Egy emlékezet naplója ürügyén

Éppen most lenne 100 esztendős Gábor Miklós, a színész, a népszerű Hamlet-hős, a drámai karakterek mellett mindig is mosolyképes hódító, akit az egész magyar kultúrkör mint félreérthetetlenül ismert tüneményt tart nyilván. Jelen van a színháztörténetben, a drámakultúrában, a színpadművészet hazai klasszikusainak sorában, a „csinos zseni” népszerű bűvkörében és hódolati színterén is a második világháború óta szinte folyamatosan. Filmben, drámában, rádiójátékban, hang- és képszalagon, bakelit-lemezen, plakátokon, újságfotókon, televíziós adástörténetben, színésznemzedékek képzelt emlékezetében, botránykrónikák halk margóján, hódítás-történetek és drámai monológok mentális örökségében.

Persze, mint minden „népszerű” embert, közelebbről és személyesebben csak kevesen ismerhették. Ennek mint állításnak éppen most látszik meg érvénye, amikor a századik évfordulón megszólal még második színészfelesége, Vass Éva, vagy lánya, kiknek biztosan más megőrzött emlékeik vannak, mint a nyilvános elbeszélőknek. Mind a magyar színészet- és színháztörténelemben, meg a filmek jeles és kies korszakában is, egyvégtében ott látjuk, idővel a példaképek, a már „tanító” korosztály, a fogalomként is drámai hősök szerepeiben, a legnagyobb „sztárok” körében. De a színpadi és filmes jelenlét – ahogy korunk képhőseinek ez megadatik – elsősorban a rajongók táborára hat, olykor a színházkritikusok kicsiny bűvkörére is, ám a legritkább eset, hogy egy Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván vagy akár Csortos Gyula hagyatékában sok-sok-sok rajongói levél mellett naplók vagy feljegyzések kézikönyvei maradnának. Ám most, hogy Huszti Péter elérte a 75. születésnapját, fölelevenítette, hogy többedik kötetét írja már a színészmesterségre oktatás, a technikák és karakterek átadásának színészmesterségi doktoriskolájában, pedagógiai céllal vagy szerepképzetek alapjainak ismertetésével, s egyéb kötetei mellett ez idézte föl bennem a képzetet, hogy Gábor Miklós is mennyit körmölt, mily programosan és konokul rótta folyamatosan mindazt, ami körülvette… Kávéházban, otthoni íróasztalánál, színházi vagy filmes várakozások közben, nyárban vagy sötét őszben, szerepekről vagy nézetekről, de mindig rótta a papírlapot. Naplójegyzetekben és emlékiratokban „közgondolkodó” személyiség volt, s ha emlékanyag övezi Major Tamás, Sinkovits Imre vagy Latinovits írásbeli kommunikációját, Iglódi István, Haumann Péter, Garas Dezső, Törőcsik Mari vagy Kállai Ferenc szerzői alkotópályáját – mennyivel többet kínál mindannyiukhoz képest is Gábor Miklós…! Darvas Iván „Lábjegyzetei” és az Őrült naplójához komponált rajzai, Latinovits Ködszurkálója, számos szerepalkotó megnyilvánulásuk, olykor éppenséggel retorikai vagy viselkedésművészeti bravúrjaik mellett is mennyi zártság és felelősség, közlésvágy és szisztematikus építkezés látszik Gábor Miklós kötetein.

Merthogy vannak, jócskán. S annak ürügyén, hogy ha még élne, most lenne kereken száz éves, aligha követhetem végig minden munkája minden tartalmát, hisz ehhez egész folyóirat-különszám is kevés lenne. Abban persze okkal bízhatok, hogy képekben és hangokban, szerepekben és habitusban szinte mindenki „képben” van Gábor Miklós pályaképét tekintve (persze, korosztályi alapon vagy másfél-két nemzedék esetében bizonyosan találnánk e téren is hiányosságokat… – de ők feltehetően ezt az írást sem fogják átlapozni…!). Mindent tehát nem, de néhány körvonalat talán mégis megidézhetnénk, ha már a centenáriumi ürügy erre alkalmat ad.

