Hátterek Ilyés Zoltán munkásságához

A. Gergely András

Egy 2004-ben megrendezett aszódi konferencián szolgált a geográfusok, térségkutatók és kisebbségkutatók közös meglepetéseként az indulását tekintve földrajzos alapozottságú Ilyés Zoltán előadása: A kulturális kontaktzóna történeti változásai a székelyföld keleti peremvidékén.¹ Mint más munkáiban is, Ilyés Zoltán a kulturális antropológia komplex kutatási és szimbolizációs szféráiban a táji adottságok közötti etnikai és nemzeti identitást leli meg a Kárpát-medence multietnikus térségeiben.² Megannyi helyen megfogalmazza a turizmus és az örökségesítés kapcsolatrendjét és kutatási példáit, a történeti földrajz keretei között tárja föl a kultúrtáj, a tájhasználat jelentőségét a Kárpátokban és Gyimesben, eközben az antropogén geomorfológia és etnikai földrajz, vallásföldrajz és lokális kapcsolatrendek számos szférája foglalja le figyelmét. Sőt: a földrajzi körvonalak, tájak és terek, határok és történetiség változáshagyományai kerítik körbe eszmehorizontját: A tájhasználat változásai és a történeti kultúrtáj 18-20. századi fejlődése Gyimesben című disszertációja³ a magyar nyelvterület perifériáján elterülő, izolált és polgárosodásban igen megkésett mikroregionális egységet veszi antropológus-földrajzos-társadalomtörténész nagyítója alá.

A „nagyító” itt némi eufémiával formált kifejezés, hisz a Keleti-Kárpátok földrajzilag izolált, önfenntartó (autark) termelésre berendezkedett, hagyományos paraszti üzemszervezeti módokat még látszólag változatlanul fenntartó közösségi mintázata épp az „egykor és most” dimenziói között mutat tájhasználati módokat és tájformáló hatásokat. Teszi mindezt Ilyés olyan történeti ökológiai, kultúrakutatási és ökológiai antropológiai késztetettséggel, amellyel a Tatros felső vízterületét mintegy „leltárba” véve a természeti keretek, a tájformáló kolonizáció, a román és magyar megtelepedőket jellemző tájbeélés alapján például birtokjogi, területhasznosítási, szociokulturális és antropogén morfológiai jegyek alapján írja körül, magát a térbeliséget a régi birtokegységek, az erdőpusztítás, a földművelési módok és teraszformáló stratégiák, ökológiai folyosók és sáncok, közös legelők és privát adóviszonyok, pásztorkodás és népességnövekedés dimenziói között felmutatva. A mű egésze éppen a szociodemográfiai és antropogén morfológiai sajátosságok miatt bekövetkező kultúrtáji veszélyeztetettséget hangosítja föl a záró fejezetben, melyben a folklórturizmus, a tájesztétikai képre sokszor negatívan ható magánosítási cselezések, a gazdálkodást veszélyeztető tájlerablás és erózió, az életformaváltást követő új értékszemlélet eluralkodását és károsító hatásait mutatja ki imponáló aprólékossággal. Ha a hagyományos gazdálkodás elemei (állattartás, erdőhasználat, tejfeldolgozás, szántóművelés stb.) és a tájszerkezetben elemi egységekként megvolt, de ritkuló lakófunkciók (belsőségek, esztenák, szakrális emlékek, kerítések, nyári szállások, közösségi terek) átadják helyüket a traktoros művelés biodiverzitást csökkentő hatásának, továbbá ha a nyugati stílusú fogyasztóiság és turizmus-érzékeny szolgáltatások pusztíthatatlan hulladékhegyeket termelnek ki, s ha a tájvédelem nem képes tudatos, közösségi értékrendre épülő kollektív cselekvésre építve a kultikus szokásokra és belső kapcsolatrendre érzékeny beavatkozásra – akkor a kultúrtáji univerzum egykönnyen „szociális ugarrá” változhat át.

