Hír-özön, kép-özön, emlék-özön… No meg álhír-tenger, vélekedés-óceán, komment-glóbusz, képzelődés-univerzum. Mire kimondod, érvénytelen, mire elküldöd, válasz is jött, mire meggondolod, már lekéstél róla. Jeles szociológus-professzor, Pászka Imre egész kötetet írt új rendszerező kapacitásaink képtelenségeiről és az emberre ható, ember által előidézett környezeti kölcsönhatások antropológiájáról, s ma már a kommunikációs univerzumok kutatása nem is csupán a média-szakosok tárgyterülete, hanem mindennapos elmegyakorlat tárgya…

Épp ezért, vagy ezek ellen is, egyre erőteljesebben kezd kialakulni a málladozó közösségek, pusztuló mikró-univerzumok és sebtiben terjengő tudások ellenszereként teret nyerő emlékezetkutatás. A népi emlékezet, a folklór-bázis, a narratív identitások, elbeszélt valóságvilágok és értelmezett históriák új korszaka következett el talán, amikor már nincs vagy nem marad kellő idő egy adat, tény, állapotrajz, helyzet megtanulására, tudására, megértésére, mert azonnal új ismeret tör ránk mindenhonnan, amely okkal elvitatja, amit egy perce még biztosnak gondoltunk… Lesz-e ettől rossz a közérzetünk? Komolyan vehetjük-e már az időtlenséget és minduntalan változást, vagy ez még a múlté? Letudjuk-e azzal: minden változik, másodpercenként, hát akkor mit is kell cicózni azzal, amit egy perce még meggondoltunk!?

Persze, a zajló élet még nem tudomány, csak „real-time univerzum”, a pillanat emberének impresszió-áramlása…, kortárs védekezési kísérlet a változó változás ellen. És segítenek ebben az egyes szaktudományok is, vagy ha maguk nem, karöltve másokkal már igencsak. Szokásnéprajz a kommunikációval párban, vizuális folklór a planetáris tudattal ölelkezve, líra a drámával érintkezve, szociológia a históriával vagy antropológiával összeborulva, képek a betűvel, hangok óceánja a gondolatok szikláival, tények lávája az impressziók pszichéjével packázva.

Csak szánd el magad, hogy szétszálazod a való s a képzelt anyagát…, mindjárt a messzi partvonalakon túl találod magad…! S mert így jár, aki belemélyedni próbál akár csak egy szobor mozdulat-üzenetébe, egy zenei hang akusztikai csapdájába, egy emlékkönyv rejtélyeibe vagy egy társadalmi esemény narratív leírásába pillant, rögvest a parttalanságok között találja magát sodródni, s ha egyáltalán marad még úgymond „kikötő”, mely alkalmi nyugvóhelynek tetszik, ott sem kerülheti el, hogy interpretációkba, világképekbe, emlék-áradatba ütközzön.

A képtelenül (vagy épp képesen) sodró univerzum megismerésében semmi idő nem elegendő. Talán ezért is van, hogy a szegmentált, kiválasztottan elkülönített tudástartományokban járatosak hozta ismeretanyag kedvünkre való lehet, bármit is zajong körülötte a világ. Alább csupán néhány cseppnyi, amit e végtelen tengerből mutatóba hozok, de tán valamennyi mégis, s arra elég, hogy ki-ki folytassa azután a maga módján és tudásterében. A kiszemelt tudástér az emlékezetkultúra, s ennek is kulturális emlékezethez, felejtéshez, szemiotikai örökséghez, no meg a felejtés emlékművéhez kapcsolódó néhány tézise, alapműve. Jóllehet behatóbb körkép kínálkozna már a Korall társadalomtörténeti folyóirat 2010-ben (Czoch Gábor szerkesztésében) megjelent kiváló tanulmányaiból is,¹ hogyan képzeljünk el egy kertet (Toronyi Zsuzsa), miként szól egy kamasz-napló (Kunt Gergely), milyen egy „mosolytalan korosztály” a traumatikus múlt örökségével (Bögre Zsuzsa), miképp épülnek egymásra az emlékezet rétegei (Keszei András, Pierre Nóra), vagy a történelem és közelmúlt-feldolgozás hitelességi/hitetlenségi kérdései (Apor Péter) – ám mindezek szinte csupán apró emléktöredékek lennének a mai napok kérdéseivel zúzódó tudatunk számára. Vállalásom ezért picivel több, egy markáns választás eredményeként: három művet hozok terítékre a létező végtelen sokból, hogy ezt a parttalan hajókázást némiképp megnyugtató (vagy épp felajzó) kikötőbe tereljem.

