Hogyan úszta meg Románia a testvéri inváziót 1968-ban?

1968 augusztusában, amikor a Varsói Szerződés öt testvérországa sikeresen bevonult Csehszlovákiába, lehervasztván a Prágai Tavasz virágait, a világ arra várt, hogy a következő áldozat valószínűleg Románia lesz.

Bukarest ugyanis következetesen keresztbe tett a szovjet vezetésnek azzal, hogy mindegyre a szocialista államok és pártjaik önállóságát hirdette és védelmezte – a szocialista táboron belül.

Mihai Retegan történész 1998-ban megjelent, 1968 – din primăvară până în toamnă / Editura RAO (1968 – tavasztól őszig / RAO kiadó) című könyvében részletesen bemutatta azokat a következetes külpolitikai lépéseket, melyeket Románia tett avégett, hogy szomszédai és a világ értésére adja: együttérez a csehszlovák testvérpárt törekvéseivel, vagy ha nem is, függetlensége és szuverenitása tiszteletben tartásával mindenképpen.

E törekvését mindenki értette: amikor Bukarest Prágáról beszélt, akkor is saját magának kérte ki a testvérállamok és -pártok beavatkozási szándékát.

A román kommunisták pártján belül is érdekes metamorfózisok zajlottak le az idők teltével. Köztudott, hogy Gh. Gheorghiu-Dej Bukarestje még élen járt az 1956-os budapesti „büntetőhadjárat” támogatásában és lebonyolításában. Nem felejthették el ezt az olyan veteránok a csúcsvezetésben, mint az ideológiáért felelő Leonte Răutu, aki az 56-os beavatkozáskor tulajdonképpen meg se nyikkant, 1968. augusztus 21-én viszont, amikor a prágai invázió hírére Nicolae Ceaușescu sebtében összehívta a román párt csúcsvezetőségét, már ilyen szavakkal illette a történteket:

„Csehszlovákia elfoglalása roppant cinikus, a történelemben páratlan cselekedet, a szocialista államok közti kapcsolatok elvének lábbal tiprása, de mindenek előtt a független államok közötti kapcsolatok legsúlyosabb megsértése.” (in: Retegan: 1968…, p. 282)

Tehette – hiszen pár perccel korábban maga a párt vezére, Nicolae Ceaușescu ragadtatta magát ilyen vélekedésre:

„Szomorú, hogy oda jutottunk, hogy szocialista országok esetében így lépjünk fel, de ez felelőtlen emberek által teremtett helyzet… Jó, hogy tudjon erről a nép, hogy mozgósítva legyen, hogy meghozzuk a szükséges intézkedéseket is, szembeszállni a megszállókkal.” (in: Retegan: 1968.., p. 280.)

És mintegy varázsütésre, a prágai bevonulás reggelén összehívott szűk körű román pártértekezlet tagjai egyenként adtak alázatosan igazat vezetőjüknek helyzetértékeléséért és javasolt intézkedéseiért. Ez a csoportos, „egyhangú” egyetértés hatalmazta fel aztán Ceaușescut, hogy még azon a napon, a bukaresti Palota-téren tartott, 80 ezer embert mozgósító nagygyűlésen nyugati értékelések szerint is bicskanyitogató beszédet tartson, amelyben súlyos szavakkal ítélt el mindenfajta testvéri intervenciót, kijelentve: „Mindenkinek üzenjük: a román nép senkinek se fogja megengedni, hogy lábbal tiporja hazánk területét.” (in: Retegan: 1968…, p. 209.)

Ehhez képest, a reggel elfogadott javaslat, hogy országszerte, városon és falun megalakítják a felfegyverzett munkásőrség osztagait, szelíd intézkedésnek tűnik…

Nem csak a romániai csúcsvezetés érzi a független politizálás ösvényére lépés reális veszélyeit és kockázatait, de a külföldi jelentések is arról szólnak: a prágai bevonulás csak a kezdet. A katonai titkosszolgálat adatai szerint augusztus végén Románia keleti határainál közel 250 ezer szovjet katona állomásozott. A Duna deltája és a Fekete-tenger romániai partjai közelében a szovjet flotta hajói tartózkodtak.