A kötet egésze izgalmasan képviseli az ökomuzeális szemléletet, és a tradíciók változásával együtt járó kényszermodernizációs folyamatokat átlátni, értékelni, kezelni még lehetséges racionalitást, beleértve a tájváltozások gazdasági, esztétikai, funkcionális, közlekedési, turisztikai, talajtani, növényzetkutatási, állattenyésztési és birtokviszonyokban kifejeződő életmód-változatokat is, de szinte „mellesleg” a helynevek, tájszerkezeti változások, kulturális-politikai-szimbolikus határok és határhasználatok szinte teljes környezetrajzát is adja. A kulturális antropológia, melynek csupán igen megritkult érdeklődési terébe (és szinte csak véletlenül) kerül be mostanság a paraszti táj vagy a kultúrtáj, ekkénti ráközelítéssel Ilyés azt a kivételes szemléletmódot mutathatja fel, melyet jószerivel egyedül képvisel ezzel a komplexitás-követéssel.

A földrajzi, etnopolitikai és kulturális rétegek torlódására, mentális régészeti feltárásának, izgalmas kalandjának alapos vázlatára vállalkozik Ilyés Zoltán másik munkájában is: a Mezsgyevilágok. Etnikus interferenciák és nemzeti affinitások térbeli mintázatai a Kárpát-medencében című kötetével⁴ az utóbbi idők monografikus feldolgozásai között is kiemelkedő súlyú elméleti közelítésben tárgyalja a Kárpát-medencei kutatások egy sajátlagosan „kultúrföldrajzos” aspektusát. Ilyés munkásságára régóta a kulturális antropológia, az etnikai kutatások és a földrajzi-gazdasági-megélhetési szemléletű kölcsönhatás-elemzések voltak jellemzőek, e kötetében pedig kifejezetten körüljárja, és a történeti Magyarország mentálisan konstansnak tekintett világaiban is térképészi pontossággal regisztrálja mindazon eltéréseket, melyek a köztes szférákat, áthatásokat, etnikus interferenciákat kínálják az empirikus megismerés számára. A Szerző kartografikus precizitása a teorikus térből indulva, de azt minduntalan az empirikus lokalitás-kutatásokban tesztelve építi ki a maga mintázatait, melyek (erőteljesen hangsúlyozva itt a minősítő jelzőt) korszakos alapjaiként szolgálnak mindazon felfogások mai állásának és jövendő esélyeinek, melyek a régió mikroközösségi terében a lehetséges rajzolatokat körvonalazzák. Műve fontos szemléleti irányok foglalata, egyúttal disputáló olvasata és empirikus tesztje is, melyre nemcsak a kutatóknak-kutatásoknak, hanem a tárgyalt mezsgyék lakosainak, életteli életvilágaiknak is komoly szüksége van.

A könyv címének varázslatos túltengése szakkifejezésekben és a legkülönbözőbb tudásterületeken is sokszor vitatott-átértelmezett tartalmakban láttatja, egészének sugallata pedig mégannyira igazolja, hogy sokterű, sokágú, szétágazó tartalmú gondolat-ívekkel él a Szerző. A három nagyobb fejezet földrajzi terekben is strukturálisan tagolt vidékek, eltérő szubkultúrák és etnikai csoportkultúrák együttélését tükrözi: román-magyar interferenciák Csíkban, görög katolikus papság helyzete a milleniumi hazaformálás idején, székelyek a csángókról és magyarországi sztereotípiáink, gyimesi „ezeréves határ” szimbolikus rekonstrukciója és nemzeti turizmus, Kárpát-medencei német identitások szepességi, szlovák, nemzeti és etnikai keretek, autonómiatörekvések és lojalitáskényszerek helyzetképei, s elméleti keretként a kötet kezdő blokkja régi fogalmak és változó kontextusok terében. A határ, a kontaktzóna, a szórvány, a peremvidék, a nyelvsziget-néprajz és a honvágyturizmus székelyföldi, körmöcbányai, bánáti, cseh-erdei terepeken… – olyan fogalmi univerzumok mindezek, melyek szűkös szótára is monografikus alapmű lehetne már. Ugyanakkor reménytelenül komplex tudások, s még reménytelenebb feltárási szorgalom, földrajzi és néprajzi tudás, antropológiai érzékenység jellemzi ez előadásokat-tanulmányokat egyenként is, amelyek együttese valaki invenciózus egyetemista számára egy kiadós életút termékének tűnhet, és kortárs kutatótól ugyancsak a legtiszteletreméltóbb respektust követeli meg.