Talán nem időrendben haladva, de súlyát tekintve és nélkülözhetetlen, korszakformáló szemléletmódját respektálva első körben Aleida Assmann jeles és jellegzetes művét venném elő. A Rossz közérzet az emlékezetkultúrában című kötet² talán azt a szembesítést, sőt alcíme szerint Beavatkozás-t emeli be a diskurzus rendjébe, amelyben a meglepni egymást és magunkat a képtelenséggel már nem fantáziálás vagy olvasópukkasztás, hanem durván a közéleten és közgondolkodáson csattanó kihívás inkább. Assmann a konstanzi egyetem kulturális emlékezet-kutatási programjának professzora, aki a „kizökkent idő” mint a modern időfelfogás „dicsőségével és bukásával” kapcsolatos monográfiában, valamint az emlékezetkultúra rossz mintázataival foglalkozó „beavatkozó” művében³ jellemzi a nyolcvanas-kilencvenes években Németországban elindult folyamatot, s ebben főleg a megkésett reflexió, az idő múlásával már csak nehézkesen rekonstruálható memória-tartalmak okait és értelmezési feltételeit. Ezek között is arra utal elsősorban, hogy az egészen más időélmény, az emlékek késői feléledésének impressziója is részben azon múlik, miként és miért alakul át a jelen- és múlt-kép a jövő reflexiójaképpen. Mint kifejti: a modernitás időfelfogásához tartozik, hogy az immár mindent a jövőtől vár és a múltra nem gondol, emiatt a múltból jövő hangokat, a túlélők emlékanyagát egészen a nyolcvanas évekig nem voltak hajlandók „meghallani” kortársaik, mindaddig, amíg az áldozatok már nemigen sérelmezhették az együttérzés egykor elmaradt morális tartalmait, az empátia hiányát, vagy ennek blokkolódását a kitelepítés, elhurcolás, megsemmisítés időszakában. Meg kellett várni, amíg a nyolcvanas években már fogalmaink is voltak az élmények értelmezésére, a feszültségek fölengedésére, melyek mint élelmiszer a hűtőszekrényben, csupán adott idő múltán olvadnak ki. Néha már egy új generációra is szükség van ehhez, amely végül nemcsak fölteszi a kérdéseket és megtölti tartalommal az üres helyeket, de mintegy beteljesíti is az emlékezetkultúra pótlását a respektus, a belátás, az identitáshoz fűződő viszony elfogadása terén. Egyúttal az is fontossá válik eközben, hogy a holokauszt-élmény, mint nemzedékeken átívelő élmény váljon a kortárs generációk emlékanyagává, valamifajta „globális memória” formájává is.⁴

Assmann számára az emlékezetkultúra fogalma az 1990-es években, egy már „poszt’68-as” nemzedék révén született, mintegy a közösségnek a holokauszt traumájára adott válaszaként. De „miért késett ennyit az évszázad bűntettére adott válasz? Miért nem volt ’emlékezetkultúra’ rögtön a második világháború után? Miért számított sokáig a hallgatás a megfelelő válasznak? Meg is fordíthatjuk a kérdést: miért született meg mégis, és miért éppen a huszadik század vége táján? Ennek magyarázata az a mélyreható értékváltozás, amelyet a Szovjetunió dominálta keleti blokk politikai rendszerének szétesése okozott. A Berlini Fal leomlásával a modernitásba vetett hit, a jövő reménye vált ingataggá. Az emberek kezdték kritikusan átértékelni családjuk és nemzetük múltját, a figyelem már nemcsak a hősökre irányult, hanem a vétlen áldozatokra is. ’Ez a fajta önkritikus emlékezés egy történelmileg tökéletesen új jelenség’” – írja Assmann.

