A. Gergely András

Keveset tudunk, sőt, talán még kevesebbet szeretnénk tudni a kiszolgáltatottság, a marginalizáltság, az őrület múzeumait megtöltő műalkotásokról. Érdekes, de roppant zavaró timiditás ez, olyasféle, mint mikor kiderül, hogy jól látható faji jegyekkel rendelkező kutyánk a saját neméhez húz, amikor távolról is alig ismert nagybácsink az öngyilkosok klubjában vagy a Lipótmezőn köt ki, amikor egy interneten fölkínált Rorschach-teszt elvégzése után „skizofrén” minősítő jelzőre akadunk magunkról. Mégannyira így áll ez a XX. század művészeti körképéből erőteljesen kirajzolódó „outsider art” esetében, ahol kívülálló és befordult művészek, őket kedvelő befogadók és körülöttük uralgó intézmények határozzák meg immár, milyen lehet, milyenképpen problémás, és miként kategorizálható mindaz, ami a szélsőséges különcségek körében csak úri kegyből érdemli ki a művészeti produktum, a műalkotás jelzőt.

A Tárt Kapu Galéria 2012-es kiállítása és katalógusa ezt a kívülállóságot emeli be a „normalitás” látványvilágába, jelentés-esztétikájába. Önnön törekvésük előképeiről szólva imígyen jellemzik e műalkotási műhely tágabb horizontját: „Az outsider art meghatározásai mindig is problémásak voltak. Roger Cardinal így fogalmazott a használható terminológiák keresésének odüsszeiájáról: Sokféle terminológiát használtak, amely körülírja az alkotók szociális vagy mentális státuszát, izolált, független művészet, kívülálló, vizionárius, inspirált, skizofrén művészet. E meghatározások nem kielégítőek, mint ahogy nem minden alkotó fér el könnyen szociológiai vagy pszichológiai megnevezések címkéjében. Erősen hiszem, hogy a munkák besorolása, felcédulázása, amelyben különcségüket, furcsaságukat hangsúlyozzuk, eltereli a figyelmet az esztétikai hatásoktól a kategorizáció felé”.

Minthogy a 20. század korai éveiben (első negyedében) már több európai elmekórház pácienseinek alkotásait is gyűjteni, elemezni kezdték. Jean Dubuffet /1901–1985/ francia festő, teoretikus és gyűjtő egy 5000 műtárgyat számláló kollekciót hozott létre, melyet felajánlott Lausanne városának (1972, Chateau de Beaulieu). Az általa megalkotott esztétikai kánonban a mentális zavarokkal élők műveinek megítélésében bekövetkező fordulatot alapozta meg az 1940-es években: „Az art brut (nyers művészet) terminuson azokat a munkákat értjük, melyek érintetlenek a kultúrától, ahol az utánzás kevés vagy egyáltalán semmilyen szerepet nem játszik – ellentétben az intellektuálisak tevékenységével. Ezek a művészek mindent – témát, anyagválasztást és felvitelt, a ritmust és módot – saját mélyükből hívnak elő, és nem a divatos művészet konvenciói szerint cselekszenek. Itt a teljesen tiszta művészi működésnek, nyers, brut, és minden fázisban belsőleg megalkotott a művész saját impulzusai szerint/értelmében. Ez egy olyan művészet, amely párhuzam és invenció nélküli, szemben a kulturális művészet kaméleon és majom-természetével” (Jean Dubuffet, 1949).

Teoretikus célrendszerében részint „megfogalmazta a nyugati művészet és kultúra kritikáját, sürgette a berögzött mechanizmusoktól és a racionalizmustól való megszabadulást. Másrészt a kulturális rendszereken kívüli, egyéni művészetbe és az emberi természet tiszta, individuális kifejezésmódjába vetett hitet hirdette, s az ehhez való pozitív odafordulás szószólója volt. E kettős látásmód elválaszthatatlan kritériumaként jelölte meg az art brut esszenciáját: a kifejezés intenzitását és a kulturális befolyásoktól való mentességet…” – jelzi a Tárt Kapu Galéria programadó oldala.

A Tárt Kapu Galéria 2012-ben nyitotta meg újra kapuit, hogy az „outsider art”, a vizuális művészeti terápiák mellett a hajdan lipótmezői „art brut” kiállítóhely örökségének folytatásaképpen a gyógyító- és tolerancia-programmal kiegészített műhelymunkáknak adjon helyet. Nyitottságot, elfogadást, segítő és humánus attitűdöt szorgalmazó, közönséget és érdeklődőket is bevonó gyógyító művészet az előítéletek oszlatására, elutasítások és félelmek oldására lehet talán alkalmas, emellett az alkotások a lerombolt, elutasított, pszichésen zavart elmét vezetik át a művészi alkotás aktusával olyan „marginális kreatív” ágak művelői közé, ahol beteggé lett művészek és művésszé lett betegek találkozhatnak. Nem-intézményes művészetformálás ez, hanem közösségbe és gyógyulásba segítő alkotói tevékenységfolyamat színtere, ahol az önfelszabadító közvetlenség a társadalmon kívülieket is átköti a testi-lelki bajok más dimenzióihoz. Az alkotás manifesztumai a távolság csökkentői a kietlenség és elhagyatottság palettáján, élményelemzést és átélés-tónust ad mindazon tartalmaknak vagy akaratoknak, melyek a nemverbális világokban teljesebb presztízzsel bírnak. A koncentrált alkotói én, a megosztott belső színvilág kivetített látvány-egésze megragadást, visszajelzést, eseményszintű értelmezést kínálnak azoknak, akiket a társadalmi partvonal másik oldaláról szimplán „őrülteknek” gondolnak.

