"Visszanéztem félutamból..."

Beke György, illetve Tar Károly korábbi (1989 előtti - Cs. G.) híradásai után e sorok nem kívánják monografikus ráérősséggel ismét fölfedezni a témát: az Erdélyen kívülre kényszerült magyarságra való rácsodálkozást. Immár tudjuk, hogy vannak, léteznek, számszerűleg ha nem is túl sokan, de egyáltalán nem megvetendő történelmi gyökerekkel, hagyományokkal.

Hogy milyen távlattal? És milyen társadalmi-gazdasági valóság közepette? Erre kerestem a választ 1993 nyarán, s kezdetnek éppen Galacon.

Miért ott?

A véletlen hozta így. Szórványban működő RMDSZ-szervezetekről próbáltunk gyorsfelvételt készíteni telefonon, s Galacon vették fel leghamarább a kagylót.

Mezei Géza elnök, miközben megadta a kért útbaigazításokat, elmondta: nem kényeztették el őket, közösségüket a lapok. Se a múltban, se '89 után. Ebből megértettük a nem is túl burkolt célzást, és megígértük: még július közepe táján sort kerítünk a látogatásra.

Legközelebb volt Vásárhelyhez

Szombat reggel. Az emberek ilyenkor, hét végén inkább ráérnek a beszélgetésre, ismerkedésre. Mezei Géza gépészmérnök vár az állomáson. Egyenesen a színházzal átellenben lakó Székely Levente állatorvoshoz igyekszünk. A kapu egy kertvendéglő teraszáról nyílik udvarukra, a teraszon még csak a fehér műanyag asztalok és székek várakoznak kirakva, kliensekre lesve.

Az udvaron erős indájú, dús fürtű szőlőlugas alatt ugyanolyan műanyag asztal. három székkel.

Egyenesen a közepébe vágunk. Az érdekel az életutakban: miért pont Galac, s ha már Galac, hogyan tovább?

Székely Levente olyan, amilyen a neve: székelyesen egyenes. Édesapja tasnádi, édesanyja nagyernyei. Még gyerekkorában elváltak, ő az édesanyjánál maradt. Vásárhelyen tanult a Bolyaiban, majd a kolozsvári agronómián.

- Akkor az volt a politika, hogy például 76-on végeztünk mint állatorvosok 1981-ben, ebből 6 volt a külföldi, így is mondtuk nekik, tehát Erdélyen kívüli. Amiből 4-en az alsó vidékről, 2-en meg Moldvából. A többi 70 gyerek mind egy szálig erdélyi volt. S közöttük 8-an magyarok. Kihelyezéskor Erdélyben volt 30 szabad hely. A harmincból húsznál megvolt a szükséges nagybácsi, az illető testvérének, fiának, lányának a stb. apja s ott már sima volt a helyzet... Voltak ezek a buletin-ügyek, hogy valaki egyik napról a másikra például vásárhelyi lett... Minden lehetőséget elszipkáztak előlem. Marosvásárhelyre 3 hely volt... S akkor elővettem a térképet, ránéztem, hogy hová van direkt vonat. Mert ez a déli rész maradt még szabadon, Erdélyen túl. Néztem: Temesvár-Vásárhely-Galac. Gyorsvonat. Jó! Ilyen alapon sokan jöttek ide. Van tehát egy közvetlen vonat, méghozzá gyorsvonat, lehet jönni Galacra! Közben 1982-ben megismertem a feleségemet, akkor egyetemista volt, Géza bácsinak a tanítványa, román a csaj, ittragadtam. Egyelőre...

- Az eltelt immár 12 esztendőből melyik volt a legnehezebb? Hiszen már-már úgy érezte, hogy meg kell szöknie...

- Azt hiszem, a 88-89-es évek... Nem is tudom elmondani, hogy mint munka... Mert az nehéz volt mindaddig, amíg a farmon dolgoztam kint, 86-ig mint farmfőnök és állatorvos. Reggeltől estig ott kellett ülni, 1200 állat, amiből 400 tehén, száz alkalmazott, minden... 89-ben viszont volt ez a politikai munka, akkor már trösztnél dolgoztam, az állami gazdaságoknál, koordináltunk, ellenőriztünk. Olyan nyomás volt rajtunk, azt se tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal. Rosszabb volt,. mint a farmon. Mert ott, amikor éln akartam, lefeküdtem. Ha szünet volt, akkor szünet... De itt? Zavartak ki ellenőrizni, hogyan osztják ki azt a kicsi korpát, hogyan fejnek, akkor gyorsan vissza, gyűlés, az esti fejéshez megint nyomás ki...