Könyvében négy nagyobb fejezetben tekinti át az emlékezetkutatás problémáit: az egyéni és kollektív, a történelmi viszonyban, identitásokban rögzült változatokat, a háború utáni német családi emlékezet „végtelen történeteiben”, az áldozatkultúra generációs és rituális verzióiban („kiemlékezzük magunkat”?), a moralizálás és historizálás kérdéseibe rejtett „átérzett áldozatiság” élményében rögzült kulturális mintákat teszi az első fejezet tárgyává (31-140. oldal), a német emlékezetkultúra diktatúrákhoz kötöttségét (náci birodalom, NDK), majd ennek európaizálódási folyamatát követve, továbbá a „negatív emlékezés” jogának kérdését, a csoportokra vagy migránsokra vonatkoztatott megítéléseket, valamint az empátia különbözőségre és hasonlóságra alkalmazott variánsai közötti felfogásokat a második fejezetévé (143-186. oldal); az áldozati konkurenciák kizáró és befogadó diskurzusait, a bűnbánatokat, a meghasadó emlékezetet és a történelmi sebek összekapcsolódó vagy elkülönülő aspektusait egy harmadik fejezetbe formálja mint „nemzeteken átívelő perspektívák” formáit, melyekről négy modell-szerű konfigurációt alkot az emlékezés/felejtés dialogikus eszközeivel (189-263. old.), végül a befejező részben egy új emlékezetkultúra kiindulópontjait rögzíti (267-275. old.). Ez utóbbi „felejtés és újrakezdés” képletet formáló fejezet egyik aspektusa az egyéni—csoportos emlékezés mint antropológiai univerzálé, mely mindig is irányította—támogatta a kulturális gyakorlatokat, másik aspektusa a felidézés mint a jelenben élők jelenbeli érdekét figyelembe vevő szükségleti horizont elfogadása, az elfogadás révén a múlt megerősítése és az identitást segítő funkciója is; harmadik opcióként az emlékezés ábrázolása, a múlt tényeinek élménytörténetté formálása és mentális emlékművé avatása szempontját hordozza; egy negyedik keretben az aktivista és politikai prédától mentes, nosztalgiától vagy gyűlölködéstől is távoli etikai konszenzus kialakítása a fő szempontja, beleértve a világnézetek konfrontációja helyett a partikuláris értékkapcsolatok megfontolása is; végül mintegy zárásképpen „az emlékezeti diskurzus mint a kritikai önreflexió lehetősége, a 90-es évektől már kialakult kutatási terület kibontakozási perspektívái foglalkoztatják, mintegy Canettit idézve tanulságképpen: „ami elmúlt, az még nem a múlté”. Úgy véli záró soraiban: „Ezzel a meggyőződéssel veszi kezdetét egy újfajta gondolkodás az időről az emlékezetkultúra keretében” (275. oldal).