Nem vállalnám, hogy teljes bio-bibliográfiát állíthatok össze, vagyis hogy minden írásművet sorra vehetnék itt, hisz rejtekező írások kötetekben, interjú-szövegek megint máshol, szerepvezetési kérdések színházi kiadványokban bizonnyal találhatók még, s nem is vagyok-lehetek helyettesítője az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet könyvtárának vagy katalógusának,¹ de itt most elsősorban történeti és „közpolitikai” igényű naplóira közelítenék rá. Főképpen azért, mert az a viszony, amelyben Gábor Miklós a történő történelem eseményrendjéhez folytonosan viszonyult, kezdve a Kicsi-világ-háború. Napló huszonöt évesen (1976) kötet időléptékével, s befejezve a naplóírás (halála után öt évvel) hagyatékként megjelenő utolsó elemével, a Nyomozok magam után (2003) értelmező narratívájával, nem csupán a színész korhangulat-idéző felfogásmódját tükrözi, de folyamatában a változó-módosuló viszonyt, a reflexiókat, a későbbiekben „átírt” megfogalmazásokat, s magát a gondolkodást, a felfogásmódok mélységélességének alakulását, egyszóval magát az Embert is kiválóan tükrözik.

A Kicsi-világ-háború például onnan indít, hogy a pályakezdő színész 1944 kora őszén kerül ki a frontra, ahol mint katonáskodásra kényszerített művész, a háború muszájkatonája a németeket érzi ellenségének, a szovjet csapatokat reménybeli felszabadítónak, ezenközben szégyenkezve vallja be, hogy sokakkal együtt, akiket meggyőződésük, akaratuk ellenére rántottak be a történelmi viharzónába, ahol tehetetlenül sodródtak a bomló seregek zűrzavarában, valahogy nem gyűlöli annyira a németeket, mint amennyire fél tőlük; és ahhoz képest, hogy elvben az ő oldalukon áll, eléggé fél az oroszoktól is. Ez a hang nem is rögtön a háború utáni könyvkiadás légkörében szólalt meg, hisz a vesztes háborúba hajszolt ország tragédiáját, a doni front és a táborok szenvedéseit, a partizánokat, az ellenállókat és a fasizmussal szembefordulókat megannyi irodalmi vagy emlékező műben már megírták addigra, kellő irányzatossággal és morálisan hangolt bűntudattal, partizános merészséggel és osztálytudatos tónusokban is. Mégsem sűrűn írták meg „az elvek szolgálatát” a naplóírás magányában elgondolt változatban, a frontvonalak között Svejk módjára botladozó entellektüel nézőpontjából, aki nemcsak elveszve téblábol a frontveszélyek között, de nőkről képzeleg és mindezt, egyebek közt önmagát is az elemző, alapos műgonddal „kívülről szemlélő”, a folytonos életveszélyben is többrétegű perspektívákat kereső módon éli át. Vagyis egyénként a tömegben, személyiségként a masszában, s egyikeként korosztálya hasonló dilemmákban osztozó tagjainak, aki a maga tollán a háború éveinek „történelembe sodródott ifjúsága” nevében rögzíti átélt élményeit az eseményekkel egyidőben írt (utólag csak tömörített és kommentált) naplóregényben. /Talán érdekes kontraszt is, hogy egyik első filmjében, az Alázatosan jelentem-ben játszott határozott őrnagyi szerep éppen az ellenkezője annak, amit háborús élményei alapján nem eljátszott, hanem megírt…!/ Ez talán már ekkortól saját, önálló műfaja is maradt: szinte szikár naplójegyzetek, kommentárokkal, résztvevő megfigyelői pozícióból, az alakuló világkép és a módosuló sorshelyzetek kommentátoraként rögzítve. Ha nem lenne idővel több filmszerepének is alaptónusa ez a filosz-sodródás, talán le sem lehetne írni jellemző tónusát, mely későbbi munkáira is jellemző maradt.

Valamelyest az időrendet mégiscsak tartva, de magát a historikus eseménysort időlegesen szinte felfüggesztve, a későbbi Tollal kötet (1963) már szerzők, szerepek, beszélgetések, értelmezések, látószögek és drámai alakok sorsfordulatain át a színészi felkészülés legrejtettebb, legismeretlenebb pillanataira segít rálátni. Talán innentől kezdve érzékelhetjük, hogyan elegyíti a küzdelmet a szereppel, a személyes élmény és lelkiállapot átalakulását művészetté, vagyis miként értelmezi azt a sodró és kihívó viszonyt, amely a színészt az általa megformált alakhoz köti. Akkor is, ha éppenséggel a „referencia-személy” itt már nem a háborús viselkedésmód és a jobbító jövőbe vetett hit, hanem az emberi sors kitettsége. Valójában ez úgy napló, hogy dátumok tagolják a meditációk, reflexiók, színházi lelemények, filmek, baráti reflexiók, művészeti vagy irodalmi, szűken vetten szakmai benyomások váltakoznak a szerepfelfogások és a mindennapi történések egy évtizedével, az ötvenes évek közepétől a hatvanasok elejéig. Vallomásos irat, egyben személyiségfejlődési korkép is, ahol a saját tehetetlenség és a szerepek követelte (főleg Shakespeare-drámák alakjai és ikonjai, pl. Laurence Olivier) megvalósulások találkoznak a maszk és a reflektáló ember kölcsönhatásaira, a maszk nélkül is tükörből visszatekintő színművész gondolatiságába, alkalmatlanságába és elhivatottságába vezető meggyőződéseire hangoltan. Érzések az intimitás szakmai határaiig, értelmezések a műhelymunkák feltűnő felületeiig… „Ezeknek a jegyzeteknek főszereplője tulajdonképpen Shakespeare, életem egyik legnagyobb, legállandóbb élménye. Ő mutatta meg nekem legvilágosabban, mit jelenthet a művészet egy ember – általában az emberek életében” – írja Gábor Miklós mintegy bevezető összefoglalásul, s a naplójegyzetek értéke az ember mértéke is, nemcsak az „álarcai”.