Ilyés Zoltán egészen kétségbeejtően egyedi a maga felkészültségével, terepkutatói helyismeretével, érdeklődésének a Kárpát-medencei kisebbségek sorshelyzete iránti maximális nyitottságával, szakmai precizitásával is. Aligha ismerhető olyan szakmai érv, mely ellene szólna, ha vitatkozni kellene Vele – de nem kell, mert lenyűgöző pompájú és részletességű érvelése, retorikai attrakció-számba menő előadásai azt a tudományos emberfőtől nemcsak elvárható, hanem ritkaságát tekintve roppant sokra becsülendő perfektséget képviselik, melyet nehéz „jogosabb-okosabb” érvekkel elvitatni. Ehelyett tisztelni és szeretni, élvezni és magasztalni annál inkább lehet. Könyvei részletesebb ismertetésére örömmel vállalkoznék, de nem itt, s nem mostanság, hisz akkor egy elismerő kritikai értékelésére majdnem annyit illene szánni, mint amennyit ez előadásokból és tanulmányokból összeállított kötetében maga összerendezett. Csupán sajnálni lehet, ha ezek a művek nem igazán juthatnak el szépliteratúrai miliőkbe, irodalmi folyóiratokba vagy ismeretközlő weboldalakra – ezzel ugyanis főképpen azok veszítenek, akik számára pótolhatatlan forrás és élvezetes tudományos csemege lehetne az etnicitás hazai szakirodalmában és határokon túli értelmezései között.⁵

Vannak olykor tehát könyvek, tudások és közlések, amelyek nemcsak nem évülnek el, hanem még akkor is hatnak, ha vannak ugyanakkor beidegződött rossz szokásai a többrétegűvé válni látszó tudás-ágazatoknak (avagy, kortárs fogalommal és meghökkentő sugalmazással: a „kreatív iparágaknak” és „tartalomszolgáltatásoknak”), s mindezzel még a hétköznapi könyvpiacnak, a „tudni-nem-érdemes” szakterületeknek is. Fontos, nem múló értékek ezek, kedvére és okulására a Kárpát-medencei identitások, térségi kultúrák, etnikai közérzetek és üdvtanok kutatói vagy értői számára is…

Etnofölrajz, érintkezési zónák, felekezeti terek

Ehhez az Ilyés Zoltántól kiemelt néhány momentumhoz kapcsolódik egykori kolléga, szakmai társ és barát, Keményfi Róbert munkája/munkássága, mely épp abból a közegből és szemléletmódból, iskolából és adott korszakra jellemző szakmai irányzatról ismerszik meg. Az etnikai kontaktzónák és e tudásterületbe illő kiadványok egy eredendően szerényen poros és érdektelen „cívisvárosi” egyetem „kötelező irodalom”-szagú sorozatába illeszkedő, ezért talán méltatlanul kevesek figyelmére érdemesített szóbanforgó mű, a Földrajzi szemlélet a néprajztudományban című kötet, melyre talán mégsem kellene szimplán mint egy száraz vidék még szárazabb kiadványára gondolnunk. Az olvasói érdeklődést gerjesztő elégedetlenségére számítva azonban itt most csak megerősítem: az Etnikai és felekezeti terek, kontaktzónák elemzési lehetőségei⁶ alcímű opusz már e cím rangú alcímben is pontosan mutatja: interdiszciplináris munkáról van szó, mely nemcsak futó ismertetést kíván, hanem mi tagadás, meg is érdemelné a lelkes üdvözítést! Nem is csak azért, mert a szerző a kötet közel háromszázötven oldalán kitartó következetességgel gondoskodik a két, magában véve is rangos, önkörén belül is „multivokális” tudásterület összehangolásáról, hanem mert teszi mindezt a két szemléletmód jóízű, finom és árnyalt harmóniájával, egybecsiszolásuk aprólékos gondját céhes mestermunkaként vállalva, éppúgy, ahogyan azt Ilyés Zoltánnál láttuk. Monográfiájában Keményfi hét olyan Ilyés-műre hivatkozik, melyek jól mutatják kettejük valamiképpeni közös szellemi-tudományos gyökérzetét…