1968. augusztus 25-én, amikor is a román párt csúcsvezetése újabb ülést tart az időszerű helyzet elemzéséről, s miután Ceaușescu beszámol a Titóval történt tárgyalásairól, valaki megjegyzi: jó lenne megtudni, mi az igazság azokról a hírekről, hogy az ország határai közelében csapatmozgások, csapatösszevonások történtek? Remélhetőleg senki se hiszi azt, hogy Románia a szomszédai megtámadására készül.

„Ha valóban arról van szó, hogy barátságról beszélünk, és szeretnénk fenntartani ezt a barátságot, akkor a határaink közelében nincs miért csapatoknak tartózkodniuk. Már maga a jelenlétük sem tekinthető barátságos cselekedetnek.”

A felvetésre Nicolae Ceaușescu így reagál: „...Ez a probléma természetesen komoly. Az elmondottakban van némi igazság, történnek csapatmozgások, mint ahogy az is igaz, hogy ezeken a területeken általában mindenütt léteznek csapatok. Debrecenben két szovjet hadosztály van, s ott vannak a magyarok is. Ezek valóban megmozdultak. Ugyanígy Kisinyovban is létezik néhány állandó hadosztály, tudomásunk szerint. Ezek valóban nem ülnek egy helyben, készülődésről árulkodnak. Nem olyan könnyű kimondani: uraim, mit jelent ez a csapatmozgatás? Még a végén azt válaszolják: miért, talán nem tehetek velük azt, ami nekem tetszik?” (in: Retegan: 1968…, p. 312.)

Az idézett könyv függelékében közreadott jegyzőkönyvből úgy tűnik ki, mintha az adott helyzetben maga a román pártvezér, Ceaușescu lenne a legkörültekintőbb, a legmértéktartóbb, a legbölcsebb. Vajon, sikerült-e neki az eltelt pár nap alatt lehiggadnia? Vagy rebellis kiállását csupán belföldi használatra szánta? Netán megijet a várható következményektől és a csehszlovákiai elv-társak taktikáját – a feltűnés mentes (passzív) ellenállást választotta?

Tény, hogy a prágai szovjet kaland lecsengésével Bukarestben is helyreáll a látszólagos helyi béke: Ceaușescu úgy bocsátja el harcostársait, beosztottjait, hogy immár ideje a nép közé menni, megmagyarázni neki a helyzetet, nem kell félni semmitől, a haza függetlensége jó kezekben van…

Ceaușescu akkor már túl van egy kemény és figyelemre méltó, az akkori bukaresti szovjet nagykövettel folytatott beszélgetésen, aki minden bizonnyal kertelés nélkül továbbította neki Moszkva álláspontját a renitenskedőkkel kapcsolatban. Az augusztus 25-i ülésen, ha finoman is, a pártvezér megpróbálja kiskanállal beadni társainak a helyzet komolyságáról kapott figyelmeztetés lényegét. Vigyázva arra, hogy ne keltsen bennük pánikot, hogy Románia visszanyerhesse hagyományos egyensúlyi helyzetét a világpolitikában.

(A nyilvánosságra hozott jegyzőkönyvek tanúsága mesterien kidomborítja a román pártfőtitkár - veleszületett? tanult? - diplomatikusságát, hajlékony ravaszságát a közösségi megbeszéléseken, vitákon, eszmecseréken, amelynél csak a vezetőtársak behódolása és alázatossága volt látványosan nagyobb; mindezt pedig semmiképpen nem lehet a jegyzőkönyvkészítők manipulációjának betudni!)

A belső ellenállás fokozására létrehozott hazafias gárdák valójában kirakatmegoldásnak bizonyult: a rendelkezésükre bocsátott fegyverzet kimustrált, sok esetben működésképtelen ócskavasnak bizonyult a tényleges fenyegetettséghez képest, és inkább a hazai lakosság harci kedvét tartotta bizonyos hőfokon, mintsem hogy elrettentő szerepet töltsön be a külvilág felé.

A prágai invázió idején megtartott bukaresti nemzeti ünnepen – augusztus 23-án, az ún. „román fegyveres felkelés” (valójában szovjet „felszabadítás” napján – a katonai felvonuláson már az első munkásőr csapatok is megmutatják magukat, s a felvonulási útvonalat úgy tervezik meg, hogy a csapatok elhaladjanak a bukaresti szovjet nagykövetség előtt. A kövezeten elcsattanó díszlépések Moszkvának szóló üzenetet hordoztak: a román nép készen áll megvédeni saját hazáját.