- Ahhoz képest ma mi van a munka frontján?

- Ma? ... Hát ma komolytalan gazemberség! Senki se hallgat senkire, mindenki nagyon okos, s az állam pénzét magyarán mondva basszák el úgy, ahogy érik s ahogy tudják... Nem is nagyon megyek terepre, nem megyek ám... Úgy ha kiküld a diri, ha muszáj... Van egy pár ember, olyan régi vágású, akikkel lehet dolgozni, akik szeretnek csinálni, akikkel érdemes... Most a magyaroktól hoztam egy gépet, az este kimentem itt az egyik farmra, láttam, hogy ott rendesek. A készülék olyan, hogy a preklinikus masztitiszt kimutatja. Elektromos mérőműszer, a tejvezető képességet méri. Ez rengeteget számít a tehénnél, hogy ne akkor vegyük észre a betegséget, amikor a tőgye már be van gyulladva, abból, hogy a gondozó látja, kevesebb tejet adott és egy kicsit forró, mert olyankor már nehéz kikúrálni az állatot. Nem tudom, érdekli-e magukat ez, de már elmondom röviden, a gépet nekem ideadták reklámban, hogy terjesszük tovább. 164 dollárba kerül, nem olyan kibírhatatlan ár ez. Egy párnak megmutattam, húzták a szájukat: á, ugyan, minek? De... Így, úgy, egyszer a kajára kell a pénz... De volt, akit érdekelt. Néztük, próbáltuk. nagyon egy jó dolog. Szóval, van, akivel lehet dolgozni, de a nagyobb része... És szerintem ezt tudatosan csinálják a főnökök ott, ahol még az állam az úr, mutatni kell, hogy né, nem megy és nem megy, jön a csőd, s hát akkor adjuk el... Mert ha jól menne, akkor már licitálnak s akkor felmegy az ár is.

- Az RMDSZ-szel hogy került kapcsolatba?

- A templomban találkozunk Géza bácsiékkal s a többiekkel, akikkel itt vagyunk. Az, hogy RMDSZ... Találkoztunk mint emberek, a templomban. Elbeszélgettünk, s mondtuk, hogy hogy megy, hogy nem megy... Az első fontosság az lenne, hogy valamit építsünk. Ahhoz meg pénz kellene. A tagdíjból az nem jön ki, bár itt még több összegyűl, mint más helyeken, elég sokat ad, aki ad... Nem ártana egy külön helyiség a szervezetnek. Az, hogy az egyház befogad, az nem minden. Vannak katolikusok, akik nem jönnek el a református templomba. Pedig az nem vétek, hogy oda menjek, még ha más is a hited, na de mi van, ha valaki nem így gondolkozik? Aztán kevés a tiszta magyar család is. A tiszteletes úrékon kívül alig van. Él még itt egy tanár házaspár, Székely Lehel, férj-feleség, román iskolában tanítanak, hívtuk magunk közé, szóba is állnak velünk, minden, de nem jönnek és nem jönnek...

- Nem gondolkozott azon, hogy netán hazafelé venné az irányt?