A kötet előszavát időtálló bölcsességgel megfogalmazó Erős Ferenc okkal figyelmeztet: a „tanúk korszakának” végére értünk, vagyis a kommunikatív és a kulturális emlékezet Jan Assmannra utaló megfontolásai a közelmúlt és régmúlt, a jelen és a virtuális jövő, a kölcsönhatások és értelmezési interakciók világát is beemelik az Aleida Assmann-közvetítette megértés-univerzumba, s a „rossz közérzet” címbeli elmúlás-cáfolatával a freudi ősapa-mítosz helyébe állított bűntudati tények jelenlétére utalnak. Erős nemcsak a történettudomány és a kollektív emlékezet viszonyát tisztázza, hanem az identitás mivoltában, a szembenézés kollektív felelősségét elkerülő entitásaiban, a hallgatás megtörésében érdekelt szereplők morális tudásában, mindezek generációs és a holokausztemlékezés globalizációs jelenlétében is kimutatható szempontjaira fordít figyelmet, kontrasztba emelve az emlékezés „önviktimizációs”, a fokozódó rossz közérzet emlékezeti konfliktusokba sűrűsödő változatait (kommunizmus áldozatai, nemzeti identitás veszteségei, szolidaritás hiányai, elhallgatási spirál, dialogikus emlékezet szerepe és a totalitárius rendszerek pragmatikus érvelésmódjainak megújulásai) azokkal a közös erőszaktudatokkal, amelyek a másik fél traumatikus emlékeinek saját emlékezetbe emelésével hozzák létre az egységes emlékezeti konstrukciókat (9-19. oldal). Értelmezését kiegészíti, bővíti, helyenként személyessé is teszi Heller Ágnes olvasónaplójából való „utószó”, mely a „Kezdetben volt a hallgatás” kulcsfogalmával, a ’68-as nemzedék tetemrehívó hangjával, a világháborús történetről idővel leválasztott/leválasztódott holokauszt-interpretációkkal bővítve egy szakralizálódást lát érvényesülni, az emlékezés ritualizálódásában a formalitásokat, idővel az isteni gondviselés és felelősség megfogalmazódásában, sőt az emlékezés és felejtés felelősségének következetes hangsúlyozásában véli kimondhatónak az Auschwitz után is kimondandót (277-282. oldal).

A kötet nagy próbatétel. Szemnek, értelemnek, értékelő figyelemnek, mérlegelő belátásnak is. Persze, nem utolsósorban a lehetséges emlékezetek, felejtések, felelősségek és megfontolások jogosságának belátásában. De könnyít is e „rossz közérzeten”, részint olvasható könnyedségével, részint meg azzal, hogy ha dilemmákkal telten is, idői sodrásoktól terhelten is, de létezik talán mindenképpen az az érzékenység, mely nélkül nemcsak az emlékezetkultúra hiányára ébrednénk rá, hanem az emlékezés fölöslegességére is. Akkor meg már alighanem a létezés miértjére hasonlóképpen…

Emlékezet/folklór – jelképekben, örökségekben

Bevezetőmben utaltam az emlékezetkultúra pusztuló mikró-univerzumainak és a hirtelenjében terjengő tudások ellenszereként teret nyerő emlékezetkutatásoknak sajátos világára, avagy hát e világ tudományos aspektusaira. A népi emlékezet, a folklór-bázis, a narratív identitások, elbeszélt valóságvilágok és értelmezett históriák új korszaka annyiban következett el mai mindennapjainkban, hogy talán sosem is volt teljes az értékelő fölmérésük, de korunk szemléleti komplexitása bőven hozzájárult ahhoz, hogy a folk-lore (a „nép tudása” angol értelmében) bár mindig is a népi kultúra valamiféle teljességének örökségét vágyta föltárni, csakhogy ennek sosem jutott a végére, s most immár ki is mondta ezt. A kimondás lényegi feladatát vállalva, egyúttal élő közösségek folklorikus anyagának respektálását szorgalmazva képződött meg az a tudástartomány, melynek körvonalazásával, megnevezésével, gyakorlati vizsgálatával Hoppál Mihály köteleződött el már a hatvanas években, amikor a népi gyógyítással kezdett foglalkozni, s elköteleződése mindmáig tart, amikor „a kultúrában a folklór mint kollektív emlékezet”, felhalmozott és megőrzött tudás nyomába ered Folklór és emlékezet című válogatott tanulmánykötetének lapjain.⁵ A kötet nem monografikus meglepetés, hanem rétegzetten épülő tanulmány-válogatás, mintegy oldalanként sajátlagos nóvumokkal, egészében is innovatív tónusban, s valamelyest magát az európai folklórhagyományt is érzékeny történetiségében kezelve-körvonalazva.

