A cím kettős tagolásában is invitáló serkentés rejlik, lévén szó ezúttal egy kiállításról, melyet a budapesti Artézi Galéria rendezett TŰZ címen, tizenegy alkotó (három-három válogatott) munkájából. Az „esemény” is már csak online volt „megnyitható”, s abban is több szerepe maradt a weboldali kalandozásnak, mint a taktilis vagy közvetlen vizuális találkozásnak. Így hát nem oktalan a várakozás, hogy látvány-éhes művészetkedvelők ha közvetlen közelből nem is, a keresők képzelőerejétől hajtva mégis ráakadnak. S ha teszik ezt (sajnos nem messzebbi időpontban, mint e hó végéig), együtt találnak a hívószó melegére összetalálkozó közléseket, műnemeket és korszakokat, korosztályokat és közlésvilágokat, vagyis az értelmező elbeszélés kicsit hűtöttebb változatait. Ebben pedig közvetlenül is segít a katalógus, melyet a tárlat anyagából szerkesztett a tervező Németh Géza és a kiállítás kurátora, S. Nagy Katalin művészettörténész.

A TŰZ kiállítás katalógusában a kiállítást szóban megnyitó Izsák Éva jelzi szövegének nyomtatott változatában is az elemi erők eszközlétre szántságának ősi historikumát, a „tűz szeretetével”, az „örök rejtelem és jóleső melegség” Gárdonyi Géza Tűz című írásának felhangoló kezdetével, a folytatja ekképpen:

„A tűz az egyetlen olyan Erő, amelyet az ember önmaga is képes előállítani. A tűz feletti uralom megszerzése volt az első nagy emberi beavatkozás a természetbe. Ez indíthatta el a földművelés, majd az ipar fejlődését is.

És ahogy a tűz az ember közelébe került, megszülettek az első csodálatos mítoszok, gyönyörű köl­temények arról a hősről – minden népnek megvolt a magáé –, aki megszerezte számukra e nél­külözhetetlen elemet. Rejtelme minden időben hatott az emberek gondolkodására. Föld, víz és levegő mellett alapelemként tisztelték. Szép példája ennek Egyiptom Főnixmadara is, aki elégeti magát, majd hamvaiból feltámadva az öröklét jelképévé válik”.

A katalógus nyitó oldalán Izsák Éva szavaira mintegy kontraszt, kiterjesztés és pazar továbbgondolás S. Nagy Katalin asszociatív és eligazító húsz vázlatsora, melyek oldalpár-tükörben épp a lehetőség, a realitás, a praktikus valóság és a történeti megjelenítés komplexitását tagolják bele szimbolikus előfordulások rétegeibe, mégpedig úgy, hogy az őselemek fizikai mibenlététől a szimbolikus szférák messzi tartományaiig idézik meg a TŰZ mibenlétét, fogalmát, értékét, jelképét, lelkiségét.

