Lapszemle

Azt hiszem, hogy nem egy van, hanem sok. És napról napra sokasodnak. Eddig is volt jó pár ilyen helyünk, ahonnan kiebrudalt a többség. Elég csak a közismert nagy eltulajdonlásokat sorolni, amelyek Erdély és a Partium bekebelezése után történt 1918 után. De már nincsenek is listák bennünk, túl nagyok, túl jelentékenyek az elvett vagyonok és a felszámolt intézmények ahhoz, hogy kapásból mindet képesek lennénk sorolni csak úgy. Megtették a történészek, az illetékesek, az egyházi és a világi elöljárók, az újonnan létrehozott szervezetek a harminc éve történt rendszerváltozás óta, de jószerével bottal üthették az eliszkolt farkas nyomát. Amit adtak is fél kézzel, azt a másikkal folyton kaparják vissza, miközben tolvajért kiáltanak. Felmérni sem tudjuk, hogy mi lett volna, ha elmarad a román impérium ránk telepedése. Vajon mi lett volna, ha valóban emberarcú és korrekt módon zajlott volna minden? Mi lenne, ha Transsyilvaniához mérnék ma Svájcot? Mert akár csoda is lehetett volna itt, ha Közép-Európa magához emeli és megtartja ezt a vidéket, amely akár három vagy több nemzetiség édes hazája lehetne. Lenne is. Benne megannyi községháza, rathaus és primărie. Meg többfajta lobogó a közös széljárásban. Nem kellett volna személyi okmányokat cserélni, nem lapulna magyar buletin a fiókban, s nem lett volna szüksége senkinek úgy manipulálni az inggel, hogy az olykor betűrve legyen, vagy máskor meg lógjon le a férfi oldalán legalább combközépig.

Egyes felelőtlen felelős román elöljárók – és önjelölt sérültek – ezt az Úzvölgyét szépen eltervezték. Már régebb. Akár a többit is rajzolgatják most konferenciáik asztalainál – hol nyilvánosan, hol titokban –, amiről tudunk, s azokat is, amelyekről sejtésünk sincs egyelőre. Amikor kiadták a betonkeresztek legyártását közbeszerzésen egy cégnek, már tudták az illetékes elöljárók, hogy tűzzel játszanak. De úgy látszik, hogy az érvényes törvények őrei csak a mi vezetőinket látják tilosban, s citálják őket végig a bírósági paródiákon. Még az ördög is kacagja, csak derül fennen, hogy ármánykodása milyen szférákba emeli az öngerjesztő nackót a keblekből. A bigottság habzása nem ismer határokat.

A mi oldalunkról is vannak kellemetlen szájízt hordozó felszólamlások. Akciók. De úgymond ezek várhatók, és mind fojthatjuk vissza, ösztönösen, a hányingert el lehet odázni ideig-óráig, de aztán kérlelhetetlenül feltör belőlünk. Az.

Hogy a nem létező hősök hirtelen megteremtett kultusza mekkora tőke bizonyos Európába vágyó jelölteknek, ezt senki nem gondolta volna. Pártosok és függetlenek egyaránt nyernek a szennyel. És hogy mekkora szakadékot von a románok és a székelyek közé, azt sem hitték volna a közösségi média bárgyú művelői, de a népbutítás hivatásos orgánumai környékén lebzselők sem gondolták volna a szemközti lövészárokban levők közül.

Bejött. Itt mindig sikerül félreverni az elterelő harangokat. Arról, hogy mihez kezd az ország az innen elszivárgott hétmillió ember híján – akiknek kilencven százaléka még látogatóba is alig vágyik vissza –, egy szó nem esik. Kampány dúl. Ismét. És megint. Itt a politikai osztály és a csinovnyikok érdeke a szent. Ha ez lejár, jön az elnökválasztás, meg a parlamenti választás hajrája, heteken, hónapokon át, mintha nem is létezne más. Ami valóban dolog.

A többségi józan választópolgárban sincs semmi empátia a pártok iránt. Nekünk sincs. Kivel? Nyoma nincs a kulturált vagy európai párbeszédnek. Ugyan! Miféle Európa… Mi sem ilyen lovat akartunk.

Hátha legalább embert tudunk állítani, hogy elmenjen Brüsszelig, hogy élő szóban mondja el – mintha őkelmék ott vakok lennének és süketek –, hogy baj van Köpecen, az Úzvölgyén végig, s mindenütt. S mi pedig kapjunk észbe a túl sok ünnep és letargia közepette, hogy önnön magunkat saját hajunknál fogva kell kiemelnünk a posványból. Még akkor is, ha majdnem lehetetlen, hisz nagyapáink Úzvölgyékben, Doberdóknál, Galíciákban is az alig lehetségest cselekedték, értünk éltek és haltak a külső és belső frontokon, és jeltelen vagy jelzett sírjaikból figyelik minden rezdülésünket…

Forrás: Hargita Népe, 2019. május 21.