E kezelési körvonalak része immár – mint a Bevezetőben is jelzi Hoppál –, hogy mostanság nemcsak újabb folklorista nemzedék nőtt már fel a kötet legkorábbi írásait követően, hanem maga a föltárási feladat is javarészt megváltozott: az angol és francia terminológiai vita okán még az UNESCO sem használja a régies tartalmú népi tudás-fogalmat, hanem „szellemi kulturális örökség” műszóval írja körül mindazt, amit a kétezres évek előtt „Folklór és közösség” címen válogatott tanulmánykötettel lehetett körvonalazni (ahogyan tette ezt Hoppál is 1998-ban), majd Folklór és hagyomány kötetnyi írásában folytatta ezt a törekvést (2005), s nyomában a Hiedelem és hagyomány témaváltozatot jelölte meg saját kutatói útjaként (2006), hogy ez évtizedek összegző—áttekintő írásaiban a folklórról mint a kultúra emlékezetéről gondolkodjon inkább. Így alakult ki e kötet szellemi örökségre fókuszáló körvonala, a beleválogatott írások tematikusan építkező rendje, s maga a problematika is: a hiedelem-rendszerek mechanizmusainak logikáját, „genetikáját” követve arra ismert rá a Szerző, hogy a térben és időben is igen nagy távlatokat átfogó hasonlatosságok mintegy (ön)azonosítási lehetőségként működnek, s bizonyos elemkapcsolatok, motívumok rendre úgy mutatkoznak inkább, mint valamely „lehetetlenségnek” tűnő asszociációk, vallási—mitológiai képzetek, divatok és átvételek, szertartások és narratív készletek úgy örökítődnek tovább, hogy abból szélesebb tömegek mindennapi létvilágának szervező mechanizmusai olvashatók ki immár. Nem használja itt a kifejezést, de alighanem a kultúra morfológiájára gondol, amikor etnikus jelképek, sztereotípiák, önszabályozó mechanizmusok identitás-formáló hatását nemcsak nemzeti jelképtár megformálásában, hagyománytartás és örökítés logikáinak „tervrajzában”, kommunikatív jel-együttesek alkalmazási módjaiban vagy előfordulási párhuzamaiban fedezi föl a kulturális sokszínűség elemeit, praktikumát, kapcsolási mechanizmusait, grammatikáját. Nem véletlen tehát, hogy a kötet a folklórkutatás kulturális emlékezeti momentumait áttekintő első fejezet a magyar ősvalláskutatásban fölfedezhető mitológiai elemeket mint a mitológia és hitvilág lenyomatait tartalmazza (15-27. oldal), majd egy résztanulmányban Attila temetésének európai és hazai történetírási tükrét tisztogatja meg a régészeti és mítoszkutatási tudásanyag motivikus készletével (28-45.), hogy erre folklórgyűjtési párhuzamként Sebestyén Gyula munkásságával adjon illusztráló példatárat a folklór mint történelmi emlékezet aspektusából (46-56.). A hagyománytartó kulturális longue durée folyamatok ekképpeni felvezetése szolgál a második blokk írásaihoz előképként, hisz itt már saját terepkutatási anyagi révén az amerikás magyarok két kutatási terepen feltárt három nemzedéknyi tudáskészletét mutatja meg a közösségi tudás tárházának emlékezeti momentumaira építve (59-112.).

Az emlékezet és kultúra „hordozható” örökségként megjelenése, tartósítása, használata, sőt szimbolikus elemzések ezekre épülő sokféle motívumkincset és jelenség-lenyomatot tükröző természetrajza izgalmasan bomlik ki ezekben a résztanulmányokban is. Mindet talán nem részletezhetem, de kiemelni érdemes például a vizuális örökség tematikáját, ahogyan az etnikus jelképek megjelennek, mint egy kulturális enciklopédia elemei, vagy az európai népek jelképtára visszatükröződik a kulturális örökség kivándorlók közegében megjelenő lenyomataiból, családi fotókból, események elbeszéléséből és vizuális ábrázolási eszköztárából, a családi vagy a vallási élet szertartási vagy rituális örökségi teréből. Ez a kivándorolt örökség még részben tükröződik, ám ki is egészül a nemzeti történelem kulturális identitás-mezőiből, 1956 emlékezetéből vagy a fejfa-állítás szertartásaiból felfénylő jelképtárból is ahogyan a harmadik fejezet (115-142.) elbeszélés-anyagában megmutatkozik. Hoppál itt az emlékezés és felejtés közötti határmezsgyén jár, a kollektív amnéziát is szóba hozza, mely éppúgy része az átörökítés megoldásainak, mint a testvéri összetartozás tudata, az ünnepi ujjongás vagy a vigasztalan múlt-tudat.