Egy katalógust „elbeszélni”, színek és formák jelentés-egészét más műfajú értelmezési körbe szuszakolni éppoly illetlenség, mint szélfuvalom lengette kicsiny csengettyűket vastag ecsetvonásokkal megörökíteni. (Lehet persze, csak éppen lelkét, értelmét, esélyeit veszti…) Ám a címbeli invitáció mégiscsak kell egy plakátszövegnél többet mondjon, s akkor már hadd szóljon csilingelőbben, avagy éppen pattogósan, mint maga a TŰZ, amikor lelkesebb kedvében van. E pattogáshoz csak szelíd értelmezési összhatás S. Nagy Katalin kultúratörténeti „válogatása” a kontextusok lehetőségeiről, ha nem is direkten a kiállított művekről. „Elméleti”, inkább asszociatív vázlata a felfogás-, teremtés- és értelmezésmódok sokaságával teszi reménytelenné, hogy „elbeszéljük” a tüzet, s az őselem-mivoltában felmagasztosuló, jelképiségében a civilizációk és kultúrák szimbolikus éltető erővé váló természetrajzát is úgy adja meg, hogy abban a jó és rossz arculata a mitológiáktól a születésig, a megtermékenyítéstől a feltámadásig, a kínai megtisztulás-jelképtől a perzsa zoroasztrikus lélekfényig, a görög és római családi miliőtől a buddhizmus-beli megvilágosodáig, az ószövetségi isteni kinyilatkoztatás tűzoszlopáig, megannyi alvilági szenvedés örök kínjáig mintegy mindent átölelő alakzatban mutatkozik gyakorta a tűz legeltérőbb megjelenésmódja. S akkor még az emberi dinamika, a kreatív és szabad elme, az erotika és szexualitás, a népszokásokban a tavaszi téltemető tűzgyújtás gesztusáról, a Dél misztikumát hordozó, Mars bolygóját idéző vörösbarnás-bíbor-rózsaszín tónustömeg intenzitását, a tengernyi terjedés határolt végtelenségét, a felfelé törő éles-hegyes-piramisformák moderálhatatlan háromszögeit vagy a romboló erő perzselő terjengését nem is idéztük fel – pedig ezeket is lajstromba veszi. S ahogy a kultúraelmélet a tűzről mint fényről, melegről, ételről, fertőtlenítésről, tartósításról, szimbolikus világok találkozási pontjáról beszél, az mintegy lehetőséget ad számunkra is a „megfejtést” legyártani a jelenségről, változatairól, értelmezéséről. De kell-e ez, kell-e több, mint az ember számára legfontosabb/létfontos tünemény saját természetének megismerhető világa?

A választ persze én sem tudom. S amit nem tudok, arról nem is lehet, nem is illik elmélkedni. De egy rövid kitérő talán elfér itt…, valamiképpen a TŰZ körül megülve ez is része a teljességnek – ha már úgyis éppen erre kanyarodtunk…

A tűz-szimbólum akár főszereplő itt, akár a lét feltétele, akár a megsemmisülés vagy a keletkezés jelképtárában elsődleges forrás, a művészettörténet, a néprajz, a história, a mitológiák tele vannak változataival, szimbolikus uralmi jegyeivel, szellemi örökségével, így lényegében végtelen a direkt és az áttételes-utalásos fölidézhetőségének kínálatával. A hetvenes évek magyar, s az ötvenes évek német esztétikája, sőt irodalom-, esztétika-, művészetszociológia-kutatása is elismerő tekintéllyel számolt Hauser Arnold esetében, aki így ír a rétegzettebb és mélyebb megértés e tartományáról: „A művészet – hogy tárgyunknál maradjunk – kezdetben a mágia eszköze; és a mágia a primitív vadászhorda létfenntartásának biztosítására hivatott. Majd az animisztikus kultikus szertartások mozgatójává lesz: a jó és a rossz szellemeket kell befolyásolnia a közösség érdekében. Fokozatosan válik a művészet a mindenható istenek és földi helytartóik dicsőítésének formájává…” fogalmazza meg A művészettörténet filozófiája című kötetében (7-8. old.). S nem mert netán mindmáig meghatározónak tekintenénk, vagy mert nem született volna esztétikai rendszer másfél tucat is azóta, hanem mert átfogó képe szinte kézre jön e tematikus kiállítás anyaga esetében, figyelemre érdemesek Hauser benyomásai, melyek a műalkotások (és maga a művészeti tevékenység) mindegyre komplexebb értelmezését tekintik vezérelvként a szociológiai és rokon típusú megismeréshez, avagy meghagyják számunkra az alapkérdést: lehet-e, érdemes-e a mítoszok és mitikus hősök, idolok, jelképes alakok „reális” létéhez kapcsolni azt a tüneményt, melynek értelmezési horizontját a kiállítás kurátora, S. Nagy az emberiség historikumának egyik leglényegesebb elemeként mutat meg: a TŰZ nem csupán a négy őselem egyike, de isteni és démoni, teremtő és romboló, jó és rossz oka vagy eredője, következménye vagy velejárója is. Talán ezért oly izgalmas a párhuzam Hauser és S. Nagy képiség-idézési eljárásában, mert azt az elementáris kettősséget invokálják, melynek egynémely gyökerei a néprajz bűvkörében erednek, másik ágával a viselkedéstörténet, a szakrális tudományok, a szokásjog, az ünnepek, az európai kultúra klasszikus jelképtára mentén szinte néven nevezhetők a jelenségek.