- Múlt héten is ilyen ügyben jártam el, de ez olyan nagy lépés, hogy jól meg kell gondolni, legalább is manapság. Édesapámnak van sok földje Tasnádon, a fél faluval pereskedik, a nagybátyámék állandóan hívnak, hogy jó volna hazaköltözni, de egyszer azért meg kellene nyerni a pereket is. Anélkül nincsen értelme... Marosvásárhelyen? Szép város, ismerem is, de nekem mint állatorvosnak a jó helyek már mind foglaltak... Visszatérve az itteni magyarságra, ha valamit mi is akarunk úgy mint RMDSZ, mi is neki kell álljunk valaminek, hogy pénzt szerezzünk. Hogy mi is nyerekedünk mellette, hát kell nyernünk, mert az nem korrekt, hogy mindent ingyen végezni... Arra mindig van kereslet. De helyiség kell hozzá és pénz, mert senki sem ad semmit hitelbe... De sajnos, ha az ember itt becsületesen akar csinálni valamit, akkor nem megy semmire. Vagyis: becsület... Egyszerűen nem lehet becsületesen kereskedni! Olyanok a törvények, hogy nem lehet! Én megpróbáltam itt a szomszédaimmal, ezen a teraszon itt, tetszett ugye látni, ketten vagyunk az udvaron, saját lakásban, ők jöttek utánam, én már itt laktam, azt mondtam, dolgozzunk együtt, kompromisszumos alapon, hagyok én is, lehagy ő is, csinálunk együtt egy jó üzletet. Megindultunk a tavaly, nehezen, de utána ment jól. Jöttek az őszi hidegek, akkor leállt. De én azt akartam, hogy becsületesen menjen az egész. Az, hogy aki decit iszik, az egy deci legyen, hogy tiszta legyen minden., hogy ha kell, a pincér álljon melletted, hogy az asztal minden reggel lemosva, hófehér legyen, az abrosz illatosított... A két hónap alatt 15 pincért cseréltem ki. Az egyiknek a hangja volt nagy, a másik a decit lopta meg, a harmadik leült a klienssel beszélgetni. Már szégyelltem az egészet... Sajnos, a társam se volt olyan, hogy mellém álljon. Csak én kiabáltam, csak én váltogattam az embereket, ő meg azt mondta, azért nem megy a bolt, mert elriasztok mindenkit...

- És most megy?

- Mit tudom én? Nem is érdekel! Már azt kívánom, inkább essen minél többet az eső. Mert segít rajtunk, az állami gazdaságokon, s ezeken pedig... Az az igazság, hogy nagy a szárazság, kellene az eső. Igaz, a szőlő nagyon szép lesz... Géza bácsi, megvan, fogjuk adni a szőlőt, a mustot, kinek kell egy tonnával, annyit, akinek egy fél, egy felet, megszervezzük, csak kell egy helyiség... De addig is megbeszélem a barátokkal...

Tervezgetések közepette búcsúztunk: viszontlátásra, talán éppen szüretkor.

Távlatok nélkül?

Nagy Endre református lelkész Déváról származott Galacra s vette át az egyházközséget, amely akkor alakult meg itt, a Duna-parton, amikor a székelység, munkalehetőség után nézve, csoportosan megtelepedett a galaci és brailai hajóépítő telepek mellett. Akkor templom, iskola létesült összefogásuk nyomán, a lelkész egymaga volt a néptanító is.

Több mint ezer lélek élt Galacon, s szinte ugyanannyi Brailán is. A múlt század (a XIX. század - Cs.G.) közepét írták akkor.

Az 1862-ben épült brailai templomot akár sok erdélyi gyülekezet megirigyelhetné, annyira impozáns, de sajnos, erősen fogyóban a hívek száma. Magyar felirat s vele együtt az épület fenntartásához hozzájárulók nevei hirdetik ma: ez már inkább a magyarság múltjához, történelméhez tartozik.

Az első telepesi hullámban érkezett Duna-parti magyarság a hajóépítő ácsságot, a vasutasságot karolta fel, s az első világháborúig a misszió kiderjedt Odesszáig, Konstantinápolyig.

A háború után megfogyatkozott a galaci magyarság. Ehhez hozzájárult az is, hogy a házasságok zöme itt vegyesen köttetett, s a második nemzedék már nemigen tudott magyarul. Léteznek század elejéről (a XX. századról van szó - Cs.G.) származó családok, a magyar nevet még viselik, de a nyelvet már nem beszélik.

A legutóbbi népszámlálás után, amikor az itteni magyarság szervezkedni kezdett, a telefonkönyv alapján próbálták feltérképezni, ki az, akire még számítani lehet - Galacon, Brailán, Konstancán. Nagy Endre lelkész tapasztalata szerint olyan nevűek is, mint Kiss, Kecskés vagy Váradi, románul válaszoltak a telefonban: sajnos, nem tudnak magyarul...

A galaci népszámlálás több mint 400 magyart tart ma nyilván, amiből a református egyház alig 50-60 embert tud felmutatni.

