Tisztelt Egybegyűltek, gyászoló Család,

Kollégák, Barátok, Tanítványok!

A Magyar Kulturális Antropológiai Társaság választmányának képviseletében szeretnék csupán néhány szerény mondatot szólni Zoli – mint Választmányunk tagja – búcsúztatásakor.

Mint határhelyzetek, határnarratívák kutatója, Zoli is tapasztalhatta, hogy a lét alighanem könnyen tud múltidejűvé lenni, hisz roppant törékeny. A létről való tudásunk – s ebben mindenki együttes elismerése volt az Övé, hisz megannyi létformát és helyszínt, állapotot és összefüggést tárt föl folyamatos munkával – a tudomány révén ellenben jobbára jövő idejű, ami nemcsak célját és létmódját legitimálja, de orientációját és üzenetét is figyelmével illeti, akkor is, ha nagyban épít a múltbéli, de sosem múló tudásra és tapasztalatra. Zoliról ezért sem múlt időben beszélek, hisz Személye és életműve közöttünk marad… Az emlékezet sosem előzmények nélküli okság. S Ő, aki szinte egyedül az antropológusok között, oly szimbiózisban kezelte természet és társadalom, táj és ember, lélek és környezet örök vagy aktuális kérdéseit, tudósként nem lehet a múlté. Tanítványai, kollégái azonban nem könnyen jósolhatóan fogják „követni” ebben, de csupán azért nem, mert azt a komplexitást, melyet képviselt, nem könnyű vagy lehetetlen is követni. Ugyanakkor egészen nyilvánvalóan nemcsak közöttünk marad tudásával s ennek könyvekben, tanulmányokban, vagy akár szakmai kirándulásokon rögzített vagy improvizált ismeretanyagával, hisz ezek súlyát és tartalmait e kortárs körben mindmegannyi idéző, értelmező és fölhasználó viszi tovább – már ha tudja, s amennyire képes lehet erre.

Zoli derűje és praktikussága, tisztánlátása és invenciózussága nem könnyen „megszemélyesíthető” Nélküle, de tartós hatású: mindenkinek adott, gazdagon osztogatott. Köszönjük ezt utólag is, s igyekezni fogunk meghálálni…!

Mint kivételes kollégától, a belátás és megértő elemzés fennkölt magabiztosságú szószólójától ebben az értelemben korántsem búcsúzunk – társunk marad szakmai körben is, példájával, egészen ritka teljesítményével. Átkelt egy határon, de sok határt megjárt már úgy, hogy mindig hozott valami többletet amonnan is. Amit most ránk hagyott, súlyos cipelnivaló lesz. Az „örökségesítés” nemcsak egyik fő témaköre volt, hanem legutolsó gesztusa, hagyatéka is, amivel nem csupán kutatási témáját, de magamagát is közös örökséggé tette. Megpróbálunk, igyekszünk nyomában maradni, s átvenni örökéből mindazt, ami javarészt lehetetlen vállalás marad…

Béke Veled, Zoli…!

(A.G.A.)

Zoli búcsúztatója

Dsida Jenő: Tízparancsolat

Én vagyok a Te távoli

társad és örökös barátod,

kinek kezét sose fogod meg

s igazi arcát sose látod.

Én is, mint te, egyazon úton

járok szüntelen körbe-körbe

s éjszakánként ugyanúgy nézek

önmagamba, e furcsa, görbe,

törött és fátyolos tükörbe.

De nem szabad velem törődnöd,

legfeljebb ints egy lenge búcsút

felém, ha más tájakra visz

ez a vidám és néha bús út,

mely annyi felé kanyarog,

mert szánalmasan gyönge, gyatra

vadász, ki másra is figyel,

mint az üldözött drága vadra:

célod, hogy rálelj önmagadra.

Tiszteld az izzó szenvedést,

mely mindünket tisztára éget,

tiszteld a jóság glóriáját,

tiszteld a békés bölcsességet,

tiszteld a mártir szenteket,

a gyermeket, jámbor parasztot

és minden prófétát, aki

a sziklából vizet fakasztott,

habzó szépséget és malasztot,

tiszteld a költőket, akik

veled vannak bármerre mennél

s több életet adnak neked

tulajdon ember-életednél.

Hajts főt az írások előtt,

melyek sárgultan szakadoznak

s az ősi márványok előtt,

melyek lassanként repedeznek,

ódon kertekben porladoznak.

Nehéz helyzetbe hozott a sors minket. Téged azzal, hogy 47 évesen befejezted a halandók számára látható pályád; minket meg azzal, hogy itt maradtunk okos tekinted és szelíd mosolyod fájdalmas hiányával.

Persze, tudom, hogy nincsen vége mindennek, távoli társunk maradsz. Csak a perspektívád változik, te már „nem vadászol földi vadakra”, nem foglalkozol azzal, hogy „rálelj önmagadra”. Hogy a költő szavaival folytassam „Az igazság őre benned az égi szellem”.

Afelől is bizonyos vagyok, hogy érdeklődésed irányváltása nem az elköltözéssel vette kezdetét. Utolsó találkozásaink alkalmával már úgy lehetett veled igazán beszélni, ha megengedetted, hogy bekapcsolódjunk abba a metafizikai világba, amelyben Te egyre otthonosabban mozogtál. Egyszer egy ortodox sztárecről meséltél, aki a megbékélésről és a dicsvágy értelmetlenségéről tanított. Egy másik alkalommal meg egy mongol buddhista szerzetesről meséltél, aki életét böjttel és imával áldozta fel.