S ezzel S. Nagy sem, Hauser Arnold sincs egymagában. A hazai és erdélyi népi kultúrakutatás, a legendák, balladák, évfordulós ünnepek, az esküvők, a temetések, a szakrális néprajz megannyi jelensége mind és mind kapcsolatban állnak a létmódok és viselkedési normák, örömök és félelmek, vágyakozások és álmok tűzvilágaival, s azokkal a közösségi szertartásokkal, örömünnepekkel és jelképekkel, melyeket a tűzzel foglalkozó francia pszichoanalitikus, Gaston Bachelard, húsz évvel Hauser kötetének megjelenése előtt (1938-ban) már úgy fogalmazott meg, mint a megidézésben rejlő fizikai teljesedés esélyét. Aki Embert mond – mondja Ő – elsőbb elképzeli, majd csak jóval utána válik az fizikai valósággá számára. Ezért aztán a tűz pszichoanalitikus képzeteiben mindig a létezés mélyén ott rejlő csillanás, szikra, villódzó ragyogás az, mely sokkalta előbb kap nevet, mint hangot, és összemérhetetlenül zúzós konfliktusban áll ezért a mennyei villámlás a pokoli katlantűzzel, melynek képiségét és fenyegető mivoltát bárki átéli, aki képes a képzetet a fizikai megjelenéstől elválasztani. Bachelard mint pszichoanalitikai alapozás (a tűz fizikai mibenléte és képzeleti jellemzői), Mircea Eliade sorai a vallási hiedelmek és eszmék történetéből, a görög és a római istenvilág körében megmaradt Hesztia és Vesta családi összetartást szimbolizáló archetípusairól, J. G. Frazer Aranyág-jában a tűz jelentéstára és a tűz-szertartások szimbolikus készletei, Johan Goudsblom Tűz és civilizáció című könyvében az emberáldozatot magyarázó részek, Ipolyi Arnold néprajzi gyűjtései között a tűztisztelet lényegeként az istenség egyik kiváló jelképéül szolgáló jelenségek, Lükő Gábor hasonlóan gazdag gyűjtött anyaga, a sámánkutatások végtelen sok változata… – még mindig csupán szerény szemezgetés a tűzzel összefüggő hagyományokról. Ahogyan tehát Izsák Éva mint geográfus (kinek a földi és fizikai valóságról tengernyi fotója is akad), Hauser mint aki a filozófiája révén a jó és rossz (mindenhatóként is leírható, mágikusként is megnevezhető) világairól körvonalaz mintegy „fizikailag” megfoghatóvá váló szociológiai képzetet, és S. Nagy Katalin az ábrázolástörténet százával rendelkezésre álló készletéből kiragadott szimbolikus interpretációjával… – talán mindannyian azt sugallják: a magunk nyelvén, ám a közösség hangján beszéljük el az Ember élményét, (Bachelard: l'homme « imagine d'abord et voit ensuite » ), s mindazt, ami az értelemadással még visszahat a látás, a fogalmiság, a realitás komplex mivoltára. Tánczos Vilmos egy hatalmas fejezetet szentel Szimbolikus formák a folklórban című kötetében a tűznek is, mivel „Az ember tűzből van, mondja Szent Márton, mert lényege ugyanaz, mint a tűzé: felemészti a lényegét hordozó anyagiságot, és egyesül a forrásával. A tűz tehát maga az élet, minden élő embernek van belső tüze. »Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: ő volt« – írja Kosztolányi Dezső a Halotti beszéd című versében. Mivel az ember lényege a belső tűz, ezért ez a jelképiség a szív szimbolizmusával kontaminálódik. A nyelv is kifejezi a tűz-szimbólum életre vonatkozó jelentését: a ’tűzről pattant’ leányt vagy menyecskét felfokozott aktivitás jellemzi, ami lehet szexuális természetű is, a ’hamvába holt’ öregember életereje ellenben fogytán van, belső tüze kialudt, legföljebb a hamu alatt szunnyad még benne az élet tüze. Az égésnek – amint ezt előbb már láttuk – intellektuális tartalma is van, ugyanis a tűz az elégés, a belső önemésztés árán tisztít és világosít. A belső égés, az élet elégetése ezért lehet a másokért áldozatot vállaló értelmiségi magatartás szimbóluma (pl. Krisztus „égő szövétnek”, a romantikus vátesz költő ’lángoszlop’, amit követni kell stb.). Ez a hőstípus jelenik meg Móricz Zsigmond A fáklya című regényében, amelynek már a címe is erre a szimbolizmusra utal. Mivel a tűz az élet lényegével azonos, természetes, hogy a szimbolikus világlátásban maga is megszemélyesül. Erre utal a ’kialszik a tűz’ kifejezés is, hiszen az rejlik benne, hogy valamikor ’ébren volt, szinte tudatos életet élt, amíg égett’. A nyelvjárásokban (például a székelyben és a csángóban), valamint a régi magyar nyelvben (például Károli Gáspár bibliafordításában) általánosan elterjedt ’eleven szén’ és ’holt szén’ ugyancsak arra utalnak, hogy a tűz élhet és meghalhat…” (Tánczos is kiemelt szereppel jellemzi Gaston Bachelard értelmezési rendszerét, melyet ezer örömmel idéznék, de félreérthetővé válna, ha mindenekelőtt a pszichoanalitikus, jungiánus felfogásra fókuszálnék, ahogyan Tánczos sem teszi, de emelkedett sorokat idéz a szerzőtől).