- Az idén negyedszer történt meg - állapítja meg Nagy Endre -, hogy meghal valaki, aki magyar volt, református volt, mi nem tudtunk róla, de az volt a kérése, hogy mi temessük el, ne az ortodoxok... Az egész gyászgyülekezetben ketten-hárman ha vannak ilyenkor magyarok...

A közösségépítés a legnagyobb gond a lelkész számára. Ennek fontosságát hangsúlyozza minden alkalommal, s mondja a most már apadó számban a galaci egyetemre jövő fiatalságnak is, hogy az összetartás a megmaradás kulcsa.

A változások után, 1989 lelkes decemberének napjaival a város szívóhatása erősen megapadt: élelmiszeriparit az erdélyiek immár végezhetnek Aradon és Szebenben is. A valamikor nagy jövővel kecsegtető kombinátok napjai, a kétségbeesett fenntartási kísérletek ellenére is, meg vannak számlálva. Innen inkább már csak mennek az emberek, mint jönnek.

Nagy Endre 1984 óta él Galacon. Amikor idejött, úvgy élt teológus-körökben a galaci egyházközösség híre, mintha büntetőszázad lenne. Az oda helyezett lelkészek kétévenként kicserélődtek. Maga sem tudja, hogyan ragadt itt.

- A hatvanas-hetvenes évek gazdasági fellendülése sok színmagyar családot hozott magával Galacra. A fizetések is viszonylag nagyok voltak az országos átlaghoz képest. Mondhatom, e családok voltak a közösségi életünk magja. Az utóbbi években viszont a kilencven százalékuk hazahúzódott Erdélybe. A gyülekezetben újabb emberek bukkantak fel, akik mostanig nem nagyon jártak. Legtöbbször az gátolta őket, hogy olyan helyen dolgoztak, mely nem engedte számukra kimutatni a hitüket... Kicsiny közösség voltunk, szüntelenül figyeltek bennünket, s mi tudtuk, hogy a veszély leginkább belülről leselkedik ránk. Egyesek a maguk módján még becsületesek is voltak, titkon figyelmeztettek, hogy vigyázzunk. Az ilyen két fronton is dolgozott... A változások óta egy biztos: félni nem kell. Igaz, ennek ellenére még sokan félnek, de aki erre hivatkozik, az inkább magát próbálja kimagyarázni... Ha a perspektívát nézzük, az itteni szórványmagyarságnak nagyon sok távlata, jövője nincsen, ez az igazság, ezt be kell vallanunk. A második generáció magyarul nem tud, az esetek nagyobb részében vegyes házasságról van szó. Akiknek kijött a lépés, az idősebbek, tartják velünk a kapcsolatot, de az a jó pár száz, akit ma nem tudunk felmutatni, az elsiklott valahol... A múltkor például összekerültem egy Szeben környékéről ideszármazott gépésszel, az édesanyja is magyar, részeges ember, kidobták a munkájából, a szervízben dolgozott, hallotta, hogy magyarul beszélünk, ő is megszólalt. Vagy, nemrég elromlott a telefonunk, kértük, küldjenek ki szerelőt. Kijött egy fiatalember, Lovász Andrásnak hívják, előkerestem az anyakönyvi adatait, szülei székelyek, nyugdíjasok, elmentek, ő megnősült, felesége román...

A vasárnapi istentisztelet előtt, a templom melletti csöppnyi gyepen hívek gyülekeznek. A templomban a galaci baptisták éppen akkor fejezték be saját szertartásukat: imaház híján a reformátusok vendégszeretetével élnek.

Kivonulásuk után megpattannak a függönyös templomablakok, a huzatos dunai levegő gyorsan átjárja a fehérre meszelt, puritán helyiséget.

Huszonöten gyűltünk össze, a krónikással és a lelkész családjával együtt, ennyien hallgatjuk az Igét, majd mikor Nagy Endre befejezte a szertartást, a jelenlévők röviden bemutatkoznak.

Papp Mihály brassói, felesége magyar, két gyermekük van, unokájuk, nyugdíjasok. 1964 óta élnek Galacon... Noblák Mihály három évvel később érkezett, felesége román, gyermekei nem tudnak magyarul, a kombinátban dolgozik... Fazekas Lóránt 1953 óta él Galacon, itt végezte az egyetemet, a hajógyárban dolgozott... Török Gizella 1976-tól él Brailán, két kislánya van, beszélnek magyarul, vasárnaponként a tiszteletes úr hozza át őket kocsival az istentiszteletre, Mina Karola nénivel és lányával együtt, akik szintén brailaiak...