Keményfi mintegy „mellékesen” végzi el ugyanakkor a legnehezebb interdiszciplináris feladatokat: korábbi munkáinak, az európai görög katolikus vallási területről írott tanulmányainak és adatgyűjtéseinek átfogó felhasználását, „problémakatalógusként” a különféle metodikai keretek bemutatását, szerteágazó tudományközi munkák érvkészletének adaptálását, illetve az etnikai és felekezeti térszerkezet fogalomtárának áttekintését stb. S teszi ezt ezenközben abból a célból, hogy összegző eljárásmódot javasoljon (oktatási célra is, szaktudományi elmék tudásterületek közötti analógiáit serkentve is) a tértudományok szakmatörténeti és a kortárs vallásnéprajzi nézőpontok egyes ágainak mentalitáshistóriai összebékítésére. Földrajz, néprajz, kisebbségkutatás, etnikai térszerkezet, társas kultúrák és kultúraközi kölcsönhatások kutatói számára egyaránt kihívás, próbatétel, szemléletformálás, követhető logikájú megismerő és elbeszélő apparátus praktikusan is. Hónapokig ülhet az ember a kötet komplexitásában, mint egy hegytetőn vagy folyótorkolatnál…, ahol a múlt a jövővel találkozik, s olykor alig-alig ismerik meg egymást…

Merthogy a mű a debreceni KLTE Néprajz-tanszék szakrális néphagyomány-kutatásaira épülve a vallás térbeliségének és politikai-földrajzi-kulturális jelentéstartalmainak föltárására, résztémákon át a múltbeli és jelenkori terepkutatások, térképek, levéltári anyagok, statisztikák és mikrokörnyezeti elemek átfogó bemutatására szolgál. Olvassa akár helytörténész vagy demográfus, kisebbségszociológus vagy vallásantropológus – ezt a szinte archeológiai rétegződést biztosan meglelheti benne. Az etnikai és térszerkezeti vizsgálatok összehangolása, a néprajzi és a földrajzi kutatások eltérő szemléleti (mert hát főképpen téri és idői, de leginkább kulturális hullámzást tükröző, szinte morfológiai) aspektusai bizonyos fajta „finomszerkezeti” leírásban találhatók meg itt. Például a kisebbségi-kulturális jelenségek nemzetségi-felekezeti térképekre vetítése olyan szemléleti nóvumot kínál, amelyet a vallásosság térbeliségének eddig kissé elhanyagolt kutatási témává avatása követ, megtoldva települési szintű térszerkezeti felmérésekkel, empirikus és hivatalos adatok korrigált eltéréseinek megvilágításával, a felmérési módok és a községi összeírások pontossági és megbízhatósági mérlegelésével, továbbá más megismerési szintekkel…, hogy mindez végül egy fölöttébb impozáns áttekintés olvasmányosan közreadott tartalmává simuljon össze.

