Isabel Fonseca: Állva temessetek el! – A cigányok útja

A magyarországi szakirodalmon belül áttörést jelentett az 1982-es megjelenése idején Michael Sinclair Stewart Daltestvérek című kötete, amely egy gyöngyösi oláhcigány család mindennapjaiba történő részvételen keresztül teremtett alapos és hiteles – Clifford Geertz kifejezésével élve – „sűrű leírást” a cigány kultúráról, szokásrendről, a többségi társadalmon belül kialakított együttélési stratégiáikról. Az itt képviselt nézőpont kutatói körökben történő meghonosodását, s a hasonló szemléletű nyugati szakirodalom lefordítását nagyban segítette az 1990-es évek elején több hazai egyetemen beinduló antropológiai képzés, mégis másfél évtizednek kellett eltelnie az angliai kiadást követően, hogy Elekes Dóra fordításában hozzáférhetővé váljon Isabel Fonseca – amerikai származású, Londonban élő (újabban regényírással is foglalkozó) újságíró – kelet-közép-európai állapotokat ismertető, elemző kötete, az Állva temessetek el! – A cigányok útja.

Nem tudjuk, nem tudhatjuk, ha az 1991–93 között végzett terepmunka, kutatás, oknyomozás a maga idejében magyarul is napvilágot lát, milyen hatással van a hazai közéletre, eredményez-e szemléletváltást, csak feltételezhetjük, hogy a mostaninál is kevesebb figyelmet szentelünk rá, hiszen a többség–kisebbség viszony akkoriban még kevésbé „sarkosan” volt jelen a diskurzusokban, még előtte voltunk néhány nyílt etnikai és etnicizált konfliktusnak, származási alapon történő bűnbakképzésnek, melyre számos – környező államokbeli – példát szolgáltat Fonseca. Egymáshoz viszonylag lazán kapcsolódó fejezetekre tagolt könyvében elsőként a lengyelországi Papusza (Bronisława Wajs) dalművész és költő kálváriáját tárja elénk. Ez a „könnyes-bús történet” (Bencsik Gábor) lehetőséget biztosít arra, hogy a szerző a cigány dalokra vonatkozó állításokkal éljen – „alapja a nosztalgia”, melyhez „különös súlyt ad […] a fatalizmus” (12.), valamint a történelmen kívüliség –, illetve, hogy megmutassa az integráció ellen ható tényezőket, a cigányhazugság identitásvédő szerepét. Papusza 1949-es irodalmi felfedezését követően, akarata ellenére a szocialista propaganda eszközévé, dalaival hivatkozási alappá vált az erőszakos letelepítések során. A cigányok hamarosan „törvényszékük” elé idézték, s a gádzsókkal való összejátszása miatt „örök időkre kizárták a közösségből. Ezek után Papusza egy sziléziai elmegyógyintézetben töltött nyolc hónapot, a rákövetkező harmincnégy évben pedig magányosan, elszigetelten élt, egészen 1987-ben bekövetkezett haláláig” (18.).