Persze, mindez árnyaltabb, az időben, a közlésben, az emlékezésben, sőt az életben is. A színész árnyéka (1972) már erőteljesebben él a színészparadoxon kulcskérdésével: „Nem a csupasz arc az igazság, hanem a maszk: az idegen isten a lelkünk mélyén. Nem a vallomás, csak a maszk képes valóban nevén nevezni a dolgokat. Nem érzelem, nem intelligencia, csak a mimikri, az -úgy teszek mintha-: ez teszi a színjátszást filozófiává”. Az úgy teszek mintha élménye, melynek voltaképpen nem vagy nemcsak a maszkolt állapot, a jólfésültség az alapkérdése… (épp a Tollal kötet utolsó poénjai között szerepel a Hamlet-jelenetben önmagából kikelt, izzadtan hánykolódó, saját könnyeitől a díszlet porában fetrengő „művész úr” állapota, akit a jószándékú sminkes gyorsan meg óhajt fésülni a következő jelenet előtt, visszalendítve állapotát a történeti és érzelmi képtelenségből a jelen közlésfunkciós kisszerűségébe…!), hogy miképpen függünk a tárgyszerűségi normáktól független személyiségi áramlásoknak, a drámai küzdésnek és a sajtvásárlásnak, az utcai dúdolgatásnak és a liftajtó csapódásának, az érzelmi mélyrétegeknek és párkapcsolati kisugárzásoknak mindennapos feltételességeitől. Az élmény, a gondolat, a norma és a tett, az érzület és az alakítás, a jelképiség és a valódiság, az események és a jelentések, a történések és az időmúlás együttesei: a színész mint vallomástevő a nagy lírai szerepek mögötti mély struktúráról is vall, olykor tárgyilagos hidegen, máskor hevült eltökéltséggel, a kitárulkozás kegyetlenségével és a megfeszített alkotó szándék, az ihlet és a megfigyelés, az önreflexió és a királyi státusz együttesével, szimpla önmagával. „Önmagáról szól, az előadás után, letéve a színpadi királyok koronáját, a színpad magányából visszazárkózik naplója magányába, hogy az írás erejénél fogva ismét vérrel töltse meg, akinek a színpadi hősök elszívták húsát és vérét: a színész árnyékát – önmagát”.