Amennyire terepismeretem és szakirodalmi tájékozottságom engedi, kellő határozottsággal mondhatom: nem szoktak ilyen komplexitást felmutatni a részterületek kutatói, s még kevésbé szoktak mikrolokális szintű árnyalatokig elmerészkedni a nagy áttekintések tudorai. A „nagy” és „kis elbeszélések” közötti szféra jelentéstartalmait Ilyés Zoltánhoz hasonlóan Keményfi mégis valahogy úgy volt képes egységbe szervezni, kézbe foghatónak és a maga föltárási gyakorlata mentén plasztikusan megragadhatónak feltüntetni a két diszciplína saját terrénumát harmonizálva, hogy kötete nyomán szinte nem is értjük, miért és hol volt, hol lehetett akkora különbség a szaknyelvi interpretációk között, amely nehezítette volna vagy lehetetlenné tette az „átlátást” a rokon területre. Pedig a debreceni néprajzi iskola, Bálint Sándor érzékenysége, Györffy István térségi teljességet átfogó vállalása, majd Bartha Elek vallásnéprajzi kutatási iránya, s megannyi kolléga térben és időben szinkron és diakron összefüggéseket is felmutató hatása szinte nem is teszi első pillanatra oly innovatívnak tetszőnek ezt a tudásterületi kölcsönhatás-együttest. Amint azonban az egyes fejezetek belső tartalmait, hangsúlyait, fölmutatottan kihangzó üzeneteit kezdjük mérlegelni, mindjárt sokkal árnyaltabban látszik, mi minden hiányzott a korábbi szemléletmódból, s mennyire „előkészített” volt már mindkét diszciplína határain belül ez a kölcsönösnek tűnő összhang, mely valamiért létre mégsem jöhetett eddig az időig, s amelynek e keretben most Keményfi adott méltó rangot.

A Szerző szándéka korántsem kíván megrázó, ébresztő vagy szembesítő lenni. Mint aki evidenciákhoz, földrajzi tényekhez és térképészeti kódokhoz szokott, úgy közli észrevételeit, úgy taglalja érveit és akként is építi fel gondolati vonalvezetését. Tényszerűségekben beszél jobbára, holott számos helyen kitetszik: a „tények” mögött mindig sejdíti a jelentések kontextusát, érzékelteti a dimenziókat, relációkat, szinte képletbe foglalható arányképződményeket. Mivelhogy a földrajz is (a maga szcientizálódási folyamatában igen későn, a huszadik század elejére intézményesülni képes diszciplína módjára) efféle téri eszköztárral él, ha meg kell határoznia egy társadalmi jelenség kiterjedtségét; s a néprajztudomány is, midőn a spirituális ködlésből korrekt mód kimetszett képletként kell felmutatnia a hit mentén egyházi kapcsolatokat, vallási tagoltságot, felekezeti erőviszonyokat és szakrális áthatásokat… – valamiképp a „tényszerűnek tetsző” lényegeket kell felmutassa. A kettő összevonásával azután már sokkalta komplexebb eseti érvényességet kell igazolnia. Keményfi ördöngős alapossággal adaptálja és vezeti be a kontaktzóna fogalmát, melyet azután szinte fejezetenként kapcsol össze a jelentések és értelmezések terrénumaival. S alapelvként is azt követi, hogy szegmentumokra szedi a főfogalmakat (etnikai tér, vallási tér, szakralitás, etnicitás, államnemzet, kultúrnemzet, térképezés, térmodellek, mentális tér, térköziség-proxemika, módszertani térkonstrukciók – így a statisztikai-geográfiai módszerek, ökológiai életterek, regionális dimenziók, átmeneti terek – különbségeit), majd az elméleti és empirikus megközelítések vázlata nyomán a kortárs értelmezések és lehetséges interpretációk komplexumát, s ezekbe építi be mindennapi példáit, a működő vallási és etnikai identitások kiterjedését, kölcsönhatásait taglalva. A kötet egyötöde még így is a melléklet, ami doktori értekezéseknél nem ritkaság, de a földrajzosra jellemző okadatoltság még ezzel együtt is meglepi az etnológiai-etnográfiai leírásokhoz szokott szemet. Viszont mindez nem zavaró, mert folytonosan jelen van a terek közötti relációk kitapintható rácsszerkezete és hullámzása, s a Szerző kereső tekintete, érzékeny pillantása és rendszerező szemléletmódja.