Talán nem véletlen, hogy fejfák sok helyütt nemzetiséget jelző szerepkörben megőrző vagy kreáló szándék éppenséggel ’56-ra is kivetül, a nemzeti jelképtárat kiegészíteni hivatott mitikus funkció a nemzeti és etnikus összetartozás erejévé szimbolizálódik, s erre a „kulturális örökség és etnopolitika” alapkérdésre rakódik az etnográfia helyi hagyományhoz kapcsolódó, a nemzetépítés társtudományok felől is erősített kulturális háttéranyaga, mely a hiedelmek rendszerétől a lokális hagyományok szerepén át a regionalitás érték-mivoltát és a globalizáció korában a nemzeti alapú világképre rátelepedő kognitív térképek, szemiotikai tárházak, tudás-alapú tervezési javak felhalmozódása mellett mindezek kölcsönhatásait is föltárni hivatott vállalásban találja meg kutatási feladatát (145-202.). Erre épül a helyi hagyományfeltárásra és összehasonlító európai kitekintésre vállalkozó intézmény alapításának, kialakításának és tevékenységének összefoglalóját tartalmazó Európai Folklór Intézet, mint örökségmegőrző funkciójú intézmény rövid történeti bemutatása (az alapítás körülményeitől a kutatások tematikáin át a – ma már tudjuk – részbeni vagy fenyegetően közeledő megszűnéséig). Hoppál, mint ez intézmény kimódolója és vezetője ennek a sikertelennek bizonyult – és azóta igencsak más irányba fordult, átpolitizálódott és nemzetpolitikai arculatot öltő – örökségmentésnek itt mintegy hattyúdalát fogalmazza meg A szellemi kulturális örökség megőrzése című tanulmányban (175-202.), amely nekrológgá vált azóta. A megőrzést sem őrizték meg, nemhogy az intézetet…

Talán épp ezért az évtizedek folklorisztikai, szemiotikai, etnológiai és kultúramentési örökségvédelem ily mérvű hanyatlásával szemben Hoppál Utóhangja már nem a „népi tudás” tudásának fájdalmas búcsúszavait őrzi, hanem talán a merész előre-menekülés programos célképzetét hordozza, midőn a kötet záró fejezetében egy konferencia-előadás jegyében a kultúratudomány jövőjét, a vizsgálódási irányok és trendek jövőképét, a kultúrákra leselkedő veszélyek állapot-ábráit vonultatja föl, talán arra a szentenciára is vállalkozva, hogy „közös talán … a kulturális emlékezet, a kulturálisan összetartozó embercsoportok működésének mechanizmusait” megérteni próbálni egyként feladata a szemiotikának, etnológiának, folklorisztikának, kulturális antropológiának – vagyis az etno-tudományok jövőbeli tevékenység-sorának. A hagyomány-alapú társas tudás és a „globalizáció, mint emberarcú folyamat” kimódolói talán épp abban társak és ellentétpárok, hogy a lokális értékek megmaradása, újrakeletkezése vagy újraértékelése nélkül a mindennapi kultúra, mint olyan merül a feledés homályába, a hagyománytisztelet és az éltető helyi közösségek megmentő funkciója ezért többlet-szerepet kell magára vállaljon, hogy egyáltalán még maradhassanak identitások az (ön)tudatlan, de szándékolt feledés korszakában is.

Emlékezet, avagy örökség, felejtés, emlékmű?