Már a Tollal kötet is súlyosan rakott a „zseniális örök kamasz” ragyogásával, de azzal a kócossággal is, mely talán sosem is hagyta el. A Kos a mérlegen (1990) kötet, már jószerivel százötven szerep és több könyv után is vissza-visszatér színházról, előadásokról, szerepértelmezésekről, társulatokról, és persze Gábor Miklósról megfogalmazható résztudásokhoz. Mindenekelőtt a Shakespeare-szerepekhez, de jobbára a Hamlet ezerféle értelmezéséhez. A végkicsengés sem egynemű, inkább a korszakos árnyaltság tónusa: „Hamlet 'titka' nem a zseni, nem az idegbaj, hanem annak az embernek a titka, akibe szerelmesek vagyunk”. És kevéssé titkolhatóan a szerepben rejlő emberi, a drámai, a kapcsolati, a családi, az örökségi, a történeti, a kor szereptudatos úrhatnámságaival szembeni alapérzülettel kiegészülve. „Óriási állatkert ez a drámai oeuvre” – összegzi megfontolt kedéllyel Shakespeare színházi népéről… „Engem Shakespeare clownjai, ezek a rögszerűen nehéz, szinte a tragikum határán járó alakok Beckett és Ionesco alakjaira emlékeztetnek. Bemondásaikkal, monoton bohóctréfáikkal a fizikai és szellemi lét végső, földhözragadt nyomorát képviselik”. De a korélmény így még kevés: „Engem Shakespeare-ben az izgat, hogy lehet túljutni Becketten. Most örüljek, hogy sehogy?!” Peter Brook társulatának előadásai felkavarják, megrázzák és kétségbeejtik. „Kegyetlen színház? Ügyes, sőt használható jelszó. De igénytelenül egyértelmű”. Az Oszlopos Simeon. Találkozás Sarkadival. Találkozás a lélek mélyével, a maga démonaival. „Megértem, hogy Sarkadi megijedt a maga sötét röhögésétől. Ő is érezte, hogy az emberekre vigyázni kell. De szeretném megmondani szegénynek – könnyel és haraggal képtelen sorsa miatt –, hogy én a Simeon olvasása után úgy éreztem, megtisztultam”. Szerelmeslevél Bajor Gizihez, aki mindvégig olyan kifinomultan élvezte a színpadi csókot. „Mi pedig azokban az években elárultuk, el akartuk árulni Gizit... Könnyű ma már őszintén szeretni őt. Már nem él”. Szerep és színész. „Mint csigának a háza, nélküle mi marad? Egy darab alaktalan és visszataszító – bár talán szánalmas – meztelenség... a csiga azért csiga, hogy házat termeljen”. Sikerek mellett akár kudarcok, talán bukás is... Vagy új utak, tartományok nemcsak színpadi, hanem emberi-morális-intellektuális meghódítása? „A gondolatszabadság valóban gondolatszabadság, bármi eszembe juthat, és el is kell fogadnom minden ötlet kihívását. Hogy ne gondolja, az nem lehet. Nem félhetek a saját gondolataimtól”. Távozás Vass Évával Pestről. A kecskeméti színház. Találkozás Ruszt Józseffel. „Nyugtatókat szedek, de még így is nehezen alszom. Szüntelenül a Henriken jár az eszem, de ez nem jó”. Majd a rendező naplója: a régi nagy szerepet, Füst Milán Henrik király-át rendezi a budai Várszínházban. Rengeteg munka, görcsös erőfeszítés után: siker, a nyugalom perce. „Íme elkezdődik egy színház...”, vagy a lét egy másik horizontja nyílik. „Ezek az írások – írja előszavában – csak magukért felelnek. Mondatonként”. S a mondatonként is őszinte jegyzetek, monológok, kitekintések és befordulások, reflexiók és kérdések egész kontextusa valahol az őszinte olvasás és a még őszintébb színház kísértésével, vágyteljesítésével vezetnek tova.

A soron lévő újabb mű, az Egy csinos zseni (1995) már a kint és fent, bent és lent belső dimenziói között mutatja teljességét: „A jó könyveket nem várja taps, zajos siker. De ha egy színész könyve? És ilyen jó? Ha színházról, szerelemről, politikáról, sikerről és bukásról, az élet örömeiről és szégyeneiről így tud írni? Ilyen szenvedélyesen, okosan, ironikusan és bátran? Ez nem egyszerűen egy nagy színész naplója – ez egy jó könyv. De mert színész írta, tapsot érdemelne. Igazi, zajos, színházi sikert…” – szól a korabeli „fülszöveg” a köteten. Majd már a következőn, a Sánta szabadság (1997) borítóján már inkább a visszhang visszhangja hallik: „Az Egy csinos zseni, Gábor Miklós 1954-es naplóiból írott könyve az elmúlt év egyik legnagyobb sikere lett. Most itt a folytatás: 1955, 1956, 1957 – három, reményekkel, a szabadság mámorával és a bukás tragédiájával terhes és teljes év története.