Ceausescuval folytatott tárgyalásai után a bukaresti szovjet nagykövet nyilvános telefonvonalon közölte feletteseivel: beszéltem a parancsnokkal: nem fog ugatni, nem fog ugatni. (Dan Catanus (edit.), România şi Primăvara de la Praga, Institutul Naţional pentru Studiul Totalitarismului, Bucureşti 2005, p. 44) Ennek megfelelő magatartást mutatott Románia az ENSZ-ben is – különöen azután, hogy látták: Csehszlovákia is visszavonta kérését, hogy az invázió ügye egyáltalán napirendre kerüljön a világszervezet előtt.

Többen próbálták azóta is megfejteni, miért bánt Moszkva – Prágához viszonyítva – kesztyűs kézzel Romániával? Ionut Marcu a Historia folyóiratban (https://www.historia.ro/sectiune/general/articol/a-fost-romania-aproape-de-o-invazie-sovietica-in-1968) több okot is felsorol:

1. Románia stratégiai szempontból nem állt annyira közel a nyugati tömbhöz, mint Csehszlovákia, ezért másodlagos figyelmet szenteltek neki,

2. minden függetlenedési tendenciái dacára a román politika sok esetben szolgált szovjet érdekeket, beleértve a titkos diplomáciai csatornákat is.

3. Ceaușescu következetesen hirdette a nemzeti érdekeltségű politika elvét, de sose lépett ki Moszkva árnyékából.

4. Moszkva tartott a román párt népi támogatottságának fokától és attól, hogy egy esetleges konfliktus árthat a nyugattal való kapcsolatainak.

Több román internetes forrás – egymásra hivatkozva – állítja, hogy a Prágát lerohanó Duna-terv mellett létezettegy másik elképzelés is, amely Románia ellen irányult volna, a tervezett lerohanás időpontját 1968. november 22-e, reggel 4 órára tűzték volna ki. Az elképzelésről egy, a Varsói Szerződés vezérkaránál dolgozó névtelen lengyel tiszt adott hírt titokban. Eredetileg arról volt szü, hogy Prága lerohanása után néhány héttel kerülne sor Bukarest, majd Belgrád inváziójára. A román titkosszolgálat jelzéseit a román pártvezér nem vette komolyan, állítólag így reagált rájuk. „Az értesülések csakis úgy lehetnek valósak, ha Brezsnyev megbolondul! Csak egy bolond, egy eszement ember tenne ilyet. Küldjétek csak vissza az embereteket, nézzen utána alaposabban!”

2000-ben Angliában hoztak nyilvánosságra olyan iratokat, melyek szerint a brit és a holland titkosszolgálat Románia lerohanásának tervéről szereztek meg részleteket. Ezek értelmében a november 22-i lerohanást szovjet, magyar és lengyel csapatok hajtották volna végre. Az akkori brit külügyminiszter, Michael Steward egy nappal a jelzett időpont előtt az alábbi telexet küldte Bukarestbe: „Elemeztük a legfrissebb értesüléseket, s arra a következtetésre jutottunk, hogy az oroszok a legrövidebb időn belül katonai akciót készítenek elő Románia ellen.” A tervezett akcióban résztvevő erők számát mintegy 150.000 katonára becsülte.

Végül Moszkva elállt a novemberi támadástól, viszont többek szerint kidolgozott egy hosszabb távú úgynevezett Dnyeszter-tervet, amelynek végső célja Ceaușescu eltávolítása lett volna, katonai puccs nyomán, a Román Kommunista Párt és az ország éléről. (Alex Mihai Stoenescu: România postcomunistă 1989-1991. Editura RAO, 2008)

Úgy tűnik, a Dnyeszter-terv lényege tulajdonképpen 1989 decemberében – némi fázis késéssel - valósult meg, amikor az abban lefektetett elképzelések rendre megvalósultak. Tegyük fel, hogy így igaz: ez már nem sokat segíthetett a szovjet rendszeren.

Cseke Gábor