Bachelard (vagy még akár több tucatnyian, akik a tűz szimbolikájában életművük javát élték át, kutatták, értelmezték, elemezték, magyarázták, stb.) megidézi a fizikai lét abszolútumát is a poétikai lét párhuzamával, a realitást az álommal társítva, s ezzel is jelzi, amit a TŰZ-katalógus tisztán sugall: a leghitelesebben, mert emberien és kreatívan mesélnek ezek a képek is a saját parázsló, lávaként ömlő, perzselésben felszabaduló, szürkévé hamvadásban kihűlő világainkról, s elsősorban is az alkotókéról persze.

Ámde itt a pont, ahol már-már messzire kerültünk attól, hogy az egyszeri textust a mindenkori kontextus függvényében értsük meg, mert hiszen a TŰZ nyelvén a pisla gyertyalángtól az ausztrál erdőtüzekig még ezernyi változat okozhat meglepetést…, viszont valamiképpen mégiscsak az Embertől függ mindezeknek komplexebb átlátása. S ahogy a tizenegy alkotó nevet ad közlésének, címet illeszt műve alá, úgy válik egyenként és összességében is egyre sokterűbbé maga a tűz is. A „tűzrevetett képzelőerő” (Alföldi László), a „hamvadás” (Gábos József) , a „világégés” (Húber András), a „tűzben didergés” (Lieber Erzsébet), az „ég az utca” (Molnár Iscsu István), a „tűz-füst-korom” triumvirátusa (Mózes Katalin), a „forróság”, a „Hádész birodalma” (Németh Géza), az „izzásban” (T. Horváth Éva) is éppúgy elsődleges TŰZ-ekvivalensek, mint a dacosan ellenpárjával kontrasztba helyezett „lokalizáció” (Zsubori Ervinnél), vagy a dalmáciai Murter kihülő naplementébe öltöztetet térbelisége (Géczi Jánosnál). A TŰZ textualitása nyilvánvalóan elsődleges elem szinte mindenkinél (láva-erő, vöröses rengés, tűzkarika-motívum, forróságba izzott árny, mint Láng Eszternél), de gyakoribb talán az ellenoldali asszociáció: tűzfényű folyó, lángterű mozgás, szikrányi moccanás, fókuszált fénypászma, hamvadó újságszélek, füstbe senyvedt falak…, az égő testiségen túli álommásolatok.