Nevek, évszámok, szégyenlős mosolyok, pár kendőzetlen adat között feszülő életsorsok sugallják: ha nem is kecsegtető a jövő, de még itt vannak. Ma huszonöten, holnap talán csak tizenhatan, holnapután harmincan. Mikor milyen a szórványlét hullámjárása...

Mellettem fiatal, jókötésű férfiember ül a padban: Zsigmond Attila valamikor Galacon végezte a sporttanárit, kézilabdázott, itt edzősködött, az egyetemen ismerkedett meg jövendő feleségével, Imolával, aki élelmiszeriparit végzett, jelenleg Brassóban élnek... Hogy mit keres most mégis Galacon?

Ez már egy külön történet.

Nem neveltem nacionalistákat

Zsigmond Attila sporttanár vendégségbe érkezett Galacra, feleségével és kisfiával együtt: Imola asszony édesanyja ugyanis, Mihály Sára történelemtanárnő mondhatni ízig-vérig galaci lakos.

Férjével, néhai Mihály Imrével, aki az ötvenes években szintén a történelem búvárlását választotta életcéljául, mindjárt az egyetem elvégzése után itt telepedtek meg. Életkezdőkként, fiatal házasokként, Imre az egyetemen tanított, Sára egy ideig a könyvtárban, majd a múzeumban, végül a közeli iskolában kapott állást.

Két lányuk, Imola és Andrea tősgyökeres galaciak. Itt nevelkedtek, itt jártak iskolába, románul tanultak, mindketten élelmiszeriparira jártak. Imola, a nagyobb lány férjhez ment, majd Brassóba költözött családjával - ott adódott számukra munkalehetőség. Andrea nemsokára végez, de a munka terén neki sincs nagy perspektívája szülőhelyén.

Édesanyjával már csak ketten lakják a valamikor annyira forgalmas, örökké nyüzsgő tömbházlakást.

Mihály Imre ugyanis, ez a szorgalmas és a munkát mindig zokszó nélkül felvállaló közösségi ember váratlanul kidőlt a sorból; gyors lefolyású betegség végzett vele, még 1989 előtt. Az egészséges család kiheverte ugyan, de tagadhatatlanul megszenvedte a veszteséget.

Anya és lánya már csak emlékeket őriznek Galacról, igazából azt számolgatják, mikor és hogyan vegyék az irányt Imoláék nyomán.

S mert addig Andreának el kell végeznie az egyetemet, hát édesanyja még nem kérte a nyugdíjaztatását, pedig joga lenne már rá. Tanít a közeli iskolában, rengeteg volt tanítványa köszön rá az utcán, ott laknak a környéken, megismerik...

Mihályné büszke rá: akárhogy is fordult a dolog a történelem tanításával, bárhogyan változnak is a tankönyvek, és sohasem inkább a történelmi igazság javára, ő úgy végezte a munkáját, úgy adta elő a tananyagot, hogy az a gyerekekből ne nevelhessen kis majdani nacionalistákat. A keze alól kikerülő galaci tanulók megtanulhatták az évtizedek során, hogy ebben az országban a különböző nemzetiségű emberek, egymás mellett és együtt éltek, boldogultak - nem egymás ellenére...

A történelemtanárok azt hitték, 1989 után jobb világ köszönt majd az oktatásra, a tudományra. Elnézve az új tankönyveket, kiderült: semmi nem változott, csupán a hangsúlyok módosultak a szövegben. (Régebb pl. külön fejezetként tanították az 1907-es parasztfelkelést, a mai tankönyvben ez ma csak egyetlen mondat, amelynek a befejezése hírül adja, hogy a társadalmi megmozdulásokat indokolatlanul súlyos megtorlások követték... Az 1922-as sztrájkok szintén a szőnyeg alá kerültek. Viszont részletesen helyet kap most a könyvben a királyi családdal kapcsolatos számos apró részlet, hogy ki mit csinált, és ki kinek az atyafia...)

A román munkahelyi környezet, gyermekeik román iskolában való kényszerű taníttatása ellenére, a Mihály házaspár vette magának a fáradtságot és magyar lányokat nevelt odahaza. Akik olvasnak, beszélnek anyanyelvükön.

