberiesíti még (a másfél vasúti kocsi hosszú és kétszer olyan súlyos) déli simabálna reflexióját is, aki a simogató gesztusok után, távozáskor még búcsú-intésre emeli fark-uszonyát, hogy azután elmerüljön ismét a Valdés-félsziget Argentína-közeli mélyvízében…, vagy az óriásteknőst, akinek többszáz éves bölcsessége türelemmel tekint a mulandó ember kamerájába…
Ember, lét-értelem, reménytelenség, környezet, felelősség, Bolygónk sorsa, az értelem léte, s végül ismét az Ember. Az Ő felmutatása a Genesis vállalása. Avagy, csak egy végtelen, sorsformáló szerelmes levél, melyet „megtiszteltetés volt hallgatni…”
Mert a fenntarthatatlan is fenntartható. Csak azon múlik, miért látjuk jobb értelmét az értelmetlennek és önösnek, mint az értelmesnek és közösnek. Ha a „fogyasztás vagy élet” a kérdés, hát lehessen még létezni egy kicsit, valameddig, valahogyan…
1 Fogyasztás vagy élet? https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/gyorsposta/fogyaszt%C3%A1s-vagy-%C3%A9let
2 Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2019., 149 oldal. A cikk:
3 Entz Géza – Sebestyén Olga: A Balaton élete. Budapest, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 1942: 209. Elérhető itt: https://docplayer.hu/960312-Szeles-a-balaton-vize-170-ev-a-to-tortenetebol-ahogy-az-ujsagok-megirtak.html
4 lásd Lányi Gusztáv 2017 Karácsony Sándor társaslélektana és a mai magyar pszichológia. In Heltai Miklós és Lányi Gusztáv szerk. Karácsony Sándor és a magyar pszichológia. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 13-49.
5 https://www.youtube.com/watch?v=2kNc6kkCmWc
6 http://www.mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=hl3Fl27h7Ytzx7
7 The Scent of a Dream. https://www.youtube.com/watch?v=5Rw8nG3ifBQ
8 https://www.youtube.com/watch?v=iPyGB5SN4hI
9 https://www.youtube.com/watch?v=qH4GAXXH29s
10 LA SAL DE LA TIERRA (A Föld sója) https://www.youtube.com/watch?v=1qlYJy4qf0g ; https://www.youtube.com/watch?v=I8rFgneh26A&t=104s ; https://www.youtube.com/watch?v=0VaUZ00KM5M https://www.youtube.com/watch?v=I8rFgneh26A&t=2184s