Különleges könyv – az író könyve a színészről, aki mindig, minden porcikájában érzi, hogy a legnagyobb bukás után is játszani kell. Hogy játszani akar”. De még ez sem mindig oly kézenfekvő rutin kérdése, amikor odakint süvölt a történelem…: „Én a felkelőket nem tudom koszos kutyáknak tekinteni – írtam. A kenetes Szabad Európa nyálzó jámborságokat kevert útszéli üvöltözésébe. A hideg és ravasz, a konok orosz zsarnokság letagadott, hazudott és ölt. A nép, ezek a kalandkereső fiatalok, ezek a kétségbeesettek, ezek voltak most az igazak, az ő órájuk volt ez. Most saját életük fölé emelkednek – írtam” (288. old.). S miközben dúl a csend, harsog a némaság, zajlik az aggódó séta a Margit-híd és a Marx tér közötti zárt körben, az önreflexió is éled: „Ami azon túl volt, félelmes és bizonytalan, ha arra gondoltam, hogy továbbmenjek, szédüléshez hasonló félelem fogott el. Megöregedtem ebben a pár napban, elvesztettem minden kamaszos ábrándomat önmagamról – írtam. Amikor elkezdődött, nem tudtuk, miről van szó – próbált lelket önteni belém Saskia –, nem tudtuk, hova tartozunk, ez a néhány nap tanított meg bennünket… Két választásod van: vagy kimész meghalni, vagy tudomásul veszed, hogy nem erre születtél – mondta végül” (290. old.). Ez a „lelkesíteni tudok, de a puskához nem értek” Darvas Ivántól jött megerősítése valahol végig ott ül a kötet vallomásosságán: már katonának is csak nevetséges voltam, de ilyen színjátékhoz már végképp nem tudok elszegődni. Mi marad, mivé lesz, miből jött és hogyan folytatódik, ami nemcsak színjáték, de történő történelem, és nemcsak nézői jelenlét, de főszereplői döntés is…?

Főszereplő vagy főhős, korszereplő vagy kortanú, események követője és elbeszélője, sokszor és sokfajta Gábor Miklós mutatkozása ez az írói oldala is. A Nyomozok magam után (2003) a naplóíró színész és kortanú hagyatékában maradt meglepetésekből épül fel. A kötet „ajánlója” így fogja rövidre a tartalmat: „Miért hagyta ott régi sikerei színterét, a pesti Madách Színházat, és szegődött el a kecskeméti társulathoz? Miért lett botrányszagú Shakespeare A velencei kalmár című drámájának várszínházi előadása? Mekkora szerepe lehetett hosszas betegeskedésében az őt ért támadásoknak? Mi újat hozott a politikai rendszerváltás a színész életében? A több ezer oldalas naplójegyzetekből készült válogatás az életét folyton újragondoló, régi cselekedeteit elemző, remek tollú írót állítja elénk. A Nyomozok magam után méltó folytatása a színész életében megjelent korábbi köteteknek”. E tisztelgő, emléket őrző és sorsalakulását a végéig közvetítő monológban csak részben vannak jelen a Molière műhelyében (1975) megfogalmazott szerepelméleti gondolatai, vagy a Hamletekre emlékezve. Színháztörténeti tanulmány-hoz, Mihályi Gábor összegzéséhez nyújtott megfontolásokból fakadó pontosítások. Nagyobb, s az egész életművet érdemben föltáró monográfia lényegében mindmáig nem jelent meg Róla, s ma már az is kérdés, egyáltalán találkozik-e Vele vagy személyiségének varázsával az időközben felnőtt másfél generáció érdeklődése és tudása. Kötve-kötözködve sem hinném el, hogy Gábor Miklósról, a színészről, a filmszereplőről, a háború utáni évtizedek hazai színpadainak „legendás” alakjáról nekem kéne méltató kisesszét írnom…, megtették ezt hivatottabbak, nem is egyszer. Életének kötetei valamiféle „szubjektív fejlődésregénynek” tekinthetők, a tizenegy éves korától írni próbáló személyiség teljesebb rajzát majdhogynem egyetlen tanulmányban, Földes Anna: Monológ nyolc kötetben című kiváló pályaképében² jelennek meg csupán ezzel a minősítő klasszifikációval.

Naplókötetei azonban a szubjektív fejlődésregény formával és tartalommal együtt is ma már súlyozhatóak, mégpedig így együttesen, folyamatukat, időrendjüket, megmunkáltságukat, irodalmiságukat vagy még határozottabban a perszonális történetmondás és napló-hű átélés forrásaiként annál jelentősebb összhatással. E századik év talán arra is elegendő lesz, hogy fölfedezzük, megnevezzük a narratív történetmondás ilyesfajta perszonális tükrében mindazt, amit Gábor Miklós korunkról, rólunk, s körülményeinkről rögzített, közreadott és megfontolhatóvá tett… A címben föltett kérdés, mi van akkor, ha immár száz esztendős is lehetne, talán e fejlődésrajz árnyalt tónusában is a látható véget sugallja. Ha az előadóművészet a pillanat terméke, s hatása is az idő rabja, akkor ellene sem sokat tehetünk. Avagy hát mégis, esetleg annyit, hogy az emlékezet emlékezetébe idézzük, amire emlékezni nemcsak érdemes, de kellemes is.

A. Gergely András

1 https://oszmi.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=177&Itemid=162

2 http://www.c3.hu/~eufuzetek/index_2021.php?kozepre=konyvespolc.php