A fenti kötetek emlékezet-konstrukciós és az emlékként vagy élményközvetlen társként tartósuló természet hol mesterkélten előidézett, hol tartós jelenlétében vagy változásaiban velünk élő állapot. Ezek egyike az emlékezet ellentét-társa is, avagy mentális ellenpontja, ellentettje, kiegyenlítő oldala: a felejtés. A felejtés félelme, az emlékek fogyatkozás-halványulása régtől felelős gondja, permanens rémülete az „emberiségnek”, s helyébe—cserébe állított mítoszok, világmagyarázatok, előképek, származástudatok és legendáriumok voltak hivatottak megóvni a pusztuló mentális örökséget – vagy éppen tartósítani, „keretezni”, akár manipulálni vagy újrakonstruálni a história sajátlagos verzióit, folyamatait, magyarázatait. A felejtés politikai mítosszá is lett, a történelem haszna is mindig megvan a feledés/megőrzés kiváltságos játszmáin belül – mint erre Gyáni Gábor figyelmeztet önálló tanulmányban is,⁶ meg újabb kötete (ha még követni tudom egyáltalán roppant nyomatékos munkásságát…) egyik hangadó fejezetében, módszertani keretezési alapozásában. E kötet A történelem mint emlék(mű) címen fogja össze az elmúlt néhány évben publikált írásainak adott szempontú válogatását két nagyobb fejezetben,⁷ melyek a történeti események és narratívák, emlékezeti kánonok és emlékező közösségek, a múlt és jelen mint nézőpont vagy értelmezés-technika, a létezően adott vagy a szükségből teremtett világok traumái, no meg „a történelem jelentése” témakörökkel töltik meg az elsőt, s kifejezetten a traumák feltárása, átélése, emlékezeti reprodukcióik széles köre szempontjából összegzik a második rész magyar historikus pillanatait (első világháború, magyar holokauszt, identitáskereső holokausztemlékezet, ’56 egyéni, kollektív és memó-történeti esemény, a kollaboráció titkolt emlékezete, végül az európai kollektív emlékezet dilemmái és perspektívái kérdéskörét.

Persze, hol az a recenzensi flegma vagy tudatos naivitás, mely hittel hiszi, hogy Gyánit mintegy „kijegyzetelheti”, „összefoglalhatja”? Kedvelem munkáit, számos könyvéről írtam is már nem egy helyen, de a legcsekélyebb kételyem sincs afelől, hogy az oldalanként margóra firkálható felkiáltójelek akár csak apró töredékét is gondolati megidézéssel közelebb hozhatnám az Olvasóhoz. Gyániban pontosan az a jó, s ettől korunk legfőbb történészeinek meghatározó egyénisége, hogy mélyen respektálja, szikáran hivatkozza, racionálisan beépíti gondolatmeneteibe a respektálásra méltó históriakutatók fontos analógiáit, serkentő gondolatait, miközben ezek köré és fölé saját, új, befogadóan meghaladó keretet is konstruál, amit azután megtölt szuverén módon vállalt észrevételei, megállapításai és elméleti kísértések érdemes továbbgondolásai tömegével. Teszi ezt olykor az egymásba kapcsolódó válaszadási kísérletek olyan összegzéseivel is, mint épp e kötet mutatja: például A város és az imaginárius történelem című írása az Irodalmi Szemlében jelent meg, a Kollektív emlékezet és a tér nagyvárosi kultusza a Hungarológiai Szemlében, az európai kollektív emlékezetről szóló eszmefuttatása részben már mutatkozott a BBC History hasábjain, itt persze teljesebb körképet--kontrasztot formál – de most nem az újrakiadás ténye és a szövegek együttes elérhetősége a fontos, hanem a tematikus írások rendszerbe állítása, s az ekként belőlünk egyenként is, összességükben még inkább kivilágló rendszeralkotó eszmeiség, tudományos komplexitás. Gyáni korántsem követhető a gondolatiság villódzó—sugárzó gazdagsága terén, s nemcsak mert folytonosan újabbat alkot, hanem mert ezek releváns kapcsolódása egész történészi munkásságában ugyanazt a kérlelhetetlen meggyőződöttséget tükrözi, amit írásainak tartalma és parancsoló üzenete is: nem kell, mert nem lehet, nem illik és nem szabad nemzeti tudathamisítónak lenni, alkalmi „veritas”-okba tolni fölösleges pénzeket és tudományos kapacitásokat, hanem korrektnek kell lenni, gondolkodónak és összefüggéseket át-meg-átlátni képesnek jó lenni, s konstruktívnak is a téren, mely akkor is sajátunk, ha alkalmilag senki sem épít belőle emlékezeti bálványt.