És végül az utolsó beszélgetés a feleségeddel, amiről ő számolt be sírva:

– Van Isten? – kérdezted.

• Igen.
• Akkor jó. – felelted.

Mindezt persze Te kiválóan tudod, vagyis inkább az itt egybegyűlteket, a hiányod fájdalmával küszködőket szeretném megnyugtatni a felől, hogy bármilyen megrázó és váratlan is volt a távozásod számunkra, Te felkészültél arra, hogy rövidesen az angyaloknak tartasz lélegzetállító előadásokat a mulandó helyett az örök dolgokról.

Az igazság őre benned immár az égi szellem. Idéztem imént a költő szavait, és eleddig a földiekről az égiekre irányuló perspektívaváltást hangsúlyoztam. Szeretnék azonban arról is beszélni, aminek nem kellett változnia. Arról, hogy mindazt, amit tettél itt közöttünk, az igazság tudatában és teljes morális elkötelezettséggel tetted. Akkor is, amikor nyugtalansággal töltött el, amit igazságkeresőként tapasztaltál a világban.

De ez nem bénított le téged, nem csapkodtál, vagy csak ritkán; hanem dolgoztál. Hiszen Te felelősséggel élted meg magyarságodat, azt, hogy ember és értelmiségi vagy. Sértett az igazságtalanság, dühített az emberi butaság. A kritikai magatartásmódot és egyben a tudományos alázatot igyekeztél tovább adni környezetednek, tanítványaidnak.

Elkötelezett ember voltál. Elkötelezett a tanítványok, kollégák és nagyon sok egyszerű ember iránt, elkötelezett a tudománnyal és a leírt szóval kapcsolatosan.

Zoli, ugye látod, hogy mennyi hálás tanítványod írja, hogy milyen nagyszerű és nagy tudású tanár voltál. És ugye emlékszel, amikor a szerkesztőként mondtam, hogy „lehet, hogy Zoli tanulmányára várni kell, de ami elkészül az az elsőtől az utolsó betűig kifogástalan”.

Pályatársad, szerető barátod írta rólad minap:

„A tereptapasztalata, zseniális gondolkodásmódja miatt a legokosabb, legfelkészültebb, legremekebb ember volt mind közülünk. Generációm legérzékenyebb, legnyitottabb, legfinomabb csodája volt. Nem volt olyan írásom, melyet ne adtam volna oda Zolinak a publikálás előtt, s ne javított volna ki önzetlenül. Hálás voltam mindig, minden mondatáért, építő kritikájáért. Garancia volt a számomra, hogy amit ő látott, olvasott, s megbírált tőlem, abban butaság nem maradt.”

A társadalomtudós legnagyobb bölcsessége, ha a tárgya iránti személyes elkötelezettségét humorral, öniróniával, a szellemességet pedig a megismerésbe vetett hitével tudja korlátozni.

Ezt, öreg barátom, tőled tanulhattuk, aki ugyan szemünk láttára magad is bele-belecsuklottál az erőfeszítésbe, de nem veszítetted szem elől azt a pontot, ahol ez az igen kényes egyensúly létrehozható. Mint ahogyan azt a perspektívát sem, amely értelmet ad az erőfeszítéseknek: a sajátosan közép-európai színezetű humanizmust és a munkáskörnyezetből táplálkozó szolidaritás- és munka-ethoszt.

Miránk azonban, akik továbbra is ebben a világban tesszük fontosnak gondolt, de Te már jól tudod, mily mulandó dolgainkat, még feladatod hagytál. A mezsgyevilágok megismerését, vagyis a munkát, amit végeztél, folytatni kell. És a vándorlást is folytatni fogjuk, aminek a Te mezsgyevilágaid és a közép-kelet-európai zarándokhelyek fontos célállomásai lesznek.

Elment Ilyés Zoltán, a mezsgyevilágok vándora, írtuk két hete, de itt vannak még a nyomok, a helyekhez kötődő történetek, a tájak kulturális térképei, amelyek irányt mutatnak számunkra.

Az igazság őre légyen

benned mindig az égi szellem,

hamis tanuságot ne szólj,

fiam, soha önmagad ellen;

ne hazudozzál önmagadnak,

tudd meg, ki vagy és mire vágyol -

ha útadszólit, ne marasszon

fiam, dunna és renyhe lágy toll:

keményen kelj a renyhe ágyból

s indulj a bátrak mosolyával,

zengő lélekkel, zsenge testtel,

mint aki mindent megmutat

s magában semmi bűnt se restell,

lépteit ingovány fölött is

titkos isten hatalma ója -

kinek van ugyan sok-sok bűne,

gyarló egész emberi... (olvashatatlan)

de mégsincsrejteni-valója.

Felebarátod ökre, háza

után kivánságod ne légyen:

ilyen szegénységekre vágyni

nagy szegénység és csúnya szégyen.

Orrodba édes illatot gyüjts,

szivedbe békét és mosolygást,

szemedbe fényt, hogy az utolsó

napon is tudj örülni folyvást

s eképpen szólj csak és ne mondj mást:

köszönöm, hogy tápláltatok,

hús, alma, búza, lencse, borsó!

Amint jó volt hozzám a bölcső,

tudom, hogy jó lesz a koporsó.

Ki most lefekszik, nem kivánta,

hogy földje legyen, háza, ökre,

de amit látott, gyönyörű volt

és véle marad mindörökre.

És övé marad mindörökre.

(F. Margit)