Nem igazán szokványos tárgykör, nem kellőképpen ismert tudásterület, s még kevésbé megbecsült ismeretvilág, amit az alábbi kötet kínál. Bolvári-Takács Gábor sorozatszerkesztőként jegyzi azt a kötetet, melyet a Magyar Táncművészeti Főiskola „Táncművészet és tudomány” címen ad ki. Ennek immár negyedik kötete jelent meg A hagyományos tánckultúra metamorfózisa a 20. században témakörrel,[1] s benne tizenhét olyan írással-előadással, melyeknek tárgyköre csak elnagyolt séma szerint rendezhető valamely kényszeres egységbe. Lehetne példaképpen történeti dimenziókat venni, hisz a 20. század a tárgyterület (itt a korszak eleje, közepe és vége egyaránt mutatkozik, Antal László, Bányász-Németh Tilda, Bolvári-Takács Gábor, Boreczky Ágnes, Budainé B. Katalin, Forgács D. Péter, Fügedi János, Kovács Henrik – Megyeri István, Kővágó Zsuzsa, Lelkes Zsófia, Németh András, Pethő Villő, Sófalvi Emese és Vincze Beatrix tanulmányai egyaránt föllapozhatók lennének ide illő kérdésekért)…; sőt elkülöníthetők egész évszázadnyi hosszú időtartamot átfogó írások is (ilyen Bólya Annamária, Könczei Csongor, Németh András munkája)…; de kínálja magát a klasszifikálás a népzene és könnyűzene, mozgalmi zenei műfajok (Éneklő Ifjúság mozgalom, táncházmozgalom, Gyöngyösbokréta, néptáncoktatás, életreform-mozgalmak időszakai, népművészeti kultuszkorszakok) és modernitás-hatások (Sófalvi Emese, Boreczky Ágnes, Budainé B. Katalin, Forgács D. Péter, Németh András), vagy éppen a tájegységi-térségi stílusjegyek szerinti tagolás (Antal László, Bólya Annamária, Forgács D. Péter, Könczei Csongor, Mizerák Katalin), alkalmasint a kortárs társadalmi hatások révén, ezek serkentésével keletkező, megrendelt vagy hagyománykövetés formájában megmaradó trendek leírásai is különválaszthatók. Éppígy tagolhatnánk a forráselemzések, a szimfonikus zenei hatások, a néptánc és a koreografált tánctípusok szerinti írásokat, szemben például a népi kultúrát a mozgalmiba átvezető kvázi-kultikus és ideologikus aspektusok alapján is.

Az itt jelzett sokféleség persze nemcsak a tánckultúrák, hagyománykövető vagy „kitalált hagyományt” megteremtő szándékok szerint képviselnek eltérő jelleget (például Bányász-Németh Tilda, Bolvári-Takács Gábor, Bólya Annamária, Könczei Csongor írásaiban), de mindez kiterjed például a testfelfogásokra (Mizerák Katalin, Boreczky Ágnes, Lelkes Zsófia), a mozgás- és testfelépítés kultuszaira (Vincze Beatrix, Forgács D. Péter, Lelkes Zsófia, Bolvári-Takács Gábor, Németh András), de a kényszerített és átpolitizált egészség- vagy mozgáskultúra-felfogásoktól a mozgalmi célokat szolgáló fegyelmezésig egy sor olyan kérdéskör is terítékre vagy térképre kerül, melyek térben és ideológiai korszakokban egyaránt a közismertnél súlyosabb ál-kultuszokat szolgáltak. A legátfogóbb és leghosszabb tanulmány talán Németh Andrásé, de további nevek említése nélkül is érdemes figyelmet fordítani a korszakos problematikákat taglaló írásokra éppúgy, mint a kisebb, résztéma-részleteket fölmutató szakmai jelzésekre, s nem is elsősorban a szerzők kiléte, szakmai reputációja, elismertsége vagy kutatási területe okán, hanem kiváltképp azért, mert a legkülönb problematikák sem tárgyalhatók a többi, korszakra vagy műfajra jellemző kölcsönhatások, idői visszacsatolások, hagyománykövetés és modernizálás, retro-spektrum vagy kultikus nóvum megjelenítése, átvételek és örökségesítések egyéb összefüggései nélkül. Ha „hagyományosnak” veszünk egy néptánc-kultúrát, annak nemcsak megmaradása a maradandó kérdés, hanem változásainak oka és módja is, körülményeket, aktorokat, jelentőséget vagy következményeket egyaránt tekintve. Ha egy nemzetpolitikai kultusz vagy ideológiai vezérlettel fölépítendő „új hagyomány” témakörét nézzük, ezek sem elválaszthatók például Bartók Béla lejegyzési hagyatékától, Szabó Dezső vagy Németh László „ideológiai” örökségétől, az ifjúsági zenei ideák népművészeti keretbe illesztésétől, normatív rendszerétől vagy mindezek ellenhatásaitól, esetleg éppenséggel a szving-korszak deviancia-jellemzőitől.