Képek és tüzek, mintha egy bábeli szimbólumtár anyagából megőrzött univerzumot idéznének. Teszik ezt alkotói egyediségben, saját stílusban, szuverén eszköztárral. A TŰZ azonban, ami összefogja, jelentés-térbe olvasztja, érzelmi és hangulati másságok érzékletes tónusaiban élni hagyja vagy élteti is, átfesti motívumaikat, drámáikat, vágyképeiket, félelmeiket, életakarásukat, sugárzó atmoszféráikat. De élőben, közvetlenül már csak egy ideig: a kiállítás még június 30-ig látható. Azután (s közben is akár) a TŰZ katalógusa marad a nem porladó őselem, aminek égető címlapja és izzó hátlapja is az emberforma létbevetettségét, az álommásolatok szimbolikus töredezettségét hevíti közös élményünkké.

A.Gergely András

Néhány hivatkozott szakirodalmi forrás:

Andrási Dorottya 2012 A termékenységistennők: Tellus és Ceres, valamint Vesta szerepe a római családi és közösségi életben. Iustum Aequum Salutare, VIII./2:43-48. On-line: ias.jak.ppke.hu › hir › ias

Bachelard, Gaston 1988 Fragments d'une Poétique du Feu. (préf. Suzanne Bachelard). Paris, Presses Universitaires de France.

Bachelard, Gaston 1938 La Psychanalyse du feu. Paris, P.U.F.

Bontemps, Vincent 2016 Le feu bachelardien. http://www.fabriquedesens.net/Le-feu-bachelardien-par-Vincent

Diószegi Vilmos 1962 Kéziratos gyűjtése a Néprajzi Múzeum Adattárában. Hiedelmek. Ipoly-tölgyes (EA 7070. 1–35.), Letkés (EA 7071. 1–19.), Perőcsény (EA 7072. 1–33.)

Eliade, Mircea 1987 Szent és profán (A vallás lényegéről). Budapest, Magvető.

Erdélyi Zsuzsanna 1976 Hegyet hágék, lőtőt lépek. Archaikus népi imádságok. Budapest.

Fraenkel, Ernest 1955 La psychanalyse au service de la science de la littérature. Cahiers de l'Association internationale des études françaises, vol. 7, n^o 1:23-49. https://www.persee.fr/doc/caief_0571-5865_1955_num_7_1_2064

Goudsblom, Johan 2002 Tűz és civilizáció. Budapest, Osiris.

Frazer, James G. 1993 Aranyág. Budapest, Századvég.

Manga János 1937 A tűz szerepe mitológiánkban. Magyar Írás 6. 508-512.

Pócs Éva 1980 Népi hitvilág. Népi vallásosság. (Címszó) Magyar Néprajzi Lexikon III., Budapest 728-730., 731-733.

Pócs Éva 1982 Tűz (Címszó). Magyar Néprajzi Lexikon V., Budapest, 384-385.

Tánczos Vilmos 2007 Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz, Budapest, 495 oldal

Tánczos Vilmos (év nélkül) Élet-, termékenység- és szerelemjelképek. https://docplayer.hu/3599112-16-elet-termekenyseg-es-szerelemjelkepek.html

Yousfi, Louisa 2012 La psychanalyse du feu, 1938. On-line: https://www.scienceshumaines.com/la-psychanalyse-du-feu-1938_fr_29574.html