Dubuffet annyiban már nem „feltalálója”, hanem gyűjtője és főképp forgalmazója, megmentője vagy archivizálója ennek a sajátlagos műfajnak, melynek előzményei mintegy a kortárs 20. századi festészet parallel irányaihoz is kötődnek. A Galéria weboldala¹ szerint „Dr. Agust Marie 1905-ben a franciaországi Viellejuif-ben megalapította ’Az őrület múzeumát’ (La Museé de la Folie), Dr. Walter Morgenthaler 1921-ben Svájcban felfedezte Adolf Wölflit, a világ ma is egyik legnevesebb art brut művészét, a Heidelbergi Klinika orvosa, Dr. Hans Prinzhorn pedig 1922-ben jelentette meg korszakalkotó tanulmányát ’Mentálisan sérültek képalkotása’, (Bildnerei der Geisteskranken) címmel. Ugyanebben az időszakban az expresszionista, szürrealista és dadaista művészek az európai képalkotó szemléletmódtól eltérve a törzsi valamint az archaikus művészet elemeiben és a gyermekrajzok őszinteségében találtak inspirációs forrásra. A belső szükségletből fakadó kifejezés primer formáira, a művészeti aktus tisztaságára és a tudatalatti képi világának átütő erejére ugyanakkor az elmebetegek képeiben is ráleltek az alkotók. Az avantgárd művészet olyan képviselői, mint Paul Klee, Alfred Kubin, André Breton vagy Max Ernst új formavilágok keresése során jutottak el az elmegyógyintézetek falai között született művekhez”.

A Tárt Kapu Galéria első katalógusa² az autentikus alkotás lehetőségének programjával indított edukációs kísérlet, a művészetterápia színes reintegrációs gyakorlatát a kiállítási színtérbe hozó eredmény, melynek „forrása az alapvető emberi tapasztalat és a spontán invenció. Olyan alkotásoknak kell lenniük, melyeket az alkotó saját pszichéjéből, impulzusaiból és állapotából hoz létre, anélkül, hogy bármiféle szabályt vagy külső körülményt elfogadna. Ezek a művek akkor is érdekelnek minket, ha nyersek vagy ügyetlenek” (Jean Dubuffet). S ha még a tárt kapukon kiáradó szín-tengerek között a marginalitást legalább elfogadó társadalmi fogékonyság is elérhető ez úton át, akkor a megértő befogadás a reintegráció társadalmi színeivel is hozzá tud járulni a művészet és élet szimbiózisához, a gyenge kötések erősítéséhez.

A kiadvány bevezető írásai részint tárlatnyitó, köszöntő és értelmező szövegek (Plesznivy Edit, Komáromi Erzsébet Katalin írásai), melyek a Belső-Ferencvárosban nyílt galéria első színpompás gyűjteményét felvonultatva a művészeti helyek, margón élő alkotók, integráló erők és formák jelentőségeiről is szólnak. A katalógus és a galéria vállalását bemutató további művészeti esszék (Dr.Rigó Péter, Tóth Eszter írásai) mindezek képi és szimbolikus érzékenyítésével gazdagítják-színesítik a kiadványt, s a mintegy negyven oldalnyi képanyag tíz alkotó színvallomásaiból nyújt meggyőző képet. Képét és élményét annak, hogy a megértő kegyelem, az elfogadó belátás, a színben sugárzó önkifejezés nemcsak terápiás cél, alapítványi feladat vagy műpiaci jelenléttel kecsegtető nemzetközi hírű kezdeményezés lehet, hanem épp annyira szuverén művészeti különbségekre nyitott érzéki program is. Elszigetelt alkotók, mentálisan sérültek, vizionáriusok, akár börtönlakók, képzetlen alkotók, pszichiátriai betegek képalkotó késztetettségének értelmezése, a kultúra kívülről-felülről szabályozott intézményrendszerének ellenoldalán megjelenő autentikus alkotások közös galériájának nemzetközi rangra esélyes mutatkozása, mely a mentális zavarokkal küzdők sokszor idegenkedve tekintett (outsider) világát az „insider társadalom” felé ágaztatja vissza, lényegében újfajta utakat, be-nem-járt ösvényeket rajzol a kortárs tudat-térképekre. Színekbe fonva, formákba öltve, tárt kaput nyitva a másként-lét katarzisa felé. A művészet határait a spontaneitás felől tágító törekvések előtt a 20. század nyolcvanas éveiben megnyíló múzeumi és galéria-terek kialakították a maguk kapcsolatrendjét, elkerülték, hogy puszta „divattá” vagy „irányzattá” váljanak, s a „konceptuális végletek” helyett magát az emberi alkotásban rejlő személyes rejtettséget emeljék fókuszba. A kitáguló interpretációk köre sem pusztán csak néhány lap az esztétikai alkotás, befogadás, közvetítés vagy értelmezés jelenkor-történetében, hanem kreatív fóruma, a megszűnt „Lipóti Műhely” helyett fölállni alig képes terápiás törekvések egyik lehetséges orgánuma lett/lehet. Ennek megnyilatkozási tere, arculata a Tág Kapu Galéria, melynek működésében a kultúratudományok egy jövendő specifikus kutatási terepet tisztelhetnek: az elhagyatottságok, kívülállások és kategorizálhatatlanságok művészeti terepét, egy meg-nem-érthetőségek mögötti megértés perspektíváit.

Megjelent: Antroport, 2013. téli szám. http://www.antroport.hu/lapozo_archivum.php?akt_cim=398

1 http://www.tartkapugaleria.com/

2 Anginé Szántó Ibolya – Komáromi Erzsébet Katalin – Tóth Eszter: Tárt Kapu Galéria. Válogatás az első magyar art brut galéria gyűjteményéből. Gyógyfoglalkoztatásért Alapítvány, Budapest, 2013., 68 oldal.