A zenei kultúra, mozgalmi kultuszok, viselkedési és értékrendi modellek mellett semmiképpen sem érdemes feledésbe menni hagyni a mozdulatművészet, a komponált tánc, a néptánc vagy mozgalmi testkultusz olyan jelenségeit, melyek a néptánc, népművészet és egyéb közösségi késztetések pedagógiai oldalán megnevezhetők. Az iskolarendszerű képzés, a néptánc oktatásának és közösségi megőrzésének egész huszadik századi „sikergörbéje” korántsem egynemű ideológiai mezőben rajzolható meg: jócskán eltér a népi kultúra fogalma és ideája a polgári kor kezdeteinél és a paraszti kultúra önfenntartó képességének romlási időszakában, emiatt pedig a népi játék, a mozdulatművészet, a tömegesség vagy személyesség puszta reprezentációja is el-eltérő arculattal jellemezhető a hosszú évszázad („longue durée”) meghatározó ciklusaiban. Más lesz a Gyöngyösbokréta vagy az Éneklő Ifjúság kultikus építkezésének mozgalmi és kulturális intézményi háttere, más a fölmelegített vagy kitalált örökséget forgalmazni próbáló időszakok meghatározó kultuszképzési tartományában, s mindezektől tökéletesen eltérő is lehet a színpadi mozgásművészet másfajta örökségének-megújításának hatásával együtt, vagy épp azzal szemben. Mindennek oktatása, a képzők képzése, a hagyományátadás intézményesítése is külön rétege lehetne a kötet olvasatának, s ebben kézenfekvő jelentőséget nyer maga a táncművészeti képzés, a főiskolai tematikák, a tánc mint tudományos vizsgálódásra alkalmas terület oktatási hátországa, tudás- vagy ismeretkincse, vállalt vagy megújított öröksége is.

A kötet nem ajánlható a szélesebb publikum bármely képzelt csoportjának. Ez tematikai adottságaiból, s magából a konferenciakötet jellegéből adódóan is evidens élmény. Ámde ha mégis meg kéne határozni, mivégre adnak ki ilyen könyvet (túl azon, hogy az oktató intézmény önmagát felmutató produktuma, tevékenységi körének és eredményeinek időszakos szemléje is), hát bizony erősen keresgélni kellene, mely humán érdeklődési, oktatási, kulturális területen ne lenne ésszerű az érdeklődés iránta…! Nincs az a tudománytörténet, szellemi néprajz, kultúraelmélet, zenetudomány, kulturális vagy vizuális antropológia, életmód-szociológia, neveléstörténet, oktatáselmélet, esztétikai örökségvédelem, népszokás-lélektan, andragógia, viselet- vagy szokáskutatás, összehasonlító kultuszelmélet, szimbolikus kommunikáció-elemzés… (és ki sejthetné, hányféle tudásterület férhetne még el itt…!), ahol ne lehetne érdemi módon használni, forrásnak tekinteni, a metamorfózisok historikumába illeszteni mindezeket az írásokat…! Jó, hogy van ilyen könyv, s kevésbé jó, hogy meglepően keveseknek van érdemi rálátása, mi módon hordozza a test, a tánc, a mozgás, a közösségi szerveződések, a szervezeti formák, mindezek oktatása vagy átadása mindazon társas függésrendeket, melyek a közösségi kultúrák megannyi műfajának, társadalomtörténeti korszakok jellegzetes jegyeinek és reprezentálódásuknak is felmutatói. A „táncművészet és tudomány” sorozat-cím ekképpen nem is pusztán a táncdialektusok vagy mozgásdinamikák szimpla leírási kísérlete, hanem olyan komplex tudásterület, melynek eredményei, talányai, változatai és kölcsönhatásai számos rokon tudásterület érdeklődését is okkal vonzzák magukra. Táncművészet, hagyomány, mozdulattudomány és életmódhistória megannyi árnyalata, korszaka, stílusirányzata, megoldása és kihívása rejlik e címlap mögött is – s talán már csak az értelmezéstudományi hátterünk, eszköztárunk hiányzik ez eredmények teljesebb megbecsüléséhez…

Azaz: hiányozna, ha nem lenne éppen e kötetben is megannyi fogódzó, szempont és segítség a hagyományos vagy hagyományt hordozó örökség komplexebb megértéséhez…

A. Gergely András

[1] Tudományos szimpózium a Magyar Táncművészeti Főiskolán, 2010. június 11-12. Kiadó: Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2012., 192 oldal.