Keményfinek példásan sikerül, amit amúgy nehezen képzelhet el az olvasó, hogy ugyanis miképpen lehet mondjuk az etnicitás, a hívő életvitel, a hely, vagy a szórvány kategóriáját érzékletes egzaktsággal megtölteni. Ám ott, ahol mások a vallások törésvonalait markíroznák vastag filctollal, Keményfi éppenséggel finom áthallásokra módot adó tüllfánylat húz csupán (például az etnikai és nemzeti térkép-készítés ill. színhasználat szimbolikájának összefüggéseire koncentrálva, vagy a mentális terek és proxemikus kódok konstruált térképekre vetítésének megoldásait ecsetelve), s amit a legjava történész, szociológus vagy kulturális antropológus is megirigyelhetne: a határokat éppen a köztességben, a nyitott ablakok révén, vagy magukban a folyamatokban meglelt állandósággal példázva teszi érzékletessé. Ez a szemléleti multipolaritás éppen a mindennapi élet térhasználati gyakorlata értelmében válik kardinálisan fontossá, s épp e fontosság óvatosságra intő jellege épül bele szervesen a Szerző optikai térmodelljébe. De mert empirikus módszere immár régóta a történetileg evidens belső gyakorlatra fókuszáló megértés volt (például levéltári, könyvtári, kartográfiai alapanyagok összehasonlító elemzésével és értelmezésével, az etnicitás kivetülésének, térképre rovásának vagy a vallási közösségiség átélésének megjelenítése), ezt a vállaltan belülálló nézőpontot keresztezi a pragmatikus értelmezések magyarázatával: hangot ad a tér-rekonstrukciós vagy rehabilitációs eljárások esélyeinek, latolgatásra ajánlja a kisebbségiség és vallási viszonyrendszer belső normáinak leképezését stb.).

Keményfi e művével első körben a földrajzosok és a néprajzosok egyre szélesedő körének megérintését kísérli meg, a köztük lévő távolságot kívánja csökkenteni a jól megépített valóság-konstrukciók, hidak révén. Az Általa képviselt választékosság módszertani magabiztossággal és igazoló alapanyaggal a két rokon tudomány közötti mesterséges (és képzelt!) falakat kísérli meg lebontani vagy áttetszővé, transzparenssé varázsolni, amelyek nem a társadalmi valóság működésmódjaiban, hanem a róluk kialakított, révükön megfogalmazott határépítésben elválnak immár a társadalmi tényvilágtól, de ugyanakkor visszahatnak, s idővel olykor domináns hatásként a térszerkezetek látszólagos mozdulatlanságát is befolyásolják. Evidenssé teszi, hogy felosztani, megosztani, keretek közé préselni és szeparálni olyan hatalompolitikai elv, amelyet rendre valamiféle doktrína, ideológiai cél vagy manipulációs gyakorlat szándéka formál, nem pedig a társadalmi szereplők maguk…