A kutatáson alapuló egyéni sorstragédia elemzését követően a Dukáéknál Albániában című fejezet a Tirana melletti Kinostudio cigánytelep egyik nagycsaládjánál a szerző által eltöltött hónapok tapasztalatát beszéli el. Megállapítja, hogy „cigánynak lenni elsősorban életforma” (34.), vagyis, ha meg akarjuk érteni a cigány kultúrát, meg kell értenünk azokat az íratlan törvényeket, amelyek az egyes közösségek életmódját szabályozzák („ha az ember nem érti a másik viselkedését, a mondanivalóját sem fogja érteni” (105.)). Ehhez a legjobb út az együttélésen, a résztvevéses megfigyelésen keresztül vezet. Fonseca egy Marcel nevű, terepen dolgozó szakember segítségével kerül be Duka családjába, s kapcsolódik be annak mindennapjaiba. A telep kapcsán beszél az elszigeteltségről, a távolságtartásról, a négy különböző státuszú törzsre osztott cigány társadalomról, a munkamegosztás rendszeréről, a nők gyerekeik számától függő státuszáról, egy olyan világról, ahol a kötődések családi vagy törzsi és sohasem nemzeti jellegűek, ahol „az egyedüllétet természetellenes, szégyenteljes állapotnak tekintik” (43.). Rámutat olyan archaikus intézményekre – vendégszeretet, kollektív felelősség –, amelyek a XX. század végére Európa társadalmaiból többnyire eltűntek. Igyekszik leásni az öngondoskodást biztosító „válaszok” gyökeréig, mi, miért és hogyan, milyen kapcsolati hálón belül működteti a Kinostudio közösségét. A nők és a munka viszonyán keresztül a családon belüli szerepekre, látszólagos és valóságos hatalmi helyzetekre világít rá: „a semmittevés […] privilégiuma gyermeki státuszba sorolja a férfiakat” (68.). Megvilágítja a nők közötti hierarchia alapját, a tisztaságra, testre vonatkozó előírásokat, rituálékat, az ezekhez társuló hiedelmeket, babonákat: „Jeta ráköpött a seprűre. Miért tette? – kérdeztem. Hát azért, mert alatta söpört. Ha nem köpött volna rá, folytatta, látva, hogy még mindig nem értem, a gyerekeid egész életükben kopaszok maradtak volna” (80.). Ebben a világban a „gádzsók és a cigányok, a nők és a férfiak közötti érintkezés csakis szabályozottan, szigorú korlátok között mehet végbe, és mindig a nők feladata ügyelni rá, hogy a szabályokat betartsák” (83.). Fonseca e fejezetben részletes és elmélyült leírással szolgál a Kinostudio cigánytelep kulturális sajátosságairól. A továbbiakban azonban elsősorban a prekoncepcióval élő oknyomozó újságírói szemlélete kerül előtérbe. Összefoglalja a cigányok indiai eredetére vonatkozó elméleteket, s elköveti ugyanazt a hibát, amit Stewart szerint maga is elkövetett a Daltestvérekben: örök jelenben élő, történelem nélküli népnek titulálja a cigányokat. Feleleveníti azt az egykori Magyarországhoz tartozó Hont vármegyei, XVIII. század végi esetet, ahol egy egész cigány közösséget vádoltak meg emberevéssel, s a kínvallatások során tett beismerések következtében „[t]izenöt férfit felakasztottak, hatot kerékbe törtek, kettőt felnégyeltek, tizennyolc nőt pedig lefejeztek, mire II. József elrendelte nyomozás fényt derített rá, hogy a kannibálok feltételezett áldozatai köszönik szépen, jól vannak” (147.). Döbbenetes leírásokkal szolgál a kelet-közép-európai viszonyokról, a cigányokkal szembeni előítéletekről, s ezek következményeiről: cigány nők kórházi szülés közbeni sterilizálásáról Kelet-Szlovákiában, a hagyományok felszámolásán keresztüli erőszakos integrációs törekvésekről, gettósításokról, az erdélyi Hadrévén 1993-ban cigányok ellen elkövetett bosszúról, telepfelégetésről, romániai cigánymenekültek kálváriájáról… Ezeket az önmagukban megrázó történeteket mindig néprajzi elemek, történeti kutatáson alapuló leírások szövik át, egészítik ki, azaz Fonseca megpróbálja az egyes eseteket valamilyen konstellációban vizsgálni, s ezáltal a tudomány számára is értékessé tenni.

Az Állva temessetek el! egyedülálló beszámoló az 1990-es évek Kelet-Közép-Európa társadalmi viszonyairól, s ebben a tekintetben alapmű (ezért érthetetlen, miért kellett másfél évtizednek eltelnie a lefordításáig). Mindenféleképpen pártolandó, s a mindennapi együttélési gyakorlatban alkalmazásra méltó az a fonsecai eltökéltség, ami a cigányokkal kapcsolatos társadalmi előítéletesség ellen próbál hathatós érveket felsorakoztatni a cigány kultúra mélyrétegeinek feltárásával, az, ahogyan a sztereotípiákból táplálkozó „tettekkel” szembesít, ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a szerző számos esetben olyan, a többségi társadalomra vonatkozó kijelentéssel él (például: „észre kellett vennie, mennyire különbözik sápadt, görnyedt hátú, sárga fogú és sárga bajszú szlovák honfitársaitól” (142.)), amely alig különb annál, mint ami ellen éppen harcol. Sajnos ezzel a saját céljai ellen hat, a kisebbség–többség távolságot növeli e tagadhatatlanul megrázó élményben részesítő könyv. (Európa kiadó, Budapest, 2010)

Megjelent: Palócföld, 2011/1.