Ezt az áldozatot - mert a külön törődés azzal járt - sok galaci magyar szülő már nem tudta meghozni.

A Mihály család otthonában különben, 1989 óta mintha megfogyatkozott volna az élet, a fiatalság. Korábban a Galacon tanuló magyar diákok valóságos központja volt itt: felugrottak tanácsért, könyvért, jó szóért, otthonos hangulatért.

- 1989 decemberében is, micsoda nyüzsgés volt itten, hogy reménykedtünk - emlékezik Mihály Sára. - De ahhoz képest, milyen kevesen vagyunk, olyan különböző foglalkozásúak és igényűek, mégis csak tettünk valamit az összetartás végett... Sokat köszönhetünk a lelkésznek is. Az, hogy megünnepeltük a száz éves brailai templomot. Megünnepeltük március 15-ét, majd Petőfiről emlékeztünk meg, levetítettük a magyar történelemről készült filmsorozatot... A kicsi lépéseket nem szabad megvetni ott, ahol valamikor szinte-szinte csak állóvíz volt. Persze, még lenne mit tenni. Korábban vállaltam, létesítsünk RMDSZ-könyvtárat, én elvégzem a szakmunkát, adok egy csomó könyvet is, csak a férfiak csináljanak polcokat... Polcok nélkül hiába penészednek ott a könyvek... Valószínűleg, most már megcsináljuk. Vagy, megírjuk a galaci egyház történetét. Gazdag levéltár van, rendbe rakva, de soha senki nem foglalkozott vele tudományos szempontból. Nagy eseményekre nem bukkanhatunk bennük: nevek, cselekedetek állnak feljegyezve mindazokról, akik itt fenntartották a magyarságot.

Nézegetjük az óránkat. Mindjárt befut a brassói gyors. Andrea az állomásra indul, hogy fogadja Imoláékat. Látogatóba érkeznek az unokával, a három és fél éves Alpárral. Aki annak idején szintén Galacon született.

Hogy Andrea elmegy, Mihályné nevetve emlegeti fel anyanyelvtanítási szülői tapasztalatait.

- A nagyobbikat úgy tanítottuk, előbb megtanult magyarul, utána románul, nem keverte a két nyelvet. A kicsivel ez nem sikerült: román lány volt, ej, olyan finom vegyesen beszélt, mind a két nyelvet kellett tudni ahhoz, hogy valaki megértse. Vegyítette a magyart, románt, volt úgy, hogy magyar szóhoz román végződést tett és fordítva. Úgy mondta, ahogy neki könnyebb volt... De nem hagytuk. Megtanultunk könyv alapján írni és olvasni. Mondhatom, helyesen írnak, mintha iskolát végeztek volna. Ez a tapasztalat nagyon segítette őket az idegen nyelv tanulásában is.

Aztán megtelik a lakás fiatalsággal. Nevetés, ölelkezések, kicsomagolás. Az unoka birtokba vesz mindent...

Csöndesen visszahúzódunk Mezei Gézával. Nagyot sétálunk a Duna-parton. Saját családjáról mesél. A bákói román feleségéről, lányáról-fiáról. Mindenkinek megvan az önmegmaradáshoz illő saját tapasztalata. Ahány sors, annyi tanulság.

Nagy Endre lelkész mondotta a délelőtt:

- Egy biztos, az itt élő románság nem gyűlölködő. Egyszerűen nem szégyelli elismerni, hogy az itt megtelepedett magyarok a szorgalomban, tudásban elöl járnak. Meglátszik ez például a kombinátban is, aki csak ért valamit a szakmához vagy kitűnt a magyarok közül, az mind megkapta a maga élhelyét... Mikor rendbehoztuk az egyházi épületet, sokan eljártak az utcában s dicsértek bennünket, milyen ügyesek ezek a magyarok, hogy építkeznek... Egy-két sajtóincidenst leszámítva, Galac nem sértette magyarjait. Ezért is tudtak itt megmaradni.

Cseke Gábor

(Megjelent a Romániai Magyar Szó 1993-as évfolyamában. Még ugyanazon év őszén sor került az utazás folytatására, amikor ugyanannak a Nagy Endre lelkésznek a meghívására ellátogattam a konstancai magyarok közé is... )