A mű célja – az alkotó szándékával egészséges harmóniában –, nem a diszciplínák közötti határépítés és védelmi övezet-konstruálás, amelynek mintáját épp a hatalompolitikai beszédmód adja, hanem ellenkezőleg: az ablakok, átereszek, ajtók, áthatások terének tágítása, a befogadó közeg folyamatos puhítása, rugalmas válaszra késztetése. Kortárs politológus számára ezek a „kitekintések” és látszólag elbizonytalanító „interdiszciplinaritások” lehetnek akár zavaróak is – de nézzünk nemcsak a globalizációk térképeire, hanem a helyi kultúrák, részkultúrák, szakrális kultúrák, viselkedéskultúrák és értékrendek lehetséges klasszifikálására, s mindjárt elnagyoltnak tűnhet a „magaslesről” megformált összkép, melyben véletlenül sincsen semmi személyes… Lássuk be, hogy etnikai csoporthatárok messze nem mindig kultúraközi határok is, és „kultúrák fölötti” rálátások majdhogynem csupán bandzsítások, ha nélkülözik az „átlátás” mellett a belátás igényét és gesztusát is. Ezzel Keményfi oszlopos jelentőségű opuszt alkotott, melynek további fél vagy másfél tucat társadalomtudományi területen munkálkodó embertudományos ágazat számára van kötelező irodalom-jellegen túli fontossága. S hogy épp szociológusoknak, néprajzosoknak mire való lenne ez a mű…? A válaszom roppant egyszerű: olyasfajta interdiszciplináris példaként szolgál, amely nem kizár vagy bekebelez más területeket, nem elvitat vagy sarokba szorít rokon ágazatokat, hanem átöleli mindezeket, egymáshoz hangolja az eltérő tónusokat, s fölkínálja a társadalomkutatónak, hogy „áthallásait”, tudományterületek közötti merev határtartományait nyugodtan lazítsa föl, s vegye úgy, hogy a másik területe éppoly izgalmas, épp annyira szórakoztató, sőt néhanapján még izgalmasabb is, mint amit adatsorok görgetésével vagy (hogy a vallások szociológia-történeti interpretációival is összefüggésbe hozzam) historikus vázlatával és hívőszámok vagy felekezeti arányszámok feltornyozásával kínálni lehetne. Táblázat, rigorózus közlés, mutató és térbeli eligazodást segítő térképfolt így is elegendő akad a kötetben, mint Keményfi régebbi munkáiban is, de ezek mellett, s olykor „fölött” ott a mentális szférákat is átlátni hajlamos kutató érdeklődése a mélyebb megértés irányába fókuszálva…

Egyik tavalyi tanulmányában (A nemzeti táj képzete. Mozaikok: értelmezési utak – kutatási keretek – példák) félszáz oldalon részletezi, miképpen alakult a humán kultúra szövetében az átélhető, belakható, szimbolikusan birtokolható és büszkén mutogatható nemzeti táj. Ennek eredeti megjelenítése az Ilyés Zoltán és Klamár Zoltán által összehozott aszódi „kontaktzóna-konferencián” bemutatott változatból fejlődött ki talán,⁷ ahol a térképszínek bűvös és praktikus erejét mint hatalmi-politikai kommunikációs bűvös körét írta le, s ahol a földrajzi térszemlélet klasszikus elemzőit meghaladó módon a térfelfogásban tetten érhető hamis mítoszok kérdéskörét ismertette. Példái hidegnek tetsző távolságtartással, de átélhető közvetlenséggel és impozáns bőséggel mutatják föl, mi módon színeződnek át-meg-át térképek, függően attól, hol és mikor adták ki magát a térképet, milyen színű egy szomszédos ország vagy belakott terület, „ellenséges” állam vagy saját/hazai törekvések lenyomatait fogadja be vagy kölcsönhatások és határátjárások találkozási felületeit jeleníti meg éppen… Tudatosítja egyúttal azt is: „ember által érintetlen természeti táj sincs önmagában. Csak tájkép van”. E 2015-ös (a geográfus Prinz Gyula és a történész Györffy István eszméit összehasonlító) tanulmánya végén deklarálja: „a táj és etnikai karakter kapcsolatának értelmezési lehetőségét alapvetően az abszolút térben kirajzolódó (megfogható) objektív formák összefüggéseiben igyekeztek elhelyezni. Napjainkra a nemzeti táj fogalma az utóbbi évtizedek legszélesebben vett társadalomtudományi, művészetelméleti értelmező írásai nyomán a nemzeti lét sokszálú, mentális térbeli aspektust is magában foglaló szerveződésére utal, illetve a nemzet emlékezetének esetleges (szituatív), sűrű szövésű pszichogeográfiai térképét fejezi ki” (2015:33).