Bevezető fejezetében Gyáni maga is utal erre a téma(kör) és feldolgozása(i) problematikára, avagy nem is a problémázásra, inkább az emlékezés és felejtés fura természetére: „A téma és a feldolgozás módja a határátlépés körébe utalja ezt a könyvet: egyszerre szól ugyanis magáról a történelemről és annak ’nem történelmi’ utóéletéről, az egyéni, a kollektív és a hivatalosnak nevezhető emlékezetről. Ilyenformán munkánk mind annak tárgyánál, mind pedig szemléletmódjánál fogva a történetírás és az emlékezet tanulmányok, a napjainkra önálló aldiszciplínává alakult memory studies határmezsgyéjén foglal helyet. Nem szorul bővebb igazolásra, hogy miért történetírói elbeszélés ez a könyv. Mindenekelőtt azért, mert a szerzője maga historikus. Ez azonban önmagában még nem magyarázza meg a műfaji besorolást. A történeti érdeklődésnek az emlékezet fogalmával összefüggő kérdések hosszú sorára történt újabb keletű kiterjesztése tematikai gazdagodást eredményezett a történettudományban, nem feltétlenül hozta azonban magával a történetírás szakmai identitásvesztését” (11. old.).

Szakmai identitásvesztés, avagy a történelem, mint nemcsak emlékezet vagylagosságai tisztázható és megszívlelendő problematikaként vannak jelen e kötet szinte minden írásában. Gyánit még idézni is serkentő, mondhatnám: az emlékezet, a közösség, a jelenlét élménye mintegy természettörvény szintjén van jelen gondolatai között. Tanulni, olvasni kell írásait, állandóan, nincs mese…! Máskülönben, ha nem is a felejtés, de a közösség maga sínyli meg a reflexió, a fölismerések, a ráébredések hiányát, s épül helyükbe olyan emlékmű, melyet sem a történészek, sem a közösségek, de talán még a mindenkori emlékezet-építők sem sorolnak/sorolhatnak majd az emlékállítás helyszínei közé…

1 Korall, 41. (2010) Történetírás és emlékezet, 224 oldal

2 Aleida Assmann Rossz közérzet az emlékezetkultúrában. Múlt és Jövő, Budapest, 2016., 288 oldal

3 Ist die Zeit aus der Fugen? Aufstieg und Fall des Zeitregimes der Moderne. Carl Hanser, München, 2013; Das neue Unbehagen an der Erinnerungskultur. Eine Intervention. C. H. Beck. München, 2013.

4 Aleida Assmann, “The Holocaust – a Global Memory? Extensions and Limits of a New Memory Community,” in Memory in the Global Age. Discourses, Practices and Trajectories, ed. Aleida Assmann, Sebastian Conrad (London: Palgrave Macmillan, 2010), 97-118. Magyarul megjelent a Szász Anna Lujza – Zombory Máté szerk. Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete. MTA TK SZKI – Befejezetlen Múlt Alapítvány, Budapest, 2014: 167-184. oldal. Letölthető innen: http://real.mtak.hu/25255/

5 Európai Folklór Intézet, Budapest, 2011., 220 oldal

6 Gyáni Gábor 2017 A felejtés mint politikai mítosz. Korall, 18. (67): 22-34.

7 Gyáni Gábor A történelem mint emlék(mű). Budapest: Kalligram, 2016. 299 p. On-line: real.mtak.hu/46030/1/Gyani_A_tortenelem_mint_emlekmu_u.pdf