Nem használta talán (amennyire a szaktudományi téren ismeretes szakirodalom rendelkezésekre állhatott) a pszichogeográfia fogalmát Ilyés Zoltán, de a turizmus és a határfogalmak komplex rendszerében, az etnotájak és kulturális övezetek tematikájában megírt dolgozatai közel állnak ehhez a fogalomkörhöz. Mind Ilyés, mind Keményfi a történeti és térképezési gyakorlatok példáin keresztül illusztrálják: vannak olykor könyvek, tudások és közlések, amelyek nem évülnek el, még akkor sem, ha egyébként más tudás-ágazatok már megkoptak, az érdeklődés körülöttük aprócska pontokra fókuszálódott immár, s inkább a feledés, a figyelmetlenség, az érdektelenség nyűgje veszi körül az efféle munkákat, semmint a lelkes fogadtatás. Írásom – mely készülhetett volna köteteik megjelenésének másnapján is akár – épp ennek a kommunikáció-túltengéses korszaknak következtében vajúdott évekig, s immár elsősorban talán azért szántam el magam megkomponálására, mert látva látszik, hogy ismét itt egy-egy mű és tudásterület, alkotó és reflektálatlan szaktudományi szféra a szemünk előtt, melyre ahelyett, hogy nagyrabecsüléssel néznénk, révetegen bámulunk, majd lassan ráborulunk egy nyugodt álom ártatlan mámorában.

Pedig az etnoföldrajz, a kisebbségi kartográfia, az interetnikus zónák találkozásának néprajzi és földrajzi komplex szemlélete oly fontos tudásterület, amely jó, hogy van immár. Közös tudástartományuk, a vallási néprajz tudástőkéjével kiegészítve olyan kihívó paradigmába illeszkedik, amelytől nem elaludni, ébredni kell inkább… Artikulációs mozgásterünket ugyanis épp Ilyés és Keményfi teremti újra az etnikai és vallásföldrajz határvonalain át-meg-átjárva, mindkettőjük szemhatárán a tér-antropológiai és interetnikus kölcsönhatások mentális tudomány-térképe segítségével…

1 ETNIKAI KONTAKTZÓNÁK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN. Nemzetközi tudományos konferencia. 2004. augusztus 26-28. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Budapest / Aszód, 2005. 260 oldal. ISBN 9639590126. http://www.museum.hu/program/5220/Etnikai_kontaktzonak_a_Karpat-medenceben_a_20_szazad_masodik_feleben_-_Konferencia

2 Szimbolikus határok és határjelek. A turisták és a helyiek határtermelő és -olvasó aktivitása Gyimesben /2003/ http://www.uni-miskolc.hu/~btkvat/doc/pub/konyvek/vagabundus.pdf; A gyimesi „ezeréves” határ olvasatai /2005/; Etnicitás és szimbolikus geográfia: A táj kisajátítása, különösen határvidékek, kontaktzónák esetén /2010/; A nemzetiesítés néprajza/antropológiája. Kutatástörténeti vázlat /2014/ stb.

3 Disszertációk az Eszterházy Károly Főiskola Földrajz Tanszékéről, 1. Eger, 2007. 191 oldal.

4 Ilyés Zoltán: Mezsgyevilágok. Etnikus interferenciák és nemzeti affinitások térbeli mintázatai a Kárpát-medencében. Lucidus Kiadó, Kisebbségkutatás könyvek, Budapest, 2008. 200 oldal

5 Nem mellékes körülmény, hogy 2015. december 8.-án vesztettük el Őt örökre… Nagyobb és főbb munkái mindenesetre többségükben elérhetők és le is tölthetők ezen a webhelyen: http://www.kisebbsegkutato.tk.mta.hu/adatbazis/a-kisebbsegkutato-intezet-kiadvanyai

6 Földrajzi szemlélet a néprajztudományban. Etnikai és felekezeti terek, kontaktzónák elemzési lehetőségei. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004.

7 ETNIKAI KONTAKTZÓNÁK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN. Nemzetközi tudományos konferencia. 2004. augusztus 26-28. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Petőfi Múzeum, Budapest / Aszód, 2005. 260 oldal. ISBN 9639590126. http://www.museum.hu/program/5220/Etnikai_kontaktzonak_a_Karpat-medenceben_a_20_szazad_masodik_feleben_-_Konferencia